MAGYAROS KÖLTŐK.
MAGYAROS KÖLTŐK.
AZ ÖNÁLLÓBB egyéniségeket nyomon követték az epigonok, a mesterek önállótlan tanítványai, Csokonai Vitéz Mihály követői és Kisfaludy Sándor utánzói. Verseik nem mutatnak költői értéket. Rímeléseikben ugyanazon érzelmek, gondolatok, képek, kifejezések, strófaszerkezetek ismétlődnek, mint mestereik népszerű alkotásaiban. Ez a meglehetősen népes másolócsoport – BALLA KÁROLY pestmegyei földbirtokos, HUBAY MIKLÓS gömörmegyei prókátor, LUKÁTS ISTVÁN háromszéki református pap, MAJZIK IMRE hevesmegyei adószedő, MALATIDES DÁNIEL pozsonyi orvos, MEZŐ ISTVÁN szabolcsmegyei református lelkipásztor, PAP GÁBOR budai helytartósági tisztviselő, SEBESTYÉN GÁBOR veszprémi vármegyei ügyész és több más magyaros verselő – inkább csak azért szolgál rá némi futólagos figyelemre, mert eleven tükrözője Csokonai Vitéz Mihály és Kisfaludy Sándor hatásának. Az utánzók fölötte gyöngék voltak, a kezdetleges fogásokat is ügyetlenül lesték el mestereiktől. Szerelmi vallomásaik, hazafias énekeik, bordalaik, bölcselkedő és leíró verseik nem mutattak igazi hivatottságot; elbeszélő költeményeik híjával voltak minden erősebb poétai képességnek. Hogy mégis sokra tartották magukat s a közönség köréből is akadt dícsérőjük, ez a költők és az olvasók örök naivságából ered.
Önállóbb volt az imént említett poétai rajnál a verselőknek egy másik csoportja. ÉDES GERGELY, FARKAS ANDRÁS, LUKÁTS MIKLÓS, PERECSENYI NAGY LÁSZLÓ, SZÁSZ JÓZSEF és TERHES SÁMUEL költeményeiben legalább akadtak itt-ott eredetibb részletek, bár végső elemzésben ők is csak olvasmányaik utánérzői s érzelmeiknek és gondolataiknak eléggé csiszolatlan rímekbe-öntői. Még ott voltak a legjobbak, ahol népies hangon szólaltak meg.
E korszak magyaros poétáinak kedves időtöltése volt a mesterkedő verselés: a versformák cifrázásának hajszolása, a rímek sűrű egybecsendítése. A mesterkedő lírikusok sorából KOVÁTS JÓZSEF (1780–1809) emelkedett ki. Az egykorúak közül sokan csodálták sorainak pontosan egybevágó végső szótagjait s a «rimkovács» díszítő elnevezéssel különböztették meg a többi közönséges Kovácstól. A debreceni, sárospataki és pápai református diákok az ő költői babéraira vágyakoztak, de a kádenciákat hozzá hasonló leleményességgel egyikük sem tudta összekeresgélni. Kováts József sokszor egyebet sem tett, csak a rímekre vadászott: szenvedélyes munkája közben nem egy badar gondolatot és nevetséges szólást gyömöszölt egyik-másik költeményébe. Tisztultabb ízléssel a jelesebb költők sorába juthatott volna, így éppen csakhogy felbukkant a lírikusok tömegéből. A magyar költői nyelv ebben az időben még merevebb volt, semhogy megbírta volna azt a verselői virtuozitást, amellyel a mesterkedő poéták példaképe tündökölni akart. Ennek a kecseskedő költészetnek volt néhány szembetűnő rokokó vonása. A költő a rokokó lírikusok díszítő fogásaival zengedezett ideálja szépségeiről, a kecseskedő stílus szellemében cicomázta strófáit.
Magyaros hangjával vonta magára kortársai érdeklődését VITKOVICS MIHÁLY. (1778–1829.) A népies irányú műköltészet úttörőinek egyike volt, egyik-másik sikerültebb dalát országszerte énekelték, ügyesen utánozta bennük a magyar népdalokat és a szerb népköltés szebb darabait. Szerb eredeti nyomán készült Bácskai regedala a németes ballada-műfajjal szemben a népies magyar ballada kialakulásának egyik nyomjelzője; párosrímű tizenkettősei magyaros hatásúak, régies fordulatai nem árulják el a rác származást. (Auróra. 1827.) Parasztdalaiban nem a maga nevében szólal meg, hanem egy-egy parasztlegény, parasztleány, juhászbojtár, jobbágyfiú ajkára adja mondanivalóit. Népdalköltésével észrevehetően hatott Kisfaludy Károlyra. Epigrammáiban részint az emberi gyöngeségeket gúnyolta, részint lírai ötleteit foglalta disztichonokba. Itt-ott bizony csak puszta hexametereket és pentametereket adott minden él és csattanó nélkül, de azért mint epigrammaköltő, Kazinczy Ferencet kivéve, felülmúlta minden elődét. Epigrammáiból józan életbölcselet és patriarkális erkölcsi felfogás áradt. Meséi szintén jobbak a régebbi meseírók próbálkozásainál, cifrázatlan prózája jól illett egyszerű fabuláihoz, a magyar ezópusi mesemondóstílus kialakítása és maga Fáy András is sokat köszönhet munkásságának. Írt még számos alkalmi költeményt. Kortársaihoz intézett episztolái higgadt elmélkedőnek, lelkes hazafinak, kedélyes jó barátnak mutatják. Bordalaiban és szerelmi költeményeiben vidám lélekkel szólalt meg. Költészete olyan volt, mint élete: egyszerű, derűs, rokonszenves.
