BEÖTHY ZSOLT.
BEÖTHY ZSOLT.
A RENDSZEREZŐ magyar irodalomtörténetírás terén Toldy Ferenc mellett BEÖTHY ZSOLTÉ a legnagyobb érdem. Munkái igazi példaképek arra, hogyan kell az irodalomtudósnak művészi előadással számot adnia búvárlatai eredményeiről.
Legnagyobb hatású műve: A magyar nemzeti irodalom történeti ismertetése. (1877.) Ez a kitűnő irodalomtörténet körülbelül akkora terjedelmű, mint Toldy Ferenc munkája (1864), de rövidségében is fölötte értékes tudományos rendszerezés. Az új irodalomtörténet első sorban a középiskolák számára készült, de ez csak a viszonyok kényszerével és a szerző szerénységével magyarázható; valójában e kézikönyv tudományos jellegű munka volt, a mult eredményeinek gondos összefoglalása, egyúttal irányjelölő feldolgozás a kortársak számára. Toldy Ferenc a német irodalomtudomány tanításainak felhasználásával teremtette meg az első magyar tudományos irodalomtörténetet; Beöthy Zsolt az ő alapvetését felhasználva építette tovább irodalomtörténetírásunkat. A Toldy-feldolgozás klasszikus megfogalmazásába romantikus díszítő elemeket vitt, a művészi kritikával megrostált anyagot új szerkezetbe foglalta, az addigi esztétikai megfigyeléseket friss elemekkel gazdagította. A középiskolai tanulók, az egyetemi ifjak, a középiskolai tanárok és a tudományos írók évtizedekig az ő irodalomtörténete után igazodtak. A második magyar tudományos irodalomtörténetnek korszakos hatása volt irodalomtudományi közfelfogásunk kialakítására.
A kiváló stiliszta a Toldy Ferenctől megállapított kereteket eleven tartalommal töltötte meg. Anyagkiválogatásában finom ízlés vezette, értékelései a biztos ítéletű mestert mutatták, nyelve egyéni varázzsal zengett. Gyönyörködött a költői szépségekben, nem sajnálta a magasztaló szót az irodalom nagyságaitól, a lelkesedés hevületével ragadta meg témáját.
Irodalomtörténetének előszavában nyomatékosan mutatott rá a művelődéstörténeti keret és az életrajzi anyag fontosságára; ezek nélkül az esztétikai elemzés légüres térben mozog. «A magyar irodalomtörténetírás örökérdemű úttörőjének, Toldy Ferencnek, kézikönyve óta divatba jött nálunk az életrajzi adatoknak az irodalomtörténetből való teljes kiszakítása. Véleményem szerint mind a tanítás, mind a tudomány szempontjából helytelenül. Míg a tanítás sikerét kétségkívül növelik a növendék képzeletét érdeklődését erősebben foglalkoztató magánéleti adalékok; másfelől bizonyos, hogy minden író fejlődésére egyenlő súllyal folynak be kora és magánviszonyai. Az esztétika kódexén kívül e kettős alapra van szüksége ítéletünk biztosságának és elfogulatlanságának. Petőfi költészetét ép oly kevéssé értheti meg az életírót lenéző bíráló, mint akár Kazinczyét.» – A magyar irodalomtörténet korszakait a következőkben állapította meg: a pogány kor, a keresztény középkor, a protestáns kor, a katolikus visszahatás kora, a nemzetietlen kor, a felújulás kora, a nemzeties költészet kora. A korhatárt jelölő évszámok: 1000, 1526, 1606, 1711, 1772, 1820. Korfelosztását csakúgy elfogadta irodalomtörténetírásunk, mint értékeléseit, szempontjait, feldolgozó módját.
Nagysikerű vezérmunkájának még a nyelve is iskolát teremtett. A szerző színes képzelete, szónoki stilizáltsága, művészi nyugtalanságú, de azért ítéleteiben mégis megfontolt mondatszövése a tanítványok százait vonták maguk után. Az irodalmi jelenségek szemléletét Beöthy Zsolt irányította, az új nemzedék az ő nyelvén szólalt meg. Százan és ezren idézték jellemző mondatait: «Míg Zrínyi zordon fensége a maga korában igen csekély elismerést talált, kortársa, Gyöngyösi István, példátlan népszerűségre emelkedett»; vagy: «Kemény Zsigmond történetei azzal a hatással vannak ránk, mint egy komor, verőfénytelen vidéken kis gömbben meginduló s alárohantában rémes és pusztító nagyságra növekvő lavina.» Tudományos munkásságában is megmaradt szépírónak, mondatai zenei ritmussal ömlöttek, gondolatait leghatásosabban a szónoki ékesszólás formájában tudta kifejezni. Ez a szónokiasság belső megindultságának kisugárzása volt s nemesen jellemző fényt vetett egész tudományos pályájára.
A szépprózai elbeszélés a régi magyar irodalomban (1886) című monográfiája a magyar regény és novella előtörténetének első nagyszabású feldolgozása; sajnos, befejezetlenül maradt mű; ott szakad meg, ahol a téma tárgyalásának voltaképen kezdődnie kellene. A szerző olyan széles alapot vetett munkájának, hogy hasonló arányokban nem folytathatta művészi alkotását. Első kötetében bőven írt a regényköltészet világirodalmi fejlődéséről, a külföldi regény nevezetesebb típusairól, ezeknek a magyar elbeszélő prózába való átjutásáról; alaposan tárgyalta fordításainkat és átdolgozásainkat a középkori legendáktól és példáktól kezdve Mikes Kelemen leveleskönyvéig; második kötetében Bessenyei György és Báróczi Sándor munkásságáról közölt két nagy tanulmányt, beleillesztve munkásságukat a franciás írói törekvések láncolatába. Monográfiája körültekintő forráskutatásokon alapult, érdektelennek látszó anyagát az íróművész tehetségével frissítette fel, tudományos prózája igazi széppróza volt. Különösen a középkori apácavilág bemutatásában, Mikes Kelemen arcképének megrajzolásában és a franciás írók lelkiségének megfestésében remekelt.
