TOMPA MIHÁLY.
TOMPA MIHÁLY.
A CSÁSZÁRI önkényuralom a világosi fegyverletétel után elfojtott minden nemzeti törekvést, de ha politikusaink hallgatásra kényszerültek is, íróink résen álltak. A líra és epika terén a tehetséges költők egész sora tűnt fel, közülük még a szabadságharcot megelőző évekbe nyúlik vissza TOMPA MIHÁLY költői munkássága. Petőfi Sándor és Arany János nagynevű barátja eleinte az Athenaeum stílusában dolgozott, utóbb a népköltészettől nyert ihlető hatást. Igazi költői erejét az önkényuralom idején mutatta meg nemzetének.
Mint epikus vonta magára a figyelmet 1846-ban. Mindvégig kedvvel művelte az elbeszélő költészetet, verses munkáinak nagyobbik fele elbeszélő költemény. Termékeny és sokoldalú epikus volt. Országos hírnevét regéi és mondái alapították meg. Ezekben részint igazi népmeséket és népmondákat szedett versekbe, részint kigondolt történeteket öltöztetett költői alakba. Már sárospataki évei alatt szorgalmasan gyüjtötte a tiszamenti, sajómelléki és felvidéki nép meséit; megfordult kezén több német regés könyv; csakhamar ráeszmélt arra, hogy ő is tudna hasonló történeteket írni. Első sikereitől felbátorítva, a verses regék és mondák egész gyüjteményét adta közre. (Eperjes, Galamboskő, Csörsz árka, A vitorlás csiga, A bojtár, A szegény és gazdag.) Képzelete hamar mozgásba jött; egy helynévhez, patakhoz, sziklához, romhoz, természeti tüneményhez vagy természetrajzi tárgyhoz szívesen hozzáköltötte az illető név, tárgy vagy tünemény keletkezésének epikus magyarázatát. Eperjes nevéből, címeréből és abból a históriai adatból, hogy a város Vak Béla király idejében keletkezett, fölépítette Eperjes megalapításának mondáját: a vak király eltéved a rengetegben, vitézei vízért mennek, azalatt a szomjúságtól gyötört uralkodó a zöld gyepen tapogatódzva földi epret talál s az eset emlékére a vadon helyén várost alapít. Galamboskő neve IV. Béla király menekülésére emlékeztette: a király bujdosik a tatárok elől, éhség és szomjúság epeszti, végre vitézei egy szirtfokon galambtojásokra bukkannak s megmenekülnek az éhhaláltól; a bércet ezért hívják Galamboskőnek. A vitorlás csiga egy őskori szerelmi történetet juttatott eszébe: ennek a kis tengeri állatnak példája indította hajdanában az embereket a hajózásra.
Különös kedvvel fordult a virágok felé. Sok regét mondott róluk, érző és gondolkodó alakokká tette őket. Virágregéi kapcsán megértjük, miért jelképe az ibolya a szerénységnek, a liliom az ártatlanságnak, az örökzöld a reménynek, a csalán a rágalomnak. A virágok érzelmes lények, történetükből erkölcsi okulást meríthetünk. A költő regéiben és mondáiban feltűnő a moralizáló irányzat, a példázó hajlam, az oktató kedv. Az erény diadalmaskodik a bűnön, a költő mellett mindig ott áll a pap is. A kevélység, fösvénység, bujaság, irígység, könyörtelenség, istenkáromlás, rágalom, uzsora, hazugság, tolvajlás, hamis eskü, ünneprontás, harag, restség, bűnökben való megátalkodottság mind elveszi méltó büntetését egy-egy szívreható példa kíséretében. A gyöngék és ártatlanok győznek, az erősek és dölyfösek megaláztatnak. A népköltészet naiv szelleme hiányzik ezekből a verses mesékből, nem népies a nyelvük sem. A költő többnyire szentimentális szerelmi történeteket mond el, az érzékeny meseelemeket józan elmélkedésekkel vegyíti, célja nemcsak a szórakoztatás, hanem az oktatás és megkönnyeztetés is. A stílus, hang és verselés voltaképen mindenütt ugyanaz: Bajza József iskolájának és az Athenaeum körének stílusa, hangja és verselése ez. Csakhogy Tompa Mihály hangulatosabb, közvetlenebb, könnyedebb, mint Bajza József és követői; nincs meg benne az almanach-költészet kimértsége.
Regéin és mondáin kívül még számos kisebb elbeszélő költeményt írt. Egy részük népies elbeszélés tanulságos tartalommal, más részük adomák versbe szedése vagy történeti események feldolgozása. Románcaiban és balladáiban a Bajza–Garay–Czuczor-irány folytatója; némelyikben nemcsak a részletek ügyesek, hanem az egész mese is hatásos feldolgozású. (András herceg sólyma, Kálmán és Prezlava, Az özvegy és fiai, Három a daru.) A forrásaiban, különösen a Budai Ferenc Polgári Lexikonában, talált anyagon rendszerint keveset alakított, inkább az eleven versbeszedésre és a jóízű előadásra fordított gondot. Valamikor nagyon szívesen olvasták Szuhay Mátyását, ebben vidám történetet mondott el a kuruc-labancvilág korából; legjobb költői elbeszéléseink között emlegették Bosnyák Zsófiáját, ennek hőse egy XVII. századi kegyes magyar úrnő; Arany János és Petőfi Sándor hasonló tárgyú költeményeivel vetették egybe Szécsi Máriáját, ebben a murányi kalandot énekelte meg. Részletesebben kidolgozott elbeszélő költeményei azt tanusítják, hogy nagyobb epikai alkotásokra nem volt elég ereje. A kompozíció, jellemrajz és képzelet megragadó művészete hiányzott elbeszélő költészetéből.
