SZÍNÉSZET, SZÍNHÁZAK.
SZÍNÉSZET, SZÍNHÁZAK.
AZ 1867. ÉVI kiegyezés megkötése után a pesti Nemzeti Színház a kormány felügyelete alá került, anyagi ügyei az állam kezelésébe jutottak. 1873-tól 1878-ig Szigligeti Ede igazgatta a színházat, 1878-tól 1894-ig Paulay Ede állt az egyre jobban föllendülő művészi intézet élén. Szigligeti Ede idejében a Népszínház fölépítése, Paulay Ede alatt az Operaház megnyitása lehetővé tette, hogy az ország első színpadja a magasabb drámai műfajok művelésének éljen s ne fogyassza erejét népszínművek és operák előadásával. Paulay Ede új értékeket hozott a színpadi rendezés munkájába. A régi megmerevedett játékstílust hajlékonyabbá tette, franciás előkelőségű színészeket nevelt, kiváló művészegyéniségeit belekényszerítette az együttes játék munkájába. Régebben két-három próba volt egy új darabból, most tíz-tizenöt próbát is tartottak; az igazgató és rendező éber figyelemmel ügyelt a művészi összjáték felépítésére. A személyzet olyan kimagasló tehetségű művészekkel bővült, mint Halmi Ferenc, Ujházi Ede, Jászai Mari, Márkus Emília. Fennállásának ötvenéves fordulóját 1887-ben méltó büszkeséggel ünnepelhette a színház.
A Budai Népszínház 1861-től 1870-ig működött. Ez volt a második állandó magyar színház a fővárosban.
A magyar operettet ez a színház teremtette meg. Molnár György színigazgatónak egyéb érdemei is voltak: rendezői tehetségével iskolát teremtett, a kezdő drámaírók tehetségének kibontakozását szívesen segítette, látványos darabjaival a németajkú közönséget is elcsalogatta a magyar színészet támogatására. A színházat Buda város tanácsa 1870-ben eladta az északkeleti vasúti társaságnak s ez mindjárt le is romboltatta a kilenc évvel azelőtt megújított épületet. A budai magyarok ettől kezdve tél idején a Várszínházba jártak, ahol a Nemzeti Színház művészei tartottak előadásokat; nyarankint a krisztinavárosi Horváth-kerti Színkör színjátékait látogatták, itt különféle vidéki társulatok játszottak évről-évre.
A pesti István-téri Népszínház 1872-től 1874-ig állt fenn. Miklóssy Gyula színigazgató építtette, ő játszott benne társulatával, de a színházlátogatók nem támogatták eléggé, az első külvárosi színház két évi vergődés után megbukott. Eredeti és fordított darabokat, zenés és táncos színjátékokat, népszínműveket, operetteket, rémdrámákat játszottak benne. Semmiképen sem tudtak közönséget toborozni, mert a pesti lakosság jelentékeny része a lipótvárosi Gyapjú-utcai német színházat látogatta, a magyaroknak viszont elég volt a Nemzeti Színház. A német színészet ebben az időben mind Budán, mind Pesten még mindig számottevő versenytársa volt a magyar színészetnek. A Városligeti Nyári Színkörben is németül játszottak s csak az 1890-es években kezdték meg a magyarnyelvű színjátszást. Általában a főváros külső részei a bécsi külvárosok életére emlékeztettek. Éjjelenkint a zenés kávéházakban a német-zsidó orfeumi előadásokon mulatott a szórakozást kereső közönség.