Irodalmunk fejlődésének filozófiai megvilágítása jelent meg kicsiny terjedelmű, de annál nagyobb értékű visszapillantásában: A magyar irodalom kistükrében. (1896.) Bevezetése, az örök magyar nemzetet jelképező volgai lovas alakjának életrehívása, híres irodalomtörténeti kép: «Az ősidők homályából egy lovas ember bontakozik ki szemeink előtt, amint a volgamelléki pusztán nyugodtan áll és figyel. Hegyes kucsmájában, párduckacagányában izmos dereka mintha oda volna nőve apró lovához. Sasszemeivel végigtekint a végtelennek tetsző síkon, melynek minden pontját élesen megvilágítja a nap korongja. Nyugodt; nem fél és nem képzelődik; csak az tartozik rá, amit lát; s a messze pusztai képeken és erős világításban edzett szeme mindent világosan lát, amit emberi szem egy pontról láthat.» A magányos lovas alakja a nemzeti lélek szimbolikus képe: magyarságunk megőrzésében a nemzeti lélek áll őrt, az idegen eszméket a haza ügyének szolgálatára a magyar lélek hódítja magához. A volgamenti lovas lelki típusát a magyarság a mai napig megőrizte, mindnyájunkban van valami a honfoglaló lovas véréből, szellemi tehetségünk ezer éven át a nemzeti egység céljait szolgálta, ez a nemzeti géniusz tette magyarrá az itt élő nem-magyart is. Hatalmas irodalmi példasor kíséri történeti sorrendben a faji elgondolást, az író ihlet sugallta látásával éli át klasszikusaink költői alkotásait, lendületes írásművészettel foglalja egységes képbe a magyar irodalom fejlődésének folyamatát.
Irodalomtörténeti tanulmányaiban sok kiváló férfiút méltatott s még az olyan szerényebb igényű írót is, mint amilyen Kovács Pál volt, emlékezetes pályájúvá tudott avatni megemlékezéseivel. A régi magyar széppróza művelőin kívül sokat foglalkoztatta képzeletét Zrínyi Miklós, Széchenyi István, Vörösmarty Mihály, Arany János, Kemény Zsigmond; mindenkor gazdag tudással, finom elmésséggel, csillogó kifejezésekkel adott számot eszmevilágukról, életművükről, nagyságukról. A tudomány tekintélyei közül ő vette először védelmébe Jókai Mórt Gyulai Pál támadásaival szemben. Nem húnyt szemet a népszerű regényíró fogyatkozásai előtt, de nyomatékosan rámutatott érdemeire is.
Emlékbeszédei az irodalmi szónoklat újabb állomásának határjelölői. A magyar irodalmi emlékbeszéd első formáját Kölcsey Ferenc alakította ki, a következő típusok megteremtése Toldy Ferenc, Eötvös József és Gyulai Pál nevéhez fűződik. Beöthy Zsolt az ünnepélyes költőiséggel beszélő szónok emlékét hagyta maga után, irodalmi méltatása retorikusan csiszolt mondatokban jegecedett ki, pályaképei a szónoki előadás képeinek és alakzatainak gazdagságával léptek hallgatósága elé. Ennek az eszmékben és ragyogásokban bővelkedő rétori stílusnak legjellemzőbb jelensége volt a jelző és jelzett szó megfordítása: a «büszke kegyeletének és kegyeletes büszkeségének»-formájú Beöthy-fordulat.
Kisebb tanulmányaiban, színi bírálataiban, művészettörténeti dolgozataiban a stílus szárnyalása csillogó aranyporral vonja be a tudományos fejtegetéseket; a képekben és fordulatokban gazdag írásművekből a költő szava hangzik a szónoki szellem ékességeit kedvelő olvasó felé. Előadását sokan szóvirágos stílusnak, bokrétás beszédnek tartották; a mai olvasót többnyire fárasztja is a fényes retorika; nem szabad azonban feledni, hogy ez az egyéni stílus-alkotás a maga korában úgy ringott az országos beszédáradat szürke hullámain, mint egy ékes gálya.
Esztétikai munkáiban az elvontság és a gyakorlatiasság, a német megfontolás és az angol irány, a régi elméleti módszer és a modern lélektudományi alap egyformán megtalálható; általában az elme gazdagsága és a nyelv szépsége terén kevesen vehették fel a versenyt vele, a magyar irodalomtörténetírók és esztétikusok tanítómesterével. (A tragikum.) Pályája elején Erdélyi János, Greguss Ágost, Gyulai Pál és a német hegeliánusok esztétikai gondolkodásából indult ki, különös figyelemmel forgatta Vischer nagy esztétikáját; később Fechner és Höffding munkáiba mélyedt, de erősen hatott rá Taine is. Előadásaiban mindig megemlékezett a tárgyalás alá kerülő kérdés irodalmáról, azután közölte a maga vizsgálódásának eredményeit, végül számos irodalmi és képzőművészeti példát állított egybe tételei megvilágosítására.
