ZALÁN FUTÁSA.
ZALÁN FUTÁSA.
VÖRÖSMARTY Mihály 1825-ben aratta költői pályájának első diadalát a magyar honfoglalásról szóló hőskölteményével. A magyar írók közül Ráday Gedeont már félszázaddal azelőtt foglalkoztatta az a gondolat, hogy Árpád vezérről nemzeti eposzt írjon; Virág Benedek eljutott hőskölteményének segélykéréséig; Csokonai Vitéz Mihály is belekezdett Árpád hősi tetteinek megéneklésébe, de a nagy tervek nem váltak valóra. A XIX. század első negyedében többen folytatták a tervezgetést; elsősorban Pázmándi Horvát Endre; az egykorúak tőle várták az Árpádiász közrebocsátását. Vörösmarty Mihály lelkében is érlelődni kezdett a gondolat, hogy hazáját megajándékozza a várva-várt nagy eposszal; megérezte, milyen küzdelmek előtt áll a nemzet; honfitársaiba vetett bizalma csak akkor lett erősebb, mikor a magyar mult dicső eseményeire gondolt. Görbői törvénygyakorlata a hazafiság iskolája volt számára. Ekkor került kezébe Aranyosrákosi Székely Sándor eposza: A székelyek Erdélyben (1823); a hexameteres verses elbeszélés szelleme, meséje, versformája egyaránt fölleltették figyelmét. Úgy látta, hogy a nemzeti büszkeség ébresztésében nem szabad tovább késlekednie. Belefogott hőskölteményébe, 1824-ben mutatványt közölt belőle, 1825-ben kinyomatta egész eposzát. Könyve nagy feltűnést keltett nemcsak az irodalom barátai között, hanem az olvasással alig törődő közönség körében is. Szerencsés időben jelent meg; akkor, amidőn I. Ferenc király kénytelen volt összehívni a régóta szünetelő magyar országgyűlést. A rendek összehívása nagy örömet keltett mindenfelé; az ősi alkotmány hívei éppen úgy érezték a helyzet történeti fontosságát, mint a reformokért lelkesedő nemesek. E nevezetes történeti pillanatban látott napvilágot a Zalán futása s az ősi dicsőségre való visszaemlékezéssel országszerte felgyujtotta a lelkeket.
A tíz énekes hősköltemény tárgya a magyarok honfoglalása. Árpád vezér megjelenik a Tisza vidékén, véres csatákat vív Zalán bolgár fejedelemmel, Alpár mezején teljes diadalt arat s visszaszerzi Attila hagyatékát, a mai Magyarországot. Nagy hősök küzdenek mind a két oldalon; a harcba beleavatkoznak a földöntúli hatalmak is; Hadúr, a magyarok istene, félelmes erővel védi népét; Ármány, a bolgárok pártfogója, sok bajt támaszt a honfoglalók seregében. A főesemény nem bonyodalmas, a mellékesemények előtérbe nyomulnak, magukban álló epizódok tarkítják a mesét, az elszigetelt kis történetek gyakran föltűnően laza kapcsolatban állnak a főeseménnyel. Árpád és Zalán küzdelmével párhuzamosan halad a legnagyobb epizód: Ete és Hajna szerelmi regénye.
Az eposz megindulása a nemzete multjára büszke költő érceshangú szózata: «Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban?» Az első énekben Zalán követet küld Árpádhoz s felhívja őt, távozzék a Zagyva vidékéről, mert különben fegyverrel űzi el; Árpád a gőgös felszólításra hadüzenettel válaszol s mindjárt lovas embereket küld szét vezéreiért. Ehhez a főeseményhez ugyanebben az énekben a következő epizód csatlakozik: Hajna, az ősz Huba leánya, fürödni megy a Bodrog vizébe; a délszaki tündér szerelmet vall neki, de Hajna visszautasítja, mert Árpád egyik vezérét. Etét szereti; Ete meglátogatja szerelmesét, jövetelének örömére Huba lakomát ad, boldog családi körben töltik az estét. A második ének csak annyiban viszi tovább a főeseményt, hogy bemutatja Zalán bolgár és görög segédhadait. Az epizód leírja a bodrogmenti eseményeket: Ármány és ördögei rátörnek