A németajkú főváros megmagyarosításában, a népszínmű fejlesztésében, az operett kibontakozásában történeti érdemeket szerzett a Népszínház harminchárom éves munkája. A nevezetes épület 1875 október 15-én nyílt meg, épületét közadakozásból emelték, telkét Pest városa adta. Felépítése és berendezése hétszázezer forintba került, nézőterén kétezer ember számára volt hely. Megnyitó előadásán I. Ferenc József király is megjelent Rudolf trónörökössel és báró Wenckheim Béla miniszterelnökkel. Ezen az estén jelentéktelen és hatástalan egyfelvonásos darabokat adtak (Ábrányi Kornél: Fölavatás, allegórikus jelenet; Rákosi Jenő: Jeremiás siralmai, bohózat; Rákosi Jenő és Erkel Gyula: Leánykérő, népszínmű; Berczik Árpád és Huber Károly: A király csókja, operett); de az első nehézségek leküzdése után csakhamar nekilendült az előadások üteme. Rákosi Jenő leleményes színigazgatónak bizonyult, színészei közül Blaha Lujza országos nevezetességgé fejlődött. A felülmúlhatatlan naturalista művésznő játékához nemcsak a fővárosi emberek tolongtak, hanem a vidékiek is; a közönség és a sajtó ritka egyértelműséggel magasztalta a «nemzet csalogányát». A népszínmű addig virágzott, amíg Blaháné énekelt a színpadon: Az operettet különösen Pálmay Ilka, Hegyi Aranka és később Küry Klára művészete vitte bele nagy erővel a közönség érdeklődésébe. Rákosi Jenő után Evva Lajos vette át a színház igazgatását (1881–1896), utána Porzsolt Kálmán következett (1896–1904), később Vidor Pál, majd Mader Rezső kisérletezett a hanyatló színház vezetésével.
I. Ferenc József király jelenlétében 1884. szeptember 27-én nyílt meg a magyar királyi Operaház. Felépítése és berendezése többe került három millió forintnál, épülete Ybl Miklós egyik remeke volt, nézőterén ezerkétszáz személy fért el. Mint a Nemzeti Színház, ez a művészi intézet is a belügyminisztérium, 1907-től kezdve a vallás- és közoktatásügyi minisztérium legfőbb felügyelete alá tartozott, fenntartásának költségeit az állam viselte. Intendánsai és igazgatói többnyire szerencsésen irányították, a magyar zenei műveltség fejlődése sokat köszön tevékenységüknek. Az állami gazdálkodás természetéből folyik, hogy ez a magas színvonalú és lelkesen látogatott dalszínház is időnkint zavaros pénzügyi helyzetbe jutott s csak alapos ráfizetéssel tudták fenntartani.
A millennium éve előtt mindössze három értékes színház működött Budapesten: a Nemzeti Színház, a Népszínház, az Operaház. 1896 május 1-én megnyílt a negyedik nagy színház is: a Vígszínház. Az új színházat gróf Keglevich István, Faludi Gábor és Szécsi Ferenc alapították, színigazgatójuk Ditrói Mór volt, a megnyitó darabot Jókai Mór írta. (A Barangok, vígjáték.) A Nemzeti Színház komoly hagyományaival és klasszikus játékstílusával szemben a Vígszínház új utakra tért: népszerűvé tette az érzékcsiklandó franciás vígjátékokat s kialakította a gyorsütemű, naturális stílusú együttes játékot. Különösen Hegedüs Gyula és Varsányi Irén ragadták el a közönséget természetes színjátszó stílusukkal. A kitűnő művészi irányítás alatt álló vállalat a színészek egész csoportját nevelte naggyá és számos kiváló írói tehetségnek adott módot a megnyilatkozásra.
A Vígszínház nem adott elő zenés darabokat, ezért nyílt meg az operettek új stílusú előadására, 1897 október 16-án, a Magyar Színház. Könnyebb fajsúlyú prózai színműveket is szívesen hozott a közönség elé, később egészen átalakult prózai színházzá. Első igazgatója Relle Iván volt, művészeit a vidék tehetségesebb színészeiből szerződtették. Dramaturgjai a külföldi szerzők ügyes megválogatásában és a magyar drámaírók szóhoz juttatásában érdemes munkát végeztek; a közönség különösen 1907-től kezdve, Beöthy László igazgatása alatt, látogatta kitartóan a leleményes rendezésű, eleven összjátékú előadásokat.
