SZÍNÉSZET, SZÍNHÁZAK.
SZÍNÉSZET, SZÍNHÁZAK.
A XIX. SZÁZAD elején Kolozsvár nyujtott menedéket a magyar színészetnek. A hazafias erdélyi mágnások és nemesurak jelentékeny összegeket költöttek a nemzeti színpadra. Kiderült, hogy az állandó játékszínt országos támogatás vagy mecénási nagylelkűség nélkül fenntartani nem lehet, ezért az erdélyi országgyűlés több ízben foglalkozott a segítés módozatainak megbeszélésével. Színházi bizottság alakult báró Wesselényi Miklós elnöklete alatt.
A báró nagy összegeket költött színészeire, de végre kimerült s pártfogoltjainak egy részét 1806-ban hosszabb magyarországi körútra küldte. A színészek Ernyi Mihály vezetése alatt indultak el Kolozsvárról; otthon maradt társaikra Wesselényi Miklósnak három év mulva bekövetkező halála után szomorú idők következtek; küzdeniök kellett a kolozsvári német színészettel, sanyarú sorsukon vidéki kiszállásokkal könnyítettek. Végre bekövetkezett a szerencsés fordulat: az erdélyi rendek anyagi áldozatai lehetővé tették az első magyar állandó színház felépítését. A nevezetes kolozsvári épület 1821 március 11-én nyilt meg. Körner német költő Zrinyi Miklósa került színre Petrichevich Horváth Dániel fordításában; az ünnepi darabot mágnások, nemesifjak és nemesleányok adták elő; a tulajdonképeni színtársulat a következő napon kezdte meg szereplését Szentjóbi Szabó László Mátyás királyának eljátszásával. Ettől az időtől kezdve Kolozsvár a színészek kedves otthona volt. Néha elfogyott közönségük, ilyenkor hosszabb vándorútra kényszerültek és üresen hagyták a színházat, de azért mindig akadt olyan társulat, amely megpróbálkozott a publikum visszahódításával. A kolozsvári talajból kiváló színész-nemzedék nőtt ki. Ezek a színészek naturalisták voltak, minden színi előtanulmányt nélkülöző tehetségek, csak egymástól és német pályatársaiktól tanultak. Nem irányította, nem bírálta őket senki.
A Kolozsvárról 1806-ban távozó színészek Debrecenben kezdték magyarországi vendégszereplésüket, innen Szegedre mentek, 1807 tavaszán bevonultak Pestre. A főváros közönsége az első magyar színjátszó társulat bukása óta nem hallott magyar előadásokat, volt tehát némi reménység, hogy Wesselényi Miklós küldöttei nem vallanak kudarcot. Kultsár István hírlapja figyelmessé tette a közönséget, Pest vármegye pártfogását ígérte, az éppen összeülő budai országgyűlés tagjai fölötte szaporították a látogatók számát. Az első hónap nyolc előadásának jövedelme harmadfélezer forint volt. Hetenkint kétszer játszottak a pesti német színházban, a rondellában, a jövedelem negyedrészét a német igazgató kapta bér fejében. Előadásaik helyét többször változtatták, hogy a helyiségek bérlése kevesebb pénzbe kerüljön. A vármegyék erkölcsi és anyagi támogatása lehetővé tette, hogy a budai és pesti második magyar színjátszó társaság nyolc éven keresztül fenntartsa magát az ország fővárosában. Nagylelkű magánosok adományai sem hiányoztak. Vida László pestmegyei földbirtokos egész vagyont költött színészeire, mikor elvállalta a társulat felügyeletét. A mecénási támogatásra, sajnos, szükség volt, mert a pesti főrangúak, tisztviselők és vagyonosabb polgárok a német színházba jártak; a magyar színpadot a vidékről felránduló középrendű nemesség, továbbá az értelmiség és az iparososztály egy része látogatta. Hogy a színtársulat tagjai minden igyekezetük mellett sem tudtak boldogulni Pesten, ennek oka a fővárosi magyarság csekély számában és az állandó színiépület hiányában kereshető. Mikor a pesti tanács még a Duna mellett fekvő rondellából is kitelepítette őket, Vida László a Váci-országúton levő Hacker-házban – a Károly király-út 7. szám alatt ma is meglevő bérház első emeletén – bérelt számukra termet 1809-ben. Az ideiglenes hajlék nyomorúsága nem versenyezhetett az állandó német színház pompájával; elérkezett az idő, mikor a nyomorgó magyar komédiásoknak újra fel kellett venniök a vándorbotot; Buda és Pest színpártoló közönsége elégtelennek bizonyult a magyar színészet állandósítására. A színészek 1815-ben Pest vármegye ajánlólevelével Borsod vármegyébe mentek, hogy a vidéken folytassák a magyar nyelv és az irodalmi művelődés terjesztését.
