A KATOLIKUS IRÁNY.
A KATOLIKUS IRÁNY.
AZ ÍRÓNAK – a katolikus felfogás szerint – éreznie kell, hogy az élet végső célja nem itt van a földön, hanem egy másik világ örök tisztaságában. Ha a hitetlen művészi lélek teljes nyugalommal fordul az olvasók közömbös tömegeihez, a katolikus írónak is megvan az a joga, hogy írásművészetével fölkeresse a hívők százezreit. A hit nem fojtja meg a művészetet, az Isten felé fordított tekintet nemcsak a magasságok világába, hanem a mélységekbe is szabad szárnyalással fordulhat. A katolikus író az élet valóságaiba éppen úgy belekapcsolódhatik, mint a realista, csak szellemében és látásában van különbség; foglalkozhatik a bűnnel is, de éreznie kell felelősségét közönségével szemben; föltárhatja az igazságot, csak ne feledkezzék meg arról, hogy valójában egy földöntúli világ szellemének harcosa.
A katolikus álláspont szerint a forma csak akkor érték, ha egyúttal tartalmi gazdagságot is foglal magában, ha a művészi külső gondolati és érzelmi kincsek kerete. Formai tökéletesség nem sokat ér tartalmi szépség nélkül, sőt olyan lehet, mint a díszesen tálalt mérges étel vagy a kábító illatú gyilkos virág. A katolicizmus is eljegyezte magát a széppel, a katolicizmus is belevilágít a lélek titkaiba, de tagadja, hogy a test ösztönélete vagy a pillanat mámora az emberi élet középpontja. Nem elég, ha a vers, regény, színdarab esztétikai színvonalú. Legyen az irodalmi alkotás nemes világnézetű, becsületes erkölcsű. Legyen az irodalom a gyönyörködtetés tiszta forrása, hogy ennél a forrásnál a romlatlan fiatalak és a kijózanodott öregek egyforma megnyugvással olthassák lelki szomjúságukat.
A huszadik században a konzervatív-nacionalista lírikusok egy része is átvette az impresszionista-szimbolista irány művészi kifejező eszközeit. A katolikus szellemű költők közül HARSÁNYI LAJOS (1883–) színes képsorozatokban számolt be látomásairól. Lantjának húrjait a természettel való együttérzés, az élet szemlélete, a halál gondolata, a vezeklés és erkölcsi megtisztulás eszméi zendítették meg. Költészetéből a dunántúli templomok hangulata áradt, összeszövődve szimbolikus és misztikus elemekkel. Ez a líra nemcsak az egyházi érzésvilág és a papi élet bensőségeibe pillantott be, hanem életre keltette a Fertő-vidék hangulatait, a dunántúli falu nyugalmát, a rétek és nádasok festői képeit s a műveltségért epedő lelkek mélabúját a vidék elzártságában.
A modern élet idegenkedve fordul el a falutól, Harsányi Lajos lelki megnyugvást talál a vidék csöndjében. Orvul csap le a halál a dús városok lakójára, zűrzavarban rohannak vele a cifra temetők felé; a falun piros arccal ül az elaggott ember, csöndesen sütteti magát az őszi napfényben. El-eljön hozzá az öreg pap, beszélgetnek a világ dolgairól, bölcseségük olyan, mint a kristály. És lárma, sincs, ha a megbékült halottat elviszik az örök hazába, a dombos temetőbe. A temető-körül vidám nép dolgozik, a nyírfák között szellő susog, a kakukfűről illat árad, a tücsök nótát mond az unokák hűségéről.
Mi más az élet a falu határain kívül, milyen borzongató a városok élete. Rejtelmes jelek hirdetik az egész világon a rohamosan közeledő végső veszedelmet, kiáltó valóságok harsogják fülünkbe: vesztébe rohan az emberiség! Nézzétek csak a rothadó ókori Rómát, s a mai kor képe rémlik elő a régi tükörből. A politikus szónokol, a közéleti férfiak gyanús üzleteket kötnek, az asszonyok szemöldök-íveiket tépik, a szolga titokban csúfolja gazdáját, a bölcsek öngyilkosok lesznek, a tömeg a fórumon, népkonyhán és cirkuszban tolong: így él Róma, így él a mai kor: vitázik, élcel, pletykákat mond, liheg, népjogot követel, s nem veszi észre, hogy jönnek a barbárok. S megkondul a költő hangja: «Polgár! Nem hallod a harangszót?» Nem látod, milyen földrengés készül körülötted? Nem gondolsz arra, hogy valamelyik vérvörös vasárnapon templomod ajtaja bezárulhat, a csőcselék elrabolhatja utolsó filléreidet, a külvárosok lángba borulnak, lakásodból kiűz az utca népe. Vörös az ég alja, süvölt a forradalom sípja, s te lomhán ülsz otthonodban, élvezed kicsiny életed kényelmét. Polgár! Nem hallod a lélekharang szavát?