Mint lírikus eleinte az Athenaeum költőinek érzelmességével és verselő technikájával énekelte meg a tavasz szépségeit, a leányka szerelmét, az élet boldogtalanságát. Képeit és kifejezéseit az almanach-költészet képtárából merítette. Csak Petőfi Sándor fellépése után – a nagy lírikus hatása alatt – kezdődött önállóbb fejlődése. Költészetén az 1840-es évek közepétől kezdve tanulságosan észlelhető: hogyan hat a régi költői iránynak egy merőben új költői iránnyal való találkozása az új nemzedék tehetségének kibontakozására. Petőfi Sándortól különösen a népdalköltésben tanult sokat. (Télen-nyáron, Békót tettem, A tilinkóm nem szól.) Hangja egyre férfiasabb, nyelve keresetlenebb, verselése magyarosabb lett. Alapérzése a bánat volt. Búsongó vallomásait felvirágozta a természet képeivel, átszőtte elmélkedő elemmel. Leírásaiban, hangulatképeiben sok a bensőség. (Az erdei lak, Tornácomon, Őszi tájnak.) A természet haldoklása különös erővel ragadja meg lelkét. Természetszeretete mellett föltűnik vallásossága: a jelesebb tehetségű magyar költők közül a Szentírás talán ő rá hatott legerősebben. A bibliai szövegek olvasása rányomta hangulatát egész lírájára. Mint ember pörben állt a Gondviseléssel, mert nem tudta megérteni, hogy a bűntelen teremtmény miért vergődik testi-lelki kínokban; de mint költő és mint pap azt tanította, hogy nyugodjunk bele Isten rendelésébe. Vallásos költeményei tele vannak hittel, reménnyel, szeretettel. A református dícséretek hangján szólal meg, csak választékos kifejezései mutatnak az új iskola költőjére.
Szerelmi költészete jelentéktelen; családi élete és emberi szenvedései több szép költemény írására ihlették. Mély líraiságukkal különösen kitűnnek utolsó versei, ezekben érzelmes borúval búcsúzott el szomorú életétől. (Utolsó verseim.)
Legkülönbek hazafias elégiái és allegóriái. A szabadságharc után az elnyomott magyarság keserűségét megkapó költeményekben fejezte ki, az eltiport nemzet gyászát művészi erővel szólaltatta meg. Nyiltan nem szólhatott kortársaihoz, panaszait és kétségbeesését jelképes vallomásokba öltöztette. Allegóriái az önkényuralom elejétől a kiegyezés megkötéséig végigkísérték a nemzet sorsának minden jelentősebb változását, buzdítottak és fenyegettek, óvtak az ellenség csábításától, büszkén hirdették az erény diadalát. Álruhába öltöztetett hazafias érzelmeit olyan művészi érzékkel hangoztatta, hogy egyik-másik költeménye ma is a remekmű hatását kelti. A fajszeretet nagyszerű megnyilatkozásai ezek a bánatos költemények; nem csoda, hogy annyira megragadták az egykorúakat.
Vérző országból idegen világrészbe szárnyal a költő levele a bujdosó Kerényi Frigyeshez: «Ki messze, messze vagy, kinek hajója már A zúgó tengeren remélve, küzdve jár, Vagy a boldog világ előtt horgonyt vetett: Egy-két szót, jó barát, hadd szóljak még veled!» Mit éreztél, lelkem fele, mikor elhagytad a hazát és úgy hagytad el, hogy többé sohase lásd viszont? «Nem állított meg a határnál valami? Honszeretet, ha azt ki tudnók mondani!» Éghetnek fejed fölött a fényes csillagok messze idegenben; ezer virággal mosolyoghat a gazdag föld: nem ismered te azokat, nem köztük futkároztál gyermekkorodban. «Bizony, ha lelked fáj, ha rajta seb vagyon: Könnyebben begyógyul a honi hantokon.» Rossz gyermek, elhagytad szülőhazádat, a legszentebb anyát; elhagytad, mert úgy szeretted, hogy tovább már nem tudtad nézni sápadt arcát, könnyező szemét. Beszélgetünk rólad a kerti hárs alatt, keresünk megszokott helyeden, széked örökre üres; ha koccan a pohár, csengése süket; minden szó, minden emlék téged idéz lelkünk elé. Megnézem elhagyott kertedet, minden elvadult benne, csak a vad természet végzi szabálytalan munkáját. «Ledőlt gyep-pamlagod befutta a szeder, Virágos ágyaid mohar, gaz verte fel; Öreg szüléd, szegény, mit sem gondol vele: Te voltál szívének virága, öröme!» Betértem szegény anyádhoz; már sokkal csendesebb; beszélgettem vele, de nem említettem nevedet, kíméltem fájdalmát; ó, hogy úgy kell tartanunk téged, mint a halottat. Pedig élsz s élj is, barátom, boldogan; légy erős, ha majd megrohan a bánat: «Mert hosszú hervadás emészti azt a fát, Melyet nagy korában tesznek más földbe át.» (Levél egy kibujdosott barátom után.)
