VÖRÖSMARTY MIHÁLY LÍRÁJA.
VÖRÖSMARTY MIHÁLY LÍRÁJA.
VÖRÖSMARTY Mihály fellépése fordulópont a magyar líra történetében. A Zalán Futása és a Cserhalom epikai dicsősége után mint lírikus is egyszerre magasra emelkedett a Kis gyermek halálával. Nagy hatást keltő elégiája az 1826. évre szóló Auróra lapjain jelent meg: első drágaköve volt kisebb költeményei ragyogó sorozatának.
«Eljátszottad már kis játékidat, Kedves fiú, hamar játszottad el; Végsőt mosolyga arcád s a halál Leszedte róla szép rózsáidat.» A költő szívreható sorokkal siratja a Perczel-család egyik korán elhúnyt gyermekét, tanítványai kis testvérét: elvitted szüleid vidámságát, elvitted a legszebb remények gazdag bimbaját. «Aludni fogsz s nem lesznek álmaid, Aludni fogsz s nem lesz több reggeled.» Elmulásod könnyű volt, tiszta volt, mint az égbe visszaröppenő sugáré; túl vagy már a földi bajokon; bennünket baj s öröm kötöz a földhöz, óhajtjuk és rettegjük a halált. «Ó majd, ha csendes tiszta éjeken Föltűnnek a dicső csillagzatok. Eljössz-e áldást hozni kedvesidre?» Eljössz-e álmaikhoz, hogy nyugalmat hozz reájuk? «Ó jöjj, ölelgesd kis testvéridet, Orcáikat csókdossa szellemed!» Add vissza szüleidnek a tőled elvett napokat, hadd éljék le együtt a te megszakasztott életedet: «És míg porodra hintenek virágot, Lebegj te őrző angyalként fölöttük».
A búsongó érzelmeket gyöngédebb gondolatokkal, csapongóbb képzelettel, művészibb nyelven még alig szólaltatta meg magyar költő. Az érzelmes elem megvan ifjúkori szerelmi költészetében is, elsősorban az Etelka-ciklusban. Perczel Etelka iránt érzett szerelme megsebezte lelkét, búsongva gondolt ideáljára, de nem merészelt nyilt vallomást tenni gyöngéd érzelmeiről. Vallomásai helyzetdalok alakjában jelentek megképzelt személyek ajkára adta a maga valóságos lelki élményeit, Helvilához és Emmihez intézte forró sóhajait. Eszményképére később is reménytelen sóvárgással gondolt s mikor hosszú évek mulva még egyszer megpillantotta, ismét felszakadt régi sebe: a mult tele égő vágyakkal, mostoha keservekkel, éjszínű csalódással; s most élete alkonyán újból előtte a nő, akiért visszasírja eltűnt szép korát, visszakívánja régi gyötrelmeit; hiába, ifjúság és remény örökre elveszett. (Késő vágy.)
Új ragyogást kap szerelmi lírája, mikor megismeri Csajághy Laurát. Már ekkor elcsöndesedett szívében Perczel Etelka iránt érzett szenvedélye, elmult a borongó vallomások kora, tovatűntek a futó szerelmi vágyódások izgalmai. Szerette Laurát s azt kellett éreznie, hogy elkésett reményeivel. A Laura-ciklus versei között a magyar szerelmi líra gyöngyei rejtőznek, a korosodó férfi izzó szenvedélye hol a dal bájával, hol a rapszódikus hevület szenvedélyével nyilatkozik meg bennük. Szomjúságát, úgymond a Szomjúban, nem oltja el semmi ital a világon; lángot és lelket szomjazik; szomjazza a hajnalt Laura arcán, a mosoly mézét ajkain, a forró sóhajokat, a kebel hullámait,
a szív minden dobbanását, a csodás leány erényeit, hibáit, titkait. A költő lantján irodalmunkban addig nem hallott hangok zendülnek meg s mikor Ábrándjában előszámlálja, mit tudna tenni szerelmesének bírhatásáért – hogy feldúlná eszét és képzeletét, fa lenne bérc tetején, tűrné a villám és vész haragját, kő lenne halhatatlan fájdalommal s végül újra visszakérné eltépett lelkét Istentől – elérkezett lírai művészetének a többi költőtől mindaddig meg sem közelített magaslatára. Lehet-e megoldani a szív kérdéseit az ész segítségével, elolthatja-e a bölcsesség a szerelmi szenvedély lángját? Az érett férfi a gyermekleány szerelmét kívánó vágyakodás gyöngédségét és tanácsait fonja koszorúba A merengőhöz című költeményében. «Hová merült el szép szemed világa? Mi az, mit kétes távolban keres? Talán a mult idők setét virága, Min a csalódás könnye rengedez?» Talán a jövő képei rémítenek? «Nézd a világot: annyi milliója S köztük valódi boldog oly kevés. Ábrándozás az élet megrontója, Mely, kancsalul, festett egekbe néz.» A kincs, a hír, a gyönyör nem elégíti ki az embert, a megnyugtató jelent balgaság felcserélni a szebbnek látszó, de bizonytalan jövővel, csalóka minden ábránd. A mult és jövő nagy tenger, hullámain ködvárak lebegnek. A valóságot ne add el az álmokért. «Maradj közöttünk ifjú szemeiddel, Barátod arcán hozd fel a derűt: Ha napja lettél, szép delét ne vedd el, Ne adj helyette bánatot, könnyűt.»
Vörösmarty Mihály szerelmi lírája tele van nemes érzelmekkel, megkapó melódiákkal, a férfiszív lángolásával. A hazafias ódaköltésnek még nagyobb mestere. Amilyen klasszikus poéta Berzsenyi Dániel az antik szellemű líra terén, olyan művész ő a modern magyar ódában.
A Szózat (1837) halhatatlan fenséggel fejezi ki a szabadságharc előtt zajló évtizedek izzó hangulatát, a megalkuvás nélkül való önfeláldozó hazaszeretetet, a nemzeti nagyság átérzését, a válságos idők közeledésének sejtelmeit. «Hazádnak rendületlenül Légy híve, ó magyar; Bölcsőd az s majdan sírod is, Mely ápol s eltakar. A nagy világon e kivül Nincsen számodra hely; Áldjon vagy verjen sors keze: Itt élned, halnod kell.» E nemzeti hitvallás megjelenésétől kezdve a költő hazafias lírája nyomon kiséri a kor nemzeti törekvéseit. Nem a mult dicsőítése és a jelen siratása hangzik az érces zengésű lantról, hanem a jövő dala: a tettekre való lelkesítés.
A Liszt Ferenchez intézett óda is a cselekedetekre való buzdítás megragadó éneke. Van-e hangod a beteg haza számára a velőket rázó húrokon? «Van-e hangod, szív háborgatója; Van-e hangod, bánat altatója?» Sorsunk és bűneink századokon át láncokba vertek bennünket, üdvünk a tétlenség volt; de íme itt a jobb kor, újra égünk őseink honáért. Zengj nekünk dalt, hangok nagy művésze, a multról; zengj nekünk dalt hatalmas húrjaiddal a jelenről: hadd érlelődjék tettekké akaratunk, hadd egyesüljünk egymással szent célokra. Még a kő is, mintha csontunk volna, szent örömtől rengedezzen át. És ha hallod, mint riad fel a haza dallamaidon, mint zeng utánad a nép millió ajakkal bátor hangokon: «Állj közénk és mondjuk: Hála égnek, Még van lelke Árpád nemzetének».