Harsányi Lajos a modern világban élő, de vallása hagyományait egész teljességében átérző katolikus pap lelki életének feltárásával új elemeket vitt az egyházi szellemű lírába. Hogy ebből a vallásos költészetből nem lett érdektelen papi líra, ez a költő érdeme. Harsányi Lajos versei között a modern magyar katolikus költészet számos, értéke fénylik. (Hagia Sophia, Toronyzene, A boldog költő, De profundis, Mi cha él.) A költő egyházi ihlete a szimbolizmusban találta meg legtetszetősebb kifejező formáit, erényei, és hibái ebből a stílusdivatból nőttek ki. A szimbolizmussal együtt jár a mesterkéltség, keresettség, homály, a szimbolista költő ritkán tud úgy hozzáférni olvasói lelkéhez, mint az ösztönösen éneklő lírikus, a szimbolizmus hidegségét, csináltságát, rejtvényszerűségét Harsányi Lajos sem tudta kikerülni.
Látomásos hajlam dolgában igen erős a Harsányi-líra. A katolikumba merült lélek az egyházi pompa gazdagságával iparkodik megérzékíteni vallomásait és elképzeléseit. A költőnek a hangok ritmikus lebegése iránt kevésbbé fejlett az érzéke, annál jobban gyönyörködik a színhatásokban. Olykor csupa stilizáltság, merő dekoráció. Eszméit a víziók csillogó köntösébe öltözteti, képzelete a színhangulatok szárnyán röpdös.
Társadalomszemléletében keresztény-szocialista. Elkeseredetten szemléli a nagytőke embertépázó önzését, megdöbben a gépkultúra lélekmorzsoló átkától. A bolsevizmus ellen nincs más mentség, mint Jézus tanítása; a kommunizmus barbárságát nem győzheti le más, csak az evangélium. A marxizmus sátáni munkája és a kapitalizmus zsidó könyörtelensége: a kettő között vergődik az emberiség.
Mint elbeszélő az életrajzi regény művelője. Nehéz műfajt választott, mert hősei az árpádkori történelem szentjei, s a szentek életregénye a művészi hatás szempontjából kockázatos műfaj: a regény nem tűri meg maga mellett a legendát, a legenda szembekerül a regénnyel. Az író nem eresztheti szabadjára képzeletét, nem térhet el az egyházi hagyománytól, nem mondhat ellent a történelem tanításainak. Hiába a lélekéreztetés, a kordíszítés, a költői stílus: a mesemondásban kötve van az elbeszélő. (A szent asszony, Az elragadott herceg, A nem porladókezű király.)
A huszadik század magyar katolikus líráját Harsányi Lajos és Sik Sándor indították útnak, a régibb katolikus költészetet a hagyományos formából és tartalomból ők vezették át a modern irodalom stílusába. SIK SÁNDOR (1889–) lírája a magyar vallásos költészetnek egészen új jelensége. Alig van még egy költőnk, akiben az igazi katolikus lelkiség Sik Sándoréhoz hasonló virágzást mutatna. A vallásosság benne nem a régi templomi költészet folytatásaképpen, hanem egyéni élmény és belső átélés alakjában jelentkezik. Romantikus fantáziáját finom impressziók szövik át, megnyugvást sugárzó hitét nyelvének és ritmusának gazdag áradásával fejezi ki. A magányában eszményeinek élő szerzetesi lélek belső világát az ő költeményei mutatják legszebben.
