A NÉPKÖLTÉSZET.
A NÉPKÖLTÉSZET.
A KIEGYEZÉS korától kezdve mindenfelé szorgalmasan jegyezgették a magyar nép dalait, balladáit, meséit, mondáit. Az 1870-es évek elején megindult a Kisfaludy-Társaság Magyar Népköltési Gyűjteményének új folyama is ARANY LÁSZLÓ és GYULAI PÁL szerkesztésében: a sorozat első három kötete Magyarország minden részéből tömegesen közölt verses és prózai darabokat. Mások is több kötetet bocsátottak közre gyűjtéseikből; a Magyar Nyelvőr és az Ethnographia évfolyamaiban számos népdal, népballada, népmese, közmondás és népies mondóka jelent meg.
Népköltészetünk termékeinek műfaji felosztása nagyjából ugyanaz, mint a külföldi népköltés anyagáé. A prózai szövegek: népmesék, népmondák, adomák, közmondások; a verses szövegek: komoly dalok, tréfás versek, alkalmi mondókák, gyermekrímelések, románcok, balladák; a részben prózai, részben verses színjátékok: karácsonyi, húsvéti és pünkösdi párbeszédek, bibliai históriák.
A magyar népmese az idegen népmeséktől nem a képzelet és gondolat világában, hanem az előadás módjában, a sajátságos fordulatokban, a kezdő és záró formákban különbözik. Tartalmi szempontból népmeséink hasonlítanak a külföldi népmesékhez, céljuk a gyönyörködtetés, mozgatójuk a csodás elem. A képzelet korlátlanul csapong bennük, személyeik rendkívüli dolgokat művelnek, de a szépért, jóért, igazért küzdő hős végre is győzelmeskedik minden akadályon. Ezeknek a tündérmeséknek a világa csupa optimizmus, a küzdelmek vége az erkölcs diadala. A mesélő csodás történeteket varázsol hallgatói elé, bár maga is jól tudja, hogy elbeszélései nemcsak ellenkeznek az emberi tapasztalatokkal, hanem híjával vannak a legelemibb valószínűségnek is.
A népballadák régiségének nyomozásában nagy óvatosság szükséges, keletkezésük helyéről pedig tudni kell, hogy a ballada csak bizonyos tájakon otthonos, igen nagy területeken egyáltalában nem kedvelték ezt a műfajt. Távoli vidékek népe olykor nem is dalolt mást, mint a balladát, viszont egész országrészek voltak ballada nélkül, helyenkint a népdal és a népballada egyformán otthon volt. Az az elmélet, hogy az északi zord vidékeken lakó emberek a balladát művelik, míg a derűsebb déli tájakon élő lakosság a románcot kedveli, már régen megcáfolt tanítás. A legkomorabb tartományokban is vannak vidám és bőbeszédű elbeszélő énekek s a legderűsebb országokban is szívesen énekli a nép a tragikus tartalmú, szűkszavú epikus dalt.
A magyar népballada a históriás ének leszármazottja. A régi énekmondók részletező előadással foglalták ritmusba a hallgatóságukat érdeklő eseményeket, később az énekek terjedelme egyre jobban kisebbedett, az elbeszélés vázlatossá lett, csak a történet magva maradt a szövegben. A későbbi énekszerzők verses históriái is ugyanígy zsugorodtak össze; minél régebbről eredt egy szöveg, annál töredékesebbé vált, mellékes részei kihulltak, a históriás versből ballada lett. A magyar népballadák közül a legrégibbek a török időkből valók, így a Szilágyi és Hajmási, Fogarasi István. Az első a török fogságból menekülő ifjak szerelmi története, a második a török kézre kerülő leány bánatos históriája. A Kádár Kata meséje is visszanyúlik a XVI. századba; forrása a névtelen énekszerzőtől származó Telamon-rege.
