VÖRÖSMARTY MIHÁLY EPIKÁJA.
VÖRÖSMARTY MIHÁLY EPIKÁJA.
A KÖLTŐ kisebb eposzai közül időrendben a Cserhalom (1825) az első. «Néma borongással megy az őskor lelke fölötted, Cserhalom, és nem kér emlékül oszlopot ércből: Oszlop vagy magad, ó diadalmak halma, meződdel.» Ozul kun fejedelem betör Magyarországba, végigdúljá az Alföldet, bő zsákmányt ejt, visszavonulása közben megáll az erdélyi Cserhalom mellett. Vitézei vígan mulatnak sátraikban, különösen boldog Árboc vezér: elrabolta egy előkelő magyar úr leányát, a szöghajú, nyájas Etelkét. A zsákmány hírére a kun ifjak Árboc sátorához sereglenek s ámulattal látják, hogy a rab magyar hajadon szépsége meghalad minden képzeletet. «Árboc – kiált fel az egyik ifjú – téged az ég megbüntet, hogy kiraboltad»; nem földi anyától való ez a leány, nem tejjel táplálták, fenn élt az égben illatözönnel, arcát a hajnal fürösztötte harmatba. «Nézzed bár szemeit; mi van ottan földi? Az éjfél Legfeketébb foltját napnak közepébe, ha tenném, Még az lenne talán szeme nyilt fényére hasonló. Ó, Árboc, mondd s a hajnalt leimádkozom érte, Elhozom a napot és minden ragyogásit az égnek S itt hagyom érte neked, mert ő maga szép nap előttem.» Hallgatja Árboc a kun ifjak lelkendezését, haraggal förmed rájuk, még Ozul fejedelemmel is szembeszáll a leány bírásáért. «Hah, de mi csattog alatt, mely nép rohanása közelget? Vassá váltak az emberek, a sok dárda Bakonnyá És nem ló, repülő sárkány viszi rémesen őket.» Közelednek a magyarok, vágtat előttük Salamon király, Géza herceg és testvére, a baltacsapással rettenetes László. Nézi Ozul Lászlót, hüledezik tábora, rettegve tudakolják: ki az a hatalmas hadi férfi a magyarok között, az az izmos, vállal messze kimagasló vezér? «Mint mikor a vizek Istene kél, nagy melle kilátszik És elnéz hullámi fölött: László is azonkép Vállastul magasan látszott a többi seregből.» A kétségbeesetten harcoló kunok elhullnak a magyarok csapásai alatt, László megöli Ozult és Arbocot, kiszabadítja fogságából Etelkét. A leány hálás lélekkel mond köszönetet megmentőjének s arra kéri engedje meg, hogy Arbocot tisztességesen eltemettesse «Hagyd nekem a holtat, gondom van hült tetemére; Nem volt ő zordon, szerelem szép szózatival jött Lábamhoz s mikor úr lehetett kényére, rabom volt. Tán vétkes s büntetni való, hogy rablani eljött, Ámde kiszenvede már: én őt kis csörge patakhoz Eltemetem s lobogós dárdát tűzök le porához». A herceg teljesíti kérelmét, örvend mindenki, a harcmezőn felhangzik a magyarok ünnepi éneke: «Hálát zengettek diadalmas ajakkal az Úrnak.» – Szent László alakjában a középkori keresztény lovag eszményképét rajzolta meg a költő; a herceg nemcsak a haza védelmezője a pogányok ellen, hanem a gyönge nő megmentője is; nagylelkű dalia, győzhetetlen harcos, vallásos férfiú. Etelke a költő örök női eszményképe, ifjúkori szerelmének álomalakja. Néhány ragyogó hely halhatatlanná teszi a kis eposzt: Arboc és a kun ifjak jelenete, Árboc összeszólalkozása Ozullal, Árboc és Etelke beszélgetése a sátorban.
Az Egerben (1827) szintén feltűnnek a részletek kivételes szépségei. «Megnehezült az idők viharos járása fölötted, Ó haza, halmaidon s letarolt alföldi meződön Régi halál lakik és dühödötten táboroz a harc.» A török ostromlók rohamai megtörnek a magyar elszántságon, az önfeláldozó szeretet diadalt arat, az egri sasfészek alól ijedten menekül a félhold népe: «És Eger áll többé meg nem kísértve töröktől». A főesemény szálai Dobó István hősi várvédelme köré fonódnak, a harcok romantikus kísérő zenéje Omár és Ida szerelme. Omár, a törökké vált magyar ifjú, találkozik egykori szerelmesével, Dobó István leányával, Idával; meghal ő is, meghal a hervadó leány is. Ezt a szomorú történetet művészi lendülettel dolgozta ki a költő, csakúgy, mint Leila és Zoltai derűsebb szerelmét: Ida alakjában Perczel Etelka emléke újult meg, Leila epedése az érzéki mámor megtestesítése. A szerelmi jelenetek körül csaták kavarodnak, fegyverropogás zaja tölti be a levegőt, párviadalokban véreznek a hősök. A költő kifogyhatatlan a hadi képekben.