Egész pályáján óvakodott attól, hogy Toldy Ferenc érdemeit háttérbe szorítsa vagy hogy Gyulai Pálnak – az egyetemen és az irodalmi életben – versenytársa legyen. Sokkal előkelőbb lélek volt, hogysem elfogadja azok hízelgését, akik hajlandók lettek volna az ő elsőségét hirdetni. Toldy Ferencről kegyeletes hangon jegyezte fel, hogy élete bámulatot, tevékenysége örök elismerést érdemel; Gyulai Pálról hódolattal írta: «Amint a francia klasszicizmus szelleme talán legtisztábban Boileauból sugárzik felénk: a mi irodalmunk legfényesebb korának lelke minden vonatkozásában, egész teljességében Gyulai Pálból, a kritikusból, a költőből és a tudósból szól hozzánk.»
Beöthy Zsolt tudományos prózájáról Négyesy László a következőket mondja: «Íróművészetének legsajátosabb ereje a nyelvi kifejezésben van, amely spontán működő nyelvfantáziát, harmóniaérzéket és a legjobb példákon nevelt stilisztikai képességet mutat. Az értekező prózában lehetnek világosabb, szabatosabb előadású íróink, de árnyalóbb, többrétű, képesebb szólású írónk nincs. A kifejezésnek ez a képzelettel és hangulattal telített módja oly egyéni adománya Beöthynek a prózában, ami emlékeztet bennünket nagy nyelvművész-költőink frazeológiaújító, nyelvfejlesztő tehetségére.» (Jelentés az 1919. évi Greguss-jutalom tárgyában. A Kisfaludy-Társaság Évlapjai. Új folyam. 52. köt. Budapest, 1920.) – Kéky Lajos szerint: «Művei nagy részét tartalmilag túlhaladhatja a jövő, de formájuk művészi szépsége sokáig megtartja őket elevennek. Rendkívüli formaérzéke minden írását kerek egésszé teszi. Ez az ő mesterjegye, mely minden munkáján reá vall az alkotóra. De nemcsak formás, hanem friss és színes is, mit ír. A stíl művészetét úgyszólván a tudós szavának esztétikai értékéül tekintette. Szabatosabb és világosabb prózaírónk van nála, de árnyalóbb, hangulattal és képzelettel telítettebb aligha. Igen gazdag képekben, melyek néha talán nem eléggé világító erejűek, de mindig formásak és tetszetősek. Gyakran kifogásolták szónokiasságát. Ez ily nyersen odavetve aligha állhat meg. Bizonyos, hogy szerette az ünnepélyes és választékos formát s maga is tisztában volt szónokiasságával; de bizonyos az is, hogy szónokiassága nem lármás retorika, nem hideg és számító játék a szavakkal; ez a forma ott hordja szárnyain belső megindultságának hímporát.» Irodalomtörténete középiskolai tankönyvnek készült, de a tudomány gyarapodását is jelentette: az addigi kísérleteknél egységesebb, tömörebb s részletekben is gazdagabb összefoglalását nyújtotta a magyar irodalom fejlődésének. Eredeti rendeltetésén messze túlmenően rendkívüli hatást gyakorolt csaknem két teljes nemzedék irodalomtörténeti felfogására. «Világos tárgyalásával, vonzó fejtegetéseivel, magyarosan szép előadásával a legszebben írott magyar könyvek közé tartozik, melyből az ismereteken felül a kultúrájára büszke magyar lélek önérzete és lelkesedése áradt emelő lendülettel. Tömérdek ifjú szívben gyujtott szeretetet és lelkesedést a magyar irodalom iránt s szolgált irányítóul fejledező kifejezésbeli ösztönüknek.» (Beöthy Zsolt. Budapest, 1924.)
Beöthy Zsolt 1848 szeptember 4-én született Budán előkelő nemesi családból. Tanulmányait Komáromban és Pesten végezte, jogot tanult, a pénzügyminisztérium fogalmazói karában dolgozott, csak azután ment át a középiskolai tanári pályára. 1883-ban kinevezték Greguss Ágost utódává az esztétika egyetemi tanszékére, ettől az időtől kezdve pályája gyorsan ívelt mind magasabbra. Az irodalmi tudományokban Gyulai Pál és Heinrich Gusztáv mellett ő töltötte be a legfontosabb őrállomásokat. A középiskolai tanárjelöltek nevelése, a középiskolai tanárság irányítása és a művelt közönség szellemi nevelése körül szerzett érdemei nagyjelentőségűek; mint a Kisfaludy-Társaság és a Magyar Irodalomtörténeti Társaság elnöke vezéri hivatottsággal szolgálta az irodalom ügyét; résztvett korának minden nagyobb jelentőségű szellemi mozgalmában. Európai műveltségű, lelkes magyar érzésű, költői lelkű irodalomtudós volt; ötletes társalgása vonzóvá tette társaságát; mint előadó csillogó mondatokban, színező hangon, sugalló erővel beszélt. Liberális felfogása megfelelt a kor szabad szellemének, közéleti pártállását a Tisza-politikához való ragaszkodása jellemezte. Munkaidejét az Akadémia, a Kisfaludy-Társaság, az egyetem, a tanárvizsgálat, munkái írása, alkalmi előadásai, bizottsági ülései, olvasmányai és utazásai kötötték le. Napról-napra megjelent megszokott kávéházában, itt találkozott barátaival. Mint minden fényes pályafutású férfiúnak, neki is megvoltak az ellenségei, de amilyen igazságtalanul és személyeskedve támadták egyesek, olyan lelkesedéssel sorakoztak köréje tisztelői és barátai. 1922. április 18-án halt meg Budapesten.