Feltűnő, hogy a székely népballadák stílusa mennyire megegyezik az angol-skót és skandináv népballadákkal. Ennek oka egyrészt a néplélek azonos alaptulajdonságaiban, másrészt a lakóhely hasonló földrajzi körülményeiben kereshető. Közvetett úton számos nemzetközi balladatárgy is megjelent Magyarországon, csakúgy mint ahogyan közös témájú és feldolgozású az európai mesekincs java része. A nyugati nemzetek között már a könyvnyomtatás feltalálása előtt nagy volt az érintkezés, még jobban fokozódott a különféle néprétegek kölcsönhatása az újkor századaiban; a katonák, mesterlegények, fuvarosok, diákok, papok, zarándokok országról-országra vándoroltak, kicserélték egymás mesekincsét, megtanulták és a maguk nyelvére lefordították a tetszetősebb elbeszélő énekeket. Amint a mezőgazdaság, ipar és kereskedelem cikkei sorra meghonosodtak a leleményesebb nemzetek körében, akként fogadta be az idegen eredetű népies szellemi termékeket a nemesség, polgárság, parasztság. A meséket bőbeszédűen vagy szűkszavúan átköltötték és újabb elemekkel bővítették, az elbeszélő költemények tolmácsolásában inkább ragaszkodtak az eredeti szöveghez, mert ezekben a dallam. jobban megkötötte az énekmondó szabad feldolgozó készségét. A magyar balladák körülbelül huszonöt típusba csoportosíthatók, ezeknek több mint a fele egész Európában ismert balladatárgy. Az idegen eredetű balladák közül egyedül a Kőmíves Kelemenné balladatípusa jött hozzánk a Balkán felől, a többi nemzetközi balladatárgyat mind nyugatról kaptuk. (Típusaik: Áspis kígyó, Bethlen Anna, Fehér László, Három árva, Homlódi Zsuzsánna, Júlia szép leány, Kis Júlia, Megcsalt férj, Megétett János, Molnár Anna Pálbeli Szép Antal, Síró János, Szép Ilona.)
A magyar népdal annyira egyszerű szövegű, hogy művészi hatásának titka csak a hozzákapcsolódó dallam varázsából magyarázható meg. A szöveg és a dallam együttese elválaszthatatlan egység, egyiket a másik nélkül nem lehet tökéletesen élvezni. Az egyszerű szöveget képes kifejezések díszítik, az érzelmek naiv megvallásába eleven fordulatok visznek hullámzást; érzelgősség nincs ezekben a dalokban, annál több a férfias bánat. Az érzelmeknek a szerelem a középpontja. Még a katonadalokban, pásztornótákban, betyárénekekben is többnyire a szerelmes szív vallomásai szólalnak meg.
A XIX. századi népdalgyűjteményeknek nagy hibájuk, hogy közrebocsátóik a szöveg mellett nem közölték a dallamot; ha pedig hangjegyek kíséretében bocsátották közre a szövegeket, akkor a dallamot szabadon stilizálták, cigányosan átírták vagy éppen úri népdallá tették. Így jutottak az igazi népdalok közé a félnépi dalok meg a városi zenéhez simuló dallamok. A főváros és a kisváros egyaránt adott dalokat a falunak s ezek a dalok később nem egyszer mint eredeti népénekek bukkantak fel a dallamgyűjtőktől közrebocsátott kótás sorozatokban. – Fogarasi János lépett fel először megbízhatóbb kótás népdal-szövegekkel (Művelt magyar nyelvtan elemi része. Pest, 1843. Magyar népdalok énekre és zongorára alkalmazva. Pest, 1850 után); követte őt Mátray Gábor (Magyar népdalok egyetemes gyűjteménye. Három rész. Pest, 1852–1858.); Bognár Ignác (Ötven eredeti népdal. Pest, 1857.); Színi Károly (A magyar nép dalai és dallamai. Kétszáz dal hanti jegyekre téve. Pest, 1865.); Bartalus István (Magyar népdalok. Egyetemes gyűjtemény. Hét kötet. Budapest, 1873–1896.); Limbay Elemér (Magyar daltár. A magyar nép dallamainak egyetemes gyűjteménye. Hat kötet. Győr, 1880–1888.)
A kiegyezés korától kezdve különösen Bartalus István gyűjtötte buzgó tudományos elmélyedéssel a népköltészeti termékek szövegeit és dallamait. A népdalokat három osztályba sorozta. «Egyikbe tartoznak a tisztán népiesek, melyeket felismerhetetlenül a nép csinált. A másikba azok, melyek a népnél műveltebb körökből származnak. A harmadikba pedig az ismert költők művei. A két utolsó osztályt nem véltem elhanyagolandónak, mert ezek is népdalok, a nép körében meghonosultak.» Mikép szokott a nép költeni? «Némelyek szerint a nép körében szó és dallam egyszerre születik s az ilyet lehet aztán teljesen bevégzett dallamnak mondani, melynek alkotó részei mind külsőleg, mind belsőleg összehangzanak. Egykor magam is híve voltam ez elméletnek, de most semmi esetre sem tartom elfogadhatónak, mert nem lehet bebizonyítani, holott az ellenkezőjével lépten-nyomon találkozunk. Legtermészetesebb ugyan, hogy a szó előzi meg a dallamot vagy világosabban, a szó szüli a dallamot, de a népéletben ez ellen is megannyi kivételre találtunk s láthatjuk, hogy ismeretes dallamokra újabb s minden vidéken más verseket költenek. S ha állana is az előbbi elmélet, legfölebb egy versszakra szorítkoznék. Mert tudjuk, hogy a szakaszos dalok nem egyszerre keletkeznek, hanem egy egész költemény előállítására több község, sőt megye szokott közreműködni, minek következtében gyakran a jól kezdett első versszakhoz sok oda nem illő csatlakozik, gyakran pedig a gyönge vagy félszeg dallam hibáitól megtisztul.» Újabban a divatos pesti énekek is befurakodnak a nép közé. «Még a palócok is éneklik Schneider Fánit s más possék dallamait, melyeket itt a fővárosban a kávéházi énekesek szoktak előadni, a magyar zugszínészek eltanulnak, terjesztenek a vidéken, segítségükre szolgálván Budapest vendégszerető sípládásai.» (Jelentés magyar népdallamok gyűjtéséről. A Kisfaludy-Társaság Évlapjai. Új folyam. 7. köt. Pest, 1872.)
