PÁZMÁNDI HORVÁT ENDRE.
PÁZMÁNDI HORVÁT ENDRE.
A DEÁKOS költők csak elvétve kísérleteztek az epikai műfajokban, költői munkásságuk a lírára szorítkozott. Az egykorúak mégis az ő körükből várták a nemzet epikusát, az ősök dicsőségét zengő költőt. A magyar Horatius már megvolt, de hiányzott a magyar Vergilius: Ezt a magyar Vergiliust üdvözölték sokan PÁZMÁNDI HORVÁT ENDRE személyében.
A kortársaitól nagyrabecsült győrmegyei plébános Zirc emlékezetével (1814.) vonta magára a figyelmet. A zirci apátság történetét beszélte el időrendi egymásutánban, a száraz históriát lírai és leíró elemekkel díszítette, a nemzet hősi századairól és a ciszterciek multjáról ünnepi komolysággal szólt. Barátai magasan szárnyaló hőskölteményi dikciót éreztek ki hexameteres krónikájából s kötelességévé tették, hogy megénekelje a magyarok honfoglalását.
Az egykorú folyóiratokban és évkönyvekben Horvát Endrének számos hexameteres költeménye maradt fenn. Episztolákat, szatirákat, epigrammákat, alkalmi üdvözlő verseket, heroidákat és hexameteres kis eposzokat vegyesen írt. Gritti Lajosban a XVI. századi hírhedt kalandor történetét dolgozta fel. (Auróra. 1823.) A sziszeki győzödelemben is a törökvilágba nyúlt vissza témáért. (Auróra. 1827.) Enyingi Török Bálint hősi levél a magyar-ozmán harcok korából: a sztambuli börtönbe zárt nemesúr kesergő lélekkel küldi haza verses panaszait feleségéhez. (Auróra. 1824.) Borbély Heléna első részében a magyar amazon költői levelet ír török fogságából férjének; második részéből megtudjuk, hogyan szabadul ki az elfogott vitéz nő. (Auróra. 1825.) A költő lírája a Boldog öreg disztichonaiból bontakozik ki legvonzóbban: visszapillant elmult életére, felújítja falusi éveinek csendes örömeit, sorsával kibékülve lépi át az öregkor küszöbét. (Auróra. 1830.) Rímes versei közül két bordala nagyon népszerű lett. (Hejhaj, igyunk rája, úgyis elnyel a sír szája; Vizet iszik ökör, ló, mert az ezeknek való.) A verses fordításban is jeleskedett. (Dies irae.) Feltűnő, hogy pap létére belefogott Blumauer Aeneisének átdolgozásába, de ezt a munkáját később abbahagyta.
Hőskölteménye, az Árpád (1831), elkésve jelent meg akkor, amikor már Vörösmarty Mihály learatta előtte a dicsőséget. A tizenkét énekes eposz a magyarok honfoglalásának történetéről szól. «Férfiat énekelek, ki hadával Volga türemlő Habjait átszegvén Etelének hajdani földét Nemzeteket leverő harcokkal visszaszerezte És az erős magyarok birodalmát fegyvere élén Négy folyamok körülött alkotta örökre valóvá.» India széleinél laknak a magyarok, de egyszer csak útnak erednek, hogy elfoglalják Attila hajdani birodalmát. A főpap áldozatot mutat be a magyarok istenének, szerencsés jóslatot olvas ki az áldozati ló belső részeiből s felhívja a hét vezért közös fő választására. Fejedelemnek Álmost választják meg, majd mikor Álmos lemond, fiát, a daliás Árpádot. Csak Lebed vezér nem nyugszik bele a fejedelemválasztásba; a nagyravágyó törzsfő kész elszakadni véreitől és pártot ütni nemzete ellen, csakhogy kitölthesse bosszúját azokon, akik nem őt kiáltották ki vezérré. Árpád és vitézei hadakozva vonulnak előre az Ural bércei közül, Lebed szövetkezik a magyarok ellenségeivel, de Árpád legyőzi és megszalasztja őket. A honfoglalók a további előnyomulásban mindenütt diadalokat aratnak, leverik az oroszokat, megtörik a bolgárokat, csatlakozásra bírják a palócokat. A kióvi fejedelem még a kúnok segítségével sem tud nekik ellenállni, Halics és Lodomér meghódol előttük. Végre elérik Attila egykori birodalmának határát, keresztültörnek a Kárpátokon, megsemmisítik Zalán, Marót, Geló és a kisebb szláv fejedelmek tartományait, tönkreverik Szvatopluk seregét, diadallal vonulnak be Attila várába: «A nap ezer sugarát soha nem hintette dicsőbben, Mint mikor Árpádnak kapuit kinyitotta Etelvár».