Ezek között a merész képzelettel és fényes nyelvművészettel megírt hexameteres eposzok között A két szomszédvár (1832) a legértékesebb. Meséje az árpádházi királyok korában a dunántúli tájakon játszódik le. «Még egyszer fölemelte szavát Sár róna vidékén S hosszu nyögésekkel, minemük a haldokolóé, Megszűnt a zivatar. Csendes lőn mélyen az alkony.» Csendes a Sámsonok háza, pusztaság ütött tanyát várukban, mert amíg Tihamér, a Sámson-nemzetség vitéz sarjadéka Kun László király oldalán a csehek ellen harcolt, a szomszédos várkastély ura, Káldor, kardélre hányta a Sámsonok egész háza népét. A hazatérő dalia bosszút esküszik: «Testvérért testvér és házatya hulljon atyáért!» A király engedelmével viadalra szólítja a gyűlölt várkastély népét, csapásai alatt egymásután hullnak el a gyilkosok. Elesik Sundó, a Káldorok legerősebb bajnoka; az éjszakában egymást szúrja le Petúr és Ipoly, a gonosz várúr két fia; meghal Simon, a legifjabb Káldor-ivadék, Tihamér halálra vagdalja magát az öreg Káldort is, azután felölti agg ellensége hadi öltözetét, diadallal lép a várba. A zártsisakú vitézt Káldor gyönyörű leánya, Enikő, csókokkal fogadja: azt hiszi, atyja jött meg. Tihamér lebocsátja sisakjának rostélyát, a leány összeroskad és meghal családja kiirtójának karjai között. A jelenet olyan hatást tesz az ifjúra, hogy nem tud fölocsúdni megdöbbenéséből. Hiába temeti el Enikőt, a gyönyörű szűz emléke nem hagyja nyugodni. Látomások üldözik. Jő Enikő árnya, gyönyörre csalogatja, majd szétfoszlik előtte s a boldogtalan ifjú elszörnyedve menekül az elátkozott vidékről. «A két vár pedig omladozott, bús fészke bagolynak S a viharok zordun hárfája, hol a rohanó szél Nyilt kapuk és ajtók szárnyát verdeste falakhoz S messze süvöltő dalt zengett a puszta határnak.» – Vörösmarty Mihály egyetlen eposzában sincs ilyen erős tragikus összeütközés, ilyen megrendítő igazságszolgáltatás. A költő teljesen uralkodik meseanyagán, megindító erővel festi a szenvedélyeket, komor világításban állítja olvasói elé az ököljog vérengző korszakát. Hősei szenvedélyes középkori lovagok, őseiktől örökölt családi gyűlölségük hajtja őket a gyilkolásra. Tihamér lelkében a fiúi és testvéri szeretet lángja ég, bosszúszomját nem csillapíthatja más, csak ellenségeinek omló vére; atyáért atyát, testvérért testvért, szolgáért szolgát öl; alattomos orgyilkosok és ártatlan áldozatok vérével szennyezi be kezét. A végletekig menő bosszúvágy zavart támaszt lelkében, víziói messze űzik szülőhelyéről: «És a sági vidék nem látá őtet azontúl». Enikő a költő vonzó női ideálja: törékeny, bájos, búsongásra hajló lélek. Az élet gonoszságát nem ismeri, önhibáján kívül szenved; összetörik annak közelében, akinek boldogítására lett volna hivatva. Testvérei közül egyedül Simonban vannak vonzóbb vonások; annál sötétebb alak atyja, az orgyilkos várúr. A gyűlöletnek és vérontásnak ebben a költeményében nincs egyetlenegy nyájasabb sugár sem, zordon és örömtelen minden részlete, de a sötét szintéren az erkölcsi eszme fensége uralkodik. A tragikus alapgondolat nagy erővel tör elő az eposz minden részletéből, a hangulatkeltő képek, eleven leírások, jellemző párbeszédek mesteri átgondoltsággal hidalják át a megrázó befejezést. A romantikus verses elbeszélés nemcsak elgondolás, hanem kompozíció és jellemrajz tekintetében is különb a költő többi eposzánál.
A Tündérvölgy (1826) külső formájában elüt a hexameteres eposz-típustól. Négyesrímű tizenkettősökben írt tündérmese ez: Csaba vitéz szerelmének fantasztikus története. Csaba szereti Jevét, de a szép leányt ismételten rabul ejtik erőszakos imádói; a hős csak nagy küzdelmek árán tudja visszavívni szerelmesét a Nap fiától. A tizenkettős verssorok négyes rímelése eléggé egyhangúvá teszi a mese elmondását, a költő a rimtelen eposzban sokkal erősebb. Hogy honnan vette meseanyagát, volt-e valami forrása vagy pusztán képzelődéséből merített: nincs kiderítve. Költői stílusában és verselésében Zrínyi Miklóst utánozta régies hanglejtéssel.