Népköltésünk tanulmányozásában 1889-től kezdve a Magyar Néprajzi Társaság szerzett nagy érdemeket, Folyóiratában, az Ethnographiában, figyelemmel kísérte a magyar állam területén élő népfajok testi és szellemi életének minden megnyilvánulását, rendszeresen ismertette a folklór körébe vágó hazai és külföldi mozgalmakat. Vikár Béla kezdeményezésére az 1890-es években megindult a nép ajkán élő dallamoknak fonográf útján való összegyűjtése is.
A magyar népdaloknak és a hozzájuk legközelebb álló magyaros cifrázású műdaloknak emberöltők óta a cigány zenekarok voltak a legügyesebb népszerűsítői. A cigánybandák a maguk önkényes játékával többnyire megrontották mind a parasztzene, mind a népies műzene karakterét, szétrombolták a szöveg és dallam elválaszthatatlan egységét. A cigányoknak tagadhatatlan érdemük a magyar nóta népszerűsítése, de hibájuk a szeszélyes menetű előadó modor; a parasztdallamot és a népies úrimelódiát annyira körülfonják a maguk cifrázásaival, hogy a díszítő elemeket alig lehet elválasztani a nóta törzsétől. Ebben a muzsikában a cigány érzés kifejező formája éppen olyan lényeges, mint maga a tulajdonképeni magyar dallam.
Az általános hiedelem a nép ajkán megzendülő énekeket mind népdaloknak tartja, pedig ezek a dalok javarészükben ismert költők alkotásai neves zeneszerzők dallamaival. – A faluban utcahosszat. (Petőfi Sándor.) – Aki szeretőjét igazán szereti. (Kisfaludy Károly.) – A szerelmes bojtár szíve szomorú. (Czuczor Gergely.) – Árvalányhaj a süvegem bokrétája. (Petőfi Sándor.) – Befordultam a konyhára: (Petőfi Sándor.) – Befútta az utat a hó. (Tóth Kálmán.) – Búsan szól a kecskeméti öreg templom nagy harangja. (Pósa Lajos.) – Búza közé száll a dalos pacsirta. (Tóth Kálmán.) – Bús a magyarnak élete. (Gárdonyi Géza.) – Csak egy kis lány van a világon. (Szentirmay Elemér.) – Daru madár gyere velem. (Pósa Lajos.) – Egy csillag sem ragyog már az égen. (Pósa Lajos.) – Ereszkedik le a felhő. (Petőfi Sándor.) – Ez az én szeretőm. (Szelestey László.) – Fekete szem éjszakája, (Tóth Endre.) – Felleg borult az erdőre. (Tóth Kálmán.) – Fürdik a holdvilág. (Petőfi Sándor.) – Gyönge violának letörött az ága. (Endrődi Sándor.) – Haragszik a feleségem. (Gárdonyi Géza.) – Hejhaj, igyunk rája, úgyis elnyel a sir szája. (Pázmándi Horvát Endre.) – Hét csillagból van a Göncöl szekere. (Bölöny József.) – Hortobágyi pusztán fúj a szél. (Gaal József.) – Iszogatok, dalolgatok. (Papp Zoltán.) – Juhászlegény, szegény juhászlegény. (Petőfi Sándor.) – Káka tövén költ a ruca. (Balkényi Szabó Lajos.) – Kék nefelejts, kék nefelejts virágzik a tó partján. (Kazaliczky Antal.) – Képeddel alszom el. (Kunoss Endre.) – Két lánya volt a falunak, két virága. (Boruth Elemér.) – Kétszer is nyit az akácfa virága. (Ecsedi Kovács Gyula.) – Kilencet ütött az óra, este van. (Czuczor Gergely.) – Kondorosi csárda mellett. (Arany János.) – Lehullott a rezgőnyárfa ezüstszínű levele. (Lukácsy Sándor) – Megy a juhász szamáron. (Petőfi Sándor.) – Nem jó mindig, minden este a fonóba eljárni. (Pósa Lajos.) – Nem fúj a szél, nem forog a dorozsmai szélmalom. (Papp Zoltán.) – Páros csillag az ég alján. (Palmer Kálmán.) – Rám se nézett, mikor én őt megláttam. (Papp Zoltán.) – Szomorú fűzfának lehajlott az ága. (Boruth Elemér.) – Tejben fürdik az én rózsám, ha fölkel. (Dura Máté.) – Tele van a város akácfavirággal. (Szabolcska Mihály.) – Temetésen láttalak meg legelébb. (Tóth Kálmán.) – Zöld vetés közt szól a dalos pacsirta. (Szelestey László.)