A vidéken Kolozsvár színészete volt a legkülönb. A kolozsvári Nemzeti Színházban prózai darabokat és dalműveket vegyesen játszottak, csakúgy mint Budapesten a Népszínház és Operaház megalapítása előtt. A színházi ügyek élén álló választmány évi segélypénzzel támogatta a szerződéses igazgatókat, 1870-től kezdve I. Ferenc József király is jelentékeny évi szubvenciót juttatott a színháznak. Az első hazai állandó színház ötvenéves fennállásának fordulóját 1871-ben ünnepelték. A társulatok sokat küzdöttek anyagi bajokkal, a felügyelő bizottság élén álló intendánsok jelentékeny összegeket áldoztak a színházra, a nehéz helyzet csak az 1880-as évek vége felé kezdett javulni. Ditrói Mór színigazgatása idején (1887–1896) föllendült a színházi élet, a színpadon kiváló művészek játszottak, a közönség várakozáson felül támogatta a történeti érdemű magyar játékszínt. A színészek közül különösen Ecsedi Kovács Gyula tett szert országos hírnévre.
Pozsonyban csak fokozatosan jutott térhez a magyar színészet. A németajkú lakosság még a német színészeket sem pártolta megfelelő módon, a magyarság száma viszont kevés volt ahhoz, hogy a vándorló magyar színtársulatokat hosszabb ideig fenntartsa. 1886-ban felépült az új pozsonyi színház, a magyar színészek a német társulatokkal felváltva játszottak, Pozsony város törvényhatósága 1905-ben megszavazta a magyar színészet állandósítását. Ettől kezdve a magyar színészek október elsejétől március végéig állandóan játszottak az ősi koronázó városban. – Debrecenben 1865 őszén nyílt meg az új színházi épület Katona József Bánk Bánjának előadásával. A színészek csak az év egy részében játszottak, de a társulat még így is megbukott, olyan csekély volt a közönség érdeklődése. Egy színügyi egyesület vette kezébe a színpártolás dolgát, buzgólkodását siker követte, ettől kezdve a színészek több éven át végig tudták játszani a téli évadot Debrecenben. Utóbb ismételten csődbe jutottak az igazgatók, csak az 1890-es évektől indulhatott meg a zavartalanabb színjátszás, 1898-ban nagy fénnyel ünnepelték meg a debreceni színészet százéves jubileumát. – Szegeden az 1879. évi nagy árvíz után kezdődött a színészet föllendülése, rendes színház épült, a város megkövetelte és meg is kapta az előadások művészi színvonalát. A városi tanácsurak többnyire szerencsés kézzel választották ki a színigazgatókat a pályázók közül. – Pécsett az 1860-as években a magyarságnak még küzdenie kellett a németséggel, de a német társulatok lassankint eltűntek a városból. 1895-ben megnyílt az új színház félmillió forint építési költséggel.
Irodalom. – Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. Tizennégy kötet. Budapest, 1891–1914. – Országh Sándor: Budai színházak és játékszín 1783–1895. Budapest, 1895. – Ferenczi Zoltán: A kolozsvári színészet és színház története. Kolozsvár, 1897. – Géresi Kálmán: A debreceni színészet története. Debrecen, 1898. – Naményi Lajos: A váradi színészet története. Nagyvárad, 1898. – Keresztesy Sándor: Miskolc színészetének története. Miskolc, 1903. – Kugler Alajos: A soproni színészet története. Sopron, 1909. – Fekete Mihály: A temesvári színészet története. Temesvár, 1911. – Kremmer Dezső: A fővárosi színművészet multja. Budapest, 1914. – Czobor Alfréd: A kassai színészet története. Kassa, 1915. – Szász Károly: Várszínházi emlékek. Budapest, 1921. – Pataki József: A magyar színészet története 1790–1890. Budapest, 1922. – Szathmáry Zoltán: A debreceni színház története. Debrecen, 1924. – Galamb Sándor: Népszínházak és a Népszínház. Napkelet. 1925. évf. – Verő György: A Népszínház Budapest színi életében. Budapest, 1925. – Rákosi Jenő összes művei. 1–3. köt. Budapest, 1927. – Benyovszky Károly: A pozsonyi magyar színészet története. Pozsony, 1928. – Lugosi Döme: A szegedi színészet története. Szeged, 1929. – Romhányi István: Színházalapítási törekvések a főváros egyesítése után. História. 1929. évf. – Schöpflin Aladár szerkesztésében: Magyar színművészeti lexikon. Négy kötet. Budapest, 1929–1931. – Németh Antal szerkesztésében; Színészeti lexikon. Két kötet. Budapest, 1930.