A csaknem tizenkétezer sorból álló hexameteres hősköltemény terjedelemre nézve meghaladja Vergilius Aeneisét. A költő kifogyhatatlan a csatarészletek felhalmozásában, hőskölteményének minden részét ütközetekkel, párviadalokkal, egymás ellen törő hősökkel zsúfolja. Nem tudjuk megközelíteni hőseit. Ezek a harcokban edzett daliák egymás utánzatai, tulajdonképpen csak nevűkben különböznek. Van bennük tetterő, de életük folyása azonos. Csodás elem – némi jóslatokat és álomlátásokat mellőzve – nincs az eposzban, annál több a történeti adat és művelődéstörténeti adalék. A költő a korabeli magyar történeti kutatások eredményeit, különösen Horvát István őstörténeti nyomozásait, gondosan felhasználta, anélkül azonban, hogy elbeszélését költői zománccal vonta volna be. Eposza esztétikai szempontból már a maga korában is többé-kevésbé elavult. Sokan dícsérték, de kevesen élvezték. A Magyar Tudományos Akadémia nagyjutalmával koszorúzta, ez a kitüntetés azonban inkább a lelkes hazafias költőnek szólt, semmint az eposznak. A hexameterek végnélküli áradása, a sűrű epizódhalmozás elkedvetlenítették az olvasókat. Horvát Endre úgy dolgozott, mint a régi történetírók: a legrégibb időktől a honfoglalás befejezéséig részletekbe vesző módon mondta el a magyarok történetét, csak itt-ott lendítette magasba historizálását egy-egy festőibb leírással vagy hatásosabb szónoki részlettel. Túlságosan józan volt, hangja egyszínű, stílusa ódon.
Toldy Ferenc szerint Pázmándi Horvát Endre eposza voltaképpen történelem költői öltöztetésben. Meséje nem fejlik, hanem nyúlik; epizódjai a mese menetelére nem gyakorolnak mélyebb hatást, jellemrajza szétfolyó, a hősök többet beszélnek, mint tesznek. «De a kedélyállapotok festésében Horvát ecsete tagadhatatlan erővel és lélektani igazsággal bír; előadása hatályos, méltóságos, szentenciózus; tősgyökeres magyar nyelvét antik egyszerűség, nyers erő, régies szín bélyegzik s övé klasszikai eposzi nyelvünk és hexameterünk megteremtésének dicsősége; mindkettő mintaszerű és tanulmányozásra méltó: amaz egyszersmind kimeríthetetlen forrása a nyelvi szépségeknek s maga elégséges műveinek maradandó becset biztosítani, ha költői érdeme kisebb s hazafiúi érzülete tiszteletünket oly hathatósan követelő nem volna is.» (A magyar nemzeti irodalom története rövid előadásban. II. köt. 3. kiad. Pest, 1872.) – Beöthy Zsolt kiemelte a költő érdemét az óklasszikus eposzi előadásmód előkészítésében, de hőskölteményét nem dícséri: «Az egészen sivár egyhangúság ömlik el, melyet a csodálatos hiánya is fokoz, csak az indulatok festésében nyilatkozik itt-ott erőn. (A magyar nemzeti irodalom történeti ismertetése. II. köt. 6. kiad. Budapest, 1891.) – Váczy János untatóan egyhangúnak ítélte a kietlen harcok fegyverzaját. A hősöknek a vitézségen kívül semmi emberi szenvedélyük nincs. «Az eposzból a csodás elem teljesen hiányzik s már ez is megfosztja igazi eposzi jellegétől. Azonban ódon nyelvében, régies szavaiban, fordulatos szókötéseiben s merész mondatfűzéseiben sokszor van költői erő, zordonsága néhol bájjal vegyül, festéseiben bizonyos komor színezet s az indulatok rajzában nem egy helyt van melegség. Hangjában, dikciójában a fenségesre törökvés majd mindenütt érezhető s könnyedén omló hexameterei az epikai nyelvnek biztos használatát mutatják mind az Árpádban, mind kisebb műveiben.» (A klasszikai eposz művelői. Képes magyar irodalomtörténet. Szerk. Beöthy Zsolt és Badics Ferenc. II. köt. 3. kiad. Budapest, 1907.)
