A MAGYARORSZÁGI LATIN IRODALOM A XIX. SZÁZAD ELSŐ HARMADÁBAN.
A MAGYARORSZÁGI LATIN IRODALOM A XIX. SZÁZAD ELSŐ HARMADÁBAN.
A XIX. SZÁZAD első harmadában még mindig élt és virágzott a latinnyelvű tudomány. A nemzet a német nyelvvel szemben barátjának tekintette a latint, az iskolákban deákul folyt a tanítás, a gimnáziumokból és főiskolákból kikerült ifjak jól beszéltek és fogalmaztak latinul, csak éppen anyanyelvüket hanyagolták el.
Az 1825. évi országgyűlés óta fordulat áll be a magyar nyelv megbecsülésének dolgában. A hazafias nemesség a latint a nemzeti kibontakozás ellenségeként kezdi szemlélni, sajnálkoznak a gépies deák tanulás áldozatán: a szűklátókörű ifjúságon, látják a magyar nyelv megalázott szerepét. Az 1830. évi országgyűlés kimondja, hogy ezentúl minden újonnan alkalmazott tisztviselőnek magyarul is kell tudnia; az 1832–1836. évi országgyűlés erélyes szavakkal tiltakozik a holt deák nyelvnek-mint «a középkorszülte homályos századok megavult maradványának» – tovább nem viselhető járma ellen. De mit tehetett a hazafias hangulat a császári kormányzat magyar-nyelv-gyűlölő akaratával szemben; hogyan győzhette volna meg a bécsi kancelláriát, a budai helytartótanácsot, a katolikus főpapságot, az idegenszellemű arisztokráciát s a nemesség konzervatív tömegeit?
A latin nyelv uralma szorosan egybefüggött a magyar nyelv rabszolgaságával és a nemzeti eszmények kicsinylésével. Széchenyi István a hazáját szerető világjáró felvilágosodott nézeteinek adott kifejezést, mikor Hunniájában (1835) feljajdult a deákos elfogultság ellen s az iskolák alacsony színvonaláért, az országos műveletlenségért, a nemesség és parasztság egymástól való lelki elszakadásáért a latin nyelvet tette felelőssé. A latin beszéd – úgymond – rideg választófal az úri osztály és a nép között, a nemzet lelke az idegen nyelv miatt nem tud egységbe forrni, ez a holt zsarnok megöli az élni akaró kultúrát. A boldogtalan latin nyelv mérgezte meg az ifjú keblekben a hazainak minden szeretetét; ez az embertelen bilincs tartotta vissza a magyart nemzeti eredetiségének és anyanyelvének fejlesztésétől. «És ezen boldogtalan holt vámpírként még most is szívja nemzetünk hátramaradt életét s halálos lehelete által még most is gyászba borítja az erőlködő nemzetiségnek itt-ott gyéren s halványul fejledező virágit.»
A magyarnyelvű szépirodalom gyors kibontakozásával párhuzamosan a magyarnyelvű tudományosság is jelentékenyen fejlődött, de számos tudományos vezérmű még mindig latinul jelent meg. Különösen a hittudósok, nyelvészek és történetírók használták szívesen a latin nyelvet.
A nyelvtudományi mozgalmak terén elődei és kortársai sorából magasan kiemelkedett RÉVAI MIKLÓS. Ő volt az első, aki az európai nyelvtudósok közül a nyelvi jelenségek magyarázatában nagy tökéletességgel alkalmazta a történeti módszert s ezzel az újításával megelőzte a nagy német nyelvészt, Grimm Jakabot. Munkássága az egyetemes nyelvtudomány fejlődésének egyik láncszeme. Ha nyelvtörténeti felfogása nem egyezik is teljesen a mai kor nyelvtörténeti nézeteivel, módszere újabb fokozatot, igazi haladást jelentett. A fényes eredmények egész sorozatával bizonyította, milyen nélkülözhetetlen segédeszköze a nyelvtörténet minden nyelvtudományi kutatásnak. A Halotti Beszéd magyarázatával és tudományos magyar nyelvtanával kétségtelenül kivívta az elsőséget tudománya terén. (Antiquitates literaturae Hungaricae, 1803; Elaboratior grammatica Hungarica, 1806.) A nyelvhasonlításban nem volt olyan erős, mint a nyelvtörténetben. Mivel a finnugor nyelvek rokonsági viszonyairól ennek a kornak még zavaros fogalmai voltak, Révai Miklós összehasonlításaiban is igen sokszor gyönge a tudományos megalapozás. Sűrűn hivatkozott a zsidó-magyar nyelvrokonságra. A nép élő nyelve főként a régies alakok megőrzése miatt érdekelte, de minden tájszólásnál, a nép ajkán élő magyar beszéd minden vallomásánál többre becsülte a régi magyar nyelvemlékek tanulságait. Éppen ezen a ponton ütközött össze VERSEGHY FERENCcel. Éleseszü tudóstársa mélyen belelátott a magyar nyelv szellemébe, gyönyörködött a nép romlatlan nyelvének finomságaiban; a nyelvhelyesség kérdéseiben az élő nyelvet tartotta a legmegbízhatóbb kalauznak s kitartóan küzdött azok ellen, akik a tájszólásokat romlott magyar beszédnek nézték. Kitűnő nyelvérzéke a legnehezebb kérdések között is biztonsággal vezette, de tekintélyesebb kortársai nem ismerték el fejtegetéseinek igazságát. (Epitome institutionum grammaticarum linguae Hungaricae, 1816.)