A nép lelkéhez a szerelmi dalokon kívül a vallásos énekek álltak legközelebb. A katolikusok Mária-énekei és a református zsoltárok százezrek ajakán zendültek fel évről-évre a keresztény templomokban.
Katolikus énekek:
Ah, hol vagy magyarok tündöklő csillaga. (A magyar nép könyörgése Szent István királyhoz. Mai szövege először Bozóky Mihály 1797. évi énekeskönyvében tűnik fel. Bozóky a költeményt valószínűleg régibb ének nyomán írta. Szövege és dallama a XIX. században minden más Szent István-éneket kiszorított.) – A keresztfához megyek. (Nagyböjti ének a keresztfa lábánál kesergő Szűz Mária fájdalmáról. Szövege Tárkányi Bélától, dallama Bozóky Mihálytól. Tárkányi a Bozóky-féle énekeskönyvben olvasható régi szöveg helyett írta a maga költeményét; ez a sikerült vers egészen elfeledtette a XVIII. századi szöveget.) – Áldozattal járul hozzád, (Miseének. Szövege Tárkányi Bélától, dallama Zsasskovszky Endrétől és Zsasskovszky Ferenctől.) – Áldunk téged, ó angyali kenyér. (Ének az oltáriszentséggel való áldás osztásakor. Szövegét Kovács Márk írta az egyik latin himnusz alapján.) – Bemegyek szent templomodba. (Szövege és dallama Bozóky Mihály 1797. évi énekeskönyvében. A szövegnek is, a dallamnak is bizonyára Bozóky a szerzője.) – Boldogasszony anyánk. (Könyörgés Szűz Máriához. Szövege a XVIII. századi énekeskönyvekben bukkan fel, dallama már Szegedi Ferenc 1674. évi énekeskönyvében is megvan.) – Dícsérd Sion Megváltódat. (Jézus Krisztus magasztalása. Latin eredetijének szerzője Aquinoi Szent Tamás. A XII. századi latin szöveg első magyar fordítása Hajnal Mátyás 1629. évi imádságoskönyvében. Teljesebb fordítása az 1651. évi Cantus Catholici énekeskönyvben. Ezt a verses szöveget éneklik mind a mai napig, jóllehet Fojtényi Kászon 1841-ben jóval költőibb módon fordította le.) – Dicsőség mennyben az Istennek. (Karácsonyi ének. Szövege Tárkányi Bélától, dallama a két Zsasskovszky-testvértől. Az 1870-es évektől kezdve mindenfelé elterjedt.) – Egek ékessége. (Szűz Mária magasztalása. Szövege és dallama Bozóky Mihály énekeskönyvében. Innen átvette minden utána következő énekeskönyv. A költemény és dallama valószínűleg Bozóky Mihály szerzése.) – Egybegyűltünk, ó nagy Isten. (Fohász az Úrhoz. Szövege Tárkányi Bélától, dallama a két Zsasskovszky-testvértől.) – Ez nagy szentség valóban. (Ének az oltáriszentségről. Először Szentmihályi Mihály 1797. évi énekeskönyvében tűnik fel. Szentmihályi valószínűleg latin szöveg nyomán dolgozta ki a magyar költeményt.) – Égi szűzvirág. (Szűz Mária dicsőitése. Szövege Tárkányi Bélától, dallama Kloss Nándortól.) – Föltámadt Krisztus e napon. (Húsvéti ének. Eredetije latin himnusz. Ma is a Cantus Catholici 1651. évi szövegfordítását éneklik.) – Hol Szent Péter. (A római pápa magasztalása. Eredetijét Wiseman Miklós angolországi érsek