GVADÁNYI JÓZSEF VERSES LEVELEI.
GVADÁNYI JÓZSEF VERSES LEVELEI.
HOGYAN gondolkodik a XVIII. és XIX. század fordulópontján egy gazdag tapasztalatú öreg magyar úr a világ sorsáról? Hazája és a külföld különböző tájain hosszú időt töltött, minden fajtájú emberrel társalgott, iskolai tanulmányait könyvek és hírlapok olvasásával bővítette. Mágnás, katonatiszt, földbirtokos egy személyben, királyának hű alattvalója, a feudális alkotmány védője; de – emberi érintkezésében – mégis közvetlenebb és nyájasabb, mint legtöbben azok közül a hiú demagógok közül, akik a népszerűség után esengve szavaikkal az egyenlőséget és testvériséget hirdetik, közelről azonban dölyfösebbek az arisztokratáknál.
Egész kis verselő csoport gyülekezett köréje. Vonzó egyéniségéért mindenki szerelté, magyaros költészete buzdítóan hatott kortársaira, egyik-másik lelkes poéta levelezni kezdett vele. Közeledésüket nem bánták meg. Az öreg generális szíves ember volt, szerény helyzetű költőtársaival nem éreztette előkelő rangját, soraikra készséggel válaszolt. Így került ismeretségbe az ország különböző helyein szétszórtan lakó tisztelőivel és utánzóival: Csizi István tokaji nyugalmazott őrnaggyal, Donits András miskolci tanulóval, Fábián Juliánna komáromi polgárasszonnyal, Molnár Borbála sátoraljaújhelyi varrónővel. Szakolca hírneves írója a maga kis helikoni körének középpontja volt, levelezői az ő stílusát és verselését követték.
A «szakolcai remete» nyitramegyei kastélyából versben levelezik egy komáromi csizmadia feleségével, Fábián Juliánnával. Szíves szeretettel gondol a nemzetes asszonyra, tiszteli benne magyar fajtestvérét, megbecsüli személyében az iparkodó költőnőt.
Molnár Borbála ismeretségéhez Csizi István nyugalmazott őrnagy közvetítésével jutott. Unalmas órákban való időtöltés (1795) című kötete felvilágosítja az olvasót, hogy Csizi István főstrázsamester urat harminc esztendő óta ismeri, míg Molnár Borbála asszonyságot nem volt szerencséje látni, pedig az utóbbi méltó arra, hogy «hazánkban érdemes neve, a verselésben való nagy készsége, sebes és találó esze, tűzzel és jóízléssel teljes munkái, szóval az ő talentumának híre elterjedjenek. Ki légyen ő – írja kötetében – nem látom szükségesnek lenni, hogy kitegyem. Én magam is mind ezen szempillantásig személyének esméretségétől a távolléte miatt meg vagyok fosztatva, csupán a most említett szép tulajdonságai által, amelyeket velem való levelezéséből tanultam ki, annyira reá esmértem, hogy minden tartózkodás nélkül bátran felőle ide tehetem, hogy hazánk szépneme között ő csak egymaga légyen született ékes nyelvünkön verselő Magyar Minervánk».
Verses levelezésének gondolatai a jókívánságok, egészség, betegség, öregség, halál, szépség, jóság, barátság, kötelesség, házi foglalkozás, falusi élet, hadi emlékek köré fűződnek. Nagyon örül, hogy Molnár Borbála híressé tette nevét verselésével; búsul, mikor eszébe jut, hogy sok magyar leány és asszony idegenmajmoló és munkátlan életű. Leírja szakolcai házát, gazdasági terveit, örömét kertjében. «Hiacintusok közt már mostan sétálok, Nárcisz, tulipánok, ibolyák közt állok, Természet munkáját ezekben vizsgálom, Főkép a nagy Isten hatalmát csodálom, Hogy sokféle színnel ezeket festette, Értünk, emberekért, mindezeket tette.» Majorja mindjárt ott van kertje mellett, be-benéz ide is, megszemléli juhnyáját. Irogat, olvasgat kis könyvtárában. Barátjai szívesen látogatják, nyájasan társalognak egymással, ő is elmegy látogatásukra. «Olykor hegedűmet a tokból kikapom, Egyet penderítek, elmúlik így napom.» Nem szívesen gondol a halálra, bár tudja, hogy rákerül majd a sor, addig is megelégedetten kóstolgatja a szőlő levét. Távoli barátnője leveleinek nagyon örül: «Mert húsz esztendőkkel, hidjed, tovább élek, Ha veled verselő pennával beszélek, Bár leveled lészen rövid és parányi, Kedvesen fogja azt venni gróf Gvadányi».