Remélhetjük-e, hogy egyek leszünk, nagyok leszünk, magyarok leszünk? Az úri hölgyhöz fordul a költő, az arisztokraták asszonyait és leányait emlékezteti nemzeti kötelességeikre: miért szívtelenek fajukhoz, miért nem akarnak magyarrá lenni? «Egy eskü kell, egy néma fogadás: Szeretni e mindent adó hazát! Mért hát szemedben mégis tagadás? Mért áruló a hang, mit ajkad ád?» Te pompában élsz, nagyúri hölgy, hívságos semmiségekben gyönyörködöl s a lenézett hon szemében könnyek fénylenek; átok fog érni szívtelenségedért s az átok szörnyű lesz. «Mi vagy te most? Kérdezd meg magadat! Angol talán vagy német, francia? Igen, ha megtagadnák fajukat; De ah, előttük szentség a haza!» Neked, nagyúri hölgy, nincs hazád, nincs nemzeted, nincs mondható neved; és ami van: gyalázat szennye rád! Erényeidnek senki sem hisz, üdvtelen csillagként tündökölsz, asszony vagy, a leggyarlóbb, semmi más! Lám, hogy küzdöttünk nemzetünkért s nem kaptunk tőled egyetlen enyhítő szót sem; hogy buzognak más ország asszonyai hazájukért s te megtagadod tőlünk részvéted könnyeit. De még előtted áll egy új világ. Jer közénk s neved a dicsőség tüzében fog égni, légy magyarrá s mi áldani fogunk. Kezedben a gyermek álmai, az ifjú tündérvilága, a férfi boldogsága; kedved szerint játszhatsz ezekkel a drága kincsekkel. Magyar szó, magyar haza: erre várjuk feleletedet. «Áldás vagy átok vár e válaszért, Határozz és kimondtad sorsodat.»
A keserűség olykor gúnyba fojtja pátoszát. Mit csinálunk Magyarhonban? Eszünk, iszunk, dalolunk; nincs itt semmi baj, semmi gond; de ha van is valami hiba, enni csak kell az embernek s inni hogyne kellene, mikor olyan jók a boraink. «Mit csinálnak Magyarhonban? Esznek, isznak, álmodoznak.» Álmodoznak, gondolkoznak, szócsatákkal kardlapoznak, féligmeddig dolgoztatnak. Jól van, jó. «Csakhogy aztán, Majd ha ember kell a gátra, Gyenge gyáván Ne maradjon senki hátra!»
A szabadságharc viharai félelmesen zúgnak, felharsan a költő Harci dala: «Azért, hogy a szabadság Vérben füröszti zászlaját; Azért, hogy szent nevére Hálátlan és gaz vészt kiált, Ne lássam, ó dicső hon, Halványan arcodat; Vagy drágán megfizessék E halványságodat». Rablókkal szövetkezett a fondor hatalom, mérget ültetett idegenajkú honfitársaink szívébe: fegyverre, magyarok! «E drága föld szinét Borítsák szerteszét A pártütőknek véres csontjai.» Alant apáink sírja; itt minden rög, fűszál miénk; magyarok lelke, karja véd minden porszemet; fegyverre, magyarok! Isten, világ ítéljen; ha vétettünk, megszenvedtünk érte; az emberek ősi jogait megadtuk, zászlónkon a szabadság és függetlenség ragyog; vész és halál ellenségeinkre: fegyverre, magyarok!
Ennél a harsány éneknél kevés költemény tükrözi hívebben a negyvennyolcas idők hazafias szenvedélyét. S kevesen fejezték ki hasonló művészettel a szent ügy bukásán érzett lesujtottságot, mint az Emlékkönyvbe írt sorok költője. Vesszen ki a világ minden fajtája, ha az én fajtámnak buknia kellett! Mi a világ nekem, ha nincs hazám! Ilyen elkárhozott lelkű embertől kértek emléksorokat? Hitet és reményt adjatok, hogy él még nemzetem. Koldulni járnék a hitért, reményért; megvenném azt velőmön, véremen.
Régebben, olvassuk az Előszóban, tiszta volt az ég, zöld ág virított a föld ormain, munkában élt az ember, mint a hangya, lángolt az ész, remélt a szív: «S a béke, izzadt homlokát törülvén, Meghozni készült a legszebb jutalmat, Az emberüdvöt, melyért fáradott». Egyszerre mély csendesség lett, kitört a vész. «Vérfagylaló keze Emberfejekkel labdázott az égre, Emberszívekben dúltak lábai, a szellemek világa kialudt.» A villámok vad fényében az ellenséges istenek haragja tombolt az elsötétült égbolt arcán, a földi csonthalmok közül szétszaggatott népek átkai sóhajtottak fölfelé, a nyomor elhamvadott városokra fektette gyámoltalan fejét. Most tél van: tél, csend, hó, halál. A föld megőszült. «Egyszerre őszült az meg, mint az Isten, Ki megteremtvén a világot, embert, A félig istent, félig állatot, Elborzadott a zordon mű felett És bánatában ősz lett és öreg.» Majd eljön a hajfodrász, a tavasz: az agg föld vendéghajat vesz, virágok bársonyába öltözik, üvegszemén a fagy fölenged, illattal elkendőzött arcán jó kedvet és ifjúságot hazudik: «Kérdjétek akkor azt a vén kacért, Hová tevé boldogtalan fiait?»
Ez a Shakespeare legköltőibb helyeivel versenyző apokaliptikus költemény a háború rémségeinek és az országok pusztulásának megrázó hatású szimbolikus rajza. Hasonló fenséges elragadtatás szülötte, víziószerű ditiramb: A vén cigány. «Húzd rá, cigány, megittad az árát, Ne lógasd a lábadat hiába!» A vén cigány maga a dúltlelkű költő. kezéből már-már kiesik vonója, de hangszere zengésével még mindig mámorossá teszi hallgatóságát. «Szív és pohár tele búval, borral, Húzd rá, cigány, ne gondolj a gonddal!» E költemény zokogó hangulatát visszaadni, a lírai röpködésnek ezt a hasonlíthatatlan felívelését és alázuhanását éreztetni: meghaladja a próza erejét; halavány átírásról lehetne itt csak szó, némi sejtetésről, gondolatfoszlányokról. A költő rémületes hangokat hall mindenfelé, hasonlatosakat a pokol malmának zakatolásához, az ég boltozatján zúgó dörömböléshez. Csak hadd forogjon keserű levében a vak csillag, ez a nyomorult föld; hadd pusztuljon az élet; majd csak eljön a nagy tisztulás, lesz még egyszer ünnep a világon! «Akkor vedd föl újra a vonót Es derüljön zordon homlokod, Szűd teljék meg az öröm borával, Húzd s ne gondolja világ gondjával!»