Itt is, ott is összeverődött egy-egy színtársulat. Városról-városra kocsiztak, hosszabb-rövidebb ideig tanyáztak egy-egy helyen. A szegény vándorokat a régi jó táblabírák szeretettel fogadták. Mikor egy-egy diátrista csapat bevetődött a vármegye székhelyére, a szinibizottság mindjárt összeült, helyet keresett, közönséget toborzott, pénzt adott a nemzeti eszme kóbor apostolainak. Nem láttak ugyan bennük egyebet pályát tévesztett, jött-ment vándoroknál, a társadalom nyomorgó száműzöttjeinél, de pártolásukat hazafias kötelességüknek ismerték. Etették, itatták őket, játékukat megtapsolták s ha jó idő mulva beleuntak a színi gyönyörűségekbe, szép ajánlólevéllel adták őket tovább a másik vármegyének. Nem csoda, ha ettől az időtől kezdve elszaporodtak a színészkaravánok s a tisztességes igyekezetű társaságok nyomában feltűnt a ripacsok hada.
A magyar színészeknek ebben az időben jobban ment a dolguk vidéken, mint két hajótörésük székhelyén: Buda és Pest városában. Különösen Debrecen, Kassa, Kecskemét, Komárom, Miskolc, Nagyvárad, Szeged és Székesfehérvár látták szívesen a társaságokat. Borsod vármegye nemessége Miskolcon még színházat is építtetett számukra. Ezt az épületet 1823-ban nyitották meg. Itt tehát az eleinte használt szellős kocsiszín helyett tisztességesen felszerelt otthon várta az érkezőket.
Székesfehérvárott Fejér vármegye nemességének segítségével Balog István színtársulata játszott éveken keresztül. Ez a társulat 1819 májusában a fővárosban is megjelent, vendégjátékára a mai Vörösmarty-téren épített új pesti német színházban kapott helyet, itt adta elő Kisfaludy Károlynak A tatárok Magyarországon című érzékeny játékát. Ettől kezdve a vidéki színtársulatok többször megpróbálkoztak a főváros meghódításával, a Beleznay-kert és az Arany Hattyú-fogadó termeiben nem egy sikeres estéjük volt, de állandóan nem tudták magukhoz vonni a közönséget. Nem volt sem megfelelő helyiségűk, sem kitartó publikumuk.
Irodalom. – Bayer József: A nemzeti játékszín története. Két kötet. Budapest, 1887. – Váli Béla: A magyar színészet története. Budapest, 1887. – U. az: Az aradi színészet története. Budapest, 1889. – Koltai Virgil: Győr színészete. Két kötet. Győr, 1889–1890. – Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. Tizennégy kötet. Budapest, 1891–1914. – Országh Sándor: Budai színházak és játékszín 1783–1895. Budapest, 1895. – Ferenczi Zoltán: A kolozsvári színészet és színház története. Kolozsvár, 1897. – Géresi Kálmán: A debreceni színészet története. Debrecen, 1898. – Naményi Lajos: A váradi színészet története. Nagyvárad, 1898. – Keresztesy Sándor: Miskolc színészetének története. Miskolc, 1903. – Bayer József: Shakespeare drámái hazánkban. Két kötet. Budapest, 1909. – Kugler Alajos: A soproni színészet története. Sopron, 1909. – Fekete Mihály: A temesvári színészet története. Temesvár, 1911. – Kádár Jolán: A budai és pesti színészet története. 1812-ig. Budapest, 1914. – Kremmer Dezső: A fővárosi színművészet multja. Budapest, 1914. – Czobor Alfréd: A kassai színészet története. Kassa, 1915. – Pataki József: A magyar színészet története 1790–1890. Budapest, 1922. – Kádár Jolán: A pesti és budai német színészet története 1812–1847. Budapest, 1923. – Szathmáry Zoltán: A debreceni színház története. Debrecen, 1924. – Benyovszky Károly A pozsonyi magyar színészet története. Pozsony, 1928. – Lugosi Döme: A szegedi színészet története. Szeged, 1929. – Schöpflin Aladár szerkesztésében: Magyar színművészeti lexikon. Négy kötet. Budapest, 1929–1931. – Németh Antal szerkesztésében: Színészeti lexikon. Két kötet. Budapest, 1930. – Magyar Bálint: A Nemzeti Színház előtti magyar színészet történetének vázlata. Budapest, 1931.