A költő boldogan él Isten szemléletében, a természet ölén. A hegyoldalon százados fenyőfák bólogatnak, az éjtszakában csöndesen morajlik a Garam, a cserkész-sátor nyílásán benevet a hold; vidáman alusznak a cserkészfiúk, ezek a drága palánták, a magyar jövő reménységei; s a költő ajkáról fohász száll az éghez: vajha ez az ifjú virágoskert épségben növekednék naggyá! Másutt is föltűnik a cserkészek tábora. Nyolcezer fiú alussza tiszta álmát a bulavidéki hegyekben, de a virrasztó poéta lelkét gyötrelmes kérdések kínozzák: lehet-e hinni az ifjúságban, érdemes-e küzdeni a magyar jövőért? A távolban pokolveres az ég, az a pesti éjszaka fénye, szeméremoltó színpadok tüze, táncok őrjöngő forgataga, csupasz testek festett szennye, lihegő, cigarettafüstös, villanysugaras rothadás «Nem látod-e, hogy tántorog belé a céda fénybe minden, aki ép? A nemzet húsa, édes veleje, haza és jövő és emberiség! Halál, halál!» Odakerülnek ezek az ifjak is, most még romlatlan serdülők, hiába virraszt álmukon a szeretet és aggodalom. Vagy megnyugvást ad talán az ország többi tája? Az Alföld, a Dunántúl? Minden alszik! Ki sejti ott a nemzet álmait? «Alszik! Vagy halott? S az Isten feltámaszt-e oly halottat, aki jól érzi a sírban magát?» S az ország határain túl? Őrült kezek kaszabolnak a levegőben, zúznak, irtanak. Halál és ördögárnyak mindenütt. Nincs itt miért küzdeni, nem lehet a görgeteg alá feküdni, ki tudná az őserdők lángját kézzel eloltani – és mégis: «Hiszek! Hiszek!» Egyszer csak szétomlanak a gyilkos Bábelek, új emberinem kél, a testvéri kezek egybefogódznak, mert a lélek akar és teremt, búzaszemet varázsol a hant alól, s a sziklából Krisztust támaszt föl. «És hogyha nem: hát akkor is! Ha mindhiába: akkor is! Ha minden álom: akkor is! Ha minden meghal: akkor is! A szép akkor is szép marad, a tiszta tiszta, rút a rút. Az Igazság igazság akkor is, ha meg nem látja senki sem. A Szeretet mosolyog, és szeret, és a kereszten is király. A tett külömb a tunyaságnál, és hol a tépett lobogónál tiszteletesebb szemfedő? Mert akit egyszer meglehelt a lélek, annak mindegy-lom, élet vagy halál: Az él és áll, és énekel, és alkot.»
A nagyváros forgatagában, az emberarcok rengeteg erdejében kóborol a költő, s az egyik útján valami a szemébe villan: egy szem, gyűlölködő, alattomos, didergő, akár a meztelen gyilok; ránéz egy arc, rút arc, kaján, sötét, gonosz. Szegény arc, mi lehet mögötted? E fül, e száj, ez orr mennyi rontó mérget szíhatott, hogy ennyi rútság özönlik róla. Hány durva kéznek hány ökölcsapása szaggatta szét e boldogtalan arcon az Isten-arca mását, míg ennyi vadság, ennyi gyűlölet ülte meg. Rettentő lajstrom ez az arc, ezer ember ezer bűnét kiáltja az ég felé. «Testvér, megállj! Hadd fogjam át melengető testvérkezemmel verejtékes, magányos ujjaid. Én szólni akarok veled: akarom hallani keserű titkodat! Zord rejtvény, tán a kulcsod én vagyok. Vert életed kietlen sok nemére, tán ajkamon rügyellik az igen. Jöjj, fáradt bujdosó: tán írva van, hogy bennem lelj hazát! Testvér, a kezedet!» Nincsen sehol, eltűnt az utcák óceánjában. Egy pillanatra lobbant föl, mint a hullócsillag, mint a denevér az éjtszakában, azután elsuhant. Süket arcok, értetlen szemek hullámoznak a nyüzsgő utcán.