A nők körében is föléledt a költői alkotás vágya. ÚJFALVI KRISZTINÁT (1761–1818) szerelmi csalódása tette költővé, vesztett boldogságát kesergő versekben siratta. Megemlékezett a vigasztaló kikeletről, nyájas holdról, boldog magánosságról, komor órákról, síri nyugalomról, bús végzetről, igaz barátságról, anyai fájdalomról s ezzel körülbelül ki is merítette témáit. Költeményeiben volt érzés, de hangulatait nem tudta könnyedén kifejezni; a forma csinosságára keveset ügyelt, gondolatait és képeit sokszor ismételte.
Csiszolatlan tehetségű rímelő volt VÁLYI KLÁRA is jó barátaihoz számos verses levelet írt. DUKAI TAKÁCH TERÉZIA kesergő énekben siratta elhúnyt jegyesét, szót emelt a vasmegyei bálozó hölgyek védelmére, örvendező verseket készített a szombathelyi püspök beiktatása alkalmából. SZEMERE KRISZTINA, a költő és esztétikus Szemere Pál neje, Képlaki Vilma néven adta ki szelídhangú dalait a folyóiratokban és évkönyvekben. A korán elhúnyt művelt nemesasszonyt férjének barátai, élükön Kölcsey Ferenccel, szívesen ünnepelték.
Egész kis rímelő körnek állott a középpontjában Pálóczi Horváth Ádám. Az öregedő költő a göcseji Petrikeresztúr faluban több verselő nemesasszonyt és nemeskisasszonyt gyüjtött maga köré s megalkotta velük a Göcseji Helikont. (1814.) Helikoni körének tagjai – KAZINCZY KLÁRA, TUBOLY ERZSÉBET, TUBOLY RÓZA, FARKAS SÁNDORNÉ DÓCZY TERÉZIA – alkalmi költők voltak, többnyire párosrímű tizenkettősökkel kedveskedtek ismerőseiknek. Megénekelték családi bajaikat, panaszkodtak lelkük levertségéről, átszőtték mondanivalóikat görög-római vonatkozásokkal. Emlegették Melpomenét, Isist, Cerest. A téli hónapokat fonással, a nyarat baromfitenyésztéssel töltötték, szorgos falusi gazdasszonyok voltak, kissé furcsán állott nekik az óklasszikus hivalkodás. Az irodalom nem vesztett vele, hogy helyiérdekű verselésüket néhány év mulva abbahagyták. Még Kazinczy Klára volt köztük a legügyesebb rímelő, de a lantot ő is kezdetlegesen pengette, hiába csiszolgatott próbálkozásain a lelkes Horváth Ádám.
A költőnők közül DUKAI TAKÁCH JUDIT (1795–1836) volt a legtehetségesebb. Egész kötetre való költeménye maradt: dalok, ódák, elégiák. Az ábrándos nemeskisasszony megénekelte a dunántúli tájak szépségeit, kedves virágait, enyhe magányát, kínzó betegségét; dicsőítő sorokat intézett Ferenc királyhoz, Ferdinánd trónörököshöz, József nádor nejéhez, gróf Festetich Györgyhöz és egyéb előkelőségekhez; buzdította Magyarország nemesifjúságát a franciák elleni harcra; elsiratta néhány elhúnyt ismerősét. Szerelmes verset keveset írt, ezekben az illedelmes énekekben nem lobogott fel a szenvedély tüze. Lírájának kedvessége naiv hangjában gyökerezik, legszerencsésebben fájdalma ihlette. Mesterkéletlen verselése, természetes nyelve, gyermeteg vallomásai, vallásos lélekből fakadó sóhajai vonzóvá teszik egyéniségét. Az olvasót megcsapja a régi magyar nemesházak levegője. Feltűnnek a vendéglátó porták, tornácos udvarházak, népes galambdúcok, megszólal a klavir, megpendül a hárfa. Takách Judit eleinte teljesen a népköltészet hatása alatt állott s ösztönszerűen úgy iparkodott írni, mint ahogyan a magyar köznép dalolt; később sokat olvasott s egyre jobban engedett olvasmányai hatásának. Tanultabb ismerősei nagy költőnőt akartak belőle nevelni, tömték könyvekkel, ellátták fölösleges tanácsokkal, végül valósággal zavarba ejtették: Berzsenyi Dániel éppen azoktól a költőktől óvta, akiktől legtöbbet tanulhatott volna: Kisfaludy Sándortól azért, hogy bőbeszédűségre ne kapassa, Csokonai Vitéz Mihálytól, hogy ízléstelenségekre ne vezesse. A törekvő költőnő Berzsenyi Dániel hatása alatt még az óklasszikus versformákkal is megpróbálkozott, azután visszatért a magyaros ízléshez.