Adatok Beöthy Zsolt életéhez:
1656. – A Szlovány-jobbágycsalád nemességet kap III. Ferdinánd magyar királytól Beöthy előnévvel. (A leszármazottak lakóhelyei Bars megye, Szabolcs megye, Komárom megye. Az író atyai nagyatyja komáromi gabonakereskedő; atyja, Beöthy Zsigmond, komáromi ügyvéd, utóbb kúriai bíró, főrendiházi tag; anyja, Ferber Karolina, idősebb Szinnyei József testvére. Szüleinek ő az egyetlen gyermeke. Erős református szellemben nevelik.)
1848. – Beöthy Zsolt születésének éve. Szeptember 4-én születik Budán. (Szülei még a szabadságharc idején visszaköltöznek Komáromba. Ezt a várost tartja szülőhelyének, mert felfogása szerint: «A szülőföld nem az, ahol az ember testileg, hanem ahol lelkileg megszületik.» Öregkorában is Komáromban üdül, születésnapját évről-évre itt ünneplik barátai.)
1859–1862. – A komáromi szentbenedekrendi gimnázium tanulója. (A Bach-korszak osztrák világában kezd növekedni s félszázad diadalmas magyarsága után meg kell érnie hazája feldarabolását; gyermekkorában még látja Pest utcáin Vörösmarty Mihályt s túléli Ady Endrét is.)
1861. – Tizenhárom éves. Komáromból helyi tudósítást ír a Nefelejts szerkesztőségének, Bulyovszky Gyula közzéteszi kis dolgozatát szépirodalmi folyóiratában. (Ebben az évben Komárom városa megválasztja édesatyját országgyűlési képviselőnek.)
1862. – Szüleivel Komáromból a fővárosba költözik s a pesti református gimnázium negyedik osztályának tanulója lesz. (Kitűnő diák. Tanárai: Gyulai Pál, Thaly Kálmán, Tolnai Lajos.)
1865. – Hatodik gimnazista. Megjelenik ifjúsági elbeszéléseinek kötete. (Ugyanekkor már a Fővárosi Lapok munkatársa.)
1867. – A koronázás éve. Érettségi vizsgálatot tesz a pesti református gimnáziumban. (Utána joghallgató, de Toldy Ferenc irodalomtörténeti előadásait is látogatja. Tanári pályára nem mehet, mert ebben az időben az előkelőbb nemesi családok lealázónak tartanák, ha valamelyik tagjuk középiskolai tanítással foglalkoznék.)
1871. – Segédfogalmazó a pénzügyminisztériumban. (Mint tisztviselő négy évig szolgál. Ha szabad időhöz jut, külföldre utazik, élvezi az idegen tájak szépségeit, tanulmányozza a műkincseket. Az utazásokban késő öregkoráig nagy a gyönyörűsége. Bejárja Európa majd minden országát, megfordul Oroszországban is, legszívesebben az olasz földön és Egyiptomban időzik.)
1872. – Huszonnégy éves. Nőül veszi Rákosi Jenő testvérhugát, Rákosi Szidi színésznőt. (Még kétszer nősül. Első válása után Szücs Gizellát, második válása után Szabó Arankát veszi feleségül. Első házasságából való fia: Beöthy László hírlapíró és színigazgató. Harmadik házasságából két fia és két leánya születik; egyik fia a világháború idején az olasz harctéren, mint repülőfőhadnagy, hősi halált hal.)
1873. – Megindítja az Athenaeum című szépirodalmi folyóiratot. (Mint szerkesztő két évig áll a folyóirat élén.)
1875. – Leköszön minisztériumi hivataláról, középiskolai tanári vizsgálatot tesz a magyar és német nyelvből, kinevezik tanárnak a terézvárosi főreáltanodába: a későbbi V. kerületi Markó-utcai reáliskolába. (Ez év decemberében hal meg Toldy Ferenc. A fiatal tisztviselő és regényíró még ő előtte vizsgázik s az ő ítélete alá bocsátja a Halotti Beszéd igeformáiról szóló házidolgozatát. A reáliskolában több neves tanárral tanít együtt, így Alexander Bernáttal, Bodnár Zsigmonddal, Volf Györggyel.)
1876. – Huszonnyolc éves. Megválasztják a Kisfaludy-Társaság tagjának. (Mindjárt megbízzák a másodtitkári teendők ellátásával is. Három év mulva már titkár, ezt a tisztségét húsz esztendőnél tovább viseli. A Társaság ügyeinek Gyulai Pál elnök mellett ő a fő intézője.)