De vedd csak kezedbe az eleven csodakagylót, a rádiót, vagy – ami még mélyebbről muzsikál – kapcsold össze lelkedet a költő lelkével, ezzel a feszülten rezgő antennával, s halljad és lásd az ő idegszálain keresztül a minden lelkek minden hullámzását. Kép, kép után suhan. Talán egy dekadens poéta ül most a drót végénél, s halkan zengeti árva rímeit; talán egy fiatal leány énekel a bokrétás pódiumon, és lelke mélyén a dicsőség, fény, szerelem, reménységének szivárványíve játszik; talán egy vén muzsikus nyaggatja reszkető kezével a zongora zengő csontjait, és lelke vásznán végigsurrannak életének kísérteties filmtöredékei. Zúg a rezgő drót a háztetőn, zúg a titokzatos élet és halál. Falusi ház fölött zenél a drót, a gazda félretolja vasvillája nyelét, s méltósággal, kíváncsisággal – és egy szemernyi megvetéssel is – csatolja homlokára a kagylót; körülötte gyermekek viháncolnak, a konyhán asszonyok csörömpölnek, szekér zörög a ház előtt, locsog az utcán a harmadheti sár. És mindenütt a világon zúg a titokzatos tölcsérből a csodálatos Máté Passio. Ott is, ahol fiatal francia tisztek ülnek a garnizonban; ott is, ahol a kincses Indiák felé száll az óriási óceánon az angol lobogó; a berlini külváros kocsmájában csakúgy, mint a laboratórium csendjében; s egyformán hallgatja a kagylós drótot a forradalomért lelkesedő proletár, a világjáró japán professzor, a kanadai farmer, a fokvárosi szerecsen és a falusi tanítókisasszony. Hallgatja százezer füllel, százezer szívvel az Ember. «És látok! Látok a légen át, légen és zűrön és sötétségen át, káprázatokon és minden sokféleségen át, és minden őrültségen át: látom, látom: az öklök szétsimulnak, szemkarikák, ajakráncok, homlokbarázdák elsimulnak, minden tisztátalan nem-ember hangok elcsitulnak: lám a Zengő Kagyló koszorúja alatt olyan testvérforma minden arc!»
A dekadens panaszkodókkal szemben Sik Sándor lírája a diadalmas világnézet költészete: vígasztaló ellenkép a világfájdalmas siralmak pesszimista korszakában. Legvonzóbb vallomásai emberszeretetéből fakadnak, de a világháború és az irredentizmus is szerencsésen ihlette költészetét. Bölcselő verseiben ódai szárnyalással tör a titokzatos magasságok felé; napi élményekből fakadó költeményei érzékenyen fonják egybe a szív hangulatát az élet valóságával; hangulatképeiből mélyértelmű jelképek éltető sugarai rezdülnek elő.
Teljesen benne él a modern gondolkodásban, korszerű kifejezésekben, új versformákban, de nem vesztette el kapcsolatát a klasszikus hagyományokkal sem. Eleinte Prohászka Ottokártól és Ady Endrétől tanult ő is, mint Harsányi Lajos, később fölszabadult minden idegen hatás alól, s a vallásosság, hazafiasság, emberiesség eszméitől hevítve ment a maga önálló útján. Lírájából a vérző nemzet jajszavai komor hangokat csaltak ki, egyébként világszemIélete az Isten eszméjéért rajongó optimista lírikus lelki világának kisugárzása volt. Bizalommal ölelte szívéhez minden felebarátját, szeretettel fordult a nyomor és bűn fiaihoz is: «Nem, nem, nincsenek gonosz emberek!» Hogy a söpredékből sem az értelem, sem a jóság nem nevel soha tisztességes embercsoportot, ez a meggyőződés nem fért össze életszemléletének nagylelkűségével.
Színműírásában a klasszikus magasrendűségre törő dráma művelője. Zrínyiről (1923) írt történeti tragédiájának hőse a tizenhetedik század nagy magyar költője. Zrínyi Miklós végzetes körülmények közé sodródik nemzete iránt érzett szeretete összeütközésbe hozza királyhűségével. István király (1933) két ellentétes világot mutat be: a fajtáját bölcsen szerető, nemzete érdekében haladni vágyó magyar léleknek és a hagyományokhoz mereven ragaszkodó, pogány ellenzéknek harcias világát. A keresztény-pogány kérdés életrekeltése, a kor hangulatának a mai időkbe való varázsolása, a szenvedélyek drámai összeütközésének rajza, a mozgalmas jeleneteknek a mélyértelmű tragikus magköré való kiépítése a drámai nyelv nemes veretével egyesül az első magyar király tragédiájában.