írta a XIX. században. Az angolnyelvű szöveget lefordították latinra s ezt a fordítást átültették a modern irodalmakba. Magyar fordításával Gyurits Antal 1865-ben megnyerte a Religio folyóirat pályadíját. Gyurits Antalon kívül Mindszenty Gedeon és Nyulassy Antal is lefordították magyarra a világhírű pápai himnuszt, de ezeket a szövegeket nem éneklik.) – Im arcunkra borulunk. (Miseének. Szövegét Verseghy Ferenc írta a Haydn-testvérek dallamára.) – Imádlak nagy Istenség. (Az oltáriszentség magasztalása. Szövege Kovács Márktól.) – Jöjj el Szentlélek Úristen. (Könyörgés a harmadik isteni személyhez. A középkori latin szöveg magyar fordítója ismeretlen, dallama külföldi eredetű. Ma is a Kisdi Benedek 1651. évi énekeskönyvében megjelent szöveggel éneklik.) – Keresztények sírjatok. (Nagyböjti ének. Szövege Faludi Ferenctől.) – Krisztus Jézus született, örvendezzünk. (Karácsonyi ének. Szövegét Tárkányi Béla írta egy régi egyházi dallamra.) – Máriát dícsérje lelkünk: (Ének az eredeti bűn nélkül fogantatott Szűz Mária tiszteletére. Szövegével Szabó Imre megnyerte a Religio 1858. évi pályázatát. Dallamát Mátray Gábor szerezte.) – Mennyből az angyal (Karácsonyi ének. Szövege és dallama Szentmihályi Mihály énekeskönyvében jelent meg először.) – Ments meg engem, Uram. (Halotti ének. Latin eredetijének magyar fordítója Tárkányi Béla, dallamának szerzői a Zsasskovszky testvérek.) – Most lett a kenyér. (Miseének. Szövege a XVIII. századi énekeskönyvekben bukkan fel) – Nagyasszonyunk, hazánk reménye. (Könyörgés Szűz Máriához. Szövege Pály Edétől, dallama Erdélyi Sándortól.) – Napja Isten haragjának. (Ének az utolsó ítélet borzalmairól. Celanoi Tamás latin himnusza Pázmándi Horvát Endre fordításában. A latin szöveget mások is lefordítatták, de a papok és kántorok Horvát Endre szövegét találták legszívrehatóbbnak. Ma is ezt éneklik.) – Ó dicsőséges, ó ékességes. (Szűz Mária magasztalása. Latin eredetijét Pázmány Péter írta, magyar szövegét Rosty Kálmán fordításában éneklik.) – Pásztorok, pásztorok örvendezve. (Karácsonyi ének. Tárkányi Béla szövege.) – Szent vagy Uram, szent vagy. (Miseének. Szentmihályi Mihály latin eredetin alapuló magyar átdolgozását Kovács Márk bocsátotta közre javított szöveggel.) – Szeretettel jőnek hozzád. (Miseének. Szövegét Tárkányi Béla írta, dallamát a két Zsasskovszky-testvér szerezte.) – Te vagy földi éltünk. (Szűz Mária dicsőitése. Szövege Tárkányi Bélától, dallama a két Zsasskovszky-testvértől.) – Téged Isten dícsérünk. (Hálaadó ének. Az ősi Te Deum-himnusz első verses fordítása Szegedi Ferenc 1674. évi énekeskönyvében található, de ezen a fordításon kívül Bozóky Mihály, Szentmihályi Mihály és Fojtényi Kászon későbbi szövegeit is éneklik.) – Üdvözlégy oltáriszentség. (A szentség magasztalása. Először Bozóky Mihály énekeskönyvében.)