Boldogtalan haza! Hiába köszönt itt be a természet tavaszi szépsége, az emberi élet dermedten fagyoskodik a nap csalfa sugaraiban. Nincs itt kikelet; vissza, vissza gólyamadár: «Ne járja mezőn, temető van ott; Ne menj a tóba, vértől áradott! Toronytetőkön nézvén nyughelyet: Tüzes üszökbe léphetsz, úgy lehet.» Hol rakhatsz itt fészket, hol nem hallod a kétségbeesés jajkiáltásait? «Csak, vissza, vissza! Dél szigetje vár; Te boldogabb vagy, mint mi, jó madár. Neked két hazát adott végzeted: Nekünk csak egy volt! Az is elveszett!» Repülj, repülj! S ha találkozol bujdosó véreinkkel: «Mondd meg nekik, hogy pusztulunk, veszünk. Mint oldott kéve, széthull nemzetünk.» Mondd meg, hogy vak börtön borul sokakra, sokan új hazába vándoroltak, a menyasszony meddőségért eped, a szülő nem siratja holt magzatát, az öreg ember örül halálának. Mondd meg, hogy kivágták a nemzet fáját, mint a tölgyet; s gyalázat reánk: a kidőlt fát szú őröli, a honfi honfira vádaskodik. «Testvért testvér, apát fiú elad! Mégis, ne szóljon erről ajakad, Nehogy, ki távol sír e nemzeten, Megútálni is kénytelen legyen.» (A gólyához.)
A nemzet bevégezte történetét, évszázadokig vérzett-virágzott ezen a földön s ma nincs hazája. A szabad rónaságra, a tejjel-mézzel patakzó tájakra idegen sokaság telepedett le. Még ki sem múlt a hős oroszlán, még szíve táján megrándul egy-egy vérző ideg s már megjelenik a varjak undok csoportja, hogy gyalázatos tort üssön a félholt tetemen. A villám lesujtotta a bátor keselyűt, fészke még ki sem hűlt a sziklaszálon s már is csipogva fürdik a fészekben a szemtelen verébhad. Ó, mindez úgy fája magyarnak s még csak nem is enyhítheti kínjait, mert megütköznek dalán; a sebzett vad hangot adhat kínjának a rengetegben, az elnyomott magyarnak nem szabad kisírnia magát. «Meghalsz, én nemzetem! S halálod Ha elvégeztetett: Mért nem döfik hát már keresztül Egyszerre szívedet? Mért gondolnak végperceidre Mesterkélt kínokat? Hogy mint egy vak Sámson kacaj közt Szenvedj hosszan, sokat!» (Pusztán.)
Fuss, fuss, nemes vad – én nemzetem – gyors szökéssel; szállj a rengeteg mélyébe, rejtőzz el a lombok sűrűjében! Tied volt a bérc, tied a fellegverő fák birodalma, a zöld fű, a tiszta forrás, az élet, a szabadság; s egyszerre megjelent a lesben álló gyáva nyilas és gyilkos eszközével keresztülverte szívedet. Fuss, fuss, nemes vad; el ne érjen az orgyilkos, hadd tépje a düh, hadd nyomja szégyen; csak ne gyönyörködhessék végső óráidban! Ne gyüjthessen maga köré társakat gazdag lakomára, ne függjön fejed roppant agancsa győzelmi jelként háza falán. Fuss, fuss, nemes vad! «S ha rogyva a sűrűt eléred: Igya el a föld keble véred, Fedjen be a hulló levél! S mely hulládat körül csicsergi: Csak a madár s más senki, senki Ne tudja meg, hova levél!» (A sebzett szarvas.)
Tompa Mihály mint elégia-költő a legkitűnőbbek egyike, mint hazafias költő a legjobbak közül való. Egyénisége beleillett az elnyomatás korának hangulatába, kifejező erejét a borús idők művészivé ihlették. Minden lírikus-kortársa között ő találta el legjobban azt a hangot, amely az önkényuralom idején a nemzet szívéhez szólott. A megsemmisülés képe gyakran feltűnt előtte; volt idő, amikor már nem bízott a nemzet jövőjében; költeményeit olykor a kétségbeesés sugallta; aljasságot, elfajulást, pusztulást látott mindenfelé; új forradalmat várt egyre jobban fokozódó izgalommal: végre Deák Ferenc bölcs politikája és az események szerencsés alakulása meghozta a lelkek békéjét.