Miként Sik Sándor, a maga útjain haladó költő MÉCS LÁSZLÓ (1895–) is. A költészetet nem szórakoztató játéknak fogja fel, hanem prófétai küldetésnek: korszerű eszköznek arra, hogy segítségével kifejezést adjon milliók nyugtalanságának, s rámutasson a társadalmi berendezkedés igazságtalanságaira. Eligazítani az emberiséget az emberiesség ösvényein, kimenteni a mocsarakból a bennük vergődő lelkeket, kezet fogni a balsors üldözöttjeivel: ez a költő egyik legszentebb hivatása, ez Isten szócsövének társadalmi küldetése.
Lírája képekben gazdag, nyelvi fordulatokban meglepő, ritmusában zenei. Mikor atyját és anyját énekli meg, ez egészen újhangú családi líra; ha a természetbe mélyed, a leíró költészetnek nem a megszokott régi típusait veszi mintául; s amikor a testvériség dallamai szállnak szívéből ajkára: új eszméket, új színeket, új dallamokat ad. A nyomor a békében, a vérontás a háborúban, az emberi alávalóság mindenkor: ez foglalkoztatja legizgalmasabban kedélyvilágát. Isten országáért sóvárog, irtózattal fordul el minden öldökléstől, megbocsátást hirdet az egymás ellen zúduló indulatok tajtékzása között. Emberszeretetének méla hangjába sok misztikus elem vegyül. Sorai széles mederben hullámzanak, képei egymásra áradnak.
Már pályája elején szemére vetették, hogy gondolkodása forradalmi: katolikus paptól addig még soha nem hallott megnyilatkozásukat bocsát világgá költeményeiben. Háború-ellenes panaszhangjaitól sokan megdöbbentek. A békebarátot és szabadgondolkodót látták benne, s attól tartottak, hegy a politikai radikalizmus hullámaiba irányítja líráját. Mécs László azonban minden szabadelvű emberszemlélete ellenére sem tért le a keresztény világnézet krisztusi ösvényéről.
Magyar nemzeti érzése egyre nagyabb erővel tört fel költészetében. Hitet öntött a kételkedőkbe, reményt hirdetett a csüggedőknek. Őszinte vallomásokkal, nemes gondolatokkal, korszerű eszmékkel telített lírájában mégis az egyetemes emberi együvétartozás hirdetése a legeredetibb érték. Átérzi a minden oldalról gyötört emberiség szörnyű fájdalmát, s megcsörgeti az egyéni bús sors lerázhatatlan bilincseit.
Élete a felvidéki hegyek közt, a Hernád völgyében kelt szárnyra, abban a kis tót falucskában, ahol a szegény kántortanító öt gyermekét nevelte föl kicsiny jövedelméből. A szegénység napról-napra földre tiporta, Isten és a jó reménység mindig talpra segítette. Fiának szárnyat adott, ő maga lent maradt a porban. S mégis mily boldogság, amikor annyi idő letelte után az öreg szülőkhöz megjön a fiú – a pap és költő – s az öröm könnyzápora hull fejére. «Jártam én Sorrento táján, híres Nápoly ölébe vitt a gyorshajó: de sehol annyi báj, varázslat nem verte végig lelkemet oly sok léleknyitó titokkal, mint itt e zugban. A gyermekkor paradicsoma elveszett, emléke ott lappang a házban, méhesben, utakon, templomdombon, folyó mellett. A Hernád némán hömpölyög, a vén hegyek búsan bámulnak, az úton pár tehén kolompol, a távolban elszáguld egy gyorsvonat.
Az Úr akarata a maga szolgálatára rendelte a költőt, hogy szivárványhíd legyen ég és föld között. Súlyos sors Isten pányváját viselni, s mindíg égre intő ujjal állni, mint egy nagy torony. De azért engedelmesen vitte ifjú lelkesedését oda, ahová az Úr küldötte: a parasztok közé; bemártotta engedelmes szívét Krisztus vérébe, s megszentelte jósággal a határt és a falut. Fog-e rajta buzgósága? Isten dolga. Éldegélnek az egyszerű falusiak; dolgoznak, hazudnak, csalnak, lopnak, bizton és mélyen alusznak; maga a pap, a fáklya, félve él, félve jár, félve fekszik köztük: keresi léte kulcsát, s nem találja sohasem. A kétségek vándorútján feketélő jegenyékről könnyek hullnak fürteire, siratják őt a fák is. Útja az idegenség országában céltalanul megy. Jóságának szirma mindíg idegenekre hull, akik ha kicsit talán szeretik is, mégis csak valami furcsahangú más madárnak tartják. «Magányosság útja-szélén titokfákról könnyek gyöngye hull fejemre, s csak siratnak engemet a téli fák.»