1832-től kezdve nem írt nagyobb verses elbeszéléseket. Kisebb elbeszélő költeményei eposzainak méltó versenytársaiként léptek a közönség elé.
Képzeletében megragadó képek jelentek meg a nemzet multjából. «Mely csend ez? Mi halál lett úrrá néma falak közt Várkony termeiben? Kire vár a szörnyű tekintet. Félelmekbe s tilos haragok lángjába keverve?» A korona és a kard mondája újul meg András és Béla (1826) hexametereiben. Eskü szerint Endre király halála után Béla hercegé az ország, de a csecsemő Salamon rámosolyog a pólyából királyi atyjára s Endre szíve megindul: «Ez ne legyen, gondolja, király s én hagyjam el őtet? Hah, akkor, minek is mosolyogsz! Sírj, gyermek, örökké. És alacsony fejedet siralomnak tengere nyelje». A gyermek mosolyogva pillant atyjára. «Győz a szív, elhallgat az ész, elhallgat az eskü.» A szőnyeg kiterül, leteszik közepére a kardot s koronát: haljon meg Béla, ha a koronát választja! «Béla belép, láng csapja meg a fene gyíkosok arcát.» Választok, bátya: szól a herceg s a kard után nyúl. «Kard ada hölgyet, hírt; a kard megvíja, ha szükség, A koronát.» Tágul a szív, a bús arcokra a vidámság hajnala kél, a felbérelt gyilkosok eltávoznak. «Endre örül s vele megzendül a várkonyi szép lak.»
A Szilágyi és Hajmási (1828) meséje a törökvilág korába vezet. A török császár leánya, Leila, kiszabadítja börtönéből a két magyar ifjút, velük együtt Magyarország felé menekül, a határon Szilágyi párbajban levágja Hajmásit, Leila életben maradt megmentőjéhez megy nőül. A balladában a lírai, epikai és drámai elemek hangulatosan olvadnak egybe, a mese gyors előadású, a megoldás tragikus. Szilágyi nem oka társa halálának, Hajmási kényszeríti a párviadalra, bár otthon felesége és két gyermeke van s Leila sírva esdekel a békességért: «De Hajmás nem szól, bősz eszén Felfordul a világ S kezdődik a gyászütközet: Magyar magyarra vág. Két villám így csap össze fenn, Hajmási eldől véresen». A haldokló vitéz engesztelő szózata szép gondolat és művészi megoldás, Szilágyi és Leila a hamvába szállt büszke ifjú teteme fölött esküsznek egymásnak örök hűséget: «Török virág, magyar kebel Ez hő, az rajta hervad el».
A költő általában a szélesebb, részletezőbb elbeszélő módot kedveli, de ért a sebes menetű mesefejlesztéshez is. A búvár Kundban (1830) sebesen gördülnek a jelenetek, a drámaiságot a ballada legvégéig érezzük. «Túl a mezőn, túl a hazán S a part fölött, a nagy Dunán, Ki népe zajlik ott? Föl, Endre! Béla! Föl, magyar! Ellenség az, mely vészt akar, Ellenség zajlik ott.» Endre király és Béla herceg vitéze, Kund, a Duna vizébe süllyeszti Henrik német császár hajóit s önfeláldozó tettével megszabadítja hazáját a veszedelmes ellenségtől. «Túl a mezőn, túl a hazán, Fut, búsong Henrik vert hadán S Pozsony végvára áll.» A költemény hangulatra és színezésre, kompozícióra és feldolgozásra a legszebb magyar balladák egyike, nyelvének és verselésének archaikus zenéje van, soraiból izgalom és sejtelmesség árad. A költő a magyar ballada szerencsés továbbfejlesztője. Balladái világosabbak, elevenebbek, nemzetibbek, mint elődeié, stílusuk új úton jár, a tragikus összeütközés ereje a romantika művészetével bontakozik ki strófáikból.
Költői elbeszélései közül a Szép Ilonka (1834.) egy fiatal leány szomorú szerelmi története. «A vadász ül hosszú méla lesben, Vár felajzott nyílra gyors vadat.» Mátyás király vadászat közben megismerkedik Ilonkával, de nem mondja meg, hogy ő a király, hanem egyszerű vendégként tér be a leány atyjának házába. Ilonka beleszeret s ez a szerelem lesz a halála. A vadász meghívására atyjával együtt Budára megy, ott tudja meg, hogy szerelmese maga a király; csalódásában összetörve távozik, úgy hervad el otthonukban, mint a letört virág. «A rövid, de gyötrő élet elfolyt, Szép Ilonka hervadt sír felé; Hervadása liliomhullás volt: Ártatlanság képe s bánaté. A király jön s áll a puszta házban, Ők nyugosznak örökös hazában.» A szerelmi csalódás emésztő fájdalmát kevés költő ábrázolta megindítóbb módon, mint Vörösmarty Mihály. Mélabús nőalakjai között Ilonka a legvonzóbb: bájos és gyöngéd leány, lelkében az ártatlanság bizalmával, szívében a szerelem olthatatlan lángjával; szelíd, tapasztalatlan, hivő lélek, szerelmi csalódása titokban sorvasztja halálra. A női szívélet csodálatosan finom ebben a költeményben, festői a vadászjelenet, megkapó a régi magyar nemesház bemutatása, de különösen művészi a befejezés Ilonka csalódásának és hervadásának rajzaival.