PÁZMÁNDI HORVÁT ENDRE 1778. november 28-án született Pázmándon, Győr megyében. Jobbágycsaládból származott, 1806-tól kezdve mint téti plébános szolgálta egyháza ügyét. Lantja a kanonokok, prépostok, apátok és püspökök dicsőítésére mindig készen állott; a papi névnapok, előléptetések és kitüntetések lelkes megverselőre találtak benne. A szegény falusi pap sokat alázkodott elöljárói előtt, de az egyháznagyok keveset törődtek vele. Mindössze annyit ért el, hogy 1829-ben kinevezték pázmándi plébánossá. A mellőzött férfiú mély elkeseredéssel szemlélte az egyházi közigazgatást s legjobb barátjához, a történetíró Horvát Istvánhoz, intézett leveleiben maró gúnnyal szólt üldözőiről. Vigasztalást az irodalomban talált. 1830-ban a Magyar Tudományos Akadémia tagja lett, 1832-ben akadémiai nagyjutalmat nyert a magyarok honfoglalását megéneklő eposzával. Miközben hőskölteményét írta, belesodródott a nyelvőrzők és nyelvújítók harcaiba; több dunántúli iró társaságában állást foglalt Kazinczy Ferenc törekvései ellen; mindent megtett arra nézve, hogy a nyelvújítók hatása kisebb legyen. Sajátságos, hogy ő maga nem idegenkedett a nyelvújítástól, sőt számos új szóval gyarapította a magyar nyelvkincset. Főkép az elfeledett régi szavakat iparkodott felújítani. 1839. március 7-én halt meg Pázmándon.
Adatok Pázmándi Horvát Endre életéhez:
1778. – Pázmándi Horvát Endre születésének éve. November 28-án születik a győrmegyei Pázmánd faluban, Pannonhalma vidékén. (Szülei szegény földművelők. Az értelmes gyermeket bizonyára valamelyik jólelkű pap vette pártfogásába és helyezte el, tizenhárom éves korában, a győri katolikus gimnáziumban.)
1791–1801. – Tanuló-évei. (Latin iskoláit Győrben, Komáromban, Pozsonyban végzi, egy évig a sziléziai Heinrichauban cisztercirendi novicius, azután, mint világi papnövendék, Győrben tanulja a teológiát. Tanárai közül, győri diáksága idején, Fabchich József van rá nagy hatással. A termékeny műfordító tüzes magyarrá neveli s verselni tanítja.)
1801. – Katolikus miséspappá szentelik. Falusi káplán lesz. Két év mulva püspöke Győrbe rendeli segédlelkésznek. (Ekkor ismerkedik meg Rájnis Józseffel és Horvát Istvánnal; a deákos költő társalgásából sokat tanul, a történetíróval folytatott levelezése szellemi örömeinek legfőbb forrása.)
1806. – A győri püspök kinevezi téti plébánosnak. Huszonnyolc éves. (Egyházi pályája szépen indul: ötévi káplánkodás után jó paróchiát nyer. Téten lakik a Kisfaludyak édesatyja és Péteri Takáts József író, sokat érintkezik velük, de nincs öröme a barátkozásban, a tekintélyes földbirtokosok tömérdek kellemetlenséget okoznak neki kibírhatatlan természetükkel. Örül, ha elvonulhat pázmándi szőlejébe vagy bekocsizhat Győrbe, Pannonhalmára, Zircre.)
1812. – Belefárad a lelkipásztorkodásba, únja a világi papok cselszövényeit és a földbirtokos-nemesurak áskálódásait. Be akar lépni a cisztercirendi szerzetesek közé. (Lelki tusáiban Horvát István a vigasztalója. Levelezésük nem mindennapi bensőségű, nemes barátság emlékét őrzi.)