A lakodalomban a tisztes vének közé ültetik a papot, ott beszélget a törvénytudók közt, de mit csináljon a szívével? Mit csináljon a szívével, amely olyan, mint valami vad tavaszból idedobott tulipánhagyma: tombol benne a tavasz, s virágokat szöktetne nagyra. Vének padkáján üldögél, s nézi, hogyan táncolnak mások helyette, s amíg elmereng e csalfaságon, nagyot kacag rajta a sors. Máskor, ha a városba jut, hallja, hegy egy zugkocsmában diákok dalolnak hősiesen, hetykén, felelőtlenül. De jó volna most, kinnhagyva az éveket, diákként kurjongatni, s az asztalra szórni a ki nem virágzott mámort. Sötét sikátoron mintha nagyokat rikoltana és kacagva szaladna valaki: az ifjúságnak vége!
Sötét élet a magános ember élete! Neki sohasem csilingel gyermeki kacaj a csendben, bús lámpafénynél üldögél, szíve száraz ágán nem hintáznak az öröm pillangói. Csatangol a csatakos őszi éjben, s lopva leskelődik be oda, ahol a családi tűz sugara táncol. Nagynéha betér egy-egy barátjához, fanyar képpel tréfákat mondogat, hagy ne sejtse senki, mily fagyos a lelke. Ne sejtse senki, hagy koldulni jött egy kis derűt, pár percnyi meleget. A mindenségnek minden álma ott él a családi kör négy fala között. Családi fészek: szent teljesülése az ifjú vágynak.
A hegyek őszt lehelnek, nyirkos, fagyos az est, vérharmatos a lélek. Madár száll a levegőben, vérszínű varjú röpdös, s amerre elhalad, tűvészt, gyilkos átkot hord szárnyain. Vándorbotot kellene keresni, és menekülni a kultúrától. Jó volna a sárosi hegyekben pásztornak lenni, és nem látni, ki öl szebben: a német vagy a szerb? Jó volna mámort inni: pálinkát, karcos vinkót. Jó volna háton fekve bámulni, mi száll az ég ívén? És nézni, enni, élni, ahogyan élnek a tehénkék, s lehullani, mint az elsárgult őszi levelek.
Szörnyű éj volt, vad háború éje, vér csurgott minden testen. Az ember elfeledte, hogy arca régen Krisztus arca volt. Leszakadt a szivárvány a népek közt, s még mindíg mocsár van, még mindíg förtelem ül a lelkeken, még mindég ott gubbaszt a Sátán az élet fáján. De megkongatja piros harangját – ifjú szívét – a költő: elég volt az éjtszakából! Álmodjunk már hajnalt végre! Minden szívből minden jóság jőjj elő! Átkozott, aki gyűlölettel pillant embertestvérére; áldott, aki a békességet hirdeti, s nyitott ajtóval, ölelő karral, lágy kenyérrel, teli kancsóval várja a vándort.