Az esztétikában gondosan kidolgozott kézikönyvet bocsátott közre SCHEDIUS LAJOS. Előtte már Szerdahelyi György is fölkeltette az érdeklődést egyes esztétikai problémák iránt, de Schedius Lajos nem kapcsolódott bele elődének gondolatkörébe, hanem új úton indult meg. Elsősorban Schellinget követte s az ifjabb német esztétikusok nyomán összegezte a tetszetősebb külföldi tanításokat. (Principia philocaliae, 1828.) Bouterwek Frigyes göttingai egyetemi tanár tanítványa volt GREGUSS MIHÁLY. Esztétikája a kor tudományos színvonalán álló értékes összefoglalás. (Compendium aestheticae, 1826.)
A latin költészetnek – amint KÉZY MÓZES és TAKÁCS BERNÁT pályája mutatja – még mindig akadtak művelői, a történettudósok közül is többen latinul bocsátották közre tanulmányaik eredményét.
A mai napig legterjedelmesebb középkori oklevéltárat FEJÉR GYÖRGY adta ki negyvenkét kötetes Codex diplomaticusában. A hatalmas forrásmű a saját költségén jelent meg, a nyomtatás költségeinek kifizetésében senki sem támogatta, előfizetői lassankint elfogytak, utolsó kötetét már csak nyolcvanheten vették meg. Oklevéltára a középkori magyar történelemnek nélkülözhetetlen forrásműve.
Neves történetnyomozó volt SZIRMAY ANTAL is, de munkásságának nem históriai műveiben, hanem sokkal inkább anekdótagyüjteményében van a jelentősége. (Hungaria in parabolis, 1804.) Latin nyelven magyarázta benne nemzete szokásait, közmondásait, példabeszédeit; magyar humor és népies szellem áradt könyvéből; lapjain megelevenedett az akkori vidám nemesi társalgás.
A nemzetgazdaság tudományának BERZEVICZY GERGELY az első hazai klasszikusa. Magyarország iparáról és kereskedelméről s a magyarországi parasztok helyzetéről szóló munkái a maguk nemében úttörő alkotások; a szerző valóságos előfutára gróf Széchenyi Istvánnak. Főkép azt vizsgálta behatóan, vajjon elkerülhetetlenül szükséges-e a jobbágyság fenntartása, föl lehet-e szabadítani a jobbágyokat a földesurak kára nélkül. A jobbágyrendszer ellen irányuló érvelését nem emberbaráti és jogi szempontokra alapozta, mint szabadelvű kortársai, hanem hasznossági elvekre. Szerinte a paraszt minden esztendőben annyi adózással és szolgálattal tartozik földesurának és az államnak, amennyit a maga termeléséből megkeresni képtelen. A kizsákmányolt pária mindenféle munkát elvállal, élete csupa nyomorúság; elforgácsolt munkaereje nem haszon a közösségnek. (De conditione et indole rusticorum in Hungaria, 1806.) Abban az időben az ilyen fejtegetés egy volt a hazaárulással. A magyar nemesurak felháborodtak Berzeviczy Gergely állításain; gonosznak mondták, aki hazáját tönkre akarja tenni; tudatlannak nevezték, mivel nem akarja belátni, hogy Magyarországon milyen jó dolga van a köznépnek. Azzal vádolták, hogy honfitársait osztrákokká akarja tenni, pedig Berzeviczy Gergely nem akart egyebet, mint a nemzeti erők kifejtését, az ország vagyonosodását, az avult nemesi intézmények korszerű reformját.