A költő bölcselő hajlama kora ifjúságától kezdve végigkíséri költészetét, anélkül azonban, hogy veszítene líraiságának közvetlenségéből. Az erények és tettek magasztalója. Lelkének belső viharai sokszor kergetnek fekete felhőket érzelmi életébe és gondolatvilágába.
A Keserű pohár a férfilélek legnagyobb fájdalmairól zeng: a könnyelmű nőről, a hűtlen barátról, a gonoszindulatú pályatársakról, a gondok és szerencsétlenségek által megmérgezett életről. A nő mosolyt és könnyet hord hazug szemében s széttépi üdvösségedet; a jóbarát, titkaid tudója, szívedig fúrja be orgyilkos kezét, úgy árul el; az aljasok, gyávák, buták elfordulnak tőled, mikor már kifáradtál hazádért vívott küzdelmedben; egymagadban maradsz fájó kebleddel s nincs reményed sorsod megfordítására: «Gondold meg és igyál! Örökké a világ sem áll; Eloszlik, mint a buborék S marad, mint volt, a puszta lég». A költő a mámor gondolatában talál enyhülést: a világ úgyis továbbhalad, akár jót tesz az ember, akár rosszat. Ha a bor frigyre lép bánatoddal, lassankint földerül életed sivár képe: «Gondolj merészet és nagyot És tedd rá éltedet: Nincs veszve bármi sors alatt, Ki el nem csüggedett».
A filozófus-költő borús világszemlélete húzódik meg a Gondolatok a könyvtárban kijózanító sorai mögött. Az emberek jajszava puszta hang, a boldogtalanok siralmai nem indítják meg senki lelkét, az igazság vereséget szenved a gazsággal szemben. Milliók születnek nyomorra, néhány ezernek jut csak üdv a földön. A könyvek lapjairól az állatember bűnei rínak le: a zsivány ruhájából készült könyv az erényt prédikálja, a meggyalázott szűz öltönyéből gyártott lapok ártatlanságra buzdítanak, a törvény szentséges betűit hamis bírák és hitszegő zsarnokok mezére nyomtatták, a csillagászat vak koldusasszony rongyain méri a világokat, a történetíró rabszolgák és gyávák köntösére rója a szabadságharcok történetét. «Irtózatos hazugság mindenütt! Országok rongya, könyvtár a neved.» Előbbre vitték-e a könyvek a világot? Előbbre abban, hogy minél dicsőbbek a népek, annál borzasztóbb a salakjuk, pedig hány fényes lélek, mennyi nemes szív virrasztott évezredeken át, hogy enyhítse embertársai sorsát. Hasztalan fáradság! És mégis fáradozni kell, csüggedni mégsem szabad, talán végre mégis átkarolhatjuk egymást s az igazság és szeretet uralkodik majd a földön. «Mi dolgunk a világon? Küzdeni Erőnk szerint a legnemesbekért. Előttünk egy nemzetnek sorsa áll. Ha azt kivívtuk a mély süllyedésből S a szellemharcok tiszta sugaránál Olyan magasra tettük, mint lehet, Mondhatjuk, térvén őseink porához: Köszönjük élet, áldomásidat, Ez jó mulatság, férfimunka volt.»
A költő hite meg-megrendül a nemesebb törekvések győzelmébe vetett reményében. Az emberek sötét soraiból különösen mély fájdalom jajdul fel. «Hallgassatok, ne szóljon a dal, Most a világ beszél S megfagynak forró szárnyaikkal A zápor és a szél. Az ember istenarcú őrült sár, a lelkekben bűnök forralása, diszharmónia mindenfelé. Istentelen frigyre lépett az ész és rosszakarat. «Az ember fáj a földnek; oly sok Harc s békeév után A testvérgyűlölési átok Virágzik homlokán; S midőn azt hinnők, hogy tanul, Nagyobb bűnt forral álnokul. Az emberfaj sárkányfog-vetemény: Nincsen remény! Nincsen remény!»
Vörösmarty borús gondolatai a mélyen érző, éles elméjű gondolkodót mutatják. Epigrammáiban sokszor felvillan egy-egy merész eszme, lehangoló tanítás, fölemelő életigazság. A magyar epigrammaköltésnek ő a legkitűnőbb és ma is méltán csodált mestere. Epigrammái gyöngédségre és bájra, csípősségre és kellemre, ötletességre és fordulatosságra versenyeznek e műfaj legszebb görög és római példáival. Hol a történelem eseményeinek és az irodalom jeleseinek emlékét örökíti meg (A Guttenberg-albumba, A puszta sír, Budai temető, Deák Ferenc, Etele, Kisfaludy Károly sírjára, Kölcsey, Magyarország címere, Megyeri, Mohács, Pázmán), hol emberi és költői gyöngeségeket gúnyol (A hazafiak, A siket lantos, Buksihoz, Egy politikus költőhöz, Két hivatal), hol életbölcsességre oktat (Emlékkönyvbe, Emléksorok, G. L. emlékkönyvébe, Ősök, Tanács, Vashámor, Virág és szerelem), hol a maga legegyénibb érzelmeit önti disztichonokba. (A szegény anya, Az elválók, Alom és valóság, Laurának.) Némelyik epigrammájában a gondolat és forma egybeolvadása utolérhetetlen művészetűnek látszik. (A szép szemek, Csalogány, Két gyermek sírja, Méh, Mint a földmívelő.)
Az ünnepelt férfiú elsősorban hazafias lírájával ragadta el kortársait. Buzdításai, esdeklései, ostorozásai minden politikai szónoklatnál jobban éreztették, mit köszön a nemzet multjának, mivel tartozik jövőjének. Az erkölcsi közösség tudatát, a nemzeti munka eszméit senki sem hirdette tüzesebb igékkel: Széchenyi István törekvéseinek költői megokolását ő végezte el. Emelkedett szellemű költészete a tartalmi mélység és formai előkelőség lebilincselő művészetével jelent meg: ékes volt ez a líra, anélkül, hogy cifrázott lett volna; patetikus volt, anélkül, hogy dagályos lett volna. Ha a haza szent ügye került szóba, a költőn önkívület vett erőt, bús lett és lángoló, láz és fenség áradt soraiból. Ódái magasztos eszmék hordozói. (Szigetvár, Az élő szobor, Fóti dal, Himnusz, Jóslat, Országháza.) A romantikus költő képzelete szabadon csapong bennük, az érzelem hevesen forr, a szenvedély ereje szinte széttöri a gondolatok pántjait. Megvan ezekben a hazafias költeményekben a prófétai ihletésű szellem egész gazdagsága; az erő és méltóság mellett a fantázia ragyogó képsorozata és a nyelv zenéje. Az eredeti mondatfűzések, csillogó mondások, szokatlan jelzők zsúfolva vannak bennük. Vörösmarty írói munkássága a magyar költői nyelv fejlődésében korszakos jelentőségű. Líránk, epikánk és drámánk nyelvének ő az egyik legszerencsésebb továbbfejlesztője és ma is méltán csodált művésze.