1814. – Zirc Emlékezetével a magasztalt költők sorába kerül. Olvasói a magyarok leendő Vergiliusát üdvözlik személyében. (Mikor Kazinczy Ferenc megkapja a Péteri Takáts József figyelméből hozzá eljuttatott példányt, így ír Pápay Sámuelnek a téti plébánosról: «Mindig áldani fogom a napot, mely végre ismét juttata egy írót ismeretségembe, akit szerethetek, csodálhatok». A protestánsok közül többen bosszankodnak, hogy a költő magasztalta a szerzeteseket, hódolattal szólt az uralkodócsalád katolikus törekvéseiről, a magyar haza megtámadóit látta a protestáns erdélyi fejedelmekben. Kazinczy Ferenc is megjegyezte, hogy Zirc Emlékezetében az erdélyi fejedelmek politikája «undok festésekkel van előadva».)
1815. – Kazinczy Ferenc látogatása Téten. Nem tudják egymást meggyőzni a nyelvújítás dolgában. Horvát Endre mérsékelt újító Jelszava: «Nem vagyunk a nyelv urai, hanem gondviselői». (Levelezésük egyideig barátságos hangú, de Horvát Endre 1816-ban már sokkal szókimondóbban ír, semmint azt a széphalmi vezér nyugodtan elviselhetné. Ellenkezésük a következő években egyre jobban elmérgesedik s a Tudományos Gyüjtemény hasábjain a nyilvánosság elé lép. Horvát Endre nyelvtudományi készültsége legalaposabb a Kazinczy-ellenes dunántúli írók között, prózai stílusának hathatóssága vetekedik Kisfaludy Sándoréval.)
1817. – Horvát István ismételten tudósítja, hogy ő is, mások is tőle várják a magyar honfoglalás nemzeti eposzának megírását. (A lelkes történetíró felajánlja segítségét a históriai adatok megvilágításában, «Jöjj le két hétre hozzám – írja barátjának – s kész leszen históriai oldalról az Árpádiász. Legyen is az Árpád átka rajtad, ha nem használod szép poétai lelkedet. Nem akarom, hogy tudatlannak tartassál a magyar történetekben; most amit még belőle nem igen tudsz, azt nálam könnyen kipótolhatod, hogy ne mondhassa Schwartner: a magyaroknak eddig egy eposzuk sem készülhetett. A nemzeti becsület vezérelje tolladat és minden lépéseidet.»)
1820. – Belekezd nagy eposzának megírásába. (Csak hosszas töprengés után határozza el magát a munkára, nehezen dolgozik, nem bizik magában. Plébánosi hivatalát terhesnek érzi, gazdaságával sok baja van. Testvére árváit neki kell eltartania, mecénása nincs, irigyei nehézzé teszik helyzetét a püspöki udvarban folytatott besúgásaikkal. Azt beszélik róla, hogy Krisztus kenyerét eszi s mégis pogány munkákat csinál; az ördögöt szolgálja olyan munkái révén, mint a pesti nemzeti színház ügyében közreadott költeménye. Időnkint kénytelen vallásos munkák magyarra fordításával visszaszorítani ellenségeinek aknamunkáját. Egyházi előrehaladását megakasztják; püspöke csak annyit enged meg, hogy káplánt tarthasson maga mellett; így olykor mégis visszavonulhat pázmándi szőlőhegyére s belemélyedhet nagy művének megirásába.)
1822. – Az Auróra munkatársa lesz, itt közölt kis eposzait évről-évre méltánylással olvassák. Pázmándi szőlejében megjelenő barátait, különösen Guzmics Izidort és Döbrentei Gábort, szíves barátsággal vendégli. Kibékül Kazinczy Ferenccel. (A széphalmi mester nem felejti nyelvújító munkásságáról a Tudományos Gyüjtemény 1818. évfolyamába írt recenzióját, de azért Guzmics Izidor és Pápay Sámuel közvetítésével megteszi a lépéseket régi barátságuk helyreállítására. «Horvát Endrének mondd meg – írja Pápay Sámuelhez – hogy lelkem őtet szeretni fogja, ha újra nekem esik is.» Kibékülésük után a következő üzenetet szövi Guzmics Izidornak szóló levelébe: «Mondjad, édes barátom, Endrének, hogy lelkem leborulva hódol az ő géniuszának».)