A modern katolicizmus bizalommal tekintett a szociális érzéstől áthatott költőre, örvendett nagy istenhitének, helyeselte evangéliumi szellemtől áradó tanításait; a konzervatív katolikusok aggódva figyelték, hol kerül szembe az egyház álláspontjával, mikor csúszik el a képzelet és hangulat lejtőjén. A költőnek Istenhez való viszonya nagyjából olyan, mint Ady Endréé: nem a keresztény hívő alázatával tekint Istenre, hanem a gyermeki képzelődés duzzogó jeleneteibe vonja bele az Úr alakját. Amint nem minden politikai vers egyben hazafias költemény is, az Istent emlegető ritmusok sem mind vallásos ligai darabok. Mécs László költészetében Isten kis dolgokkal babrál («Ha én pár szappanbuborékot fújnék, forradalmas botrány törne ki minden pletyka-fronton»); Isten néha behúnyja Nap-szemét, s havat álmodik a földgolyóra («S én szűkölök és nyugtalan vagyok, mit fognak enni télen a szegények?»); Isten néha tréfából tarka szivárványt akaszt a távozó vihar hátára («Mit szólna itt a nép, ha én az utcán egy elmenő hátára sebtiben ilyen tréfás szamárfület csempésznék?»); Isten úgy játszik a messzeségben, mintha nem is tudna vértengerről, könnytengerről, hadiözvegyekről, rokkantakról («Kérdezlek, mit akarsz velünk, minők törvényeid s a szenvedésről Isten-agyadban elbujt nézeted?»). A költő teleaggatja a legfelsőbb lény alakját emberi tulajdonságokkal, mintha nem is hinne a mózesi és krisztusi személyes Istenben. Uram – fordul ehhez a különös lényhez – látom, hogy beszélsz, de én nem értelek. Csak egyre nézlek, mint ahogyan engem néz a kutyám, ha Budapestre megyek, táskámban összes műveimmel. («Csak néz, csak néz, hiába mondanám, Minek megyek, kivel fogok beszélni, Milyen zenével altatom szívem, Csak néz, csak néz, megfordul, visszamegy És csont után szaglász az udvaron».) Isten működése rejtélyes játék, akaratát és törvényeit a véges emberi ész nem is sejtheti.
Hol a pap lépett előtérbe a költőben, hol fölcserélte istenkereső igéit a világboldogító eszméitől mámoros szónok szerepével. A nyomorban fetrengő emberek segélykiáltásai ritka bátorsággal harsogtak föl ajkán, az elesett lelkek millióira részvéttel pillantott. Lelkét a magasabb küldetés tudata hatotta át: megváltani nyomorától az emberiséget, szakítani minden egyéni, társadalmi, nemzeti elfogultsággal! Belekiáltani a gyűlölködés éjtszakájába az örök békesség engesztelő szavait!
A pap is olyan testi-lelki vívódásokkal küzdő ember, mint bárki más, csak őrizetlenebb, elhagyottabb, társtalanabbul szenvedő. Mécs László tépelődéseinek egyik legerősebb rugója: a családi élet, a nő, a gyermek. Tudat alatt is ez az ösztön hajtja, egyházi nevelése hiába küzd emberi természetével. Örvények sodorják, vergődéseit a szimbolumok hínárjába fullasztja.
A szimbolizmus Mécs László költészetében jelentkezett legnagyobb túlzásokkal. Ha az eszközből cél lesz, a visszahatás nem maradhat el. Ahogyan évszázadokkal azelőtt a spanyol gongorizmus stílusdivata dagályossá tette Nyugat-Európa költészetét, a túlságosan mesterkélt szimbolizmus is visszariasztja a költészettől a közvetlen líráért lelkesedő olvasókat. A poézis kedvelői nem rejtvényeket óhajtanak megfejteni a strófák szövevényeiben, hanem a líra rögtönös hatását keresik, a költő kendőzetlen arcát akarják látni, valóságos hangját akarják hallani. Mécs László ugyan legtöbbször még szimbolizmusában is megkapó tudott lenni, de ahhoz is értett, hogy elkedvetlenítse híveit talányos jelkép-halmozásaival. Versei olykor túlontúl szétterültek, átvitt értelmei nehéz olvasmánnyá tették nem egy költeményét. Lelkétől és nyelvétől ilyenkor fölötte messze esett minden egyszerűség. Világrengető eszmékkel való vívódása és látomásos elgondolásai kavargó agyondíszítettségben nyilatkoztak meg.