egy magyar csapatra, nagy zavar támad, a vitézek megállják helyüket, de a gonosz rém csak abban az esetben igéri meg, hogy nyugton marad, ha önkéntes emberáldozatot kap; a szerelmes Ete elhatározza, hogy feláldozza magát nemzetéért, ugyancsak halálra szánja magát Laborcán is, a bús orosz ifjú, aki a magyarok kedveért elhagyta hazáját s mind ez ideig velük együtt harcolt. A harmadik ének tisztára epizód: a bolgárok és görögök rátörnek Laborcán és Ete csapatára, de vereséget szenvednek és megfutamodnak; Laborcán elesik, Ete megsebesül; Ármány újból megjelenik, Hadúr elűzi. Ennek az epizódnak egyik epizódja Csorna esete: a gaz bolgár vezér el akarja rabolni Antipater nejét, a görög hőst egy erdőben legyilkolja, a nő elmenekül és meghal a rengetegben. A negyedik ének visszavezet a főeseményhez: Zalán és vezérei gyűlést tartanak, Árpád népe szintén haditanácsot ül; mindkét fél készül a döntő ütközetre; a két sereg szemben áll, Árpád imádkozik Hadúrhoz s kiadja a parancsot az áldozati tüzek meggyujtására. Epizód: Bors vitéz szarvast üldöz, az ünő hirtelen szép leánnyá változik, de mikor Bors ölelni akarja, kisiklik kezéből; a leányt Ármány küldötte; Bors leküzdi a varázslatot, de a magyar táborba nem jut el. Az ötödik ének jelentékeny részében ismét epizód: Bodrogsziget régi lakói fellázadnak a védtelenül maradt magyar családok ellen, Huba menekül, Hajna elvész; közben Ete összecsap Csornával, megöli a bolgár vezért; ezalatt Árpád alpári táborában felgyúlnak az áldozati tüzek. A hatodik ének Árpád népének tábori életét mutatja be. Epizód: a délszaki tündér ismét szerelmet vall a bujdosó Hajnának, azután megsemmisül; a hű leányt Tomboli, a megsemmisült tündér táltos lova, Etéhez vezeti. A hetedik és nyolcadik ének az alpári csata rajza: Zalán fővezére, Philó, be akarja keríteni a magyarokat, de Árpád meghiúsítja cselvetését; elkeseredetten harcol mindkét fél a magyarok közt Árpád, a görög-bolgár seregben Viddin a legnagyobb hős; Ármány újból megkísérli a magyarok megrontását, Hadúr megütközik vele és elűzi. A kilencedik ének epizód: Ete leveri a bodrogközi zendülőket, Hajna megtalálja atyját, örömünnepet ül az egész család. A tizedik ének az alpári csata befejezése: Árpád megöli Viddint, megszalasztja Zalán seregét, a bolgár fejedelem Nándorfehérvárba menekül, az ország a honfoglaló magyaroké lesz.
Az eposz néhány jelenete ma is érezteti a költő nagy szellemének közelségét; így mindjárt a bevezető rész: az első harmincnégy sor. Halhatatlan felfohászkodása ez a költőnek, szívbe markoló szózat, fantázia és zengés.
Feledhetetlen kép: Hajna a Bodrog vize mellett. «Ment a széphaju lány, kebelében víve szerelmét, Mint viszi nyögve vadász dárdáját a sebes őzfi.» Alkonyi fényben ragyog a lefutó nap, gyönyör leng minden fűszálon, csak Hajna nem lát semmit a természet szépségeiből; lélektelenül bolyong a ligetben, képzelete Ete alakja körül csapong, szerelmese nélkül nincs élet, nem kell se ég, se föld. Meg ne sebezzétek könnyű kis lábait átkos tüskék, hajoljatok talpa alá ifjú virágok, folyj fövenyágyadban lassan Bodrog vize, halkan suhanj langy nyugati szellő, ne sötétítsd el keblét tiszta napsugár! Lenéz a vízbe Hajna, szerelmesére gondol, üzenni szeretne Etének a hullámokkal: «Csendes özön, képem mellett csillogva kerengő, Jő meg megy maradás nélkül szép habzatod: ó, bár A Tisza mélyéhez vinné el képemet, ottan Látná Und ékes fia és megörülne; talán, ha Látná, mint epedek, meg kezdene szánni magában».