A politikai versek kéziratban bujdostak kézről-kézre. Mint a XVIII. században, most is akadt minden országgyűlésnek néhány ellenzéki poétája, nevüket azonban gondosan titkolták, olyan indulatos személyeskedéssel támadtak a kormány mellé sorakozó főpapokra, mágnásokra és vármegyei követekre. Az 1802., 1807. és 1811. évi diéta csakúgy megtermette a maga verses paszkvillusait, mint az 1825-ös, 1830-as és 1832-es országgyűlés. A durva gúnyversek megnevezték az aulikus gondolkodásuk miatt közgyűlöletben álló politikusokat, a szidalom szennyét szórták személyükre, a hazafias ellenzék szónoklatait magasztalásokkal halmozták el. Az antiklerikális és németellenes hang fölötte gyakori ezekben a népies zamatú, dühösen maró versezetekben. A nemesúr nem hisz a mágnásoknak, a bécsi udvar megvesztegetett hízelgőinek tartja legnagyobb részüket, még fiaikra is haragszik: «Nézd a fiók-mágnást végig, Sorsod magasztalod égig, Hogy nem mágnásnak születtél, Hanem magyar nemes lettél!» A haza egyik arisztokrata-ellenségét megátkozzák: «Ragadják el minden vagyonodat mások, Koldusmaradékid legyenek kondások!»
Az egyházi énekek egybegyüjtése, rendezése, gyarapítása és kiadása terén a katolikusok is, a protestánsok is serényen munkálkodtak. Számos, áhítatot keltő református vallásos éneket írt LENGYEL JÓZSEF tiszántúli lelkipásztor. Énekeinek egy részét fölvették a helvét hitvallású egyházkerületek hivatalos énekeskönyveibe s így szövegük és dallamuk csakhamar megzendült a kálvinista magyar nép ajkán. A világi líra és epika alkotásait csak néhány ezer műveltebb olvasó élvezte a nemzet milliói közül, az egyházi énekköltés százezrek lelki tápláléka volt emberöltőről-emberöltőre.
A XIX. század elején a református egyházi énekkincs nagy változáson ment át. A tiszántúli helvét hitvallású egyházkerület, a többi három magyarországi szuperintendencia közreműködésével, revízió alá vette a templomi dícséreteket és zsoltárokat s új énekeskönyvet adott ki. Szenczi Molnár Albert zsoltárszövegeit változatlanul meghagyták, a többi vallásos énekből is megőrizték a hivők kedvelt szövegeit és dallamait, de az elavult darabokat új dícséretekkel cserélték ki. Ebben az áhítatos versszerző munkában számos egyházi szellemű kálvinista költő fáradozott éveken keresztül; így jelent meg 1813-ban: a Közönséges isteni tiszteletre rendelt énekeskönyv, mely Szent Dávid zsoltárain kívül magában foglal némely válogatott és a helvét vallástételt követő négy szuperintendencia által jóváhagyott énekeket egynéhány imádsággal együtt. (Az erdélyi szuperintendencia, mint különálló országban működő egyházkerület, nem csatlakozhatott magyarországi hittestvéreihez.) Az énekeskönyv első része a zsoltárokat hozta Szenczi Molnár Albert fordítása szerint; második részében 253 ének foglalt helyet. A XVI. század protestáns énekkészletéből csak 6 jutott át a XIX. századba (2–2 Batizi Andrástól és Huszár Gáltól, 1–1 Dávid Ferenctől és Szegedi Kis Istvántól); a XVII. és XVIII. századból 70 ének, a többi 177 ének a XIX. század elején készült. A szövegszerzők közül, Lengyel József biharmegyei lelkészen kívül, különösen a következők szereztek érdemeket: Budai Ezsaiás tiszántúli református püspök, Horváth Ádám dunántúli földbirtokos, Keresztesi József biharmegyei lelkész, Lukács István hajdúszoboszlói lelkész, Nagy István hajdúböszörményi lelkész, Szentgyörgyi József debreceni orvos. Az új énekeskönyv gyorsan terjedt, a kálvinista hívők még egy évszázad mulva is ebből a gyűjteményből énekeltek templomaikban.