Vörösmarty Mihály elbeszélő költeményei között még a kevésbé sikerültebbekben is akadnak megragadó részletek. Némelyikben sok a líra, másutt a leírások bontják meg a hangulat egységét, egyikben-másikban megáll és szétterül a mese, de mik ezek a műfaji és kompozíciós sajátságok a részletekből kiragyogó szépségekhez mérten. Életképei közül legszebb A szegény asszony könyve. (1847.) «Egy szegény nő, Isten látja, Nincs a földön egy barátja, Agg, szegény és gyámolatlan, Ül magán a csendes lakban.» A szegény nő a költő édesanyja, a megható jellemkép az ő emlékét őrzi. Ül az özvegy gyászruhában, nincsen dolga, mégis fáradt, étel-ital nem táplálja, visszagondol életére. «Hejh, nem így volt hajdanában, Míg nem járt özvegy ruhában: Tele kamra, tele pince S mindig kézben a kilincse, Es szegénynek és boldognak Udvar és ház nyitva voltak.» Sohasem volt üres a ház, vidám volt a gyermeklárma, de a gazda sírba szállott, neje ott maradt magában. «Gyermekei szétfutottak napkeletnek, napnyugotnak S a szegény nő elhagyatva Úgy maradt, mint a szedett fa.» Csak éldegél napról-napra, imádkozik agg könyvéből, az idő jár, ő csak megvan, gazdálkodni még most sem tud; eljön hozzá a szomszédból ismerőse, Sára asszony, ez még nála is szegényebb, neki adja fele könyvét. «Most a két jó öreg asszony, Hogy semmi jót ne mulasszon, Fél könyvből, de nem fél szívvel, Imádkoznak este, reggel S ha van Isten mennyországban, Nem imádkoznak hiában.»
Nevezetesebb kisebb elbeszélő költeményeinek és életképeinek sorozata megjelenésük időrendjében. – A völgyi lakos. Auróra. 1824. (Ezzel a bús románccal mutatkozott be a költő Kisfaludy Károly szépirodalmi évkönyvében. A költeményt 1821-ben írta, voltaképpen ő a hőse, ő száll a sírba boldogtalan szerelme miatt. A komor befejezést verses munkáinak későbbi gyüjteményében megnyugtató strófákkal cserélte fel; ekkor már tovatűnt szerelmi bánata, a boldog vég a kis románc hatásosabb befejezéséül ígérkezett.) – András és Béla. Auróra. 1826. (Kisfaludy Károly képet is mellékelt a költeményhez. Tömörebb hexameteres elbeszélő vers aligha van irodalmunkban.) – Csák. Felsőmagyarországi Minerva. 1828. évf. (Az elhúnyt szerelmese után epedő ifjú és a tündérleány regés története.) – Szilágyi és Hajmási. Auróra. 1828. (Forrása a Szendrei Névtelen XVI. századi széphistóriája.) – A búvár Kund. Auróra. 1830. (Egyik ifjúkori verses kísérletében, a Zotmundban, már feldolgozta ugyanezt a tárgyat. Második feldolgozása hasonlíthatatlanul szebb. Ebben a balladájában a Zotmund nevet Kundra változtatta.) – Toldi. Auróra. 1830. (Ilosvai Selymes Péter Toldihistóriája nyomán.) – Hedvig. Auróra. 1830. (Verses legenda: Nagy Lajos király szentéletű leányának és Gábor angyalnak története.) – Gábor diák. Koszorú. 1830. évf. (A szerelmeskedése miatt póruljárt ifjú humoros története.) – Szép asszony. Koszorú. 1830. évf. (Költői verseny Kisfaludy Károllyal, ennek Bánkódó Férjével. A versbe szedett anekdóta tárgya: a kardos magyar menyecskét a tatárjárás idején elrabolja egy dühös pogány, a férj megkönnyebbülve néz utánuk: szegény tatár!) – Becskereki. Koszorú. 1831. évf. (Hőse az ellenállhatatlan asszonycsábító betyár.) – Salamon. Auróra. 1833. évf. («Átok reád, magyarok hazája, Átok reád, te pártos büszke nép!» A lírai színezésű ballada a boldogtalan magyar király lelki átalakulását hatásosan rajzolja.) – Az ősz bajnok. Auróra. 1834. (Hőse Toldi Miklós, forrása Ilosvai Selymes Péter. Toldi Miklós alakjának művészi felfogása Arany Jánosra is hatott.) – Szép Ilonka. Auróra. 1834. (Legszebb verses elbeszélése.) – A hontalan. Auróra, 1836. (A lengyel szabadságharc dicsőítése és siratása.) – Kemény Simon. Auróra. 1836. (A Hunyadi Jánosért magát önként feláldozó magyar hős története.) – A rabló. Auróra. 1836. (A kalóz tragédiája.) – A túlvilági kép. Auróra. 1836. (Egy beteg férj lázálma.) – Az árvízi hajós. Athenaeum. 1838. évf. (Az 1838. évi pesti árvíz emlékére és Wesselényi Miklós magasztalására írt allegória.) – Petike. Athenaeum. 1841. évf. (A szerelmi bánatba merült kis diákról.) – Mák Bandi. Mezei Naptár. 1843. (A betyárnak készülő szerelmes parasztlegényről.) – Tót deák dala. Életképek. 1844. évf. (A nyomorgásában is elégedett koldusdiák képe.) – Csik Ferke. Életképek. 1846. évf. (Szomorú népies történet.) – A szegény asszony könyve. Honderű. 1847. évf. (Az imádságoskönyv felét a költő édesanyja csakugyan odakölcsönözte szomszédasszonyának, ez tehát nem költői képzelet, hanem valóság.) – A szent ember. Életképek. 1848. évf. (Az Istent szerető együgyű ember története Mikes Kelemen egyik anekdótája nyomán.)