1829. – Huszonháromévi téti plébánossága után szülöfalujának plébánosa lesz. Pázmándon marad haláláig. (Írói összeköttetései évről-évre lazulnak, kedélye egyre komorabb lesz, elszigeteltségében lassankint magára marad. Horvát Istvánon kívül Döbrentei Gábor és Guzmics Izidor bírják legjobban bizalmát. Toldy Ferenc szerint: «Költői koszorújára, mielőtt azt elnyerte, a mellette ragyogó fényben feltűnt ifjabb versenytárs, Vörösmarty Mihály, már homályt vetett. Ekkép kedélyét elégületlenség szállta meg s nyers jellemének élessége ezeknél fogva mindinkább kesernyéssé lett». Még lehangoltabbá tette lelkét egyházi pályáján való mellőzése. A győri püspöki udvarban nem sokat törödtek irodalmi hírnevével; nem a nemzeti nagyság jutalomra érdemes énekesét látták benne, hanem a világi dolgokkal foglalkozó papot. Hiába magasztalta egyházi elöljáróit versben és prózában, tömjénezéseire nem adtak semmit. Fiatalabb paptársai számára sorra kieszközölték a királyi kegynek címekben és javadalmakban megnyilatkozó bőkezűségét, őt következetesen mellőzték. Ebben az elbánásban szabadelvű nyilatkozatainak és cselekedeteinek bizonyára része volt, de legalább ugyanannyit ártott magának nemzeti szellemével is. A liberális papot kevésre becsülték, még gyanúsabb szemmel tekintettek a nemzeti költőre.)
1830. – Rendes tagsági helyet kap az ez év őszén megalakult Magyar Tudományos Akadémia nyelvtudományi osztályában. (Az osztály rendes tagjai kívüle: Kisfaludy Károly, Vörösmarty Mihály, Kisfaludy Sándor, Kölcsey Ferenc, Guzmics Izidor. Ezek az ország leghíresebb szépírói, hozzájuk véve a többi osztály rendes tagjai közül a következőket: Berzsenyi Dániel, Döbrentei Gábor, Kazinczy Ferenc, Kis János. A következő év elején egészül ki ez a szépírói csoport Fáy András tiszteleti, Szemere Pál rendes, Bajza József és Czuczor Gergely levelezőtagokkal. Igazi nyelvész és irodalomtudós most még alig van egy-kettő az Akadémiában, azért pótolják helyüket költőkkel Horvát Endre ennek az évnek elején fejezi be nagy nemzeti eposzát folytonos betegeskedések között. A kézirat kinyomtatását a bécsi cenzúra elég gyorsan engedélyezi, annál nehézkesebben folyik a szedés munkája Beimel József pesti könyvsajtóján.)
1831. – Március elején megjelenik Árpádja. (A könyvre közel négyszázan fizetnek elő az országból, többnyire papok és földbirtokosok; nem közönséges irodalmi siker, ha számbavesszük, hogy a Zalán Futásának csak 88 előfizetője akadt. A tanultabb írók dícsérik az eposzt, a szélesebb olvasórétegekre nincsen hatása.) A költő április havában Pannonhalmán és Pázmándon barátságos órákat tölt Kazinczy Ferenccel. (A találkozásból később nagy baj lesz, mert a széphalmi mester akaratlanul is megsérti barátját Pannonhalmi Útjában. Ezt írja róla: «Sokat szenved lábaira s baját neveli testessége. Lelke elevensége egészen elhagyta; ritkán lobban dévajságra vagy csak erővel». Guzmics Izidor, mindkettőjük jóbarátja, hiába próbálkozik meg a békítéssel: Kazinczy Ferenc nem talál visszavonni valót megjegyzésében, Horvát Endre gyilkos döfésnek érzi a nyilatkozatot.)