1877. – A M. T. Akadémia tagja. (Az akadémiai ülésekről a Fővárosi Lapokban 1868-tól kezdve évekig írja a tudósításokat, akadémiai tárcái a nagyközönség figyelmét is ráterelik a tudományos ügyekre, a sok hírlapi támadás mellett végre a hatásos védelem is helyet kap a sajtóban.) Megjelenik irodalomtörténetének első kötele. (Előszavában írja: «Több felől hallottam panaszt, hogy irodalmunk nem igen bővelkedik oly munkákban, melyek a magyar irodalomtörténet tanítására alkalmasak. Amink van: vagy érdemes tudományos munka, mely a tanulónak nehéz is, száraz is; vagy silány vázlat, mely létrejöttét sem a tudomány és irodalom szeretetének, sem a szellemi tulajdon tiszteletének nem köszöni. Könyvemet az az igyekezet szülte, hogy igazán az ifjúságnak való irodalomtörténetet adjak. Akik forgatni méltónak tartják, azt hiszem, nem vonják kétségbe, hogy felfogásban, berendezésben és előadásban törekedtem a magam lábán járni. Azon adataimat és nézeteimet illetőleg, melyek a közforgalomban levőktől egyben-másban eltérnek s terjedelmesebb igazolást igényelnek, a bővebb okadásra a repertórium utalja az olvasót.» A mű második kötete 1879-ben kerül ki a sajtó alól.)
1878. – A budapesti egyetemen a magyar irodalomtörténet magántanára. (Gyulai Pál rendes tanárságának ez a harmadik éve, Greguss Ágost hetedik éve adja elő az esztétikát, Bodnár Zsigmond hat év óta magántanár. Beöthy Zsolt a következő címmel hirdeti meg első előadás-sorozatát heti két órában: A magyar regény története Jósikáig.)
1880. – A régi magyar szépprózai elbeszélésről írt pályamunkájával megnyeri a Kisfaludy-Társaság száz aranyas jutalmát. (Ebben az évben az Ország-Világ szépirodalmi hetilap szerkesztője.)
1882. – Harmincnégy éves. Az egyetem megbízza a beteg Greguss Ágost helyettesítésével. (Reáliskolai tanári működése megszűnik, azontúl az esztétikát adja elő a filozófiai karon, de állandóan hirdet magyar irodalomtörténeti előadásokat is. Hallgatói lelkesednek stílusgyakorlataiért: itt mutatják be dolgozataikat, itt hallanak bíráló szót irodalmi próbálkozásaikról. Az irányításra rendkívüli mértékben hivatott tanár 1883-ban az esztétika rendkívüli, 1886-ban rendes tanára.)
1885. – A tragikumról szóló könyvének megjelenése. (A monográfia nagy hatást tesz, de egyes részletei ellentmondást keltenek. A tragikai vétség és a katasztrófa problémájának megoldása ellen Rákosi Jenő külön tanulmányt ír; ebben kifejti, hogy a tragikumnak nem lényege a vétség; a hős bukása a hős rendkívüliségéből származik. Bodnár Zsigmond német források után nyomoz, Palágyi Menyhért is német kölcsönzésnek mondja a szerző állításait. A bírálgatásra részint maga Beöthy Zsolt adja meg a választ, részint Vadnai Károly felel a Fővárosi Lapokban. A közvélemény az, hogy a könyv kiadása a Kisfaludy-Társaság egyik dicsősége; Rákosi Jenő méltányosan, de naturalista módon írta meg vitázó művét; Bodnár Zsigmond és Palágyi Menyhért alaptalan ráfogásokkal és rosszhiszemű ferdítésekkel kritizálták a szerzőt.)
1890. – A budapesti középiskolai tanárvizsgáló bizottság elnöke és a filozófiai kar dékánja. (Mikor három évvel később megválasztják az Országos Középiskolai Tanáregyesület elnökévé, még erősebb szálak fűzik a magyar tanársághoz. Álláspontja: «Nemzeti műveltségünk megalkotásának súlypontja a középiskolában, a középiskolai tanár kezében van.» A középiskolai tanárság az ő kezdeményezésére állítja fel Szarvas Gábor szobrát a M. T. Akadémia palotája előtt. Mint az Országos Közoktatási Tanács egyik vezető szelleme, számos kezdeményező eszmével szolgálja a nemzeti irányú köznevelés ügyét. A bölcsészeti kar dékáni tisztségét öt évig viseli: 1895-ig. Az egyetem ünnepeinek egyik legnagyobb hatású szónoka, de tanárnak is megkapó egyéniség. Előadó művészetét egyik tanítványa, Oláh Gábor, így jellemzi: «Beöthy Zsoltot az ismeri igazán, aki az egyetem katedráján látta éveken keresztül. Előadásában van valami rejtelmes, valami igéző; hangja gyönge, de olyan szépen tud vele bánni, hogy az erő is megkapja a maga vértezetét, a finomság is csillogó zománcát. Sajátságos, élesmetszésű feje idegesen reszket nyakán, miközben hidegfényű mély szemeivel ide-oda tekint s ujjaival finom karikákat rajzol a levegőbe. Fényes homlokára ráömlik a villanyfény s anélkül is sápadt arcát még kísértetiesebbé teszi. Mélyen fekvő szeme babonásan ragyog ki homloka boltja alól.)
1892. – Szerződést köt az Athenaeum könyvkiadó vállalattal a művelt közönségnek szánt képes magyar irodalomtörténet szerkesztésére. (A vállalat első füzete 1893-ban, utolsó füzete 1895 végén kerül ki a sajtó alól; négy év mulva már a második kiadás is megjelenik. Maga a szerkesztő hat fejezetet ír a díszes munkába. Az 1890-es évek elejétől kezdve már nem dolgozik nagyobb munkákon, inkább csak kisebb alkalmi cikkek és beszédek megtartását vállalja, annyira belemerül az egyesületi életbe, bizottsági tárgyalásokba, tanári vizsgálatok vezetésébe. Sokan fájlalják, hogy fényes tehetségét múló dolgokra pazarolja; maga is érzi a fonák helyzetet; de nincs ereje a sok dísszel járó felkérések és nagytekintélyű tisztségek elhárítására.)