Az Alföld síkján felvonulnak Zalán csapatai. «A bolgár had jő legelőbb, mint egy magas erdő, Tompa morajjal, erős páncélban, vas-sisakokkal.» Az első dandár vezére a rettenetes Viddin; nyugtalan, mint az éhes tigris, rohanása gyors, ereje ijesztő; ruhája az éjfélhez hasonló, nagy szeme véres csillagként tündöklik sisakja alatt. A második dandárt Izács vezeti; férfikorú bajnok, csontos és izmos, villog félelmes kardja kezében. «Harmadikat fattyú Csornának karja vezérlé; Serdülő korban van még, de merése nem ösmer Semmi határt; Istent, embert ő semmibe sem vesz.» A görögök előtt az osszavidéki Philo lovagol, nincs nagy erő karjaiban, de esze seregeket ér; válogatott vitézek ugratnak utána, húszezer ember ránt itt kardot Hellasz fiai közül; itt van az olimpi Philemon, a csapodár Theophil, az erőslelkű Schedios, a spártai Hermes, a tesszáliai Heliodoros; itt vannak a konstantinápolyi udvar dölyfös lovagjai, Ázsia népe is megérkezik Antipaterrel az élén: «Dárdáit fölvetve siet hű népe utána S barnás zászlóin viszi a Szűz Mária képét». Ezekkel a világverő bajnokokkal kell megmérkőzniök a magyaroknak: nincs közöttük egy se, aki félne a haláltól. Nemzeti zászlójuk fennen lobog: «Tornyos testével jő zászlós Bulcsu amarról, Mint döntő elefánt; ékes zászlója lebegve Játszadozik széllel, nagy ezüstös szára ragyogván». A zászlón arannyal szőtt képek villognak: föntebb Húnor és Magyar szarvasvadászata, lejebb a hét magyar vezér vérszerződése. «Látszik alább nagy erőt mutató állásban az első Hét magyar: Almos, Előd, komoly Und, Tuhutum, Huba, Tas, Kund, Amint esküsznek fölemelt kardokkal; ezek közt A fejedelmi magyar deli Álmos díszre kitetszőbb.»
Lenn a földön vadul öldöklik egymást Árpád és Zalán daliái, fenn a levegőben az istenek harca dúl. «Ó, most villanj meg rejtett hadi szikra szememnek!» Felkapja halálos dárdáját Ármány, kilép barlangjából, a föld lesüpped nyomain, szárnyai zúgó fergetegek, képe emberevő sárkány. Égnek emeli vérlángú taraját, nagy sziklahasábok hánykolódnak gyomrában, csörögnek vastagjai. Három kárhozatos rém kíséri borzalmas útján: a Félelem, az Átok, a Zűrzavar. Jöttükre megbomlik a magyarok tábora, rettegés száll a vitézi szívekbe, hiába fújja kürtjét Lehel. «De közelíte Hadúr s megvágta hatalmasan Ármányt.» Szikrázik az istenkardja, lemerül a Rém nyakába, összeszedi erejét Ármány s bömbölni kezd olyan szörnyű módon, mintha az egész föld zúgna-bőgne örvényes torokkal. Újból lesujt reá Hadúr, ismét feláll a Rém. «Ekkoron Isten erős kardját hüvelyébe taszítá, Messze kinyult s markát viharos Tátrára vetette, Ott a nagy sziklát csikorogva kitörte tövéből.» Kimereszti körmét a Rém, de mikor a szirt roppanva zúdul fejére, ordítása félbeszakad, lelapul a földre, ott tiporja testét Hadúr. A győzhetetlen Isten előtt elomolva fut a meggázolt gonosz szellem a Félelem és Átok társaságában.
A hősköltemény majd mindegyik részlete különb az egésznél. A főeseményt az epizódok erősen háttérbe szorítják, a meseszövésben érezhető az egység hiánya; az epizódok jobban lekötik az érdeklődést, mint a főeseményhez tartozó párviadalok és harci jelenetek. A kompozíció szorosabb egységének hiányát, egyes jelenetek valószerűtlenségét feledteti az ékes dikció, a képzelődés merészsége. A költő idealizált képet fest a magyar népről. Hősei rettenthetetlenek a harcban, nyájasak a családi tűzhely mellett, önfeláldozók, ha nemzetükről van szó, nagylelkűek az ellenséggel szemben. Asszonyaik szépek, okosak, nemesérzésűek. A párducos Árpád a maga bölcsességével, méltóságával, vallásosságával. hősiességével olyan férfiú, hogy minden magyar szíve szerint meghajlik előtte; Ete a lovagias vitéz igazi mintaképe, olyan mint Árpád; aminthogy Árpád jellemvonásai tükröződnek a többi magyar hős lelkéből és tetteiből is. Több a változatosság a görög-bolgár csoport tagjaiban: Zalán ingatag fejedelem, félénk és kérkedő; Philo tapasztalt és ravasz; Viddin durva, de elszánt; Csorna veszedelmes kalandor. Ezek a görög-bolgár harcosok egyénibben és közvetlenebbül mutatkoznak be, mint a nagyon is egymás képére és hasonlatosságára teremtett magyar hősök. Hajna lényéből finomság, gyöngédség, báj sugárzik; alakja vonz és szeretetre indít; látszik, hogy a költő a maga szerelmének tárgyát mintázta meg benne s nem pusztán képzeletéből merített.