A Magyar Tudományos Akadémia munkásságának megindulása korszakos jelentőségű a hazai tudományosság történetében. A magyarnyelvű tudományos irodalom föllendült, a latin irodalom fejlődésének fonala megszakadt. Még 1830 után is megjelent időnkint egy-egy latin tudományos munka, de ez már haldoklás volt; nemcsak a deákul író szerzők, hanem a deákul olvasó könyvvásárlók száma is egyre jobban gyérült. Az iskolákban a tanítás latin nyelvét az 1840-es évek derekától kezdve a magyar váltotta fel, az önkényuralom idején a német beszédet próbálták rákényszeríteni az ifjúságra, az utóbbi meddő kísérlet volt. Bár a latin még év tizedekig megmaradt vezértantárgynak, a közhasználatból kiszorult. A XIX. század utolsó harmadában a katolikus és protestáns egyházi férfiakon s a nyelvészeti és történeti tanulmányokkal foglalkozó tanárokon kívül már alig olvasott valaki latin könyvet.
Latin írók:
BERZEVICZY GERGELY (szül. 1763. június 15. Kakaslomnic; megh. 1822. február 23. Kakaslomnic), előkelő szepességi nemescsalád sarja. Iskoláit Késmárkon végezte, húsz éves korában ügyvédi oklevelet szerzett. Göttingai egyetemi évei és külföldi tanulmányútjai erősen hatottak tudományos fejlődésére. Hazatérve elhatározta, hogy felajánlja szolgálatait az államnak. A budai helytartótanácsnál hivatalt vállalt, de a Martinovics-féle összeesküvés után bekövetkező reakció elvette kedvét az állami szolgálattól. Visszavonult szepesmegyei birtokaira; ettől kezdve családjának, gazdaságának és evangélikus hitfelekezetének élt. Csodálatos, mennyire ki tudott emelkedni a megyei élet szűk látóköréből. Államtudományi és közgazdasági ismereteinek mélysége szokatlan abban a korban. – De commercio et industria Hungariae. Lőcse, 1797. (Magyarország iparáról, kereskedelméről, útvonalairól, vámrendszeréről. Rumy György lefordította németre: Weimar, 1802.) – De conditione et indole rusticorum in Hungaria. Lőcse, 1806. (A magyarországi parasztok állapotáról.) – Könyveinek és kéziratainak fordítása Gaal Jenő munkájában: Berzeviczy Gergely élete és művei. Budapest, 1902.
FEJÉR GYÖRGY (szül. 1766. április 23. Keszthely, Zala megye; megh. 1851. július 2. Pest) dunántúli plébános, pesti egyetemi tanár, győri tankerületi főigazgató, 1824-től kezdve a pesti egyetemi könyvtár igazgatója, prépost-kanonok. Hatvan évre terjedő írói pályáján nagyon sok munkát írt, polihisztor volt, legjobban a teológiát és a történettudományt szerette. Érdes természete a társasági élet simaságával merőben ellenkezett, ezért nem választották meg a Magyar Tudományos Akadémia tagjai közé sem, de a zord külső nemes szívet takart, erről jótékony adakozásai tanuskodnak. A Tudományos Gyüjtemény az ő szerkesztésében indult meg 1817 elején. Munkái: magyar színműátdolgozások, magyar és latin költemények, egyházi szónoklatok, valláserkölcsi elmélkedések, filozófiai fejtegetések, gazdasági munkák, történeti monografiák, forráskiadások. – Mostani és régi nemzeteket, országokat, tudományokat, városokat ismertető lexikon, melyet szerzett Hübner János, jobbított Sperl Ferenc, bővített Fejér György. Öt kötet. Pest, 1816–1817. (A legnépszerűbb történelmi és földrajzi lexikonok egyikének átdolgozása németből. A négyszáz forintos Marczibányi-jutalommal tüntették ki.) – Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis. Negyvenkét kötet. Buda, 1829–1844. (Még befejezése után félszázaddal is megvolt a könyvforgalmi értéke. Egy teljes példányt, Szinnyei József irói lexikonának adata szerint, 1889-ben ötszázötven forintért adtak el. A sorozathoz Kanuz Nándor esztergomi kanonok évmutatót, Czinár Mór pannonhalmi bencés szerzetes névmutatót és tárgymutatót készített.)