A költő kis eposzai közül különösen három vonta magára az írók és olvasók érdeklődését: a Cserhalom, az Eger és a Két Szomszédvár. – Toldy Ferenc szerint a Cserhalom kicsiny terjedelemben is nagy mű érdemével bír. Ebben a történeti eposzban és a remek részletekben dús Egerben Vörösmarty Mihály költői előadásának varázsa fő fokát érte el. A Két Szomszédvárat az egyetlen nyájas sugártól sem enyhített zordon tartalom örömtelenné teszi. (A magyar nemzeti irodalom története rövid előadásban. II. köt. 3. kiad. Pest, 1873.) – Erdélyi János elismeréssel szólt mind a három elbeszélő költeményről, különösen a Két Szomszédvárról: «Szeretem ezt a korzikai bosszút. A merész tárgyat merész elme fogá fel s bánt vele oly szabadon, mégis szabályosan, hogy a szellemnek az anyagon vett diadalma félreismerhetetlen.» (Vörösmarty minden munkáiról. Irodalmi Őr, 1845. évf. Újból: Pályák és pálmák. Budapest, 1886.) – Kemény Zsigmond szerint a Cserhalom kies tündérvölgy virágillattal, ezüsthullámú patakokkal, smaragdzöld gyeppel, azurkék éggel; a Két Szomszédvár megírásában a költő lángesze saját magát haladta túl, eposzai közül ez a legtökéletesebb. (Kemény Zsigmond tanulmányai. Két kötet. Pest, 1870.) – Gyulai Pál szerint a Cserhalomból a csatakép emelkedik ki, a szenvedélyek harca háttérbe szorul: «Mi szép Etelka rajza, a kun ifjak szerelmi ömlengése, mi jellemző Árboc haragja, Ozul megjelenése, de egyik sem oly mozzanat, melyből elhatározások, tettek születnének». Az Egerben Omár és Ida találkozása a magyar költészet legszebb lapjainak egyike, a szikszói gyűlés elragadó jelenet. A Két Szomszédvár alapeszmére, szerkezetre, jellemrajzra mindent felülmul, amit a költő az epikus nemben írt; romantikus iránya itt nyilatkozik legmerészebben és legművészibben; az eposza Nibelung-ének második részéhez hasonlítható. (Vörösmarty életrajza. 3. kiad. Budapest, 1890.) – Beöthy Zsolt szerint a Cserhalom és az Eger szerkezete többé-kevésbé gyönge, főhőseik nem keltenek elég érdeklődést, a szenvedélyek harca nem elég erős bennük, de egyes részleteik, különösen lírai hangulatú epizódjaik, hasonlíthatatlanul szépek. Legkitűnőbb epikai alkotása kétségkívül a Két Szomszédvár. «E négyénekes eposzt a tragikai összeütközés hatalma, a szenvedélyek sötét s mindent megemésztő vadsága, az erkölcsi igazságszolgáltatás költői ereje, a szerkezet kereksége s az elbeszélés fenséges nyugalma Vörösmarty minden enemű költeménye fölé emelik.» (A magyar nemzeti irodalom történeti ismertetése. II. köt. 6. kiad. Budapest, 1891.)