A költő a rímes és rímtelen időmértékes verselés kultuszában élt, az óklasszikus és nyugateurópai versalakokat felváltva használta; a hexameter, a jambus, a trocheus egyformán kedves volt dallamérzékének. A népies stílus és az időmérték nélkül való magyaros versalakok 1830 körül tűnnek fel lirájában néhány esztendőre (1828–1831), de később is van egy népies évköre. (1841–1843.) Népies stílusú szerelmi dalai és életképei részint a Vitkovics-Kisfaludy-féle irányt folytatják, részint Kölcsey Ferenc népiesség-nemesítő műdalváltozatát fejlesztik tovább.
Nevezetesebb lírai költeményeinek sorozata megjelenésük időrendjében. – Kis gyermek halálára. Auróra, 1826. (Perczel Sándornak meghalt egyik kis gyermeke, a költő ez alkalommal írta elégiáját a szülők fájdalmának enyhítésére. A költemény írói körökben nagy hatást tett, az epikus mellett magasztalni kezdték a lírikust is.) – Mikes búja. Felsőmagyarországi Minerva. 1828. évf. (A Törökországi Levelek szerzője hexameterekben siratja II. Rákóczi Ferencet. A költemény a cenzúra miatt a következő címmel jelent meg: Egy öreg rabszolga keserve Pompeius sírja fölött.) – Zrinyi. Auróra. 1828. évf. (A Szigeti Veszedelem szerzőjének magasztalása búsongó hexameterekben. A költő a régi írók közül Zrínyit és Mikest szerette legjobban.) – Haj, száj, szem. Koszorú. 1829. évf. (Dal a női szépségről, a műköltő és népköltő ihletének szerencsés alkotása.) – A gyászkendő. Koszorú. 1829. évf. (Népies stílusú dal: a boldogtalan szerelmes kesergése elhalt kedvese után.) – Szigetvár. Auróra. 1832. (Hazafias költemény Berzsenyi Dániel stílusában, a költő óklasszikus verselésű ódái között a legsikerültebb. «Láttam veszélyes tájadat, ó Sziget, Előttem állott roskadozó falad, Előttem a mult kor csatái S gyászba borult ege Hunniának.» Feltűnik képzeletében Szolimán ostroma, látja Zrinyi roncsolt képét, eszébe jut a mult sok gyásza. «Te a hazáért halni tudál: dicső! Mi nem tudunk már érte csak élni is.») – Puszta csárda. Vörösmarty Mihály munkái. Pest, 1833. («Ez a csárda nevezetes, Gólya jár rá, nagy kelepes, Ha én gólyamadár volnék, Ilyen házra nem is szállnék.» A legény előtt ott áll a roskadozó csárda, nem lakik benne senki, hiába kurjant a vendég, étlenül-szomjasan tovább kell mennie. Horváth János szerint a dallal való jellemzésnek ez az első nevezetes terméke a népies nemben, a költemény több a népies helyzetdalnál, valóságos zsáner-népdal: «Természetes, cselekvő fordulatosság, erőltetés nélküli és mégis jellegzetes magyaros zamat dolgában Petőfi sem múlja felül».) – Kisfaludy Károly emlékezete. Auróra. 1834. (A bölcselő vers a hű barát hódolata a korán elhúnyt mester sírjánál s a bánkódó lélek kitörése a halál végzetes hatalma ellen. A költő Kisfaludy keresztnevét Károlnak írta, mint ahogy a maga nevét sem írta soha Mihálynak, hanem dunántúliasan Mihálnak.) – Utóhang Cserhalomhoz. Auróra. 1834. (A 15 soros hexameteres elégiát az irodalomtörténeti közvélemény mesterműnek tartja. A költő, írja róla Beöthy Zsolt, a mulandósággal szemben is egészen eredeti lelket tár fel kis elégiai remekében: nem a változhatatlanban nyugszik meg, hanem az eszme győzelmében.) – Szózat. Auróra. 1837. (A költemény 11. és 12. versszaka a nagyszerű halálról s a sírról szól, hol nemzet süllyed el. Gyulai Pál említi: «Vörösmarty 1849 után mindig elkomorult, ha valaki beszéd közben e költemény 11. és 12. versszakára célzott. Ingerülten mondá, hogy a jóslat még nem teljesült, ez még nem halál, nem ilyen halált értett. Gyermekeinek e két versszak híján kellett betanulniok Szózatát. Megtört szívvel, de mély hittel a nemzet jövőjében, szállott sírjába».) – Az elhagyott anya. Athenaeum. 1837. évf. («Ismérek egy édes, ah árva anyát, mely búnak eredten emészti magát.» A haza hívó szózata a márványkeblű hölgyekhez, a nemzeti eszményekkel nem törődő leányokhoz és asszonyokhoz.) – Késő vágy. Athenaeum. 1839. évf. (Utolsó költeménye Perczel Etelkáról. Álnév alatt jelent meg, mint a költőnek annyi más verse.) – Ő. Athenaeum. 1839. évf. («Mért nem vagy virágszál, Hogy letörhetnélek, Lángoló szívemre Boldogság jelének.» A megnemesített népies irányú költészet egyik mesteri dala.) – A Guttenberg-Albumba. Guttenbergs-Albuth. Braunschweig, 1840. (A könyvnyomtatás feltalálásának négyszáz éves fordulójára kiadott németországi emlékkönyvben jelent meg. A hatásos disztichonokból az igazságért kiáltó, költő jajszava tör elő: éj van mindenfelé, hazudik az áltudomány, kardot csörtet az erőszak, barmokból és ördögökből áll az emberiség, áldozni tudó szív nem nemesíti az észt, de majd csak megvirrad a boldogabb kor hajnala s a föld népei egetostromló hangon kiáltják le az égből az igazságot.) – Liszt Ferenchez. Athenaeum. 1841. évf. (A világhírű zongoraművész a pesti árvízkárosultaknak 1838-ban 24.000 forintot küldött, 1840-ben pedig tüneményes hatással hangversenyzett Pesten a Nemzeti Színház javára. Ez időtájt írta ódáját a költő. Liszt Ferenc később szép levélben mondott köszönetet a megtiszteltetésért: «Nem tudom eléggé kifejezni, mennyire hízeleg ez énnekem s engedje meg, hogy mindennapi keresettség nélkül megmondhassam, mily mélyen meg vagyok hatvan.) – Az unalomhoz. Athenaeum. 1841. évf. (Sajátságos szatira: a nemesi társadalom szellemi tétlenségének gúnyolása.) – Az élő szobor. Athenaeum. 1841. évf. («Szobor vagyok de fáj minden tagom; Eremben a vér forró kínja dúl; Tompán sajognak dermedt izmaim: Idegzetem küzd mozdulhatlanul.» Az élő szobor: a leigázott lengyel nemzet.) – Az úri hölgyhöz. Athenaeum. 1842. évf. («Fürtidben tengervészes éj, Szemekkel, mint a csillagtűz; Hol annyi gőg és annyi kéj, Ki vagy, te márványkeblű szűz?» A költemény a magyartalan mágnásasszonyok ostorozása. Keserű hangjával megdöbbentette az egykorúakat.) – Fóti dal. Athenaeum. 1842. évf. («Fölfelé megy borban a gyöngy; Jól teszi; Tőle senki a jogát el Nem veszi.» A költő Fáy András fóti szüretjére írta bordalát. Egyik sorának helyes magyarságáról – «Bort megissza magyar ember» – Brassai Sámuel és Gyulai Pál 1864-ben hevesen vitatkoztak. Brassai Sámuel a Fővárosi Lapokban hibás magyarságúnak mondta a sort, Gyulai Pál a Koszorúban számos érvet hozott fel a mondat helyes magyarságának védelmére.) – Feledés. Athenaeum. 1842. évf. («Elfelejtenélek, Ha tudnám, Hogy azután békén Aludnám.» Ezt a dalt Horváth Jánosa költő «nemzeties dalköltészetének csaknem koronájaként» említi.) – Keserű pohár. Honderű. 