Költők:
DUKAI TAKÁCH JUDIT (szül. 1795. augusztus 9. Duka, Vas megye; megh. 1836. április 15. Sopron), dunántúli gazdag evangélikus nemescsalád egyetlen gyermeke. Atyja, a tekintélyes kemenesaljai földesúr, a szokottnál gondosabb nevelésben részesítette. Judit egy ideig Sopronban tanult, serdülő korában hazatért, átvette házuk vezetését. Ügyelt a belső cselédségre, fogadta a vendégeket, sütött-főzött, rokkáját pergette, virágait ápolta, zongorázott, olvasgatott, verselt. Maga varrta minden öltözetét. Költeményei másolatokban jártak kézről-kézre, csodálóinak serege egyre jobban nőtt, a bálokon és szüreteken ünnepelték. Mikor Döbrentei Gábor az ifjabb Wesselényi Miklós báróval és ennek nevelőjével 1814-ben irodalmi körútra indult, útitervébe belevette a «magyar Sappho» meglátogatását is. Az előkelő vendégeket a Dukai Takách-házban nagy örömmel fogadták. Ekkor ruházta Takách Juditra Döbrentei Gábor a Malvina költői nevet. Íróink sűrűn leveleztek Malvinával; rokona, Berzsenyi Dániel, ódát intézett hozzá; Festetich György gróf meghívta a helikoni ünnepekre. A helikoni ünnepek közül csak az utolsón nem vett részt, mert 1818 nyarán férjhez ment Göndöcz Ferenc földbirtokoshoz. Tíz évig élt urával a vasmegyei Felsőpaty faluban. Jó feleség volt és gondos anya, de a lanthoz már ritkán nyúlt. Első férje halála után Patthy István táblabíróhoz és hites ügyvédhez ment nőül. Új frigye mindössze harmadfél évig tartott. Negyvenegy esztendős korában halt meg. – Verseit a korabeli folyóiratok és évkönyvek közölték. (Auróra, Erdélyi Múzeum, Hebe.) – Költői hagyatékát Vadász Norbert gyüjtötte össze: Dukai Takách Judit élete és munkái. Budapest, 1909.
DUKAI TAKÁCH TERÉZIA egy nyugalmazott kapitánynak, Horváth Dániel dunántúli földbirtokosnak, volt a felesége. Rokonával, Dukai Takách Judittal, verses leveleket váltott. – Örömversek. Szombathely, 1806.
ÉDES GERGELY (1763–1847) református pap. – Életéről és munkáiról: a IV. kötetben a leoninisták között.
FARKAS ANDRÁS (1770–1832) hódmezővásárhelyi származású református tanító és vándorköltő. Kis kézisajtóval fölszerelve járt-kelt az országban; ahol mecénásra talált, ott mindjárt megzendítette lantját. Az országgyűléseknek, vármegyei tisztújításoknak, fényesebb lakodalmaknak, nagyobb temetéseknek közismert látogatója volt. Ha Pozsonyban egybegyült a diéta, ha Szombathelyen az új főispánt beiktatták méltóságába, ha Nagykárolyban gyülésre sereglettek a szatmármegyei nemesek, ha valahol zajosabb névnapot vagy cigányozóbb szüretet tartottak, Farkas András megírta és kinyomtatta örvendező versét. Félszáznál több alkalmi nyomtatványa maradt fenn.
FÁY ANDRÁS (1786–1864) pestmegyei földbirtokos, a M. T. Akadémia és Kisfaludy-Társaság tagja. – Életéről és munkáiról: a pályáját méltató fejezetben. – Ifjúkorában írt humoros verseit szívesen olvasgatták. A népszerűbbekben sikerült leküzdenie német olvasmányainak hatását. – Bokréta, mellyel hazájának kedveskedik Fáy András. Pest, 1807. (Dalok, epigrammák, mesék.) – Friss bokréta, mellyel hazájának kedveskedik Fáy András. Pest, 1818. (Verses és prózai munkák.)
KAZINCZY KLÁRA dunántúli nemesleány, egy tolnamegyei református pap gyermeke. Kiskorától kezdve Pálóczi Horváth Ádám gondozta; nevelt leányából később hitvestársa lett. (1818.) Az öreg földesúr boldogan élt harmadik feleségével, a költői lelkű asszony szeretettel ápolta.