A túlvilági lények minduntalan beleavatkoznak a magyarok sorsába, az áldozati oltároknál pogány papok forgolódnak, a tábortüzek mellett bűbájos férfiak jósolják a jövőt. Két főisten áll egymással szemben: Ármány és Hadúr, az egyik veszedelmet és pusztulást hoz, a másik áldást és győzelmet áraszt. Ármány fél Hadúrtól s inkább csak alattomosan leskelődik, hogy egy-egy hőst halálba küldjön és egy-egy seregrészt megzavarjon; Hadúr ellenállhatatlan erővel lép fel, mikor védettei veszélyben forognak. Ármány népe közt félelmes szörnyalakok vannak az Átok, a Félelem, a Zűrzavar s a Bors vitézt elcsaló gonosz tündér; Hadúr mellett: a Hajnal, az Éj, az Álom s a Hajnal szerelmére vágyakodó délszaki tündér. Ez a mitológia nem gazdag s nincs is elválaszthatatlan kapcsolatban az eposz tárgyával. Árpád küzdelme nem az isteni akarat végrehajtása, csak olyan önkéntes vállalkozás, melybe alkalomadtán a túlvilági hatalmak is beleszólnak. A két, homályba burkolt főisten mellett a rémek, tündérek, szellemek elvont nevek; s ha olykor rettenetes tusák zajlanak is le a levegőben, a varázs csakhamar szétfoszlik s Árpád népe egymagában folytatja a harcot. Démonológia bőven vegyül a mesébe. A költő a jó és rossz küzdelmére építette mitológiáját, elfogadta a perzsa dualizmust. Eposzában a perzsa vallás Ahrimanjából Ármány lett, Ormuzdjából Hadúr; amint Ormuzd diadalt arat Ahrimánon, akként győzi le Ármányt Hadúr. Mitológiájának többi alakját maga teremtette, itt-ott felhasználta népmeséink némely elemét. Az új mitológiának alig van valami kapcsolata az ősi magyar hitvilággal.
A magyar elbeszélő költemények közül elsősorban Aranyosrákosi Székely Sándor kis eposza hatott a költőre: az ősi mondai tárgy, a nemzeti mitológia csirái és a hexameteres versforma egyformán megragadták figyelmét. Homerosi és vergiliusi vonások bőven találhatók hőskölteményében. Homeros Iliászát Vályi Nagy Ferenc verses fordításában olvasta; innen tanulta az állandó epikus jelzők alkalmazását, az eposzi leírás néhány fogását, a jellemzés módját; néhány harci jelenetének mása is megtalálható az Iliászban, a hősök társalgásában szintén sok a hasonlóság. Vergilius egyenesen példaképe volt, az Aeneist sokszor elolvasta eredeti latin szövegében, itt ott önkéntelenül is átvett egy-két hasonlatot és képet. Osszián hatását Kazinczy Ferenc fordítása közvetítette számára. A gael hősdalok világa jól illett az 1820-as évek magyar hangulatához: dicső mult, elköltözött hősök, reménytelen jelen. Osszián példája bátorította a költőt arra is, hogy epikus előadását meg-megszakíthatja lírai helyekkel. A hősköltemény megragadó bevezetése – a «Régi dicsőségünk» – szintén az ossziáni hangulat gyümölcse. E kapcsolatai ellenére is eredeti művész maradt: egyéni, nemzeti, alkotó, újjáteremtő. A magyar történelem adatait képzelete segítségével hatalmas hősi eposz meséjévé alakította át. Úgyszólván Anonymus volt egyedüli históriai forrása. Ebből az árpádkori latin krónikából szedegette elbeszélő anyagának részleteit, a krónikás adatokat feldíszítette fantáziájának színes képeivel. Hogy meseanyagának elrendezésében gyakorlatlan volt; hogy az események tarka egymásbafonásával kompozícióját megrongálta; hogy csodás eleme kevéssé sikerült; hogy Árpád és Ete két, össze nem olvasztott történet külön külön középpontjai; hogy epikus előadásába elégikus hang és ódai szárnyalás vegyült: ez mind igaz, de ezzel szemben olyan erényeket is mutatott, amilyeneket eddigelé egyetlen magyar epikusban sem lehetett találni.