Protestáns énekek:
Szenczi Molnár Albert zsoltárfordításai: (3. Ó mely sokan vannak. 5. Úr Isten az én imádságom. 23. Az Úr énnékem őriző pásztorom. 25. Szívemet hozzád emelem. 28. Hozzád kiáltok. 30. Dícsérlek Uram, téged. 35. Perelj Uram perlőimmel. 38. Haragodnak nagy voltában. 42. Mint a szép hűvös patakra. 46. Az Isten a mi reménységünk. 77. Az Istenhez az én szómat. 84. Ó seregeknek Istene. 89. Az Úrnak irgalmát. 90. Tebenned biztunk. 102. Hallgasd meg Uram kérésem. 105. Adjatok hálát az Istennek. 134. Úrnak szolgái mindnyájan.) – Adjunk hálát mindnyájan. (Dávid Ferenc) – Az én időm, mint a szép nyár. (Szőnyi Benjamin.) – Erős várunk nekünk az Isten. (Írta Luther Márton, fordította Skaricza Máté.) – Erős vár a mi Istenünk. (Luther Márton nyomán Székács József.) – Hogyne dícsérném az Istent. (Gerhardt Pál XVII. századi német énekköltő nyomán Zábrák Dénes.) – Jézus életemnek. (Franck János XVII. századi német énekköltő nyomán Zábrák Dénes.) – Jézus én bizodalmam. (Lujza Henrietta német fejedelemasszony XVII. századi éneke nyomán Sántha Károly.) – Jövel Szentlélek Úristen. (Írta Luther Márton, fordította Batizi András.) – Készítsd magad kedves lélek. (Franck János nyomán Zábrák Dénes.) – Ki dolgát csak Istenre hagyja. (Neumark György XVII. századi német énekköltő nyomán Sántha Károly.) – Krisztus urunknak áldott születésén. (Péczeli Király Imre.) – Légy csendes szívvel. (Gerhardt Pál énekszövegének régi magyar fordítása Kis János átdolgozásában.) – Mennyből jövök most hozzátok. (Luther Márton énekszövegének régi magyar fordítása Sántha Károly átdolgozásában.) – Mily nagy az Úr kegyelmessége. (Gellert Keresztély XVIII. századi énekszövege nyomán Sántha Károly.) – Ne csüggedj el kicsiny sereg. (Gusztáv Adolf svéd király csatadala. Írta Altenburg Mihály. A XVII. századi német szöveg régi magyar fordítását átdolgozta Zábrák Dénes.) – Ne szállj perbe énvelem. (Az 51. zsoltár nyomán írta Péczeli Király Imre.) – Ó könyörgést meghallgató. (Nagy István.) – Szent Isten noha neked. (Földvári József.) – Szerelmes Jézus, vajjon mit vétettél. (Heermann János XVII. századi énekszövegének régi magyar fordítása Payr Sándor átdolgozásában.) – Térj magadhoz, drága Sion. (Jeszenszky Károly fordítása a Cithara Sanctorumból.) – Te világ szép ékessége. (Franck János nyomán Payr Sándor.) – Tündöklő hajnali csillag. (Nikolai Fülöp XVI. századi német énekszövegének átdolgozása Zábrák Dénestől.) – Uram, a te igéd nekem. (Lengyel József.) – Uram, a töredelmes szívet. (Lengyel József.) – Vigyázzatok, azt kiáltják. (Nikolai Fülöp énekszövegének átdolgozása Sántha Károlytól.)
Kiadások. – A Magyar Nyelvőr köteteinek népköltési szövegközlései 1872-től kezdve. – Arany László és Gyulai Pál: Magyar népköltési gyűjtemény. Kiadja a Kisfaludy-Társaság. Három kötet. Pest, 1872–1882. (I. kötet: Elegyes gyűjtések Magyarország és Erdély különböző részeiből a két szerkesztőtől. II. kötet: Csongrádmegyei gyűjtés Török Károlytól. III. kötet: Székelyföldi gyűjtés Kriza Jánostól, Orbán Balázstól, Benedek Elektől és Sebesi Jóbtól.) – Kálmány Lajos: Koszorúk az Alföld virágaiból. Két kötet. Arad, 1877–1878. U. az: Szeged népe. Három kötet. Arad és Szeged, 1881–1891. – Az Ethnographia köteteinek népköltési szövegközlései 1891-től kezdve. – Kiss Áron: Magyar gyermekjáték-gyűjtemény. Budapest, 1891. – Jankó János: Kalotaszeg magyar népe. Budapest, 1892. – U. az: Torda, Aranyosszék, Torockó magyar népe: Budapest, 1893. – Gönczi Ferenc: Muraköz és népe. Budapest, 1895.