Tompa Mihály lázas izgalommal figyelte költészetének méltatását; úgy érezte, hogy Petőfi Sándor és Arany János mellett ő a népies irány harmadik nagy költője. Barátai megerősitették ebben a hitében. Arany János meleg szeretettel szólt munkáiról, Szász Károly és Beöthy Zsolt Petőfi és Arany mellett jelölte ki helyét. Az utóbbi megállapítást néhány évtizedig az irodalomtörténetírás is magáévá tette: a köztudatba belegyökeresedett az a felfogás, hogy Tompa Mihály a népiessel szövetkezett nemzeti irodalom három legkiválóbb költőjének egyike, a nagy triász tagja. – Toldy Ferenc szerint a hírneves költő az almanach-költészet epigonjának indult, de később az utánzott lírai modor helyét, saját egyénisége foglalta el. «A terjengést engedő formákat szereti s ezekben tartalmas elmélő és melegebb, mint bárki; elégiai kedély, mely két elemét, a gondolatot és érzést, a legbensőbben összeolvasztja, de úgy, hogy néha az idilli, másszor a humoros jut a legtisztább kifejezésre, sőt nem ritkán a gúny is.» (A magyar nemzeti irodalom története rövid előadásban. II. köt. 3. kiad. Pest, 1873.) – Költői pályájának, mondja Beöthy Zsolt, érdekes sajátsága, hogy haláláig emelkedőben volt. «Lelkének a természethez való vonzódását, majd családi örömeit, azután honfi-bánatát s keserű megpróbáltatásainak tépelődő fájdalmát egyre fokozódó erővel és mélységgel fejezte ki.» A jelkép, az allegória iránt erős a hajlama; erkölcstanító kedve és verselő könnyedsége nem ritkán terjengővé, szétfolyóbbá, bőbeszédűvé teszi. «Hazaszeretetében mindig volt valami gyöngéd, az ellentéteket, pártok tusáit kiegyenlítő vonás; így bár a népjogért lelkesen emelte szavát, a nemesség régi nagyságát és érdemeit is szívesen énekelte.» (A magyar nemzeti irodalom történeti ismertetése. II. köt. 6. kiad. Budapest, 1891.) – Szász Károly szerint: «Vallásossága és természetszeretete: költészete uralkodó vonásának, a jelképiségnek s az allegóriának táplálói.» Hazafias és nemzeti érzése a szabadságharc előtt és alatt alig zendült meg, annál tartósabban jajdult fel az önkényuralom idején. «Hosszú sora következett a politikai allegóriáknak; nem okoskodó, nem elemző, hanem a legtisztább, a legnemesebb költői felfogásban s alakításban.» Nem allegóriás elégiái és tiszta ódái között is számos a remekmű. «Mennyi érzés, mennyi indulat! Szeretet és szenvedély, a képzelet mily önemésztő lángja, a szívnek mennyi marcangolása!» (Tompa Mihály. Képes magyar irodalomtörténet. Szerk. Beöthy Zsolt és Badics Ferenc. II. köt. 3. kiad. Budapest, 1907.) – Mit hagyott ránk örökségül? Amint Petőfi költészete, írja Kéky Lajos, megőrizte számunkra nemzeti életünknek egyik nagyjelentőségű korszakát, Tompa keblében is a nemzet szíve vert az önkényuralom idején. E gyászos kor hangulatát Arany mellett az ő költészete tolmácsolja legművészibben. «Költészete olyan hűséggel és gazdagsággal kísérte végig ezt a szomorú korszakot, mint Vörösmartyé a reformkort. Ez volt költői hivatásának legnemesebb gyakorlása s ez költői pályájának egyik értékes öröksége.» De vonzó bűbájjal adott hangot a magyar alföldi és hegyi tájak költészetének is. «A Sajó lankás völgye s a gömöri hegység az ő költészetében termelte legillatosabb és legmaradandóbb virágait.» Egyéni és nemzeti vonatkozásain túl kifejezte az őrök emberit is. «A csalódott, szomorú, megtört Tompa fájdalma szólani fog minden idők emberéhez, kit az élet kifosztott szívének kedves ábrándjaiból. Apa, ki gyermekét siratja; ember, ki minden reményéről lemondva járja az élet útjait: érezni fogja mindenkor, hogy az ő lelkéből is fejezett ki valamit Tompa.» (Tompa Mihály. Budapest, 1914.) – Költői formák tekintetében, úgymond Ravasz László, nem teremtett újat. «Hiányzott belőle Vörösmartynak áradó dikciója, Petőfinek vulkáni képsorozata és Aranynak plasztikaisága. De azért dikciója erős és zengő, képei bőven ömlenek és néha meglepően ábrázol. Különös szépséget ad költeményeinek az az egyszerűség, tisztaság és komolyság, amellyel gondolatait kifejezi. Nem annyira a tárgyaiban, mint inkább abban, ahogyan dalol, kétségtelenül a magyar kálvinizmus kifejezője. Tompát szokás Petőfi és Arany mellé tenni harmadiknak, holott ő egy más hegyrendszernek a végső nyúlványa.» Reá nagy hatással volt Petőfi, nagy hatással Arany, de azért ő «tulajdonképen Vörösmartynak egy kisebb, kései mása és úgy viszonylik hozzá, mint a másodvirágzás fürtei a júniusi akácgejzirokhoz. Vörösmarty a reformkorral szövődik össze és lesz annak költői inspirációja, Tompa az elnyomatás idején találta meg magát és válik nemzete megrekedt zokogásává. Egy emberöltő távolából felelgetnek egymásnak és közöttük a magyar tragédia és a magyar dicsőség gátszakasztó vizei zúgnak el.» (Tompa Mihály munkáinak kiadása a Franklin-Társulat Magyar Klasszikusaiban. I. köt. Budapest, 1928.)