GREGUSS MIHÁLY (szül. 1793. július 1. Pusztafödémes, Pozsony megye; megh. 1838. szeptember 27. Pozsony), az eperjesi, utóbb a pozsonyi evangélikus liceum tanára, Greguss Ágost és Greguss Gyula atyja. Kitűnő magyarérzelmű férfiú volt, az eperjesi és pozsonyi luteránus tótok között a nemzeti szellem védője. Hazafias érzelmei miatt élete utolsó éveiben a kormány üldözni kezdte. Része volt ebben szabadszellemű bölcseleti és történeti előadásainak is, a bécsi kancellária tanári székéből való elbocsátását követelte, egyházi felsőbbsége alig tudta megvédeni. Mint általában a felvidéki tanultabb ágostai hitvallású papok és tanárok, magyarul, németül, tótul és latinul egyformán tökéletesen írt. – Compendium aestheticae. Kassa, 1826. (Bouterwek Frigyes német esztétikus tanításai nyomán.) – Greguss Mihály válogatott kisebb munkái. Szarvas, 1852. (A szerző önéletrajzával.)
KÉZY MÓZES (szül. 1781. november 6. Fehérgyarmat, Szatmár megye; megh. 1831. július 31. Sárospatak), a sárospataki református kollégiumban a matematika és fizika tanára. Kitűnő emlékezőtehetségű férfiú volt; annyira ismerte a görög-római klasszikusokat, hogy Homeros, Vergilius és Horatius bármelyik szövegrészét hibátlanul elmondta, ha jelezték a kezdő szavakat. Mint latin költőnek, a református közvélemény szerint, nem volt versenytársa a maga korában. A sárospataki főiskola neveltje volt, a göttingai egyetemen három évet töltött, Párisban is járt. Kazinczy Ferenchez meleg barátság fűzte. – De nuptiis Napoleonis Magni et Mariae Ludovicae Austriacae. Sárospatak, 1810. (Óda Napoleon francia császárnak és I. Ferenc osztrák császár leányának menyegzőjére. A zemplénmegyei főispán Bécsben újból kinyomatta a költeményt s eljuttatta a bécsi és a párisi udvarhoz.) – Opuscula poetica. Sárospatak, 1822. (Szétszórt alkalmi versei után egy bővebb gyüjtemény.)
MILLER JAKAB FERDINÁND (szül. 1749. december 15. Buda; megh. 1823, november 22. Pest), a Magyar Nemzeti Múzeum első igazgatója. Filozófiai és jogi tanulmányait Budán, Egerben, Nagyszombatban és Bécsben végezte, a nagyváradi királyi katolikus akadémián a történelem tanára volt, 1803-ban gróf Széchenyi Ferenc kinevezte a Magyar Nemzeti Múzeum könyvgyüjteményének őrévé. Kiváló nyelvtehetség és módszeresen iskolázott történettudós volt; munkáit latinul, olykor német és magyar nyelven írta. Forráskiadványai közül az irodalomtörténetet közelebbről is érdekli Pázmány-levelestára: Epistolae, quae haberi poterant cardinalis archiepiscopi Strigoniensis et Hungariae primatis Petri Pázmány ad pontifices, imperatores, reges, principes, cardinales, aliosque illustres aevi sui viros, datae et vicissim ab illis acceptae. Két kötet. Buda, 1822.
RÉVAI MIKLÓS (1749–1807) kegyesrendi szerzetes, utóbb világi pap. – Mint pesti egyetemi tanár adta ki alapvető munkáit. – Antiquitates literaturae Hungaricae. I. köt. Pest, 1803. (A Halotti Beszéd fejtegetése. A II. kötetben a Bécsi-kódex foglalt volna helyet, a III. kötetben ennek magyarázata, de a vállalat már az I. kötettel elakadt, mert nem volt, aki a költségeket fedezte volna.) – Elaboratior grammatica Hungarica. Két kötet. Pest, 1806. (A III. kötet, mely a szóképzésről és mondattanról szóló részeket foglalta magába, kéziratban maradt s csak 1908-ban jelent meg a Magyar Tudományos Akadémia költségén. Ezt a kötetet Simonyi Zsigmond rendezte sajtó alá.)