1896. – A millennium ünnepére megjelenik magyar irodalmi kistükre. (Ez év őszén nyílik meg az Országos Nőképző-Egyesület leánygimnáziuma s ezzel a polgári leányiskolákban megrekedt magyar nőnevelés új utat nyer a művelődésre. Beöthy Zsolt elvállalja a leánygimnázium felügyeletét; nagy lelkesedéssel tanítja az egyetemre készülő diákleányokat.)
1900. – Ötvenkét éves. Megválasztják a Kisfaludy-Társaság elnökének. (Gyulai Pál lemondása után Rákosi Jenő ajánlja az elnöki székbe, a titkosan leadott harminchárom szavazat csaknem mind őrá esik. Húsz esztendőnél tovább vezeti a Társaságot; elnöki megnyitói, emlékbeszédei, alkalmi felszólalásai a vezető elme megnyilatkozásai; csak a tagválasztások okoznak olykor elégületlenséget.)
1903. – I. Ferenc József király kinevezi a főrendiház tagjává. (A következő évben ő tolmácsolja a főrendek örömét II. Rákóczi Ferenc hamvainak hazahozatalakor, a világháború idején ő méltatja a főrendiházban az elhúnyt I. Ferenc József érdemeit.)
1906. – Lemond az Országos Középiskolai Tanáregyesület elnöki tisztségéről. (Tizenhárom évi elnöksége magasba lendíti a középiskolai tanárság tekintélyét, az évről-évre megtartott közgyűlések a vidéki társadalomnak valóságos nevelő-iskolái. Négyesy László szerint: «Ez időszak a magyar tanárság fejlődésének történetében korszakos jelentőségű. A tanárságban rejlő szellemi és erkölcsi erő szabad szárnyakra kelt. Eszményi lendület, a bizalom, a szeretet, az előkelőség, testvériség szelleme lett uralkodóvá s a felekezet és jelleg szerint annyifelé tagolt magyar tanárság a nemzetiség szent oltára körül egy hitben egyesült: a magyar kultúra nemzetmegváltó hitében. Beöthy Zsolt lényéből temérdek ösztönző szeretet sugárzott át a testületre: szeretet kartársai iránt, a tanítványok, a tudomány és a haza iránt.»)
1908. – Ünneplése életének hatvanadik, egyetemi tanárságának huszonötödik évfordulóján. (Barátai kiadják a Beöthy-emlékkönyvet, a Petőfi-Társaság tiszteleti tagjai sorába választja. A konzervatív nacionalista közvélemény szeretné, ha Ady Endre és nyugatos társai ellen kritikai hadjáratot indítana, de Beöthy Zsolt nem harcos vérmérséklet. «Mint a magyar irodalmi élet vezérére – mondja Kéky Lajos – reá várt volna Gyulai Pál elöregedésével, majd kidőltével, a közönségnek kritikai tájékoztatása az új irodalmi mozgalmakról s a harc ezekkel irodalmunk virágkorának eszményeiért és eredményeiért. Erre annál hivatottabb volt, mert gondolkodásának szabadelvűsége és elfogulatlansága ép úgy kétségen felül állott, mint rendkívül széleskörű, a modernekre is kiterjedő irodalomismerete és művészeti tájékozottsága, világlátottsága s nyílt szeme irodalmi értékek fölismerésére és megértésére.» Nem támogatja Rákosi Jenőt a Budapesti Hirlap harcában; tudja, hogy síkraszállása esetén súlyos személyi meghurcolásokat kellene elszenvednie a dekadens irány részéről. Mivel a kérdés elválaszthatatlanul összefüggött a zsidósággal is, annál kényesebb helyzetbe került volna, mert elismert filoszemita volt s a napisajtó a liberális eszmék árulójának kiáltotta volna ki. Hallgatott. Csak a maga számára jegyezte fel kéziratos könyvecskéjébe: «Mért nem írok a futurista költőkről, Adyról és társairól? Ezeket csak kétféleképen lehet tárgyalni: humorosan vagy patologice. Én pedig sem humorista, sem pszichiáter nem vagyok.»)
1910. – Beiktatják a pápai református főiskola világi gondnoki méltóságába. (A beiktatási ünnepélyt követő díszebéden maga gróf Tisza István köszönti fel a kálvinista világ és a dunántúli református egyházkerület nevében. Gondnoki kötelességeinek aggodalmas lelkiismeretességgel tesz eleget. Kevés kitüntetésére oly büszke, mint erre a hittestvérei szabad választásából nyert hivatalára.)
1911. – A Magyar Irodalomtörténeti Társaság elnöke. (Az akkor megalakult Társaság bizalma teljes egyhangúsággal fordul személye felé: mindenki őt vallja a magyar irodalomtudomány vezérének. Tisztikara: Dézsi Lajos, Négyesy László, Szász Károly, Zoltvány Irén alelnökök; Horváth János titkár, Pintér Jenő szerkesztő, Kéky Lajos jegyző, Ágner Lajos pénztáros.)
1915. – A budapesti egyetem rektora. (Az ifjúság javarésze a harctéren küzd a hazáért, ezért mondja rektori székfoglaló beszédében: «Legmélyebb megindulással azokat köszöntöm, akik nincsenek itt.» A rokkantan visszatérő szegénysorsú diákság sorsának enyhítésére tekintélyes pénzalapot gyűjt.)