1843. évf. («Ha férfi lelkedet Egy hölgyre föltevéd.» A költő a mélyenjáró bölcselő költeményt, mint bordalt, beleszőtte utolsó szomorújátékába is: Czillei és a Hunyadiak. 1845.) – A szomjú. Életképek. 1844. évf. («Szomjas vagyok, de nem bort szomjazom És szomjamat vízzel nem olthatom.» A költeményt Csajághy Laurához írta 1842-ben.) – Abránd. Életképek. 1844. évf. («Szerelmedért Feldúlnám eszemet És annak minden gondolatját.» Költemény Csajághy Laurához.) – A merengőhöz. Honderű. 1844. évf. («A költő, írja Gyulai Pál, nem adhatott gazdag nászajándékot menyasszonyának; a Merengőhöz című, még ki nem adott, költeményét írta le számára, – midőn 1843. márciusában Csepen, Komárom megyében, meglátogatta.») – Rossz bor. Honderű. 1844. évf. («Igyunk barátim, szomjas a világ, Kivált a költő, aki tollat rág.» Mennyi jó bor van Magyarországon s a méregkeverő csapláros mégis cudar itallal kínozza a költőt. «Költődnek, ó hatalmas Hunnia, Légy-étetőt engedsz-e innia!» A költeménynek nem közönséges visszhangja támadt: a költő az ország több tájáról kapott néhány akó kitűnő bort tisztelőitől.) – Jó bor. Honderű. 1845. évf. («Kit illet e pohár, Mely kézről-kézre jár?» A költő köszönete az ajándékba küldött egri, ménesi, tokaji, somlói, érmelléki borokért.) – Gondolatok a könyvtárban. Pesti Divatlap. 1845. évf. (Gyulai Pál följegyzése: «E költemény alapeszméje az akadémiai könyvtárban villant meg Vörösmarty lelkében, midőn Toldy, a könyvtár újonnan rendezője, odavezette, hogy megmutassa neki, mennyire haladta munkában. Vörösmarty egy darabig fel- s alájárt a könyvtárban, felnyitott néhány könyvet, aztán beszélgetett Toldyval s egypár olyan megjegyzést tett, melyek e költeményben is előfordulnak. Magát a költeményt is egy akadémiai ülés alatt írta, midőn valaki egy igen hosszú és unalmas értekezést tartott. Megemlítem még itt azt is, hogy Vörösmarty néha az akadémiai ülés alatt tréfás epigrammákat írt és küldözött a szomszéd padokba, kivált ha valamelyik barátjának nevenapja volt».) – Himnusz. Vörösmartytól. Kiadta a Kisfaludy-Társaság. Pest, 1845. («Isten, segíts! Királyok istene!» Ezt a költői imádságot a Kisfaludy-Társaság 1845. évi februári ünnepi ülésén osztották ki a közönség között külön kiadásban. A költő, Toldy Ferenc indítványára, egy arany tiszteletdíjat kapott a költemény minden egyes soráért. A Kisfaludy-Társaság ezzel is jelezni akarta, milyen nagyra becsüli legkitűnőbb tagját, a nemzet büszkeségét.) – Deák Ferenc. Honderű. 1845. évf. (A haza bölcsének magasztalása disztichonokban.) – A sors és a magyar ember. Életképek. 1846. évf. (A költő regének nevezte ezt a szatiráját. Egy «ócska honfi» elmondja Sors-istennő előtt, mit kíván tőle: hosszú békét, hű jobbágyokat, jó termést, tisztességes utakat; kívánsága teljesül, de mi haszna belőle a hazának? A magyar nemes nem dolgozik, földje parlagon marad, jövedelmét a zsidó szedi el, az utak helyén posvány és vadon terjed. «Tanulni nem volt kedve. Miből, ha könyve nincs? Könyvet csinálni szégyen, Hol kutyabőr a kincs.» Sorsüldözte faj ez! «Szegény magyar, tulajdon Vérébe vert csapot, Hogy rajta német és tót Két fülre kacagott.» De föleszmél a magyar, lehányja régi bőrét, ifjú erővel lép a haza szolgálatába. «Azóta foly a munka Jól-rosszul, mint lehet: A sors borongva néz el A küzdő hon felett.») – Az emberek. Honderű. 1846. évf. (Az 1846. évi galíciai parasztlázadás komor visszhangja.) – Jóslat. Ellenőr zsebkönyv. 1847. («Ki mondja meg, mit ád az ég? Harag, káromlás volt elég.» Félre közülünk bú és gyülölet, egyesüljünk nemesebb életre, a haza tetteket vár tőlünk. Ha mindent megteszünk nemzetünkért, nincs hatalom, hogy visszanyomhasson bennünket. «És még neked virulnod kell, ó hon, Mert Isten, ember virraszt pártodon.») – Mit csinálunk? Vörösmarty Mihály minden munkái. Pest, 1847. (A költő keserű humorú feljajdulása honfitársainak tétlen, eszem-iszom élete miatt.) – Országháza. Vörösmarty Mihály minden munkái. Pest, 1847. («A hazának nincsen háza, Mert fiainak Nem hazája.» Ezt a hazafias költeményt a költő maga szavalta el a pesti Nemzeti Kör egyik összejövetelén 1846-ban. Gyulai Pál idézi a Pesti Hirlap egykorú tudósítását a szavalatról: «Feszült várakozással csüngött a vendégsereg a költő ajakán. Nem volt semmi nesz s Vörösmarty férfias hangja megzendült. Minden szónak, mit elmonda, megvolt súlya hatása, mely a szavalás közben gyakran nyilatkozott a hallgatók egyes tört felkiáltásaiban s a szemek lángoló pillantásaiban. És amint a szavalásnak vége lett, leírhatatlan volt a zaj, mit az elragadtatás szült. Mindenfelől e szavak hangzottak; újra, újra, kérjük még egyszer! Másodszor is elszavalta, az elragadtatás nagyobb volt, mint elsőízben. A költemény címe: Országháza».) – Szabad sajtó. Pesti Divat lap. 1848. évf. (Emléksorok a sajtószabadság kivívásának örömére.) – Harci dal. Pesti Hirlap. 1848. évf. (A költemény szenvedélyes hangját a magyarság ellen harcra kelő nemzetiségek vérengzései váltották ki a költő lelkéből.) – Emlékkönyvbe. Remény zsebkönyv. Pest. 1857, (A szívbe markoló feljajdulást bujdosása közben, 1849 őszén, írta egy szatmármegyei földbirtokos falusi nemesházában.) – A vén cigány. Pesti Napló. 1855. évf. (Kéziratát báró Eötvös József vette át a költőtöl Velencén Csengery Antal számára, Csengery továbbadta báró Kemény Zsigmondnak, ő közölte a Pesti Hirlap hasábjain.) – Előszó. Vörösmarty minden munkái. Pest, 1864. (Hogy a megdöbbentő költeményt melyik műve elé szánta előhangnak, nem tudjuk. Szövege 1864-ig ismeretlen volt.) – Fogytán van a napod. Vörösmarty minden munkái. Pest, 1864. (A költő hattyúdala. Töredék, de befejezetlenségében is mély hatást keltő. Halála előtt néhány hónappal írhatta.) – Görgey. Irodalomtörténeti Közlemények. 1925. évf. (Halála után hetven esztendővel jelent meg először teljes hiteles szövegében. A költeményben szörnyű átkot mond a «hazáját eladón hadvezérre. Megdöbbentő sorait 1849 őszén Csanády János szatmármegyei nemesúr házában írta; kéziratának megvolt az a balvégzete, hogy később eljutott Görgey Artúr kezeihez; vendéglátó házigazdája fia, ifj. Csanády Sándor függetlenségi párti országgyűlési képviselő, gondoskodott arról, hogy az öreg tábornok megkapja a verset eredeti fogalmazványában! A kézirat Görgey Artúr hagyatékából jutott a M. T. Akadémia tulajdonába.)