TOMPA MIHÁLY 1817. szeptember 28-án született Rimaszombatban. Szegény iparos-család gyermeke volt, nagy nyomorban nőtt fel. Iskoláit Sárospatakon végezte, azután református pap lett Gömör megye egyik kis falujában, Bején. Később Hanvára ment át, itt lelkészkedett haláláig. A Kisfaludy-Társaság 1847-ben, a Magyar Tudományos Akadémia 1858-ban választotta tagjává. A szabadságharcban tábori pap volt, az önkényuralom idején fogságot szenvedett. Falusi magányában eleinte megelégedetten élt, de mikor gyermekei elhaltak és szívbaja egyre súlyosbodott, elvesztette minden életkedvét. Neje, Zsoldos Emília, szeretettel ápolta, író-barátai részvéttel vígasztalták leveleikben, költeményeit az Akadémia nagyjutalmával tüntette ki mindez nem hozott megnyugvást zaklatott lelkébe. Virágerdővel környezett papi háza a legszomorúbb hajlékok egyike volt. 1868. július 30-án halt meg Hanván.
Adatok Tompa Mihály életéhez:
1817. – Szeptember 28-án születik Rimaszombatban, Gömör megyében. (Ősei nemesek voltak, de már atyja, az idősebb Tompa Mihály, csizmadiaságot tanult; feleségül is egy rimaszombati csizmadia leányát vette el, Bárdos Zsuzsánnát. A családfő keveset keresett, sokat ivott, gyermekeivel nem törődött; Bárdos Zsuzsánna belehalt a nyomorúságba; a kis Tompa a borsodmegyei Igricibe került atyai nagyatyjához. Itt kezdett iskolázni, itt töltötte élete legszomorúbb éveit. Rideglelkű atyafiság vette körül, mogorva parasztok dolgoztatták, megtűrt idegen volt a rokoni házban. Nagyszülei őt is földművesnek szánták, csak a falu tanítójának köszönhető, hogy tizenöt éves korában a sárospataki református kollégiumba került.)
1832. – Ettől az évtől kezdve Tompa Mihály a sárospataki iskolában tanul. (Két igrici nemesifjú szolgájaként végzi tanulmányait. 1838-ban Sárbogárdra megy segédtanítónak, egy év mulva visszatér a főiskolába, tógátus-diák lesz, jómódú nemesifjak tanításával keresi kenyerét. A főiskola önképzőtársulatában csakhamar kitűnik társai közül. 1841-ben már az Athenaeum is helyet ad verseinek.)
1844. – A hittudományi és jogi tanfolyam elvégzése után eltávozik Sárospatakról. Nevelőséget vállal Eperjesen. (Tíz boldog hónapot tölt itt. Kerényi Frigyes társasága felvidítja lelkét.)
1845. – Petőfi Sándor megjelenik Eperjesen, barátságot köt vele. Ez év decemberében Pestre megy, megismerkedik a fővárosi írókkal. (Tiszteleg Bajza József, Fáy András, Toldy Ferenc, Vörösmarty Mihály előtt, bejár a Pesti Divatlap és Pesti Hirlap szerkesztőségébe, sajtó alá rendezi első verses kötetét.)
1846. – Arra gondol, hogy ügyvéd lesz és Pesten marad, később idegenkedni kezd a városi élettől. Egy ideig betegen fekszik a Rókus-kórházban. Örömmel fogadja a gömörmegyei Beje falu református gyülekezetének meghívását; ez a bizalom lehetővé teszi, hogy addigi bizonytalan életét a papi hivatással cserélje fel. (Miskolcon vizsgát tesz a lelkészképesítő-bizottság előtt s ez év őszén hívei közé költözik. Idejét a lelkipásztorkodás, gazdálkodás és költészet között osztja meg.)
1847. – Harminc éves. Megválasztják a Kisfaludy-Társaság tagjává. (Az írói köröktől való elszigeteltsége, a műveltebb társaság hiánya és ifjúkori szenvedéseinek emlékei egyre kedvetlenebbé teszik. Csak egy-egy újabb irodalmi sikere hoz némi derűt egyhangú életébe. Az öngyilkosság gondolata egyre nagyobb erővel kísérti.)
1849. – Bejéről Kelemérbe megy lelkésznek. Feleségül veszi Zsoldos Emíliát, egy földbirtokos leányát. Hitvestársa gyöngéd lélekkel áll mellette minden bajában. (Otthonuk Gömör megye egyik kis faluja a putnoki járásban.)
1851. – Hanvai pap lesz. (Gömör megyének és a Sajó völgyének ez a kies pontja a gazdagabb kálvinista egyházközségek egyike, a hívők szeretik lelkipásztorukat.)
1852. – Meglátogatja Nagykőrösön Arany Jánost. (Ugyanekkor, május havában, hivatalos házkutatást tartanak házában, írásait lefoglalják, hazatérése után őt magát is Kassára viszik a császári haditörvényszék elé. Egy hónapi vizsgálati fogság után hazabocsátják Hanvára, a következő évben újra beidézik, néhány hónapig zaklatják, végre a hadbíróság felsőbb parancsra szabadon bocsátja. Otthon egy ideig a falusi bíró vigyáz reá, útlevél nélkül nem távozhatik Hanváról.)
1855. – Augusztus 20-tól kezdve Hanván egy hónapig vendégül látja Arany Jánost és családját. (Napjaik vidáman telnek, bejárják a messze környéket, látogatást tesznek Széphalmon Kazinczy Ferenc sírjánál.)
1856. – Utazása Erdélyben. (Tiszteletére gróf Mikó Imre fényes estélyt ad Kolozsvárt.)
1857. – Lelki megpróbáltatásai súlyosbodnak. (Meghal négyéves kisfia, kedélybetegség lepi meg, retteg a megvakulástól. Búskomoran végzi papi teendőit, ápolja beteg feleségét, azután ő szorul neje ápolására.)