A kisebb elbeszélő költemények közül különösen híres: a Szép Ilonka. (Auróra, 1834.) Gyulai Pál szerint a költő talán Bajza József Hableány című elbeszéléséből vette az első ösztönt verse megírására. «Annyi bizonyos, hogy e költeményből először a III. szakasz végversszakának e két sora volt készen: Hervadása liliomhullás volt: Ártatlanság képe s bánaté. E két sor sokáig zsongott Vörösmarty Mihály lelkében, amint maga beszélte többeknek, míg lassanként az egész költemény megalakult.» (Vörösmarty összes munkái. Teljes kiadás. I. köt. Budapest, 1884.) – Király György rámutatott arra, hogy a költemény forrásai közé nemcsak a Hableány számítható, hanem Kisfaludy Károly Mátyás deák című egyfelvonásos vígjátéka is. A szerelmi bánatában ártatlanul hervadó szép leány, a romanticizmus egyik tipikus női alakja, Vörösmarty Mihály költészetében ismételten felbukkan. (A Szép Ilonka keletkezése. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1910. évf.) – Gálos Rezső a költemény alapgondolatának forrásaként Herder egyik strófáját idézte; ebben szintén szó esik a virágként hervadó leányról. (A Szép Ilonka keletkezése. U. o. 1911. évf.) – Zolnai Béla a vadászidill irodalmi előzményeiül Kisfaludy Károly és Czuczor Gergely néhány költeményét jelölte meg; ezekben a helyzet hasonló: a vadász az erdőben vad helyett egy kedves leányra bukkan. A vadászidill benne élt az irodalmi köztudatban. (A Szép Ilonka keletkezéséhez. U. o. 1912. évf.) – Darvas János több Vörösmarty-idézettel igazolta, hogy a költő sem az alapgondolatban, sem a vadászidillben nem szorult mások leleményének átvételére; minden kölcsönzés nélkül is már jóval előbb foglalkozott költeményeiben hasonló alapgondolattal és helyzettel. (A Szép Ilonka keletkezése. U. o. 1913. évf.) – Mindebből az a tanulság, hogy: 1. az irodalmi források kutatásában nagy óvatosság szükséges; 2. az írói eredetiség súlypontja nem a kitalálásban, hanem a kifejezésben van. Nem az a fődolog, hogy a költő olyan tárgyat találjon, amely teljesen új és semmiféle más költői alkotással nem áll rokonságban, hanem az, hogy a különböző eredetű alkotórészekből minden elődénél megragadóbb módon építse fel új alkotását. A költői fantázia és nyelvi erő a Szép Ilonkából romantikus műremeket alkotott. – A ringató dallamú, bűvös hangulatú költemény nagy hatást tett az utókorra, amint ezt Baros Gyula egyik tanulmánya meglepetést keltő módon igazolta. (Kerényi Frigyes, Vachott Sándor, Bulcsu Károly, Thaly Kálmán, Erődi Dániel, Szász Károly, Zalár József, Szávay Gyula, Váradi Antal, Makai Emil hasonló témájú költeményei és Szép Ilonka-vonatkozásai; Rákosi Jenő, Erdélyi Zoltán kis színművei; Ernyei Mihály melodrámája; Mosonyi Mihály és Szabados Béla daljátékai; Orlay Petrich Soma és Radóné Hirsch Nelli képei; szállóigék a költeményből: Vajh, ki ő, a nyájas ismeretlen? Addig éljen, míg a honnak él!) A halhatatlan mű «annyira lelkünkhöz szól, hogy szinte egy örökéletű eszményképpel gazdagította tudatvilágunkat». (Szép Ilonka halhatatlansága. Irodalomtörténet, 1926. évf.)
Vörösmarty Mihály költészetében orientalista vonások is jelentkeztek. A keletiesség benne nem külsőség, hanem igazi átélés, rokon fantázia, az Ezeregyéjtszaka tündérvilágához hasonló látás és lelki forma. Az arab regegyüjtemény német átültetéséből számos részletet fordított magyarra s a Tudományos Gyüjtemény lapjain is szívesen adott helyet a kelet világával foglalkozó cikkeknek és átdolgozásoknak. – A szerb népköltészet tanulmányozása arra bírta, hogy néhány költeményét «szerbus manier»-ban verselje meg. (Földi menny, Csák, Hedvig.) A szerbeket a németek tették divatossá Európában, a magyar írók rajtuk keresztül és Vitkovics Mihályon át ismerkedtek meg a délszlávok dalkincsével. A szerbmodorú népiesség a gondolatmenet sajátságos továbbépítésével járt; a mondatfűzés folytonosan ismétlődő és egymásba átnyúló szerkezeteit az ötös trocheusok rímtelen sorozata mélabús dallamossággal vitte tovább.
Egyébiránt Vörösmarty Mihály minden izében eredeti és önálló tehetség. Szakit a divatos németes iránnyal, költeményei teljesen a maga lelkében születnek meg, munkáinak elemzése során nem kell állandóan idegen minták, idegen hatások, idegen átvételek után nyomoznunk, mint régibb írótársainál. Ebben a gyökeres eredetiségében leghívebb-támasza őserejü teremtő képzelete.