Többször szóbakerül grófsága. A három gyermekére dolgozó szegény sátoraljaújhelyi varrónő kifejezi aggodalmát, hogy ő nem méltó a gróf barátságára. Igen nagyra veszed az én grófságomat – írja neki a lovasgenerális – holott ez üres hang. Jól tudod, mikor Isten megteremtette a világot, nem osztogatott grófságokat; a fényes cím a későbbi emberi hiúság kitalálása. Ha a mágnásban nincs erkölcs és ész, akkor kinevetik. «Legyen herceg vagy gróf, ha nincs tudománya, Mit használ őneki külső ragyogványa?» Az embereket a jóerkölcs és a tudomány nemesíti meg, mindnyájan porból lettünk, egymás felebarátai vagyunk. «Látod már, asszonyom, hogy én grófságomról, Mint ítélek és mit tartok a sorsomról, Mivel még őseim mind grófok valának, Már én is gróf voltam, még csak ringatának, De azért magamat soha fel nem fújtam, Emberi bőrömből mivel ki nem bujtam.»
Milyen témákról cserél eszmét a nyugalomban élő lovasgenerális Donits Andrással, a miskolci tanulóifjúval? Minap – úgymond Donits Andráshoz írt első verses levelében – befutott hozzám a posta s levelet hozott Miskolcról Szakolcára. Átfutottam a levelet, elolvastam a levélhez mellékelt verseket, csodálattal láttam, milyen költői tehetség az én új barátom. «Felkiálték itten Apolló muzsái! Helikon hegyének koszorús nimfái! E növendék miként jutott közitekbe? Mikor vettétek be szent seregetekbe?» Ez a zsenge költő ékes verseket ver lantján, ne vegye rossz néven, ha azt mondom neki: «Növendék jó ifjú, én édes Andráskám! Te leszel ezentúl az én poétácskám. Tudd: jobban szeretlek téged apádnál is: Gróf Gvadányi József lovasgenerális». A posta a télben bizonytalan és lassú, a szakolcai ház urának tolla is nem egyszer borongó és fáradt. Mikor távoli tanítványa jövőjéről van szó, nem fogy ki a buzdításokból; mikor magára gondol, bevallja lankadását. «Már mostan hattyú-szín borítja fejemet, Vénség barázdái ráncolják képemet, Az ily agg poéta oly, mint a pap lova, Mely kidűlt a hámból s nem mehet sehova, Ha egyszer a vénség aztat körülveszi, Még nyerítését is lassú hanggal teszi, Én is már verseket gyengéket munkálok, Mint a vén hegedüs, már csak kontrahálok.» Sebaj, Andriskám; itt a farsang, vigadjon az ifjúság. Magam is vigadtam, mikor nemrégiben meghívtak egy lakodalomba s ott ültem a gavallérok és dámák között. Folyt a tánc, pengett a sarkantyú, rengett a palota. Még az öregeknek is megjött a kedvük a táncra, annyira felbuzdultak Bacchus nedvétől. «Én is, bár vén vagyok, kínálást nem vártam, Egy szürke baráttal kozák-táncot jártam.»