Lírai költeményei közül legragyogóbb pályafutású: a Szózat. (Auróra, 1837.) Már megjelenésekor nagy hatást keltett, de különösen akkor emelkedett országos népszerűségre, mikor megzenésítették. Bartay Endre, a Nemzeti Színház igazgatója, 1843-ban húsz aranyat tűzött ki pályadíjul «a legjobb népmelódiáért Vörösmarty Mihály koszorús költőnk halhatatlan Szózatára ének- és zenekarra téve». A beérkezett húsz pályamű közül Egressy Béni dallama nyerte meg a díjat. A dallamot a pesti közönség mérsékelt tetszéssel fogadta, a Pesti Hirlap lesujtó módon bírálta, a dallam mégis rohamosan terjedt, minden újabb zeneszerzői kísérletezés meghiúsult. Erkel Ferenc is hiába próbálkozott egy újabb Szózat-melódiával. – A költeményt gyönyörűen méltatta Gyulai Pál. «A Szózat – úgymond a legnagyobb magyar kritikus a maga nagyhírű Vörösmarty életrajzában – mindenre hivatkozik, ami újjászületési küzdelmében lelkesítheti a magyart s a remény és emlék, a hit és balsejtelem húrjain játszva, mindenbe az önbizalom és nagyság érzetét vegyíti. Semmi csüggedés többé, bátran nézhetünk szembe a jövővel. Nagy válság felé közeledünk, egy jobb kornak kell jönni vagy ha nem, el kell vesznünk, többé nem veszhetünk nyomorultan. Az bizonyos, hogy így többé nem élhetünk s ez már magában lélekemelő. Vörösmarty egészen kiemeli a magyar lírát addigi kétségbeeséséből; még nem zengi a jövő dicsőségét, de elhatározónak érzi a jelent, nem korholja az elfásult nemzetet, az életre ébredt, de tettre és hazafi-hűségre lelkesíti. Emlékezteti a mult dicsőségére, előszámlálja epikai és tragikai nagy emlékeit, a kereszténységnek és szabadságnak tett szolgálatokat; felhozza az őrködő isteni gondviselést, mely annyi viszontagságok közt sem engedte megtörni életerejét; említi a jelen küzdelmeit, az ész, erő, szent akarat harcát. S nemcsak nemzetéhez fordul, hanem Európához is, melynek eszméiért küzd nemzete, méltó helyet követel tőle a többi nemzetek közt; a mult szolgálatai, a jelen törekvései díjában kéri a jövendőt, részvétet küzdelmei iránt, könnyet sírjára, ha vesznie kell; de nem fog gyáván veszni: a temetkezés fölött egy ország vérben áll. Mily önérzet s mennyi fájdalomba merülve, mennyi hit a balsejtelmek közepett, mennyire uralkodik mindkettőn az elszántság! E költemény az ifjúló Magyarország nemzeti himnusza lőn, ma is az, a létéért és jogaiért küzdő Magyarországé. A nemzet 1848-ig a jövendő jobb kor jóslatát hitte benne s mennél követelőbb, hevesebb lőn vágyaiban, annál kevésbé háborította a nagyszerű halál sejtelme. A magyart ama nagy csapás nem ölte meg; midőn újra összeszedte erejét, a Szózat zendült meg ajkán s az kiséri folyvást minden ünnepélyesebb pillanatát. A Szózat nem egyetlen kitűnő szüleménye az újabb kor hazafias lírájának s vannak müvek, melyek esztétikai tekintetben felülmúlják, de egyetlenegy sem tett ily nagy hatást, mert a nemzet legfőbb eszméit, legállandóbb hangulatát fejezte ki. A szabadság és diadal ditirambjai, melyeket Petőfi harsogott, elhaltak az ágyúk utolsó dörgései közt; a nemzeti mély melanchólia, mely Arany és Tompa néhány költeményéből sóhajt, könnyeket facsart a nemzet szeméből, de letörölte s visszatért a Szózathoz, mert érezte életerejét, remélt jövőjében, hitte, hogy még előtte van a jobb kor vagy a nagyszerű halál. Valóban e költemény mindaddig nemzeti ének marad, míg a nemzeti küzdelem, melynek szüleménye, célt nem ér s a magyar létele önmagához méltóan nincs biztosítva.»