KOVÁTS JÓZSEF (szül. 1780. április 1. Tótvázsony, Veszprém megye; megh. 1809. februárjában Kaposvár, Somogy megye) református pap. A teológiát Pápán végezte, két évig falusi tanító volt, azután az egyik somogymegyei községben nyert segédlelkészi állást. 1808-ban boros fővel otromba csínyt követett el: bemocskolta az egyik dunántúli katolikus templom oltárát. A kaposvári börtönben halt meg. – Költői hagyatékát Ferdős Dávid gyönki református tanár szedte össze és adta ki: Kováts József versei. Pest, 1817. (Második kiadása: Kolozsvár, 1835.) – Kováts József személyét a régibb írók gyakran összetévesztették Háló Kovács József református lelkész személyével. (Az utóbbiról: a IV. kötetben.) – A «rímkovácsról» Horváth János helyesen állapította meg, hogy valóságos népies précieux. «Énekformákat művel ő is, de oly keresettül feszes, pontos rímeléssel s emiatt mondatformáinak is oly széttördelésével vagy komplikált megnövesztésével, hogy a dal egyszerüségéből menthetetlenül kiesik. Van azonban benne nem csúfolni való is: válogatott, újszerű érzékletek, festések, ízes, ínyenc szavak, mikkel Csokonaira emlékeztet. De modorossága mindent elront.» (A magyar irodalmi népiesség Faluditól Petőfiig. Budapest, 1927.)
LENGYEL JÓZSEF (szül. 1770. március 31. Abád, Jász-Nagykun-Szolnok megye; megh. 1821. március 15. Szalacs, Bihar megye) debreceni diák, göttingai egyetemi hallgató, 1798-tól a debreceni református főiskolában a filozófia tanára, 1802-től szalontai pap, 1809-től váradi lelkipásztor, 1813-tól szalacsi prédikátor. – Vallásos költeményeiről s általában az annyira mellőzött egyházi költők alkotásairól helyesen jegyezte meg Gulyás József, hogy ezeket az énekeket emberöltökön keresztül hány ember énekelte anélkül, hogy szerzőik nevét ismerte volna. «Hány léleknek adtak ezek ég felé emelő szárnyakat! Hány sebzett szívre csepegtettek égi balzsamot! Hány vallásos lélek epedésének adtak kifejező szavakat! Hány szívből feltörő buzgóság találta meg ezekben az énekekben az Istenhez szólás formáját!» (Lengyel József Teológiai Szemle. 1928. évf.)
LUKÁTS MIKLÓS református pap. Pécelről származott, a debreceni református kollégiumban Csokonai Vitéz Mihállyal egyidőben kezdte poétai kísérleteit, 1807-ben a losonci helvét hitvallású gyülekezet lelkipásztora lett. – Verses munkáinak gyüjteménye: Lukáts Miklós henyehivalkodásai. Pest, 1800.
PERECSENYI NAGY LÁSZLÓ (1771–1827) aradmegyei falusi jegyző, utóbb szolgabíró. Falusi elszigeteltségében is élénken érdeklődött minden irodalmi megmozdulás iránt, a Hazai Tudósításoknak és a Tudományos Gyüjteménynek buzgó munkatársa volt, a költészeten kívül történeti kutatásokkal töltötte szabad idejét. A vagyonosabb földesurak nem tartották rangjukhoz méltó nemestársuknak, de Arad városa 1815-ben négyszáz forintot szavazott meg számára egyik históriai munkájáért. Mikor Napoleonnak fia született, az örvendetes esemény megünneplésére hat nyelven írt dicsőítő költeményt: magyarul, latinul, németül, franciául, románul és szerbül. Történetírónak is, költőnek is dilettáns maradt haláláig, de neve annyiszor szerepel ennek a kornak irodalmi törekvéseiben s munkái annyira jellemzők a költészet akkori állapotára, hogy emlékét kár volna meg nem újítani. – Léta magyar vitéz és Zamira pannoniai kisasszonynak a földön és tengereken történt viszontagságai. Pozsony, 1800. (Népies stílusú, igen ízetlen elbeszélő költemény.) – Szakadár esthonnyai magyar fejedelem bujdosása. Pozsony és Pest, 1802. (Dugonics András nyomain haladó verses história.) – Orithia magyar amazon története. Pozsony és Pest, 1804. (Prózában írt históriai román.) – Galliás azaz a franciákkal előbb, azután a franciák ellen viselt 1812., 1813., 1814. és 1815. esztendőkbéli háborúkról. Pest, 1816. (I. Ferenc francia háborúinak verses krónikája óklasszikus szellemre való törekvéssel.) – Üdvözlése felséges császári és apostoli király, dicsőn uralkodó I. Ferenc kegyelmes fejedelmünk születési napjának 1820. eszt. február hónap 12-ikén. Arad, 1820. (Számos lantolagja azaz ódája közül az egyik. A magyar és latin alkalmi költeményekben kifogyhatatlan volt.) – Bánáti öröm Trattner János Tamás táblabíróhoz, midőn ő és édesatyja, Petrózai Trattner Mátyás, s ezáltal ennek második fia is, Trattner Károly Mátyás, 1822-ben szeptember 16., 17., 18. napjain Petróza helységbe béiktattatnának. Hely nélkül, 1822. (Az ünnepelt földbirtokosok személye miatt érdekes költemény: a poéta magasztalja a könyvnyomtató és könyvkiadó új nemeseket.)