Irodalom. – Arany László: Magyar népmeséinkről. A Kisfaludy-Társaság Évlapjai. Új folyam. 4. köt. Pest, 1870. – Szeberényi Lajos: A középkori misztériumok s ezek nyomai a hazai népköltészetben. U. o. 4. köt. Pest, 1870. – Abafi Lajos: A magyar népdalról. Pest, 1872. – Greguss Ágost tanulmányai. Két kötet. Pest, 1872. – Bartalus István: Jelentés magyar népdallamok gyűjtéséről. A Kisfaludy-Társaság Évlapjai. Új folyam. 7. köt. Pest, 1872. – U. az: Jelentés magyar népdallamok újabb gyűjtéséről. U. o. Új folyam. 8. köt. Budapest, 1873. – Szász Károly: Emlékbeszéd Kriza János felett. Budapest, 1876. – Abafi Lajos: Két magyar népballadáról. A Kisfaludy-Társaság Évlapjai. Új folyam. 12. köt. Budapest, 1877. – Ábrányi Kornél: A magyar dal és zene sajátságai. Budapest, 1877. – Jakab Elek: Kriza János unitárius püspök életirata. Kolozsvár, 1878. – Gyulai Pál: Emlékbeszédek. Budapest, 1879. – Kozma Ferenc: Mitológiai elemek a székely népköltészetben és népéletben. Budapest, 1882. – Bartalus István: A népdalok egyetemes gyűjteménvének folytatása. A Kisfaludy-Társaság Évlapjai. Új folyam. 18. köt. Budapest, 1883. – Imre Sándor: A népdal alkata s képei. Erdélyi Múzeum. 1885. évf. – U. az: Népköltés, népdal. U. o. 1885. évf. – Greguss Ágost: A balladáról és egyéb tanulmányok. Budapest, 1886. – Imre Sándor: A magyar népdal nemei. Erdélyi Múzeum. 1889. évf. – Kriza-album. Szerk. Kovács János. Budapest, 1892. – Bognár Teofil: Idegen eredetű népmeséink. Katolikus Szemle. 1893. évf. – Katona Lajos: A magyar népmese irodalma. Ethnográphia. 1894. évf. – Kecskeméti Ármin: A zsidó a magyar népköltészetben és színműirodalomban. Magyar Zsidó Szemle. 1896. évf. – Trozner Lajos: A székely népköltészet. Marosvásárhely, 1900. – Arany László összes művei. Közrebocsátja Gyulai Pál. Öt kötet. Budapest, 1901. – Kéky Lajos: Latinosságok a magyar népköltésben. Magyar Nyelvőr. 1901. évf. – Katona Lajos: Magyar népmese-tipusok. Ethnographia. 1903–1904. és 1914. évf. – Kodály Zoltán: A magyar népdal strófa-szerkezete. Budapest, 1906. – Galamb Sándor: A magyar népdal hatása műköltészetünkre Pálóczi Horváth Ádámtól Petőfiig. Budapest, 1907. – Sebestyén Gyula: A magyar népköltészet és gyűjtői. Képes magyar irodalomtörténet. Szerk. Beöthy Zsolt és Badics Ferenc. II. köt. 3. kiad. Budapest, 1907. – Benedek Marcell; A népköltészet hatása a XIX. század nagy magyar epikusaira. Budapest, 1908. – Fabó Bertalan: A magyar népdal zenei fejlődése. Budapest, 1908. – Gyulai Pál: Kritikai dolgozatok. Budapest, 1908. – Seprődi János: A magyar népdal zenei fejlődése. Erdélyi Múzeum. 1908. évf. – Fabó Bertalan: Vitás kérdések a magyar népdal, népzene és tánc körül. U. o. 1909. évf. – Greguss Ágost és Beöthy Zsolt: Magyar balladák. 6. kiad. Budapest, 1909. – Horváth János: Egy magyar versbeli mondatképletről Nyelvtudományi Közlemények. 1909. évf. – Tompos József: A magyar ballada története. Kolozsvár, 1909. – Rőder Ákos: A magyar nép erkölcsi világa népdalainkban. Kőszeg, 1910. – Tolnai Vilmos: A szólásokról. Magyar Nyelv. 1910. évf. – Bartók Béla: A magyar nép hangszerei: Ethnographia. 1911–1912. évf. – Sebestyén Gyula: Emlékezés Kriza Jánosra. U. o. 1911. évf. – Versényi György: Kriza János emlékezete. Budapesti Szemle. 1911. évf. – Asbóthné Ferenczi Sári: A székely népballadáról. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1912. évf. – Katona Lajos irodalmi tanulmányai. Sajtó alá rendezte Császár Elemér. Két kötet. Budapest, 1912. – Gyulai Pál: Bírálatok. Budapest, 1912. – Erdélyi Lajos, Horger Antal és Sebestyén Gyula eszmecseréje Kriza János székely népmeséiről az Ethnographia 1912–1913. évfolyamában. – Solymossy Sándor: Idegen mesék meghonosodása: Ethnographia. 