Kiadások. – Cserhalom. Egy énekben. Auróra. 1825. (A kortársak ezt a verses elbeszélést tartották a költő legszebb eposzának. Forrása: Turóczi János krónikája és Fessler Aurél történelme.) – Tündérvölgy. Egy énekben. Auróra. 1827. (A kortársaknak ez az archaizáló rímes mese is tetszett, de azért a hexameteres verses elbeszéléseket többre becsülték.) – Eger. Három énekben. Auróra. 1828. (A költő aránylag rövid idő alatt fejezte be eposzát: 1827 augusztusától november 11-ig dolgozott rajta. Kisfaludy Károly erősen sürgette beadását az 1828. évre szóló Auróra számára, ezért kellett sietnie. Az utolsó napon 250 sort írt meg. Egyébként nem sietett munkáival, lassan dolgozott, sokat törült, állandóan javítgatta kéziratos szövegeit. Költői műhelyébe az Eger forrásainak kutatása közeli bepillantást enged. Riedl Frigyes megállapítása szerint történeti adatait gróf Teleki József egyik értekezéséből vette; Omár és Ida története Byron kis eposzára, a Korinth Ostromára, utal; Leila alakja Jeszika alakjának felel meg Shakespeare Velencei Kalmárjában; a várostrom leírásában sokat tanult Zrinyi Miklós Szigeti Veszedelméből.) – Széplak. Egy énekben. Muzárion, 1829. évf. (Tartalma: Ugod vitéz féltékenységében megöli nejét, Zenedőt, de gyilkossága után ráeszmél, hogy felesége ártatlan volt; lelkiismeretfurdalásai a halálba űzik. A Kisfaludy Sándor regéire emlékeztető hexameteres verses elbeszélés a Muzárion költői versenyére készült. Szemere Pál felhívást intézett a folyóirat munkatársaihoz, hogy Pfeffel egyik regéjét különféle formában dolgozzák ki. Vörösmarty Mihályon kívül a következők vettek részt a nyilt versenyben: Kazinczy Ferenc, Képlaki Vilma, Kis Károly, Kisfaludy Károly, Kovacsóczy Mihály, Mailáth János, Paziazi Mihály.) – Magyarvár. Töredék. Koszorú. 1830. évf. (A hexameteres töredék hőse Dalma, az ifjú fejedelem. A költő az ősmagyarok ázsiai életét akarta rajzolni eposzában; a mondai és történeti anyag hiányát fantáziájának játékaival pótolta.) – A rom. Egy énekben. Auróra. 1831. (A hexameteres verses elbeszélés az emberi vágyak kielégíthetetlenségének romantikus rajza: a rombolás komor istene, Rom, teljesíti egy ifjú vágyait, de pártfogoltja semmiben sem talál megnyugvást és búsan távozik a különös országból. Gyulai Pál azt gyanítja, hogy a kis mű a Magyarvár önálló töredéke.) – A délsziget. Töredék. Auróra. 1831. (Az Ariosto hatását mutató hexameteres töredék hőse, Hadadúr, egy csodasíp birtokába jut, különféle kalandokon megy át, boldogan él szerelmese mellett, azután elszakad a leánytól. A költő képzelete korlátlanul csapong.) – A két szomszédvár. Négy énekben. Auróra. 1832. (A verses elbeszélés vegyes hatást keltett, a költő barátai dícsérték, mások kárhoztatták a romantikus túlzásokat. Berzsenyi Dániel elismeréssel szólt a költő előadó művészetéről, de hőseit kannibáloknak nevezte: Tihamér, úgymond, fájdalmában lovát nyúzza, koncolja, süti, eszi, poharát sírva köszönti a holtakra, máskor megássa a saját sírját, belefekszik, így akarja halálát bevárni.) – Vörösmarty Mihály összes munkái. Teljes kiadás. Rendezte és jegyzetekkel kísérte Gyulai Pál. Nyolc kötet. Budapest, 1884–1885. (A számos gyüjteményes kiadás közül a legjobb. A régebbi kiadásokat is felsorolja.) – Greguss Ágost és Beöthy Zsolt magyarázatos kiadása: Magyar balladák. Budapest, 1885. (Jeles Írók Iskolai Tára.) – Vozári Gyula magyarázatos kiadása: A két szomszédvár. Budapest, 1887. (Ugyanott.) – Pintér Kálmán magyarázatos kiadása: Cserhalom. Budapest, 1900. (Ugyanott.)