SZÁSZ JÓZSEF (szül. 1782. június 1. Dedrádszéplak, Kolozs megye; megh. 1812. május 29. Marosvásárhely) református teológus, a marosvásárhelyi Teleki-könyvtár őre. Az ilencfalvi Szász-családból származott s nem az irodalmunkban oly nagyérdemű szemerjai Szászok közül. – Költöi hagyatékának válogatott darabjait Döbrentei Gábor tette közzé az Erdélyi Múzeum 1815. évfolyamában. – Néhány költeménye Toldy Ferenc gyüjtemény ében: A magyar költészet kézikönyve III. köt. 2. kiad. Budapest, 1876. (Igénytelen dalairól Toldy Ferenc kegyeletes hangon emlékezett meg; dícsérte bennük az egyszerüséget, gyermetegséget.)
SZEMERE PÁLNÉ SZEMERE KRISZTINA (szül. 1792. Lasztóc, Zemplénmegye; megh. 1828. március 26. Pest), írói néven Képlaki Vilma, férje hatása alatt irogatott. Prózai és verses dolgozatait az Aspasia, Auróra, Muzárion, Szépliteratúrai Ajándék és Uránia kötetei hozták az 1820-as években. Neve megörökítésére írta Kölcsey Ferenc, a Szemere-ház barátja, Vilma című bánatos megemlékezését. (1829.) – Írói hagyatékát Szvorényi József adta ki: Szemere Pál munkái. I. köt. Budapest, 1890.
TERHES SÁMUEL (szül. 1783. november 25. Sály, Borsod megye; megh. 1863. január 7. Rimaszombat) református lelkipásztor. A sárospataki kollégiumban tanult, az 1809. évi nemesi fölkelés idején a szabolcsmegyei insurgensek csapatában lovas tábori pap volt, utána lelkészkedett, 1836-tól kezdve a rimaszombati kálvinista gyülekezet prédikátori tisztjét viselte. Közbecsülésben álló, tanult férfiú volt, de az irodalomban a durván személyeskedő vitázók közé tartozott. – Mikor Ungvárnémeti Tóth László megcsipkedte első verses kötetében (1816), mindjárt a közönség elé lépett nyershangú röpiratával: Tükröcske egy Ficzkó-poéta számára. Első darab azon esetre, ha Ficzkó nem szelídül. Hely nélkül, 1816. (A névtelenül közreadott vitairatra a megtámadott poéta a következő értekezéssel válaszolt: A költőnek remekpéldáiról. Tudományos Gyüjtemény. 1818. évf.) – Terhes Sámuel második röpirata: Újra amalgámozott üvegtáblácska. Hely nélkül, 1819. (Ez a támadása is névtelenül jelent meg.) – Még Tóth László szerencsétlen halála után huszonnégy esztendővel is haragosan rontott ellenfelének: Szurony. Kassa, 1844. («Epigrammi költemények.») – Dalai egészen máslelkű embernek mutatják. Néhány híres magyar nótának ő a szerzője. (Nem úgy van már, mint volt régen; Megvirrad még valaha.) – Ifjúkori verses kötetei: Ziza vagy az én tüzem. Ötven eredeti magyar dalokban. Hely nélkül, 1811. («A szerző az ifjú Érzéki.») – Magyar Árpádiás. Sárospatak, 1818. («Első vitéz magyar vezéreink életüknek s viselt dolgaiknak leírása kis alexandrin-kádenciás versekben.»)
UJFALVI KRISZTINA (szül. 1761. szeptember 3. Szőkefalva, Kisküküllö megye; megh. 1818. január 29. Mezőcsávás, Maros-Torda megye) erdélyi nemesleány. Erős egyéniségével annyira magára vonta kortársai figyelmét, hogy egész regényt szőttek életéről. Egy erdélyi mágnás volt szíve bálványa, de a csélcsap úrfi hamar cserbenhagyta; Krisztina bosszúból férjhez ment legrútabb udvarlójához, Máté János marosmenti földbirtokoshoz; oldalán boldogtalan családi életet élt. Urát több ízben elhagyta, mulatságokra járt, férfiakkal barátkozott, feltűnő ruhákban sétált. A téli hónapokat többnyire Kolozsvárt töltötte, itt több szórakozása akadt, mint jámbor ura falusi jószágain. Mikor leányát férjhez adta, visszatért marosmenti családi tűzhelyéhez. – Verses munkáinak csak egy része jelent meg nyomtatásban: Barátsági vetélkedés vagy Molnár Borbálának Máté Jánosné asszonnyal két nem hibái és érdemei felöl folytatott levelezései. Kolozsvár, 1804. – Kővári László kiadása: Újfalvi Krisztina és kiadatlan versei. Figyelő. 1882. évf.