1919. – A bolsevisták számos más egyetemi kartársával együtt őt is felfüggesztik tanári állásától: a hazafias magyar emberek a proletárdiktatúra szempontjából megbízhatatlan árulók. (Naplójegyzeteibe a következőket írja; «Nyugdíjazásom nemcsak föl nem háborít, hanem ellenkezően nagy megnyugtatásomra szolgál. Ha azok, akik az én szegény hazámat elkótyavetyélték, nemzetemet tönkretették, engem elcsapnak, rányomják a leghitelesebb pecsétet, hogy becsületesen szolgáltam a hazámat. Ennél a tudatnál pedig nekem, vén embernek, egyéb már nem kell ezen a világon.»)
1922. – Halála április 18-án, hetvennégy éves korában, Budapesten. (A kormány a nemzet halottjának nyilvánítja, végső tisztességtételéről az állami hatóságok gondoskodnak. Ravatalánál Ravasz László református püspök, Vass József vallás- és közoktatásügyi miniszter és Berzeviczy Albert akadémiai elnök búcsúztatják. A M. T. Akadémia előcsarnokából nagy sokaság kíséri nyugvó helyére, a Kerepesi-úti temetőbe.)
Kiadások. – Beöthy Zsolt szépirodalmi köteteinek jegyzéke az elbeszélő munkásságáról szóló fejezetben. Fontosabb tudományos munkái a következők. – Az első magyar politikai színmű és kora. Budapest, 1876. (Bölcsészetdoktori értekezés a Balassi Menyhártról szóló komédiáról. Különlenyomat a Századok 1876. évfolyamából.) – A magyar nemzeti irodalom történeti ismertetése. Két kötet. Budapest, 1877–1879. (A magyar irodalom történetét a kiegyezés koráig tárgyalja, de későbbi kiadásaiban néhány szóval megemlékezik a nevezetesebb újabb írókról is. Az irodalmi szemelvényekkel ellátott mű második kiadása 1880-ban jelent meg, tizenötödik kiadását Kéky Lajos rendezte sajtó alá és látta el pótlásokkal 1928-ban. A régibb kiadásokban az egyes fejezetek után gondosan egybeállított repertórium is volt, az újabb kiadások repertórium nélkül jelentek meg; ezért a régibb kiadások irodalomtörténeti szövegterjedelme nagyobb az újabbaknál. Már az első kiadás is nagy feltűnést keltett, amint erről a Fővárosi Lapok, Nemzeti Hirlap, Hon, Pesti Napló, Petőfi-Társaság Lapja, Középiskolai Tanáregyesületi Közlöny évfolyamai tanuskodnak. Toldy Ferenc hívei kissé tartózkodva fogadták az új irodalomtörténetírót, később Bodnár Zsigmond, Palágyi Menyhért, Tolnai Lajos és mások gúnyosan bírálgatták személyét, de az elfogulatlan tudósok és a középiskolai tanárok nagy megbecsüléssel fordultak nagyhatású műve felé.) – Színműírók és színészek. Budapest, 1882. (A szerző esztétikai munkássága színi bírálataival indult meg. 1878 őszétől a Nemzeti Hirlap, 1879 nyarától a Pesti Napló színi kritikusa volt. Bírálatainak első gyűjteményét Gyulai Pálnak ajánlotta.) – Csató Pál szépirodalmi munkái. Kiadja a Kisfaludy-Társaság. Budapest, 1883. (A válogatott gyűjteményt Beöthy Zsolt állította össze s írta meg hozzá Csató Pál életrajzát.) – Magyar balladák. Budapest, 1885. (A Jeles Írók Iskolai Tárának első füzete, a magyar középiskolák egyik legértékesebb könyve. Hatása messze túlterjedt az iskolák falain. A magyarázatos gyűjtemény úgy keletkezett, hogy a szerzőt megbízták Greguss Ágost könyvének, a jegyzetes Arany-balladáknak, harmadik kiadású sajtó alá rendezésével; munkája közben azután kibővítette az Arany-balladákat a magyar balladaköltészet legjellemzőbb termékeivel. Gyűjteményéhez remek bevezetést írt.) – A tragikum. Budapest, 1885. (A nagyszabású monográfiát a M. T. Akadémia 1887-ben a négyszáz aranyas Karátsonyi jutalom felével tüntette ki, a jutalom másik felét Csiky Gergelynek ítélték oda a Proletárokért. Rákosi Jenő idekapcsolódó könyve: A tragikum. Budapest, 1886. Beöthy Zsolt felelete: a Budapesti Szemlében. Bodnár Zsigmond felolvasása a Petőfi-Társaság egyik 1885. évi ülésén hangzott el, a megbírált szerző a Fővárosi Lapokban adta meg rá a választ. Palágyi Menyhért a Koszorú hasábjain merészelte leírni azt, hogy az új könyv «oly szörnyszülötthöz hasonló, melynek csak hátgerince van, de a feje hiányzik, az agy a németeknél maradt». Az ilyen hangú polémiákra sütötte rá Vadnai Károly a «fickó-virtusok» bélyegét a Fővárosi Lapokban; erről mondta ugyanott Beöthy Zsolt, hogy itt már a sértődésnek sem lehet helye, annyira lelkiismeretlen a támadás.) – A szépprózai elbeszélés a régi magyar irodalomban. Két kötet. Budapest, 1886–1887. (A Kisfaludy-Társaság 1880. évi jutalmával kitüntetett pályamű. Előzőleg a hírlapok és