Eposzának minden része képzelete gazdagságát és stílusa remeklését hirdeti. Megragad a hangok zenéjével, kápráztat a színek játékával; sorai zengenek és tündökölnek; megragadó képek, pompás hasonlatok, szokatlan jelzők, sajátságos mondatfűzések váltogatják egymást minden énekében. Korlátlan ura a nyelvnek; kifejezéseiben ujság és frisseség, fordulataiban hangzatosság és csillogás; tetszése szerint fenséges és megrázó, gyöngéd és lehelletszerű. Magyarsága az idegen versforma ellenére is bámulatosan érvényesül. Varázsosabb hatású hexametereket soha nem írt magyar költő; e hősi hatosok zenéje olyan, mint a görög hexametereké: gördülők, szárnyalók, dallamosak. A nyelvének hajlékonyságától és verselésének zenéjétől mámoros költő ódai szárnyalást és elégikus hangulatot öntött hőskölteményébe. A csaták leírása mögött hazafias lelkesedése lángolt, néhány részletéből kisugárzott Perczel Etelka iránt érzett mély szerelme. Ez a lírai hevület – a búsongva lelkesedő hazafiság és a boldogtalan szerelem emléke – nagyon jellemző eposzára.
Vörösmarty Mihály a maga költségén nyomatta ki hőskölteményét. 1825 január 31-én közzétett előfizetési felhívásában hivatkozott arra, hogy minden költői munka hathatósan segítheti a nyelvet csinosodásában, de a nemzeti méltósághoz mégis az országos eseményeket és nagy embereket zengő költészet illik leginkább. A haza régi diadalmas küzdelmeire nem lehet elragadtatás nélkül visszapillantani. «Nem mintha e nembe tökéletest ígérhetnék, hanem hogy literatúránk ebbeli hiányát csak valamennyire is betölthessem, szándékozom kiadni egy hősi költeményt Zalán Futása név alatt, bízván nemzetemnek részvételében, hogy igyekezetemet előfizetéssel segíteni fogja.» Előtte már, úgymond, haladtak néhányan, így a halhatatlan Zrinyi Miklós, ezen az úton, de régebben csiszolatlan volt a nyelv, darabos a verselés. «Ami munkámat illeti, gondom volt mind külső, mind belső díszére. Főtárgyul Árpád diadalmát választottam Zalán alpári fejedelem ellen s ennek futásától neveztem munkámat, oly tisztelettel viseltetvén benne őseink nagyságához, hogy véteknek tartanám azt valamely gondatlan mázolással elborítani s oly buzgósággal, hogy azt hazámfiaival is éreztetni remélhetem. Az egész munka 17–18 ívre fog terjedni s görög mértékű hatosokban van írva. Legalkalmasabbnak gondoltam ezen versmértéket, mely a mértéket megszenvedő nyelvekben közönségesen hősi tettek írására használtatik, reánk nézve pedig oly annyira nemzetesítve van, hogy ajánlanom fölösleges volna. A munka Trattnernél fog nyomtattatni nagy nyolcadrétben, csinosan s amennyire lehet hibátlanul, színes borítékkal. Képet és címlapot, ha előfizetőim száma engedi, valamelyik jelesebb rézmetszővel szándékozom készíttetni. Előfizetési ára egy példánynak közönséges papiroson 5 frt váltócédulában, velinen 7 frt v. c. Előfizetni lehet a medárdnapi pesti vásárig; a következő augusztusi vásárra pedig megkészül a munka s ugyanakkor szét is fog küldetni. Az előfizetők nevei ki lesznek nyomva.» A kötetnek aránylag sok előfizetője akadt: 88; de ezek jó része a költő ismerősei sorából került ki: Perczel Sándor 10 példányra fizetett elő, Kisfaludy Károly 5-re, Kultsár István 4-re. Az eposzt sokan olvasták, de kevesen vették meg, a költőnek nem sok jövedelme lett belőle. Magánkiadás volt, a könyvárusok nem törődtek eladásával.