1913. évf. – Herman Ottó: Arany, Tompa, Petőfi és a népköltés madárvilága. Budapest, 1914. – Kálmány Lajos: Ipolyi Arnold népmesegyűjteménye. Budapest, 1914. – Minay Lajos: Erdélyi János. Sárospatak, 1914. – Versényi György: Erdélyi János emlékezete. Ethnographia. 1914. évf. – Elek Oszkár: Népballadáink skót-angol megvilágításban. U. o. 1915. évf. – Sebestyén Gyula: Ipolyi népmesegyűjteményéről. U. o. 1915. évf. – Seprődi János: Népköltési gyűjteményeink hiányai. Erdélyi Múzeum. 1915. évf. – Valter Vilmos: A magyar népdal kezdőképe. Budapest, 1916. – Gulyás Pál: Népköltésünk idegennyelvű fordításai. Ethnographia, 1917. és 1919. évf. – Nógrády László: A mese. Budapest, 1917. – Pukánszky Béla: Herder hazánkban. Budapest, 1918. – Solymossy Sándor: A magyar népköltés értékei. Budapest, 1921. – U. az: Keleti elemek népmeséinkben. Ethnographia. 1922. évf. – Szendrey Zsigmond: Magyar népmonda-tipusok és tipikus motívumok. U. o. 1922. évf. – Horváth János: Magyar ritmus, jövevény versidom. Budapest, 1922. – Bartók Béla: A magyar népdal. Budapest, 1924. – Heller Bernát: Kőműves Kelemen tárgyának változatai. Magyar Zsidó Szemle. 1924. évf. – Király György: Kádár Kata balladája. Nyugat. 1924. évf. – Réthei Prikkel Marián: A magyarság táncai. Budapest, 1924. – Solymossy Sándor: Molnár Anna balladája. Népélet. 1924. évf. – U. az: Kőműves Kelemenné. U. o. 1924. évf. – Szendrey Zsigmond: Történeti népmondáink, U. o. 1924. évf. – Szabolcsi Bence: Erdélyi magyar népdalok. Budapesti Szemle. 1924. évf. – Borbély István: A magyar irodalom története. II. köt. Kolozsvár, 1925. – Szendrey Zsigmond szerkesztésében: Nagyszalontai gyűjtés. Budapest, 1924. – Kodály Zoltán: A magyar népzene. Zeneközlöny. 1925. évf. – Solymossy Sándor: A jávorfa-mese és a Midás-monda. Népélet. 1925. évf. – Szendrey Zsigmond: A kortesnótákról. U. o. 1925. évf. – Tolnai Vilmos: Nagyszalonta népköltészete. Napkelet. 1925. évf. – Kodály Zoltán: A Kelemen kőműves balladája. Zenei Szemle. 1926. évf. – Gragger Róbert: A népballadáról. Budapesti Szemle, 1927. évf. – Hevesi Sándor: A népdal titka. U. o. 1927. évf. – Gombócz József: Felfogások a népköltészetről irodalmunkban. Budapest, 1927. – Gyulai Pál kritikai dolgozatainak újabb gyűjteménye. Budapest, 1927. – Horváth János: A magyar irodalmi népiesség Faluditól Petőfiig. Budapest, 1927. – Posonyi Erzsébet: Erdélyi János és a népköltészet. Ethnographia. 1927–1928. évf. – Solymossy Sándor: Észrevételek a népdal titkához. Budapesti Szemle. 1927. évf. – U. az: A vasorrú bába és mitikus rokonai. Ethnographia. 1928. évf. – U. az: Magyar bevallási elemek népmeséinkben. U. o. 1929. évf. – U. az: A székely népballadákról. Emlékkönyv a Székely Nemzeti Múzeum ötvenéves jubileumára. Szerk. Csutak Vilmos. Sepsiszentgyörgy, 1929. – Nagy Ilona: Tragikumtípusok a magyar népballadában. Budapest, 1929. – Dömötör Sándor: A betyárromantika. Ethnographia. 1930. évf. – Major Ervin: A népies magyar műzene és a népzene kapcsolatai. Budapest, 1930. – Prahács Margit: A cigányzene és a magyar népzene. Napkelet 1930. évf. – Buday Erzsébet: A népballada iránti érdeklődés története 1880-ig. Budapest, 1930. – Zenei lexikon. Szerk. Szabolcsi Bence és Tóth Aladár. Két kötet. Budapest, 1930–1931. – Klein Valeska: Állandósult elemek a magyar népdalszövegekben. Szeged, 1931. – Schöner Magda: Erdélyi János élete és művei. Budapest, 1931. – Farkas Gyula: A Fiatal Magyarország kora. Budapest, 1932. – Szabó Attila: Adalékok és szempontok a magyar diákéneklés irodalomtörténeti vizsgálatához. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület 1931. évi vándorgyűlésének emlékkönyve. Kolozsvár, 1932. – Benkő Katinka: A két királygyermekről szóló magyar népballadák. Marosvásárhely, 1933.