1858. – Megválasztják a M. T. Akadémia tagjává. (A következő évben Kazinczy Ferenc születésének évszázados fordulójára írt költeményével megnyeri az ötven aranyas akadémiai jutalmat.)
1865. – Szeptemberben Pesten Arany Jánosék vendége. Betegsége egyre jobban kínozza. (A magány éppen úgy terhére van, mint a társaság. Egyetlen vágya: felesége jövőjének biztosítása. Barátaihoz írt levelei a testi-lelki gyötrelmektől elcsigázott beteg ember megdöbbentő vallomásai.)
1866. – Mivel a pesti orvosok nem tudnak segíteni baján, Bécsbe utazik a világhírű Skoda professorhoz. Igazi baját, szívének túltengését, a bécsi orvostanár állapítja meg. (A költő keserűen panaszkodik egyik levelében, milyen tudatlanok voltak addigi orvosai. Megvizsgálta vagy húsz doktor, valamennyi más bajt állapított meg. «Nevezetes annyi híres, tudós, öreg, ifjú orvosnak azon cégéres tudatlansága, mely szerint nem is konyítottak bajomhoz. Megettem s ittam egy patikát, utaztam, időztem a városokban, használtam hév-, hideg-, gőz- és mindenféle fürdőt, belégzést, kenést, nem használt semmit. Koldussá lettem s nem enyhültem, temérdek pénzért nem kaptam semmit.»)
1868. – A M. T. Akadémia március havában nagyjutalmával tünteti ki költeményeit. Július 30-án felesége karjaiban hal meg Hanván. Ötvenegy éves. (Neje tizenkét évig él még szomorú özvegységben. Sírjukra Hanván díszes obeliszket emel az utókor kegyelete.)
1869. – Érdemeinek méltatása. (A M. T. Akadémiában Szász Károly, a Kisfaludy-Társaságban Lévay József mondanak emlékbeszédet az elköltözöttről.)
1893. – Szülőházát Rimaszombatban emléktáblával jelölik meg. (Feketehegy fürdőző közönsége már régebben felállítja a maga Tompa-emlékét annak megörökítésére, hogy a költő, élete utolsó éveiben, ott keresett enyhülést betegségére.)
1896. – Felállítják szobrát Sárospatakon. (Nyolc évvel később Rimaszombatban állítanak szobrot emlékének.)
1917. – Születésének évszázados fordulóját kegyelettel ünneplik meg. (A következő évben, halálának ötvenedik évfordulóján, ismét megemlékeznek érdemeiről.)
Kiadások. – Tompa Mihály első versei 1840-ben jelentek meg. Szorgalmas munkatársa volt az Athenaeumnak, majd a Honderűnek, Életképeknek, Pesti Divatlapnak. Első kötetét 1846-ban adta ki. – Népregék és mondák. Pest, 1846. (A versgyüjteményt a szerző a maga költségén nyomatta ki s Emich Gusztáv könyvárusnak adta bizományba. Az első ezer példány hamarosan elkelt, egy hónap mulva már megjelent a verseskönyv második kiadása. A váratlan siker meglepetést keltett az írói körökben.) – Szuhay Mátyás. Költői pályaművek. Pest, 1847. (Mint a Kisfaludy-Társaság koszorúját kiérdemlő pályamunka, együtt jelent meg Arany János Toldijával és Garay János Bosnyák Zsófiájával.) – Tompa Mihály versei. Első kötet. Pest, 1847. (Válogatott gyüjtemény Emich Gusztáv bizományában.) – Regék, beszélyek. Miskolc, 1852. (Heilprin Mihály kiadása.) – Tompa Mihály versei. Második kötet. Pest, 1854. (Friebeisz István kiadása.) – Virágregék. Pest, 1854. (Friebeisz István költségén. Nyolcadik kiadása 1900-ban jelent meg s ezzel huszonötezer példány került forgalomba.) – Tompa Mihály versei. Öt kötet. Pest, 1858. (Heckenast Gusztáv kiadása. Az 1863-ban megjelent hatodik kötetet a M. T. Akadémia 1868. évi nagyjutalmával tüntették ki.) – Egyházi beszédek. Három füzet. Miskolc, 1859–1867. (Külön is még több prédikációja.) – Olajág. Pest, 1867. (Elmélkedések, fohászok és imák hölgyek számára. Ötödik kiadása 1898-ban.) – Tompa Mihály összegyüjtött költeményei. Kiadják barátai: Arany János, Gyulai Pál, Lévay József és Szász Károly. Hat kötet. Pest, 1870. (Méhner Vilmos kiadása. Utóbb többféle változatban és kisebb gyüjteményekre elosztva.) – Zlinszky Aladár kiadása: Szemelvények a magyar nemzeti líra köréből. Budapest, 1893. (Tompa-versek magyarázatokkal.) – Ünnepi egyházi beszédei. Sajtó alá rendezte S. Szabó József. Két kötet. Miskolc és Budapest, 1898–1901. (Válogatott gyüjtemény.) – Tompa Mihály munkái. Sajtó alá rendezte Lévay József. Négy kötet. Budapest, 1902–1905. (Franklin-Társulat Magyar Remekírói.) – Tompa Mihály levelei Kazinczy Gáborhoz. Akadémiai Értesítő. 1909. évf. (Ferenczi Zoltán közlése.) – Tompa Mihály művei. Kiadja Kéky Lajos. I. köt. Budapest, 1914. (Kisfaludy-Társaság Nemzeti Könyvtára.) – Tompa Mihály Fekete Könyve. Budapesti Szemle. 1918. évf. (Prózában írt élmény-gyüjtemény. A költő 1868-ban helyezte el kéziratát a premontrei rend jászóvári levéltárában azzal a kéréssel, hogy hagyatékát csak halála után ötven esztendővel bontsák fel.) – Tompa elfeledett zsengéi. Irodalomtörténeti Közlemények. 1919–1921. évf. (Fitz József.) – Elfelejtett Tompa-versek. U. o. 1922. évf. (Harsányi István.) – Tompa Mihály kiadatlan levelei. U. o. 1922. évf. (Hellebrant Árpád.) – Ismeretlen Tompa-versek. U. o. 1924. évf. (Császár Elemér.) – Tompa Mihály ismeretlen levelei. U. o. 1926. évf. (Csizovszky Sándor.) – Ismeretlen versek Petőfitől és Tompától. U. o. 1929. évf. (Bártfai Szabó László. – Tompa Mihály levelei miskolci kiadójához. U. o. 1929. évf. (Hegyaljai Kiss Géza.) – Tompa Mihály munkái. Ravasz László bevezetésével. Három kötet. Budapest, 1928. (Franklin-Társulat Magyar Klasszikusai.) – Tompa sírversei egy barátja arájának sírkövére. Irodalomtörténeti Közlemények. 1932. évf. (Gulyás József.)