1832. – Árpádjával megnyeri a Magyar Tudományos Akadémia 1831. évre szóló nagyjutalmát. Az akadémiai nagyjutalmak sorozata ennek a hőskölteménynek megkoszorúzásával indul meg. (A jutalom odaítélésekor két erős versenytárssal kell megküzdenie: Széchenyi Istvánnal és Vörösmarty Mihállyal. A Hitel s a Csongor És Tünde kénytelen meghátrálni az Árpáddal szemben.) Ebben az évben jelenik meg indulatos támadása az elhúnyt Kazinczy Ferenc ellen a Sas című folyóirat hasábjain. (Döbrentei Gábor sugalmazásaitól felizgatva álnév alatt teszi közzé keserű sorait: Felvilágosítás Kazinczy Útjának 25-ik lapjára. A széphalmi mester tisztelői felháborodottan tárgyalják az esetet, nem tudnak elég elitélő hangon nyilatkozni a támadóról és Döbrentei Gáborról. Toldy Ferenc még évtizedekkel később sem tér ki a kegyeletlen eljárás megbélyegzése elől. A Kazinczy Ferencre tett megjegyzések, úgymond, a «sértett hiúság legaljasabb fegyvereivel, rágalommal és gúnnyal sértvén a szent öreg emlékezetét, mind a két írót – Horvátot és Döbrenteit – örökre beszennyezték. S valóban, ezóta minden jobbérzésű visszavonult az egykor ünnepelt nyelvművésztől, ki már most ritkábban is járt fel az akadémiai gyülésekre s nem becsülve, nem szeretve mult kin.)
1839. – Március 7-én meghal Pázmándon. Hatvanegy éves. (Örökösévé a Magyar Tudományos Akadémiát tette. Kis birtokát eladták; anyja, amíg élt, a töke kamatait kapta az Akadémiától. Halálos ágyán is sebzett szívvel tépelődött azon, hogy egyházi hatósága még élete utolsó éveiben sem eszközölte ki számára a kanonoki széket. A kanonokság után való vágyódás annyira gyötörte lelkét, hogy 1835-ben még gróf Reviczky Ádám királyi főkancellár megéneklésére is vállalkozott, abban reménykedve, hogy a nagyhatalmú kormányférfiú – a magyarság gyülölt elnyomója – kieszközli számára I. Ferenc királytól a kanonoki méltóságot és javadalmat.)
1879. – Országos irodalmi ünnep Pázmándon születésének százados évfordulóján. (Lakóháza falába emléktáblát helyeznek, sírját új kereszttel díszítik. Nogall Károly győri kanonok emlékkönyvet ad ki tiszteletére, Szász Károly a Magyar Tudományos Akadémiában újítja meg emlékét.)
Kiadások. – Pázmándi Horvát Endre huszonhét éves korában nyomatta ki első költeményét: Főtisztelendő Mártony János úr győri kanonok neve ünnepén az ő káplánjának lantja. Győr, 1805. (Alkaioszi versszakaiból már kihangzik érces erőre törekvő szónokias hangja.) – Nagyobb hatást tett verses buzdítása Napoleon hadai ellen: A fölkelő nemzetnek, a buzogányos vitéz magyaroknak. Győr, 1809. (Három lapra terjedő hexameteres szózat. Az utolsó nemesi insurrectio irodalmának egyik legsikerültebb terméke. Egy év alatt öt kiadása jelent meg. Szombathelyen is kinyomtatták.) – Írói hírnevét a ciszterciek történetéről szóló költeményével alapította meg: Zirc emlékezete. Írta Horvát András téti plébános. Buda, 1814. (Dréta Antal zirci apát költségén, Péteri Takáts József előszavával jelent meg. A költői szárnyalású verses krónika dikciója és hangulata szembetűnően hatott Kisfaludy Károly Mohácsára.) – A magyar színészet támogatására lelkesítette kortársait következő verses munkájával: A nemesszívű magyarokhoz a pesti nemzeti teátrom ügyében. Buda, 1815. (A költő a színészet nemzetművelő hatását meggyőződéssel hirdette, maga is írt egy vígjátékot, de ez a kísérlete kéziratban maradt. Buzdító költeménye egy év alatt több kiadást ért, a pozsonyi színtársulat az 1825. évi országgyűlés alkalmából ismét kinyomatta.) – Újabb hexameteres szózata A győri növendékpapságnak, midőn a pesti nemzeti teátrumra száz forintot összeszedett és Kultsár Istvánnak beküldött. Győr, 