Toldy Ferenc szerint Vörösmarty Mihálynál nincs változatosabb lírikus a magyar költők között. «A forró bensőség s az emésztő szenvedély, az elkeseredés lelkesedése s a fenség, az enyelgő gúny és nedély, szilaj kedv és mély eszmélet, képviselve alanyi és helyzetdalokban, ódákban s az epigramm minden nemeiben, egy egész nagy világot tár fel elöttünk, gazdagon megrendítő, majd olvasztó érzésekben, nagy és új, erős és megható, majd intő, elmés és ostorozó gondolatokban. Mintha mindannyi külön költő sajátai volnának: mégis visszavezethetők mind az ő nagy és nemes egyéniségére.» (A magyar nemzeti irodalom története rövid előadásban. II. köt. 3. kiad. Pest, 1873.) – Gyulai Pál szerint Vörösmarty Mihály hazafias lírája nemcsak, eszmékben különbözött elődeitől, hanem formában is. Ez a líra más és különb, mint elődeié. «Vörösmarty lelkesülése omlik, mint a hegyi patak árja szikláról-sziklára s zúgása betölti a levegőt. Egyenetlen és csapongó, mint a szenvedély s olykor majdnem a szertelenig duzzad. Ódáiban egy vadregényes tájkép fönsége tükröződik, melyben az ellentétek vegyülete és fantasztikus alakzatok kiválóan hatnak képzeletünkre». (Vörösmarty életrajza. 3. kiad. Budapest, 1890.) – Beöthy Zsolt szerint Vörösmarty Mihály líráját a hangulatoknak és színeknek sajátságos egymásba játszása, a tiszta dal mellett az ódai lelkesülésnek s a gondolatok és érzelmek világába való elégikus elmélyedésnek vegyülete jellemzi. «A deákosok külsőségei, mitologizálása elmaradnak; formáik helyett is a nyugati rímes versalakok kerülnek uralomra, de a német szentimentálizmus nélkül. Reflexióra hajlik; de gondolatai nemes szívének melegén érnek s ragyogó képzeletének szárnyain szállanak. Hazafias ódáiból a válságos küzdelemnek induló nemzet fenséges elszánása és felzajló kétségei hangzanak; ünnepi harangszó, mely a harcra, munkára és imára szólít.» (A magyar irodalom kistükre. Budapest, 1896.) – Schöpflin Aladár szerint a költő mint lírikus elsősorban hazafi, fő gondja a magyarság, hitvallása Széchenyi István programmja. Világfelfogását bizonyos józan egyensúly jellemzi. A jövőbe néz, de ugyanakkor a multba is el tud merülni; szellemi érdeklődésében megfér Horatius és Hugo Victor; az egyikhez temperamentuma húzza, a másikhoz fantáziája. «Egy kicsit pózban áll mindig, akkor is, amikor legközvetlenebbül dalol. A hangja többé-kevésbé retorikai jellegű, akár Laurához ír, akár a hazáról, akár Árpádot énekli, akár színpadi hőseit szólaltatja meg. Mintha írás közben mindig az a tudat feszélyezné, hogy a nyilvánosság előtt áll, egy egész ország figyel rá, tehát vigyázni kell a hangjára, tartására, mozdulataira.» Szerelmi költeményeiben majd mindig érzünk valamit, ami közénk és a vers közé áll; érezzük, hogy a költő visszatartotta magát, a nyilvánosság folytonos tudata szerint mérsékelte érzelmeit; csak annyit adott magából az olvasónak, amennyit adni a maga legbelsőbb titkaiból komoly férfiúhoz illik. Hazafias költészetében a retorikai elem nem ellenkezik a tárgy természetével. Higgadtsága itt is feltűnik, nem hiába volt Deák Ferenc legjobb barátja. A maga korában ő volt a nemzet igazi költője, csak élete utolsó éveiben bontakozik ki lírájából egy új Vörösmarty: a szabadságát vesztett Magyarország lelkileg összetört embere, az árbocát vesztett hajónak kezeit tördelő utasa. (Magyar írók. Budapest, 1917.) – Alszeghy Zsolt szerint a költő stílusának a stílképzelet elevensége a legjellemzőbb sajátossága, «Bámulatosan gazdag a hangulatos, simuló, erőteljes, elképzeltető, egyénítő jelzőkben; csodálatos bőséggel önti a hasonlatot, képet, mint valami varázsos prizma, amely a gondolatnak minden reáeső sugarát ezer színre töri. Képzelete mindent megelevenít és minden életet össze tud kapcsolni. De nemcsak munkás ez a stílképzelet, hanem bámulatosan művészi is. Bámulatos az elképzeltető ereje; gazdag a hangulathoz, poézisformához való alkalmazkodása; meglepő az ujsága, eredetisége. Minden ábrázolás a természet szineiből tevődik össze; nincs szüksége charisokra, géniuszokra és ámorokra. Minden jelzője egyénít: nem a Bajzáék szobaköltészete ez, amely az egyéntől mindent távolítani törekedett. A kifejezés Vörösmartynál arra szolgál, hogy realizálja a tartalmat, nem a finomításra, irreálissá alakításra.» (A XIX. század magyar irodalma. Budapest, 1923.) – Brisits Frigyes szerint Vörösmarty képzeletének jellege két vonásban határozható meg: a pátosz dinamikai erejében s abban, hogy ez a képzelet lényegében nyelvképzelet. A nyelv elemeinek akusztikus kihasználása a költő legegyénibb művészi stílusához tartozik. Szavainak csodálatos ritmikus rajzása van, hangpompája úgy hat, mint a legeszményibb orgonazúgás. A magyar romantika ebben a képzeletben fogantatott, nagyszerű ritmus-zúgással ékes költészetben tombolta ki magát. Vörösmartynak képzeletmódja részint heroikus, részint bölcseleti; amazt romantikusnak, emezt humanisztikusnak nevezhetnők; amabban epikája és drámája, emebben lírája nyer kifejezést. A költőre mindig jellemző marad, hogy epikája lírai veretű, lírája pedig drámai veretű. «Mi volt Vörösmarty heroikus avagy romantikus képzeletének legnagyobb ténye? Semmi esetre sem az, hogy új volt a témateremtő avagy témalátó ereje. Az sem, hogy új alakokat látott avagy új embereket mutatott be. Hanem új volt az a monumentális ihleterő, amellyel Vörösmarty a heroikus témáknak roppant epikai és drámai súlyát végig merte és tudta görgetni egy képzeletaktus lírai folyamatában. Mi volt ennek a fezszabadult merész és aktív szabadságnak arányaihoz viszonyítva Berzsenyi képzeletének passzív temperamentuma, Csokonai artisztikus vagy melankólikus lágysága, Kölcsey vértelen szenvelgése, Kazinczy hüvös formai bája?» (Vörösmarty képzelet-alkata. Budapesti Szemle. 1928. évf.) – Bánhegyi Jób szerint a költő pátosza nem hatáskeresés, hanem legbensőbb énjének kisugárzása, lelki életének olyan diszpozíciója, amely szüntelen ünnepi hangulatot áraszt költészetére. Abszolút líraiságának folytonos kiáramlása átélt katolikumot, fenkölt emberséget, mély erkölcsi életérzést sugároz ki. Gondolatokkal telitett, magasfeszültségű inspirációja nem bírja az egyensúlyozott, tökéletes kompoziciót; lelkének hullámzása elemi önkénytelenséggel előtörő formákban jelenik meg. Legtöbb műve nem a zártidomú, kerek, befejezett művészi egész megnyugtató hatásával van az olvasóra, hanem hiányérzetet; nyugtalanságot kelt. Lírájának nagyon jellemző eleme a reflexió, de ez csak elvétve erősödik bölcselő költeménnyé. Kedélyvilágának gyakran pesszimisztikus színezete van, elborulása azonban ritkán hajlik át sötét kétségbeesésbe. Költői hivatását érzékeny lelkiismeretességgel fogja fel, a nemzet szolgájának tartja magát, egyéni érzéseinél gyakrabban szólaltatja meg a közérzést; emiatt hangja néha szónokiasságba téved; helyenkint a gondolatok és képek zsúfoltsága, némi homály érthetetlenség és keresettség zavarja művészi élvezetünket. (A magyar irodalom története. II. köt. Budapest, 1930.)