Irodalom. – A Tompa-irodalom elég nagy, az életrajzok és tanulmányok tiszta világításba helyezték a költő pályáját, újabb eredményeket legföljebb a forrás-nyomozások és hatás-kutatások hozhatnak. – Toldy Ferenc: A magyar nemzeti irodalom története rövid előadásban. II. köt. 2. kiad. Pest, 1868. – Szász Károly tanulmányai. (Tompa-méltatása: Vasárnapi Ujság. 1868. évf. Tompa-életrajza: Tompa Mihály összegyüjtött költeményei. I. köt. Pest, 1870. Tompa-emlékbeszéde: A M. T. Akadémia Évkönyvei. XIII. köt. Pest, 1870.) – Lévay József: Emlékbeszéd Tompa Mihály fölött. A Kisfaludy-Társaság Évlapjai. Új folyam. 4. köt. Pest, 1870. (Újból a Magyar Könyvtárban.) – Tolnai Lajos: Tompa Mihály költészete. Budapest, 1878. (Különlenyomat a Budapesti Szemléből.) – Kerékgyártó Elek: Tompa Mihály költészete. Budapest, 1879. (Előbb a Figyelőben.) – Erdélyi János: Pályák és pálmák. Budapest, 1886. (A Tompa-versekről szóló bírálat először a Szépirodalmi Szemle 1847. évf.-ban.) – Beöthy Zsolt: A magyar nemzeti irodalom történeti ismertetése. II. köt. 6. kiad. Budapest, 1891. – Gaál Mózes: Tompa Mihály a Gazdag című költeményének tárgyalása. Pozsonyi kir. kat. gimnázium értesítője. 1891. – Arany János hátrahagyott prózai dolgozatai. Budapest, 1897. (Tompa-bírálat 1863-ból.) – Réti József: Tompa Mihály. Budapest, 1899. – Heller Bernát: Tompa Mihály, az evangélium és az agáda. Izr. Magyar Irodalmi Társulat Évkönyve. 1900. – Jeszenszky István: Az allegória és Tompa Mihály. Pozsonyi evang. gimnázium értesítője. 1900. – S. Szabó József: Tompa Mihály, a költő-pap. Budapest, 1901. – Lakatos Vince: A vallásos elem Tompa költészetében. Keszthelyi premontrei gimnázium értesítője. 1902. – Máriássy Béla: Tompa Mihály Eperjesen. Eperjesi Széchenyi-Kör Évkönyve. 1902. – Versényi György: Tompa családi élete. Erdélyi Múzeum. 1903. évf. – Zlinszky Aladár: Szemelvények a magyar nemzeti líra köréből 2. kiad. Budapest, 1904. – Lengyel Miklós: Tompa Mihály élete és művei. Budapest, 1906. – Tolnai Vilmos: Tompa Mihály és a Polgári Lexikon. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1906. évf. – Kaminszky László: A madarak Tompa, Petőfi és Arany költészetében. Ungvár, 1907. – Szász Károly: Tompa Mihály. Képes magyar irodalomtörténet. Szerk. Beöthy Zsolt és Badics Ferenc. II. köt. 3. kiad. Budapest, 1907. – Szentimrey György: Tompa Mihály. Budapest, 1907. – Nagy Sándor életrajzi cikkei az Irodalomtörténeti Közlemények 1907–1909. évf.-ban. – Gyulai Pál: Kritikai dolgozatok. Budapest, 1908. (Tompa-bírálat 1855-ből.) – Wallentinyi Samu: Tompa vallásos költészete. Beöthy-emlékkönyv. Budapest, 1908. – Greguss Ágost és Beöthy Zsolt: Magyar balladák. 6. kiad. Budapest, 1909. – Józan Miklós: A vallás Tompa költészetében. Keresztény Magvető. 1909. évf. – Tompos József: A magyar ballada története. Kolozsvár, 1909. – Bene Kálmán: Tompa és a természet. Budapest, 1910. – Nagy Sándor: A Virágregék. Irodalomtörténeti Közlemények. 1910. évf. – Bereczky Imre: Tompa Mihály népregéi. Szeged, 1911. – Endrei Ákos: Tompa Mihály regéi. Szeged, 1911. – Elek Oszkár: Tompa Árokháti Lőrince. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1911–1912. évf. – Kéky Lajos: Tompa Mihály. Budapest, 1912. – Nagy Sándor: Tompa lírai költészete. Irodalomtörténeti Közlemények. 1912. évf. – Négyesy László: Tompa szelleme. Budapesti Szemle. 1912. évf. – Pollák Miksa: Tompa és a Biblia. Budapest, 1912. – Harsányi István: Adatok Tompa Mihály életéhez. Irodalomtörténeti Közlemények. 