A betegség be-beoson a szakolcai házba, az öreg költő úgy érzi, hogy búcsút kell mondania földi életének. Nagyon beteg voltam – írja verses levelében – az ég szélén már szóba álltam Szent Péterrel is, de ő nem nyitotta meg a menny kapuját, hanem haragosan rámkiáltott: Menj vissza, imádkozzál többet s ha nagyobbak lesznek érdemeid, akkor bejöhetsz huszár-bajtársaidhoz. Pirulva tértem haza Szakolcára, doktort hivattam, ez azután olyan port rendelt, hogy zöld karikákat hányt tőle a szemem. Szoros diétára fogott a doktor, nem ehettem hajdúkáposztát, teafélével tartott, pedig a magyar gyomor megveti az ilyesmit. Istennek hála, most már talpra álltam, jóízűen eszem a gulyáshúsból, csendesen pipázgatok tűzhelyemnél. Csak a háborús hírek aggasztanak. Meddig fog még folyni az emberi vér, mikor száll le közénk az állandó békesség, miért fegyverkeznek egymás ellen a nemzetek? Csak járok-kelek csendesen házam körül, gyönyörködöm gyümölcsoltványaimban, nézem a mindenféle színnel nyíló virágok hervadását s eszembe jut az emberi élet mulandósága. Olyanok vagyunk, mint a hulló levelek. «Bennem is úgy múl el minden, úgy találom, Mert az élet nem más, csak egy tündérálom!»
Dugonics András keresett népiességével szemben Gvadányi József társalgó beszéde és elbeszélő módja keresetlen magyarságú. Kortársaihoz hasonlóan neki is az az álláspontja, hogy ami természetes, az nem rút; az illendőség mai értelemben vett követelményeire nem mindig tekint. Más is így tett abban az időben. Fábián Juliánna olyan felköszöntőt küldött egyik barátnőjének esküvőjére, hogy mikor másolatát eljuttatta a lovasgenerálishoz, bizonyára ő is mosolygott a komáromi költőasszony naiv bátorságán; válaszában azután hasonló tréfálkozással bővítette ki a csiklandós témát. A verselő Minerva és az öreg huszár évődésein senki sem ütközött meg a költői levelezésüket olvasó magyarok közül.
Kiadások. – Unalmas órákban vagyis a téli hosszú estvéken való időtöltés, amelyet a versekben gyönyörködőknek kedvekért kiadott gróf Gvadányi József lovasgenerális. Pozsony, 1795. (Weber Simon Péter pozsonyi nyomdász költségével és betűivel. Tartalma: Gvadányi József, Csizi István és Molnár Borbála verses leveleinek gyüjteménye. «Néhány úri kedves jóakaróim arra kértek engemet, hogyha volnának néminemű már régenten munkált verseim, nyomtató sajtó alá szoríttatnám és a közönség között közrebocsájtanám:» írja elöljáró beszédében a lovasgenerális. «Ami a levelezéseket illeti, azok leginkább kétsoros verselésekből állanak, mivel aki hogy írt nékem, én is olyan móddal feleltem, de magam saját munkáim mind négysoros versekből állanak és így mivel sokan a kétsoros, sokan pedig a négysoros munkákat kedvelik, mind a két rész megelégedést fog találni.») – Verses levelezés, amelyet folytatott gróf Gvadányi József lovasgenerális nemes Fábián Juliánnával, nemes Bédi János élete párjával, melyben több nyájas dolgok mellett Komárom városában történt siralmas földindulás is leírattatott és a versekben gyönyörködők kedvéért kiadattatott. Pozsony, 1798. (Költői levelezése Fábián Juliannával.) – Méltóságos gróf Gvadányi József lovasgenerálisnak Donits Andráshoz írt levelei válaszaikkal. Nagyszombat, 1834. (Költői levelezése Donits András miskolci tanulóval.)
Irodalom. – Toldy Ferenc: A magyar költészet története 2. kiad. Pest, 1867. – Badics Ferenc: Gvadányi József Időtöltései. Újvidéki kir. kat. gimnázium értesítője. 1884. – Kovács Dénes: Gróf Gvadányi József élete és munkái. Budapest, 1884. – Gvadányi-album. Szerk. Kovács Dénes. Budapest, 1887. – Széchy Károly: Gróf Gvadányi József. Budapest, 1894. – Négyesy László: id. Gvadányi-kiadás. Budapest, 1904. – Badics Ferenc: Horváth Ádám és Gvadányi József. Képes magyar irodalomtörténet. Szerk. Beöthy Zsolt és Badics Ferenc. I. köt. 3. kiad. Budapest, 1906. – Szigetvári Iván: Gvadányi helikoni köre. Irodalomtörténeti Közlemények. 1917. évf. – Réthly Antal: A komáromi földrengés. Uránia. 1922. évf.