Az írók és kritikusok lelkes örömmel üdvözölték a művet. Első méltatója Toldy Ferenc volt. Tanulmányában lelkes örömmel dícsérte a nagystílű epikust, éles elmére valló fejtegetésekkel világított be költői műhelyébe, hibái előtt sem húnyt szemet. (Esztétikai levelek Vörösmarty epikus munkáiról. Tudományos Gyüjtemény. 1826–1827. évf.) Későbbi irodalomtörténetében is méltó helyre állította az eposzt: «Zalán nemcsak költői mű, hanem a nemzet ébredésével összefüggő politikai tett is volt». A költő személyei megalkotásában változatos, a lelkiállapotok festésében erőteljes, csataleírásaiban eleven, a nyelv kezelésében bámulatot keltő. «Nyelve újszerűbb minden újítóénál, de nem új képzések, hanem fordulatai s a kifejezések által, melyek mindamellett mindig tősmagyar jelleműek, hatályosak, szépek. A hexameter pedig, mellyel eposzi költeményeiben él, majd pompás, méltóságos, majd rohanó vagy játszi, de mindig jellemző; s annyi zengzetességgel bír, minővel egy költőnknél sem. Mintha ő találta volna fel azt, mintha vele a világ nyelveit versenyre hívná ki.» Legtöbb nehézséggel a csodás elem megteremtése járt, mert a költő nem támaszkodhatott semmi néptudatra, mitológiáját a perzsa Ormuzd és Arimán hitregéje nyomán alkotta meg, anélkül azonban, hogy vallásos világába bizonyos rendszert hozott volna. Az eposz «mint költői mű hibás szerkezetű: a történetek tarka egymásba fonódása a figyelmet terheli, a gyakran változó színhely a képzelmet megerőlteti; hiányzik az arányos tartás, mely a hatásokat úgy csoportozza s egymáshoz úgy mérsékli, nehogy az érdekek egymást zavarják és gyengítsék. Az epizódok, sőt némely események is, helyen kívül berendezvék». (A magyar nemzeti irodalom története rövid előadásban. II. köt. 3. kiad. Pest, 1873.) – Gyulai Pál szerint a költő nyelvének bája és hexametereinek hangzatossága elvarázsolják az olvasót, de a nyelv és verselés tökéletessége mellett a tartalom nagyrészt hátramarad. Az eposznak majd minden része kitünöbb, mint az egész. A szerző költői szelleme összeolvaszt mindent: eget és földet, mondát és történelmet, fantasztikust és valót, hősiest és idillit, egyénit és eszményit; a hangok és színek új világát nyitja meg a magyar költészetben; megzendíti a legkülönbözőbb szenvedélyek húrjait: de mindez nem egységes szervezetből nő ki, hanem inkább egymáshoz tapad, egymásra rakodik. A költő líraiságának áradása elborítja az epikai részeket. A Zalán Futása geniális, de elhibázott mű, megvannak benne egy nemzeti epopeia elemei, sőt részletei is, de mint egész nem válhatott azzá. (Vörösmarty életrajza. Pest, 1866.) – Beöthy Zsolt szerint a Zalán Futása méltó volt az ünneplésre, nagy tehetség munkája, rendkívüli érdemei vannak. «Mély költői hangulata, gazdag képzelete, bájos festései és hasonlíthatatlan nyelve méltán ragadnak magukkal. Számos alak, szenvedély, érzés igaz és megható: a hős Ete, e pogány lovag, a vérszomjas és feslett Csorna, az elhibázott és kétségbeeső Zalán s mindenekfölött a bájos Hajna. Legmeglepőbb volt Vörösmarty nyelve, a képekben, hasonlatokban, új kifejezésekben és fordulatokban gazdag nyelv, mely az újítókat és ósdiakat egyaránt bámulatba ragadta. Hexameterei méltán állhatnak meg a görög mellett. Új volt és mégsem új e nyelv, mert csak a régi alapján újított; művészi és mégis magyaros. Bájos és kifejező, zengzetes és harmonikus, hogy méltán el lehet-e mondani róla: Így még nem zenge magyar lant!» Megfigyelhető, hogy a költő a hitrege és monda szegénységét nem tudja pótolni; mitológiája nem szerencsétlen, de allegóriai vegyülékeivel sem nem elég következetes, sem nem elég naiv. «A monda vékonysága hatott arra is, hogy cselekvénye nem kerekedhetett ki. Mintegy ketté látszik szakadni két hőssel: Etével és Árpáddal, kik két, össze nem olvasztott, történet központjai. A harcok rajzában nyugalma csak látszólagos; inkább terjengés az, mint nyugalom. Az epikus hang tárgyiassága helyett bizonyos méla bánat ömlik el az egészen, meg-megszakítva ódai föllengéssel. Árpádot magasra állítja, de alakja belevész a fényes kődbe, mely körülveszi.» (A magyar nemzeti irodalom történeti ismertetése. II. köt. 6. kiad. Budapest, 1891.) – Vörösmarty, írja Erdélyi Pál, oly