1913. évf. – Váczy János: Tompa Mihály életrajza. Budapest, 1913. – Alszeghy Zsolt: Petőfi és az ötvenes évek magyar lírája. A Kisfaludy-Társaság Évlapjai. Új folyam. 48. köt. Budapest, 1914. – Herman Ottó: Arany, Tompa, Petőfi és a népköltés madárvilága. Budapest, 1914. – Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. XIV. köt. Budapest, 1914. – Elek Oszkár: A jávorfa meséje. Ethnographia. 1914. évf. – U. az: Tompa Mihály Basa Kútja című költeményéről. Irodalomtörténet. 1915. évf. – Gorzó Gellért: Észrevételek Tompa Temetés és az Öreg Szolga című költeményeire. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1915. évf. – Marót Károly: A bábu-csel Tompa Árokháti Lőrincében. U. o. 1915. évf. – Bartha József: Tompa Mihály emlékezete. A Szent István Akadémia Értesítője. 1917. évf. – Császár Elemér: Tompa Mihály. Magyar Figyelő. 1917. évf. – U. az: Tompa Mihály emlékezete. A Cél. 1917. évf. – Elek Oszkár: Rückert és Tompa. Irodalomtörténet. 1917. évf. – Gálos Rezső: Emlékezés Tompa Mihályra. Uránia. 1917. évf. – Gorzó Gellért: Tompa. Rozsnyó, 1917. – Kardos Albert: Tompa és Debrecen. Debreceni Protestáns Lap. 1917. évf. – Négyesy László: Tompa. Budapesti Szemle. 1917. évf. – Patay Pál: Tompa-jubileumra. Protestáns Egyházi És Iskolai Lap. 1917. évf. – Schöpflin Aladár: Tompa Mihály. Nyugat. 1917. évf. – Szász Károly: Tompa. Uránia. 1917. évf. – Versényi György: Tompa népies költészetéről. Ethnographia. 1917. évf. – Gulyás József: Tompa Mihály emlékezete. Országos Református Tanáregyesület Évkönyve. 15. évf. Debrecen, 1918. – Heinrich Gusztáv akadémiai főtitkári jelentése. Akadémiai Értesítő. 1918. évf. – Takács Menyhért: Tompa Mihály letétjének fölbontása. U. o. 1918. évf. – Kéky Lajos: Magyar költői versenyek. Budapesti Szemle. 1918. évf. – Kálniczky Géza: Tompa és Reményi. Irodalomtörténet. 1918. évf. – Mitrovics Gyula: Tompa helye költészetünkben. Protestáns Szemle. 1918. évf. – S. Szabó József Tompa emlékezete. U. o. 1918. évf. – Rácz Lajos: Tompa és Debrecen. Sárospataki Református Lapok. 1918. évf. – Váczy János: Tompa Mihály emlékezete. Budapest, 1918. – Kemény Lajos: Tompa Jós Festőjének forrása. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1919. évf. – Gulyás József: Tompa és a nevelő oktatás. Sárospatak, 1920. – Négyesy László: Tompa, Lévay, Gyulai. A Kisfaludy-Társaság Magyar Klasszikusok című kiadványában. Budapest, 1920. – Binder Jenő: Álom a hídon levő kincsről. Ethnographia. 1920. évf. – Solymossy Sándor: Mese a jávorfáról. U. o. 1920. évf. – Madzsar Imre: Tompa Mihály két költeményének tárgyáról. Irodalomtörténet. 1922. évf. – Császár Elemér: Tompa Mihály. Budapest, 1923. – Borbély István: A magyar irodalom története. II. köt. Kolozsvár, 1925. – Heller Bernát: Három a darú. Ethnographia. 1926. évf. – Hegyaljai Kiss Géza: Tompa Mihály felfedez egy írót. Protestáns Szemle. 1929. évf. – U. az: Tompa barátsága Szemere Miklóssal. U. o. 1929. évf. – U. az: Tompa barátsága Gyulai Pállal. U. o. 1929. évf. – U. az: Tompa Mihály barátai. Irodalomtörténet. 1929. évf. – Magyary-Kossa Gyula: A magyar orvosi emlékek. Két kötet. Budapest, 1929. – Rácz Béla: Két évszázad a magyar református igehirdetés történetéből. 1711–1914. Gyula, 1931. – Trencsény Károly: Tompa Mihály Zivatar c. költeményének keletkezése. Irodalomtörténet. 1931. évf. – Farkas Gyula: A Fiatal Magyarország kora. Budapest, 1932. – Rapaics Raymund: A magyarság virágai. Budapest, 1932.