Kiadások. – Vörösmarty Mihály kisebb költeményei 1822-től kezdve jelentek meg a korabeli folyóiratok és évkönyvek hasábjain. (Szépliteratúrai Ajándék, Auróra, Felsőmagyarországi Minerva, Kritikai Lapok.) – Első gyüjteményük: Vörösmarty Mihály munkái. Három kötet. Pest, 1833. (A kisebb költemények az első kötetben.) – A sok későbbi kiadás közül legjobb Gyulai Pálé: Vörösmarty összes munkái. Teljes kiadás. Nyolc kötet. Budapest, 1884–1885. (A kisebb költemények az első kötetben, a még kiadatlan ifjúkori kísérletek és kéziratban lappangó egyéb verses szövegek a nyolcadik kötetben.) – Zlinszky Aladár kiadása: Szemelvények a magyar nemzeti líra köréből. Budapest, 1893. (Vörösmarty-versek magyarázatokkal.) – Vörösmarty antológia. Budapest, 1925. (A költő legszebb versei Horváth János összeválogatásában a Napkelet folyóirat könyvei között.) – Brisits Frigy es kiadása: Vörösmarty Mihály kiadatlan költeményei. Budapest, 1926. (A költő ismeretlen ifjúkori verseinek váratlanul felbukkant gyüjteménye.)
Irodalom. – Toldy Ferenc bírálatai az Auróra köteteiről a Tudományos Gyüjtemény 1828–1830. évfolyamában. (Újból: Toldy Ferenc összegyüjtött munkái. VIII. köt. Budapest, 1874.) – Erdélyi János Vörösmarty minden munkáiról. Irodalmi Őr. 1845. évf. (Újból: Pályák és pálmák. Budapest, 1886.) – Kemény Zsigmond: Vörösmarty Mihály. Emlékbeszéd a Kisfaludy-Társaságban. 1864. (Báró Kemény Zsigmond összes művei. XI. köt. Budapest, 1907.) – Gyulai Pál: Vörösmarty életrajza. Pest, 1866. – Toldy Ferenc: A magyar nemzeti irodalom története rövid előadásban. II. köt. 3. kiad. Pest, 1873. – Toldy Ferenc összegyüjtött munkái. VIII. köt. Budapest, 1874. – Abafi Lajos: Szemere Pál a Vörösmarty Szózatjáról. Figyelő. 1882. évf. – Csernátoni Gyula: A magyar ódaköltés története Vörösmartyig. U. o. 1882. évf. – Gyulai Pál jegyzetei: Vörösmarty összes munkái. I. köt. Budapest, 1884. – Vozári Gyula: Vörösmarty költői nyelvéről. Figyelő. 1886–1889. évf. – Varga Mátyás: Vörösmarty költészetének vallásos szépségei. Újvidéki kir. kat. gimnázium értesítője. 1888. – Beöthy Zsolt A magyar nemzeti irodalom történeti ismertetése. II. köt. 6. kiad. Budapest, 1891. – Demek Győző: Matthisson hatása irodalmunkra. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1891. évf. – Négyesy László: A mértékes magyar verselés története. Budapest, 1892. – Zlinszky Aladár: Vörösmarty Fóti Dalának egy vitás helye. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1894. évf. – Beöthy Zsolt: A magyar irodalom kistükre. Budapest, 1896. – Pintér Kálmán: Irodalmi dolgozatok Vörösmartyról. Budapest, 1897. – Kiss Ernő: Vörösmarty szelleme. Katolikus Szemle. 1900. évf. – Vass Bertalan: Emlékbeszéd Vörösmarty születésének százados évfordulójára. Vörösmarty emlékkönyve. Szerk. Czapáry László. Székesfehérvár, 1900. – Dudek János: A Merengőhöz. Nyitrai kat. Felső leányiskola értesítője. 1901. – Gellért Jenő: Vörösmarty Mihály élete és költészete. Budapest, 1901. – Kováts Antal: Vörösmarty humora. Kecskeméti kegyesrendi gimnázium értesítője. 1901. – Berzeviczy Albert: Vörösmarty és a magyar nemzeti politika. A Kisfaludy-Társaság Évlapjai. Új folyam. 35. köt. Budapest, 1902. – Vargha Gyula: Vörösmarty mint lírikus. U. o. 35. köt. Budapest, 1902. – Werner Adolf: Vörösmarty Mihály hazafias költészete. Egri kat. leányiskola értesítője. 1902. – Mátray Lajos: Vörösmarty Mihály mint lírikus. Budapest, 1904. – Bertha Sándor: A Vén Cigány francia változata. Akadémiai Értesítő. 1907. évf. – Galamb Sándor: A magyar népdal hatása műköltészetünkre Pálóczi Horváth Ádámtól Petőfiig. Budapest, 1907. – Szász Károly: Vörösmarty Mihály. Képes magyar irodalomtörténet. Szerk. Beöthy Zsolt és Badics Ferenc. II. köt. 3. kiad. Budapest, 1907. – Horváth Ferenc: Vörösmarty Mihály lírai költészete. Karcagi ref. gimnázium értesítője. 1908. – Gragger Róbert: Párhuzam a Vén Cigányhoz. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1908. évf. – Viszota Gyula: Vörösmarty Gondolatok A Könyvtárban című költeménye első alakjában. U. o. 1909. évf. – Gedő Szeréna: Filozófiai költészetünk áttekintése a XIX. század közepéig. Budapest, 1911. – Dobóczki Pál: Vörösmarty A Kis Leány Baja. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1912. évf. – Bayer József: A Szózat megzenésítése 1843-ban. Budapesti Szemle. 1913. évf. – Rexa Dezsőné: A Zalán Futása és a Völgyi Lakos. Irodalomtörténet. 1912. évf. – Zolnai Béla: A Kis Leány Baja. U. o. 1916. évf. – Babits Mihály: Irodalmi problémák. Budapest, 1917. – Sas Andor Vörösmarty Vén Cigányának viharképéhez. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1917. évf. – Schöpflin Aladár: Magyar írók. Budapest, 1917. – Horváth János: Haj, Száj, Szem. Irodalomtörténet. 1918. évf. – U. az: Petőfi és a «szerbus manier». U. o. 1918. évf. – Alszeghy Zsolt: Magyar lírikusok. Budapest, 1921. – Radó Antal: A magyar rím. Budapest, 1921. – Bártfai Szabó László: Vörösmarty három verstöredéke. Magyar Könyvszemle. 1922. évf. – Alszeghy Zsolt: A XIX. század magyar irodalma. Budapest, 1923. – Beöthy Zsolt: Romemlékek. I. köt. Budapest, 1923. – Horváth János: Vörösmarty. Napkelet, 1925–1926. évf. – Szigetvári Iván: Álarcos versek. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1925. évf. – Tolnai Vilmos: Vörösmarty Görgey-verse. Irodalomtörténeti Közlemények. 1925. évf. – Kristóf György: Három jellemzés. Kolozsvár, 1926. – Horváth János: A magyar irodalmi népiesség Faluditól Petőfiig. Budapest, 1927. – Brisits Frigyes: Vörösmarty képzelet-alkata. Budapesti Szemle. 1928. évf. – Bánhegyi Jób: A magyar irodalom története. II. köt. Budapest, 1930. – Pál István: Budapest a magyar költészetben. Pécs, 1932.