SCHEDIUS LAJOS (szül. 1768. december 20. Győr; megh. 1847. november 12. Pest), az esztétika tanára a pesti egyetemen. A dunántúli származású evangélikus tudós hitfeleinek pozsonyi és soproni liceumaiban végezte tanulmányait, több éven keresztül a göttingai egyetem hallgatója volt, huszonnégy éves korában a pesti egyetem tanárává nevezték ki. (1792.) Németül és latinul egyforma biztossággal írt, magyarul ritkábban szólalt meg, munkásságát azonban lelkes hazafias érzés jellemezte. Szeretetreméltó egyénisége, nagy tudása, lelkes előadásai tiszteltté tették nevét az országban. Folyóirata, a Zeitschrift Von Und Für Ungarn (1802–1804), a külföld figyelmét is felébresztette Magyarország iránt. Magyarszellemű német közlönyében a magyarok iránt táplált téves előítéleteket sikerrel oszlatta szét. Tagja lett több külföldi tudós társaságnak, a Magyar Tudományos Akadémia tiszteleti tagjává választotta (1831), a Kisfaludy-Társaság is tagjai közé sorozta. (1841.) Ötven éves tanári jubileumát nagy bensőséggel ünnepelték. (1842.) Az evangélikus iskolaügy fejlesztése terén kiváló érdemeket szerzett, a pesti ágostai hitvallású gimnázium felállítása jórészt az ő buzgalmának köszönhető. Királyi kitüntetésekben részesült, több vármegye megválasztotta táblabírójának. Hetvenkilenc éves korában halt meg. A Magyar Tudományos Akadémiában Toldy Ferenc tartott fölötte emlékbeszédet. (1848.) – Az érdemes emlékű férfiú attól kezdve, hogy Kármán József oldalán résztvett az Uránia megalapításában, mindvégig készséggel támogatta a magyar irodalmi törekvéseket, sok neves emberrel állt bizalmas barátságban, levelezett Kazinczy Ferenccel és Révai Miklóssal. Tudományos érdeklődése sokoldalú volt, számos német költeményt írt, alkalmi beszédeket mondott. – Principia philocaliae seu doctrina pulchri. Pest, 1828. (Esztétikai kézikönyv. Herder, Heyne, Schelling, Winckelmann és más kiváló gondolkodók eszméit helyes ítélettel foglalja rendszerbe.)
SZIRMAY ANTAL (szül. 1747. január 20. Eperjes; megh. 1812 szeptember 19. Szinyér, Zemplén megye) földbirtokos, zemplénmegyei főjegyző, országgyűlési követ, az eperjesi királyi tábla bírája. Mint vallásos dolgokban szabadon gondolkodó katolikust 1797-ben hivatalától elmozdították; a király csak évek mulva bocsátott meg neki. Birtokaira visszavonulva történeti tanulmányokkal foglalkozott. Kazinczy Ferencet korán barátságába fogadta, csak azt nem szerette «nagy jó ura-öccsébenn, hogy képzelt dolgokat ír és nem valóságokat azaz a nőknek és ifjaknak való szépirodalmat műveli, nem pedig a tudományt. A regényírás, írta fiatal barátjához, csak a külföldi írók eszének viszketegsége; elég baja a magyarnak, hogy mindenkor meséket szeretett irkálni; gyógyítsuk ki szegény nemzetűnket ebből a betegségéből. Elve ellenére is ő maga szintén szerette és buzgón jegyezgette a talpraesett rövid történeteket és tetszetősebb népdalokat. – Hungaria in parabolis sive commentarii in adagia et dicteria Hungarorum. Buda, 1804. (A táblabíró-világ anekdóta-kincsének gyüjteménye. A könyv hamar elkelt, 1805-ben másodszor is kinyomtatták Budán. Mivel a cenzor az ítélete alá kerülő kéziratos példányt alaposan megfésülte, a kutatónak tanácsos a Magyar Nemzeti Múzeumban őrzött teljes kéziratot is felhasználnia. – Historia conspirationis Martinovicsianae. Kézirat. (Magyar fordítása: A magyar jakobinusok története. Jegyzetekkel ellátta Kazinczy Ferenc. Kiadta Abafi Lajos. Budapest, 1889.) – Népdalok és egyéb versek gyüjteménye. Irodalomtörténeti Közlemények. 1902. évf. (Népköltési kéziratának első kiadása.)