folyóiratok már számos részletét bemutatták a közönségnek; így a Budapesti Szemle, Egyetemes Philologiai Közlöny, Fővárosi Lapok, Ország-Világ, Pesti Napló, Századok. A M. T. Akadémia nemcsak kiadta a nagybecsű munkát, hanem második kötetét ki is tüntette az 1894. évi Marczibányi-jutalommal. A pályaművet a Kisfaludy-Társaságban annak idején Csiky Gergely, Greguss Ágost és Gyulai Pál bírálták; a jelentést Gyulai Pál írta.) – Horatius és Kazinczy. Budapest, 1890. (A M. T. Akadémia ötvenedik közgyűlésén felolvasott tanulmány többször is megjelent. A legnemesebb hevületű, emlékbeszédszerű magasztalások egyike.) – Széchenyi és a magyar költészet. Budapest, 1893. (Hasonló szellemű ünnepi megemlékezés. Új kiadása 1899-ben Tóth Rezső bevezetésével és jegyzeteivel jelent meg.) – Színházi esték. Budapest, 1895. (Mint az 1882. évi gyűjtemény, ez a kötet is értékes útjelző a magyar dráma és színészet történetében. Színi kritikái miatt néhány vitája is volt, elvi állásfoglalásai és gyakorlati megjegyzései a dolgában biztos bírálót mutatták.) – A magyar irodalom története. Képes díszmunka két kötetben. Budapest, 1893–1895. (A terjedelmes munkát Badics Ferenccel együtt szerkesztette, a művelt olvasók szívesen fogadták a két díszes kötetet, a tudomány emberei is sok tanulságot merítettek belőle. Második kiadása 1899–1900., harmadik kiadása 1906–1907-ben jelent meg. A Kis Beöthy mellett a Képes-Beöthy volt az irodalomtörténet iránt érdeklődő olvasók legfőbb forrása egy emberöltőn át.) – A magyar irodalom kistükre. Budapest, 1896. (Először egy millenniumi hivatalos kiadvány lapjain jelent meg, röviddel utóbb önállóan. Lefordították német, francia és angol nyelvre is. Ötödik kiadását a Kisfaludy-Társaság az 1919. évi Greguss-jutalommal tüntette ki. Hetedik kiadását Kéky Lajos rendezte sajtó alá 1931-ben.) – Vörösmarty Mihály. Budapest, 1900. (A költő születésének százados évfordulója alkalmából a Kisfaludy-Társaság ajándéka a magyar ifjúságnak. Harmincezer ingyenpéldányban osztották szét a diákok között.) – A művészetek története. Három kötet. Budapest, 1906–1908. (A képes irodalomtörténet mintájára készült munka az ő szerkesztésében jelent meg, de befejezetlenül maradt.) – Romemlékek. Két kötet. Budapest, 1923. (Tanulmányok, beszédek, cikkek. A gyűjtemény csaknem valamennyi maradandóbb értékű kisebb munkáját magában foglalja, így különösen a Magyar Könyvtár füzetei között, továbbá a Budapesti Szemlében és a Kisfaludy-Társaság Évlapjaiban megjelent írói arcképeit és irodalmi beszédeit.) – Beöthy Zsolt munkái. Budapest, 1928. (Kéky Lajos szemelvényes kiadása a Franklin-Társulat Magyar Klasszikusaiban.)
Irodalom. – Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. I. köt. Budapest, 1891. – Kőrösy László: Beöthy Zsolt. Budapest, 1895. – Jánosi Béla: Az esztétika története Magyarországon. Budapest, 1915. (Knight: Az esztétika története című munkából készült különlenyomat.) – Bódiss Jusztin, Lőrinczy György és mások cikkei a Komáromi Ujság 1918. évfolyamában. – A Budapesti Hirlap, Élet, Magyar Kultúra, Magyar Művelődés, Uj Idők s más hírlapok és folyóiratok cikkei Beöthy Zsolt halála alkalmából. – Négyesy László Beöthy Zsolt. Budapesti Szemle. 1922. évf. – Császár Elemér: Beöthy Zsolt, az irodalomtörténetíró. Budapesti Szemle. 1922. évf. – Pintér Jenő: Beöthy Zsolt és az Országos Középiskolai Tanáregyesület. Országos Középiskolai Tanáregyesületi Közlöny. 1922. évf. – Kéky Lajos: Beöthy Zsolt. Budapest, 1924. (Beöthy Zsolt beható életrajza, munkáinak gondos jegyzéke s az életére és munkáira vonatkozó irodalom teljes egybeállítása.) – Kozma Andor: Beöthy Zsolt. Budapesti Szemle. 1924. évf. – Négyesy László: Beöthy Zsolt emlékezete. Akadémiai Értesítő. 1924. évf. – Kéky Lajos: Beöthy Zsolt könyvtára. Magyar Bibliofil Szemle. 1925. évf. – Schöpflin Aladár: Írók, könyvek, emlékek. Budapest, 1925. – Szász Károly: Emlékek. Budapest, 1925. – Császár Elemér: A magyar irodalomtörténet százéves fejlődése. Budapesti Szemle. 1928. évf. – Mitrovics Gyula: A magyar esztétikai irodalom története. Debrecen és Budapest, 1928. – Pukánszky Béla: A százéves magyar irodalomtudomány. Széphalom, 1928. évf. – Waldapfel János: Beöthy Zsolt. Magyar Nevelés. 1928. évf. – Gál János: Beöthy Zsolt tanárvizsgálati dolgozata és Toldy Ferenc bírálata. Irodalomtörténet. 1929. évf.