erővel állította talpra Árpádot és Zalánt a krónikából, hogy igazán csodálkoznunk kell. A krónika csak szegényes vázat, néhány eseményt, egy-két alakot kínált neki, ezekből ő egész hősi kort alkotott, megcsinálta e kor mitológiáját s a harcok leírásában olyan gazdag tudott lenni, mintha hőskölteményének anyagát több század idomította volna előtte. Vergiliusnak megvolt a maga mondai anyaga és mitológiája, a magyar Aeneis szerzőjének alig volt egyebe Anonymus, Cornides, Aranyosrákosi Székely Sándor és Horvát István kevéssé használható szövegeinél. (Zalán Futása. Erdélyi Pál kiadása. Budapest, 1904.) – Alszeghy Zsolt szerint a mű a romanticizmus magyar eposza: az idill-kedvelő szerkesztésmód, a szerelem belekeveredése a harci zajba, az istenek világának rémes sötétje, a képzelet varázsos szellemvilága: a romanticizmus fennálló erejének hatása az eposzon. Osszián hősdal gyűjteményének hatása alatt romantikus az eposz hangulata is. A mű álomszerű beállítását, az ősi hatalom büszkeségén merengő és a későbbi romláson gyötrődő lelkiállapot világát a sajátos romantikus jellem kívánta meg. (A XIX. század magyar irodalma. Budapest, 1923.) – Horváth János az eposz méltatása kapcsán rámutatott a költő művészi kitűnőségére. Vörösmarty alkotása folytonos egyéni stílteremtés, erkölcsi magasrendűsége lírai hatalommal sugárzik elő műveiből. A költő az egyetemes lírai részvét költője, a magyarság legnagyobb értékeinek egyike, az emberméltóság leghívebb szószólója. Zalán Futásában igen érdekes, hogy Árpád alakja bizonyos ragyogó fenség egyénietlen általánosságaiba vész el, a szenvedő Zalán alakja emberibb lelkileg jellemzettebb egyénként vésődik emlékezetünkbe. A történet a szenvedő fél lírai szempontjából indul meg, jóllehet a költő nem folytathatja tovább ezt a lírai módot, mert az eposz a cselekvő hősiség műfaja s nem tűri meg a passzív fél szempontjának véghezvitelét. A költő eredeti hajlama nyomot hagyhatott a műfaj hagyományos szabályain, de teljesen nem idomíthatta magához. «Rést keresett tehát és talált is a részletekben s így lett tele a magyar honfoglalás hőskölteménye, a nemzetlétet megalapozó magyar harciasságnak ez az apoteozisa – örök büszkeségünkre – egy magasrendű emberség ragyogó bizonyítékaival.» (Vörösmarty. Napkelet. 1925–1926. évf.) – Császár Elemér szerint az eposz sok szépsége ellenére sem tartozik irodalmunk legelső remekei közé: drága kincse ugyan irodalmunknak, de szépségeiben csak a szakemberek gyönyörködnek s őket is inkább a részletek ragadják meg, nem pedig az egész mű. Méltán megérdemelt egykori nagy hatásának csak egyik jelentősége a verselés zengzetessége, a nyelv és előadás bája, az idillikus jelenetek és harci képek kiformálásában nyilvánuló tiszta költőiség; másik jelentősége az, hogy vele indul meg irodalmunkban a nemzeti romantika, benne egyesül először a magyar érzésvilág a romantikus szellemmel. Az eposz a klasszikus hagyományok talajából fakadt, de hozzákapcsolódott a modern romantikus költészet világához, sőt egyenesen megteremtette az igazi magyar romanticizmust, szemben a Kisfaludyak részben kezdő, részben németes ízű romantikájával. (A Zalán Futása. Budapest, 1926.)
Kiadások. – A Zalán Futásából 1824-ben jelent meg az első mutatvány: Kovacsóczy Mihály folyóirata, az Aspasia, közölt belőle részletet Töredék címmel. (Kárel regéje a hatodik ének elejéről.) – Az eposz első kiadása: Zalán futása. Hősköltemény. Írta Vörösmarty Mihály. Pest, 1825. (A címlap rézmetszete Kisfaludy Károly rajza után készült. A hőskölteményt a Marczibányi-intézet 1834-ben négyszáz váltóforinttal jutalmazta.) – Második kiadása: Vörösmarty Mihály munkái. Három kötet. Pest, 1833. (Ettől kezdve számos újabb teljes és szemelvényes kiadása jelent meg.) – Erdélyi Pál magyarázatos kiadása: Zalán Futása. Budapest, 1904. (A hősköltemény tizenkettedik kiadása a Jeles Irók Iskolai Tárában.) – Loósz István magyarázatos kiadása: Zalán Futása. Budapest, 1906. (Szemelvényes kiadása Stampfel-féle Segédkönyvekben.) – Brisits Frigyes: Adalékok Vörösmarty költői munkásságához. Irodalomtörténeti Közlemények. 1930. évf. (Töredék a költő kiadatlan kéziratai közül: Zalán Futása egyik részletének szövegváltozata.)