TAKÁCS BERNÁT (szül. 1796. június 24. Esztergom; megh. 1859. november 7. Pannonhalma) bencés szerzetes. Rendjének gimnáziumaiban tanított, 1846-tól 1851-ig az esztergomi katolikus gimnázium igazgatója volt, azontúl Pannonhalmán oktatta latinra a rend növendékeit. Vallásos énekei, hazafias ódái, alkalmi versei, elégiái és pásztorkölteményei erős formaérzékről és költői szellemről tanuskodnak. Keresztény erkölcsiségtől áthatott költő volt, magyar érzelmei is sokszor megszólaltak óklasszikus metrumaiban. – Összegyűjtött költeményeit halála után Vagács Cézár adta ki: Bernardini Takács, Benedictini Pannonii, carmina selecta. Komárom, 1866.
VERSEGHY FERENC (1757–1822) pálosrendi szerzetes, utóbb világi pap. – Első nyelvtudományi munkája még fogsága előtt jelent meg: Proludium in institutiones linguae Hungaricae. Pest, 1793. (Az ikes ragozás elvetése miatt Révai Miklós ingerülten bírálta a munkát a Magyar Hírmondó 1795. évf.-ban.) – Epitome institutionum grammaticarum linguae Hungaricae. Öt füzet. Buda, 1816. (Iskolai magyar nyelvtan. A budai magyar királyi helytartótanács hivatalosan elrendelte használatát.) – Analyticae institutionum linguae Hungaricae. Három rész. Buda, 1816–1817. (Nyelvtani, stilisztikai, retorikai és poétikai kézikönyv. A szerző Révai Miklóssal szemben az élő köznyelvre alapította nyelvtanát.)
Irodalom. – Toldy Ferenc: A magyar nemzeti irodalom története rövid előadásban. I. köt. 3, kiad. Pest, 1873. – Kautz Gyula: Nemzetgazdasági első remekíróink. Nemzetgazdasági Szemle. 1877. évf. – Flegler Sándor: A magyar történetírás történelme. Ford. ifj. Szinnyei József. Budapest, 1877. – Vajda Viktor: Szirmay Antal és Hungáriája. Figyelő. 1877. évf. – Ifj. Szinnyei József: A magyar irodalomtörténetírás ismertetése. Budapest, 1878. – Bánóczi József: Révai Miklós élete és munkái. Budapest, 1879. – Riedl Frigyes: Verseghy mint nyelvtudós. Magyar Nyelvőr. 1880. évf. – Szinnyei József: Révai magyar-ugor nyelvhasonlítása. Nyelvtudományi Közlemények. 1881. évf. – Munkácsi Bernát: Az ugor összehasonlító nyelvészet és Budenz szótára. Magyar Nyelvőr. 1882. évf. – Kemény Lajos: Szirmay Antal. Figyelő. 1885. évf. – Ballagi Géza: A politikai irodalom Magyarországon 1825-ig. Budapest, 1888. – Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. Tizennégy kötet. Budapest, 1891–1914. – Gaal Jenő: Berzeviczy Gergely élete és művei. Budapest, 1902. – König György: Szirmay Antal. Budapesti Szemle. 1902. évf. – Császár Elemér: Verseghy Ferenc élete és művei. Budapest, 1903. – Rubinyi Mózes: Grimm és Révai. Magyar Nyelvőr. 1903. évf. – Marczali Henrik: Berzeviczy Gergely államiratai. Budapesti Szemle. 1907. évf. – Melich János: Révai Miklós nyelvtudománya. Budapest, 1908. – Rubinyi Mózes: Egy százesztendős új könyvről. Budapesti Szemle. 1909. évf. – A pannonhalmi Szent Benedek-rend története. VI. köt. Budapest, 1916. – Szepessy Ilona: Grubenfelsi Gruber Károly Antal. Székesfehérvár, 1918. – Hóman Bálint: A forráskutatás és forrás kritika története. Budapest, 1925. – Kornis Gyula; A magyar művelődés eszményei 1777–1848. Két kötet. Budapest, 1927. – Mitrovics Gyula; A magyar esztétikai irodalom története. Budapest és Debrecen, 1928. – Tolnai Vilmos: A nyelvújítás. Budapest, 1929. – Bernát Gyula: A magyar jobbágyfelszabadítás eszmeáramlatai 179–1848. Budapest, 1930. – Bartos Imre; A hazai latinnyelvű irodalom Bessenyei és Kazinczy korában. Székesfehérvár, 1932.