VÁLYI KLÁRA életéről keveset tudunk. Hontmegyei szülésznő volt, Kovács Gábor özvegye. Édes Gergellyel versben levelezett; Fábián Juliánnához, a komáromi költőnőhöz, meleg barátság fűzte; Csokonai Vitéz Mihály is írt hozzá néhány verses levelet. – Buzdító versek a nemes magyar insurgensekhez. Hely nélkül, 1798. («Hálaadó tiszteletének kijelentésére szerzetten) – Magyar Tempe. Vác, 1807. («A versekkel mulatni szeretők számára készítette.»)
VITKOVICS MIHÁLY (szül. 1778. augusztus 25. Eger; megh. 1829. Szeptember 9. Pest) pesti ügyvéd. Ősei Hercegovinából szakadtak a magyar földre, itt is megőrizték délszláv nemzetiségüket. A magyarországi szerbek között Vitkovics Mihály volt az első, aki magyar költő lett. Atyja, az egri görögkeleti lelkész, szerbnek nevelte, de barátai magyarrá tették s bár egyformán jól beszélt és írt szerbül és magyarul, érzésben és gondolkodásban lelkes magyarrá alakult. Tanulmányait Egerben és Budán végezte, a törvénytudományt Pesten hallgatta, 1803-ban ügyvédi oklevelet nyert. Pesten telepedett le, itt csakhamar egyike lett a legkeresettebb prókátoroknak. Mikor Kazinczy Ferenc 1808-ban a fővárosban időzött, baráti viszonyba lépett vele, levelezni kezdtek; ez a baráti érintkezés – Széphalom és Pest összeköttetése – üdvös hatású volt irodalmunk fejlődésére. Vitkovics Mihály irodalmi estéi egybekapcsolták a magyar irodalomért lelkesülő pesti hazafiakat. A szerb származású író örült, hogy vendégül láthatta magyar írótársait; egyenes lelkéért, jószívűségéért, kedélyes társalgásáért mindenki szerette; felesége a nyiltszívű, eszes, szorgalmas háziasszonyok mintaképe volt. Kedves otthonukat Szemere Pál, Horvát István, Kölcsey Ferenc, Virág Benedek, Kultsár István, Fáy András, Döbrentei Gábor, Helmeczy Mihály, Kisfaludy Károly és Vörösmarty Mihály sokszor fölkeresték. A vidékről bekocsizó írók egészségére itt üritettek legtöbbször poharat; itt vitatták meg a nyelvújítás, könyvkiadás és politika kérdéseit; Kazinczy Ferenc tisztelői itt érezték magukat legjobban. Vitkovics Mihály nem tagadta meg soha szerb voltát, de azért magyar hazáján lángoló szeretettel csüngött. Ötvenegy éves korában húnyt el. A Vitkovics-kódex az ő emlékezetére nyerte nevét. – Ifjabb éveiben a színműírással is megpróbálkozott. Mikor Wesselényi Miklós színtársulatának egy része Kolozsvárról Pestre vonult (1807), vitézi játékok írásával támogatta a színészeket, de kéziratai utóbb elkallódtak. (II. Rákóczi Ferenc Rodostóban: Mikes Kelemen Törökországi Levelei alapján; Márs Vénussal Murány alatt: Gyöngyösi István Murányi Vénusa nyomán.) – Egy terjedelmes novellájában ifjúkori boldogtalan szerelmének történetét beszélte el. (A levélalakú kísérlet Kazinczy Ferenc Bácsmegyeyjének hatása alatt készült. Sok volt benne az érzelgés. Novellája kéziratban maradt.) – Fordításai közül legjobban kiemelkedtek «szerb danái». Ebben az időben Karadzsics Vuk szerb regedal-gyüjteménye feltünést keltett egész Európában, Vitkovics Mihály ezen a hatáson felbuzdulva kezdte közzétenni a maga népies verses fordításait. (Bácskai regedal.) – Kármán József Fanniját szerb nyelvre fordította; igaz, hogy a magyar szerző nevének mellőzésével. – Az egykorú hírlapokba, folyóiratokba, évkönyvekbe számos verset és mesét írt, de kötetbe csak egyszer gyüjtötte szétszórt munkáit: Vitkovics Mihály meséi és versei. Pest, 1817. (Tartalma: fabulák, epigrammák, ódák, episztolák.) – Összegyüjtött munkáit Szvorényi József rendezte sajtó alá: Vitkovics Mihály művei. Három kötet. Budapest, 1879. (Abafi Lajos Nemzeti Könyvtárában.)