Irodalom. – Toldy Ferenc: Esztétikai levelek Vörösmarty Mihály epikus munkáiról. Tudományos Gyüjtemény. 1826–1827. évf. (Külön is: Pest, 1827.) – Erdélyi János: Vörösmarty minden munkáiról. Irodalmi Őr. 1845. évf. (Újból: Pályák és pálmák. Budapest, 1886.) – Kemény Zsigmond: Vörösmarty Mihály. Emlékbeszéd a Kisfaludy-Társaságban. 1864. (Báró Kemény Zsigmond összes művei. XI. köt. Budapest, 1907.) – Gyulai Pál: Vörösmarty életrajza. Pest, 1866. – Toldy Ferenc: A magyar nemzeti irodalom története rövid előadásban. II. köt. 3. kiad. Pest, 1873. – Májer Alberik: Párhuzam Vörösmarty Mihály és Arany János eposzi költészete között. Egri ciszterci gimnázium értesítője. 1874. – Toldy Ferenc összegyüjtött munkái. VIII. köt. Budapest, 1874. – Margalits Ede Párhuzam Vörösmarty és Arany mint eposzköltők között. Baja, 1875. – Moller Ede: Zalán Futása. Figyelő. 1876. évf. – Halász Ignác Eposzköltészetünk tekintettel Vörösmartyra. Székesfehérvári áll. reáliskola értesítője, 1880. – Gyulai Pál jegyzetei: Vörösmarty összes munkái. II. köt. Budapest, 1884. – Toncs Gusztáv: Vörösmarty Zalán Futása. Szabadkai községi gimnázium értesítője. 1885. és 1886. – Tolnai Lajos: Epikai költészetünk. Irodalom. 1887. évf. – Kanyaró Ferenc: Aranyosrákosi Székely Sándor és Vörösmarty. Keresztény Magvető. 1888. évf. – Szabó József: Vörösmarty Mihály mint epikus. Figyelő. 1888. évf. – Beöthy Zsolt: A magyar nemzeti irodalom történeti ismertetése. II. köt. 6. kiad. Budapest, 1891. – Novák Sándor: A Szigeti Veszedelem és a Zalán Futása. Budapesti VIII. ker. reáliskola értesítője. 1892. – Garda Samu: Zalán Futásának helye Vörösmarty költészetében. Székesfehérvári áll. reáliskola értesítője. 1896. – Pintér Kálmán: Irodalmi dolgozatok Vörösmartyról. Budapest, 1897. – Heinrich Gusztáv: A Székelyek Erdélyben. Írta Aranyosrákosi Székely Sándor. Budapest, 1897. – Beöthy Zsolt: Vörösmarty Mihály. Budapest, 1900. – Kiss Ernő: A Zalán Futása és A Székelyek Erdélyben. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1900. évf. – Gellért Jenő: Vörösmarty Mihály élete és költészete. Budapest, 1901. – Sebestyén Gyula: Vörösmarty kora. Irodalomtörténeti Közlemények. 1901. évf. – Rákosi Jenő Vörösmarty mint epikus. A Kisfaludy-Társaság Évlapjai. Új folyam. 35. köt. Budapest, 1902. – Heinrich Gusztáv: Ossian. Budapest, 1903. – Kiss Ernő: Vörösmarty és Vergilius. Keresztény Magvető. 1903. évf. – U. az: Vörösmarty és krónikásaink. Erdélyi Múzeum. 1904. évf. – Kristóf György: A magyar mitológia klasszikus eposzainkban. Erdélyi Múzeum. 1904. évf. – Szász Károly: Vörösmarty Mihály. Képes magyar irodalomtörténet. Szerk. Beöthy Zsolt és Badics Ferenc. II. köt. 3. kiad. Budapest, 1907. – Csengery János: Homeros. Budapest, 1907. – Loósz István: Zalán Futása és az Iliász. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1908. évf. – Bodányi Aranka: Ete és Hajna epizódja Vörösmarty Zalán Futásában. Budapest, 1908. – Vajticzky Emánuel: Hadi képek Vörösmarty Zalán Futásában. Irodalomtörténet. 1916. évf. – Babits Mihály: Irodalmi problémák. Budapest, 1917. – Beöthy Zsolt: Romemlékek. I. köt. Budapest, 1923. – Alszeghy Zsolt: A Zalán Futása. A Szent István Akadémia Értesítője. 1925. évf. – Kiss Ernő: A százesztendős Zalán Futása. Pásztortűz. 1925. évf. – Horváth János Vörösmarty. Napkelet. 1925–1926. évf. – Császár Elemér: A Zalán Futása. Budapest, 1926. – Kardos Albert: Honnan vette Vörösmarty Mihály a Zalán Futása elnevezését? Irodalomtörténet. 1930. évf. – Tolnai Vilmos: Zalán Futása. U. o. 1930. évf. – Szerb Antal: Vörösmarty-tanulmányok. Minerva. 1930. évf. – Csengery János: Vergilius a magyar költészetben. Irodalomtörténeti Közlemények. 1931. évf. – Kiss Ferenc: Vörösmarty és Ossian. Debrecen, 1931.