Irodalom. – Toldy Ferenc: Esztétikai levelek Vörösmarty Mihály epikus munkáiról. Tudományos Gyüjtemény. 1826–1827. évf. (Külön is: Pest, 1827.) – Erdélyi János: Vörösmarty minden munkáiról. Irodalmi Őr. 1845. évf. (Újból: Pályák és pálmák. Budapest, 1886.) – Kemény Zsigmond: Vörösmarty Mihály. Emlékbeszéd a Kisfaludy-Társaságban. 1864. (Báró Kemény Zsigmond összes művei. XI. köt. Budapest, 1907.) – Gyulai Pál: Vörösmarty életrajza. Pest, 1866. – Toldy Ferenc: A magyar nemzeti irodalom története rövid előadásban. II. köt. 3. kiad. Pest, 1873. – Májer Alberik: Párhuzam Vörösmarty Mihály és Arany János eposzi költészete között. Egri ciszterci gimnázium értesítője. 1874. – Toldy Ferenc összegyüjtött munkái. VIII. köt. Budapest, 1874. – Margalits Ede: Párhuzam Vörösmarty és Arany mint eposzköltők között. Baja, 1875. – Halász Ignác: – Eposzköltészetünk tekintettel Vörösmartyra. Székesfehérvári áll. reáliskola értesítője. 1880. – Kapossy Lucián: Vörösmarty Szép Ilonkája. Pápai ref. főiskola értesítője, 1882. – Gyulai Pál jegyzetei: Vörösmarty összes munkái. Nyolc kötet. Budapest, 1884–1885. – Greguss Ágost: A balladáról és egyéb tanulmányok. a. kiad. Budapest, 1886. – Szabó József: Vörösmarty Mihály mint epikus. Figyelő. 1888. évf. – Schwartzer Ottó: Csák, Vörösmarty tébolyalakjáról. Budapest, 1889. – Beöthy Zsolt: A magyar nemzeti irodalom történeti ismertetése. II. köt. 6. kiad. Budapest, 1891. – Esztegár László: A magyar műballada kezdete. Budapest, 1892. – Pintér Kálmán: Szent László király a magyar költészetben. Budapest, 1892. – Tell Anasztáz: A műballada a magyar költészetben. Győri bencés gimnázium értesítője. 1892. – Petri Mór: A Két Szomszédvárról. Zilahi ref. gimnázium értesítője. 1894. – Torkos László: Vörösmarty Két Szomszédvára. Magyar Szemle, 1896. évf. – Jánky László: A Két Szomszédvár. Újvidéki kir. kat. gimnázium értesítője. 1897. – Pintér Kálmán: Irodalmi dolgozatok Vörösmartyról. Budapest, 1897. – Vincze József: Vörösmarty kisebb eposzai. Kolozsvár, 1898. – Vass Bertalan: Emlékbeszéd Vörösmarty születésének százados évfordulójára. Vörösmarty emlékkönyve. Szerk. Czapáry László. Székesfehérvár, 1900. – Zlinszky Aladár: Arany balladaforrásai. Irodalomtörténeti Közlemények. 1900. évf. – Sebestyén Gyula: Vörösmarty kora. U. o. 1901. évf. – Gellért Jenő: Vörösmarty Mihály élete és költészete. Budapest, 1901. – Szász Károly: Vörösmarty Mihály. Képes magyar irodalomtörténet. Szerk. Beöthy Zsolt és Badics Ferenc. II. köt. 3. kiad. Budapest, 1907. – Bodola Gyula: Dobó István a magyar költészetben. Kolozsvár, 1908. – Tompos József: A magyar ballada története. Kolozsvár, 1909. – Nyilasi Lajos: Korrajz a Két Szomszédvárban. Budapesti VIII. ker. községi reáliskola értesítője. 1910. – Király György: A Szép Ilonka keletkezése. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1910. évf. – Gálos Rezső: A Szép Ilonka keletkezése. U. o. 1911. évf. – Zolnai Béla: A Szép Ilonka keletkezése. U. o. 1912. évf. – Gragger Róbert: Mischka an der Marosch. Heinrich-emlékkönyv. Budapest, 1912. – Király György: Szép Ilonka. Budapesti IV. ker, községi reáliskola értesítője, 1912. – Riedl Frigyes: Vörösmarty Eger című eposza. Irodalomtörténet. 1912. évf. – Darvas János: A Szép Ilonka keletkezése. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1913. évf. – Elek Oszkár: Hedvig Jadviga. Uránia. 1913. évf. – Babits Mihály: Irodalmi problémák. Budapest, 1917. – Alszeghy Zsolt: A XIX. század magyar irodalma. Budapest, 1923. – Tolnai Vilmos: A Két Szomszédvár eredete. Napkelet. 1924. évf. – Baros Gyula: A Szép Ilonka halhatatlansága. Irodalomtörténet. 1926. évf. – Dézsi Lajos: Magyar történeti tárgyú szépirodalom. Budapest, 1927. – Horváth János: A magyar irodalmi népiesség Faluditól Petőfiig. Budapest, 1927. – Papp Zoltán: Fessler Ignác Aurél és a magyar romantikusok. Pécs, 1928. – Csefkő József: Vörösmarty fantasztikus művei. Rákospalota, 1930. – Szerb Antal: Vörösmarty-tanulmányok. Minerva, 1930. évf. – Staud Géza: Az orientalizmus a magyar romantikában. Budapest, 1931.