Irodalom. – Toldy Ferenc: A magyar nemzeti irodalom története rövid előadásban. II. köt. 3. kiad. Pest, 1872. – U. az: A magyar költészet kézikönyve. III. köt. a. kiad. Budapest, 1876. – Keszi Hajdu Lajos: Simai Mező István. Figyelő. 1876. évf. – Szvorényi József id. Vitkovics-kiadás. Budapest, 1879. – Abafi Lajos: A Göcseji Helikon. Figyelő. 1882. évf. – Kővári László: Újfalvi Krisztina és kiadatlan versei. U. o. 1882. évf. – Badics Ferenc: Takách Judit. Koszorú. 1882. évf. – Abafi Lajos: Magyar paszkvillusok. Figyelő. 1883. évf. – Toncs Gusztáv: Vitkovics Mihály élete és munkái. Szabadkai városi gimnázium értesítője. 1884. – Abafi Lajos, Elek Salamon, Gyürky Ödön, Illéssy János, Paszlavszky Sándor, Thallóczy Lajos és Vitalis Mór verses paszkvillus közlései: Hazánk 1886–1888. évf. – Piukovics Gábor: Vitkovics Spomen Milicéje. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1887. évf. – Márki Sándor: Perecsenyi Nagy László naplója. U. o. 1889. évf. – Szvorényi József: Szemere Pál munkái. I. köt. Budapest, 1890. – Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. Tizennégy kötet. Budapest, 1891–1914. – Nicora János: Vitkovics Mihály. Kolozsvár, 1892. – Szathmáry József: A református templomi énekeskönyv története. Protestáns Szemle. 1892. évf. – Bodnár Zsigmond: A magyar irodalom története. III. köt. Budapest, 1893. – Balassa József: Verseskönyv a század elejéről. Irodalomtörténeti Közlemények. 1895. évf. – Bayer József: A magyar drámairodalom története. I. köt. Budapest, 1897. – Versényi György: Újfalvi Krisztina. Erdélyi Múzeum. 1897. évf. – Benkó József: Magyar közmondások az 1825. esztendei országgyűlésen lévő követekre ruházva. Irodalomtörténeti Közlemények. 1898. évf. – Kosztolányi Zoltán: Vitkovics Mihály élete és irói munkássága. Budapest, 1901. – Császár Elemér: Az utolsó nemesi felkelés a magyar irodalomban. Budapest, 1909. – Rádits Dusán: Vitkovics Mihály életrajza. Újvidék, 1909. – Vadász Norbert: Dukai Takách Judit élete és munkái. Budapest, 1909. – Szügyi József: A magyar ref énekeskönyv multja. Debrecen, 1910. – Gálos Rezső: Lukáts István költeményei. Temesvári felsőkereskedelmi iskola értesítője. 1911. – Szinnyei Ferenc: Kisfaludy Sándor regéinek utánzatai. Irodalomtörténeti Közlemények. 1911. évf. – Csipak Lajos: Horatius hatása az ó- és újklasszikus iskola költőire. Kolozsvár, 1912. – Rácz Mária: A Göcseji Helikon költőnői. Budapest, 1913. – Alszeghy Zsolt: Csokonai és Hubay. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1915. évf. – Kovács Géza: Kazinczy egyik epigrammájához. Fiumei áll. gimnázium értesítője. 1916. – Alszeghy Zsolt; Epigonlírikusaink a XIX. századig. Irodalomtörténeti Közlemények. 1917. évf. – Radó Antal: A magyar rím. Budapest, 1921. – Császár Elemér: A magyar regény története. Budapest, 1922. – Harsányi István: Diétai magyar versek. Irodalomtörténeti Közlemények. 1922. évf. – Négyesy László: Gróf Festetics György a magyar irodalomban. Keszthelyi Helikon. Szerk. Lakatos Vince, Keszthely, 1925. – Payr Sándor: Luther és az egyházi ének. Teológiai Szemle. 1926–1927. évf. – Tóth Béla: A Kisfaludy-regék utánzatai. Irodalomtörténeti Közlemények. 1926. évf. – Gulyás József: Lengyel József versei. U. o. 1927. évf. – Horváth János: A magyar irodalmi népiesség Faluditól Petőfiig. Budapest, 1927. – Gulyás József: Lengyel József. Teológiai Szemle. 1928. évf. – Téglás Béla; A történeti paszkvillus a magyar irodalomban. Szeged, 1928. – Bajza József: Szerb költők magyarul. Budapesti Szemle. 1929. és 1931. évf. – Palos Bernardin: Irodalmunk ismertetése XIX. század-elejei német folyóiratokban. Pécs, 1929. – Tolnai Vilmos: A nyelvújítás. Budapest, 1929. – Waldapfel József: Ovidius Amoresének magyar fordítása 1819-ből. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1929. évf. – Waldapfel Imre: Görög tragédiánk egykorú bírálója. U. o. 1930. évf. – Harsányi István: Rokokó ízlés a magyar irodalomban. Sárospatak, 1930. – Farkas Gyula: A magyar romantika. Budapest, 1930. – Rácz Béla: Két évszázad a magyar református igehirdetés történetéből, 1711–1914. Gyula, 1931.