1815. (A győri szeminárium kispapjai hazafias lelkesedésükben száz forintot küldtek Pestre, hogy a fővárosi magyar színészetet támogassák. Elhatározásukat Horvát Endre előbbi költeménye keltette életre.) – Verses levele Horvát Istvánhoz. Bécs, 1815. (Először a Magyar Kurírban jelent meg.) – Bécsben tartott magyar prédikációja: Dicsőséges Szent Istvánnak tiszteletére intézett beszéd. Bécs, 1821. (Szent István-napi egyházi szónoklat a bécsi kapucinusok templomában.) – A Magyar Tudós Társaság megalapítását ünneplő költeménye: Magyar Parthenon. Örömének a Magyar Akadémia fennállásán. Pest, 1829. (Hexameteres visszapillantás a nemzet multjára, bizalom kultúránk jövőjében.) – Nagy eposza a Zalán Futása után hat esztendővel jelent meg: Árpád. Pest, 1831. (A Magyar Tudományos Akadémia első nagyjutalmát ez a munka nyerte el. A kétszáz aranyat 1832-ben ítélték oda a költőnek. Eposzához terjedelmes szókalauzt csatolt. Ez a magyarázó szójegyzék is mutatja, milyen hézagos volt az akkori irodalmi szókincs, mennyire áldásos volt a nyelvújítás. Horvát Endrének még 1831-ben is magyaráznia kellett az ilyen szavakat: apród, borostyán, csata, csel, csintalan, dalia, ernyed, falánk, fonák, galád, gömb, had, hölgy, hős, hurok, ideg, iker, kalóz, kéj, kanok, kuruzsló, lepel, lomb, lomha, máglya, nyirkos, orom, öklel, őr, ötlet, pázsit, permetez, rög, sajka, szalag, szerény, szigorú, szirt, szürkület, törzs, üst, vért, vezekel, vihar, zománc. A szokatlanabb szavakra a régi magyar írók és a dunántúli tájszók voltak a forrásai.) – Válogatott verses munkáinak gyüjteménye: Kisebb költemények. Pest, 1832. (A kötetet az Árpád nyomtatója, Beimel József, adta ki a költő arcképével.) – Toldy Ferenc szemelvényei: A magyar költészet története. IV. köt. 2. kiad. Budapest, 1876. (Részletek a Zircből és az Árpádból.)
Irodalom. – Toldy Ferenc: A magyar nemzeti irodalom története rövid előadásban. II. köt. 3. kiad. Pest, 1872. – U. az: Összegyüjtött munkái. IV. köt. Pest, 1871. – Nogall Károly szerkesztésében: Emlékkönyv Pázmándi Horvát Endre születésének százados évfordulójára. Győr, 1879. – Szász Károly: Emlékbeszéd Pázmándi Horvát Endre fölött. Budapest, 1879. – Méry Etel: Pázmándi Horvát Endre élet- és jellemrajza. Győr, 1879. – Takáts Sándor: Péteri Takáts József. Budapest, 1890. – Beöthy Zsolt: A magyar nemzeti irodalom történeti ismertetése. II. köt. 6. kiad. Budapest, 1891. – Négyesy László A magyar mértékes verselés története. Budapest, 1892. – Vass Bertalan Horvát István életrajza. Budapest, 1895. – Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. IV. köt. Budapest, 1896. – Haraszti Sándor: Az Árpádiász nyelve. Keszthely, 1896. – Bán Aladár: Pázmándi Horvát Endre Árpádja. Temesvár, 1897. – Széchy Károly: Kisebb tanulmányok. Budapest, 1897. – Váczy János: Horvát Endre és a nyelvújítás. Magyar Nyelv. 1905. évf. – U. az: A klasszikai eposz művelői. Képes magyar irodalomtörténet. Szerk. Beöthy Zsolt és Badics Ferenc. II. köt. 3. kiad. Budapest, 1907. – Császár Elemér: Az utolsó nemesi felkelés a magyar irodalomban. Budapest, 1909. – Viszota Gyula: Kisfaludy Sándor és Kazinczy Ferenc irodalmi vitája. Irodalomtörténeti Közlemények. 1911. évf. – Szinnyei Ferenc: Novella- és regényirodalmunk a szabadságharcig. I. köt. Budapest, 1915. – Waisbecker Ede Pázmándi Horvát Endre szépirodalmi munkássága. Pécs, 1927. – Tolnai Vilmos: A nyelvújítás. Budapest, 1929. – Farkas Gyula: A magyar romantika. Budapest, 1930. – Szabady Béla: Adatok Pázmándi Horvát Endre életéhez. Győri Szemle. 1930. évf. – Kardos Albert: Zirc Emlékezete és a Mohács. Irodalomtörténet. 1931. évf.