Harsányi Lajos, Sik Sándor és Mécs László költői hármassága mellé a katolikus lírikusak gazdag termésű csoportja sorakozott. – A régi nemzedék érzésvilágát BÁN ALADÁR (1871–) szólaltatta meg legkifejezőbben. Költeményeit emelkedett világnézet, eleven hit és erkölcsi tisztaság jellemzik. Nincs benne semmi sem kortársainak fásultságából, kiéltségéből, belső meghasonlottságából. Vallomásain nemes eszmények fénye csillag át. (Áhítat szárnyain, Felhők és sugarak.) – FINTA SÁNDOR (1889–) lírája a dunántúli hangulatok, harctéri emlékek, tanítói lélekrezdülések, családi érzelmek, földi szemlélődések és égi remények költészete. Bár volna oka a lázongásra, emelkedett szellemű katolicizmusa visszatartja az ingerült feljajdulásoktól. A hit, emberszeretet, Isten akaratában való megnyugvás ihletik költői útjain. (Robinson szigetén, Szívünk miséje, Forrásvíz.) – KOCSIS LÁSZLÓ (1891–) verseiből az ódon kolostorok szentferenci hangulata bontakozik ki. Isten közelségének énekese, az élet zűrzavarai elől az oltárhoz menekül, s az emberek nyughatatlanságával szemben a vallás tüzénél találja meg vigasztalását. Lágy színek, békés derű, bensőségesen átérzett vallásos élmény. (Kolostori csend, Arany ampolna, Szent Ferenc miséje.) – A papi lélek hitvallásszerű megnyilatkozásai jelennek meg PAKOCS KÁROLY (1892–) költeményeiben is. Istenhez kiált a lelkipásztor, Istenhez fut a modern idők gépembere, Istenhez rimánkodik a nyomor: a költő rendületlen hittel mutatja fel a vérző világnak a megnyugvás kelyhét. Pakocs Károly számára a papi hivatás állandó lelki élmény. A katolikum mélységeinek költői ábrázolására a költői stílus jelképes formáit szerencsésen használja. (Lélekország, Jöttem Isten városából, Istent kiált a tenger.)
LENDVAI ISTVÁN (1888–) lüktető ritmusaiban viharos érzésvilág szólal meg. Lázas vívódás ez a líra, telve a szilaj magyar szív férfias indulataival, az egyéni fájdalom mellett a nemzet összeomlásának átérzésével. A költő úgy látja, hogy rongyos gárda élén áll, de ha társaival együtt pokoljárásra rendeltettek is e földi életben, szent ábrándok vezetik őket. Porban fetreng a magyarság, meghiúsultak a nemzeti álmok, csak a fajukba halálosan szerelmes lelkek virrasztanak a csillagtalan éjtszakában. A tragikus magyar sors látomásai végigkísérik a költő pályáját, pátosza túl emelkedik egyéni keserűségein. A minden emberiességéből kivetkőzött világ a halál rabszolgája lett, a vörös téboly eszelőssége megszállta a lelkeket, lehet-e élni ilyen korban? A magyarság feltámadásába vetett hit eszmevilágát az emésztő gyötrelmek átkai szövik át; – és mégis élünk, s lerongyoltan is büszke daccal hordozzuk végzetünk keresztjét. Lendvai István ifjúkori impresszionista, expresszionista, szimbolista stíluspróbálkozásait később a férfikor kiforrott lírai alkotásai váltották fel, Vörösmarty Mihályra emlékeztető nyelvfantáziája a hangok dübörgő zeneiségével egyesült. A lelki kirobbanások végigkísérték egész pályáját, följajdulásai háborgó ritmusokban oldódtak fel. A gyávák korszakában a megalkuvást nem ismerő keresztény-nemzeti szellem, az árulások évei alatt az elvhűség tántoríthatatlansága, az élet prózájával szemben a mámorosan szárnyaló költészet, az egyhangúság és szürkeség árnyékában az érzelmek és képek fenyegető sodrú áradása, a világháború és forradalmi korszak hangulatai érzékeltetésében a magyar lélek zordonan ragyogó villámlásai: ez a Lendvai-líra. (Fáklyafüst, Köszöntő, Szüreti versek, Koszorú.)
GÁSPÁR JENŐ (1894–) a forradalmak idején tűnt fel hatásos allegóriájával, a Petronius búcsúdalával. A halálba készülő római nemesúr siratja ebben a bánatos énekben Rómát, de valójában a magyar költő búcsúzik a pusztulásába rohanó magyar nemzettől. Mikép ez a nagy jambusos monológ, olyan komoly szellemű a költő egész irodalmi munkássága. Líráját emelkedett érzésvilág, üde tárgyszemlélet, képteremtő fantázia jellemzi. Nem tágít a nemes eszményektől, ragaszkodik az értékes hagyományokhoz, másrészt egész költészetén megérzik, mennyire modern szellemű lírikus. Lelkének meghitt bensőségű megrezdüléseivel visszhangot ébreszt olvasói lelkében, hangjai és színei az igazi művész lantjáról és ecsetjéből valók. (Örök hárfa, Piano.) Erős líraisága novelláiban és regényeiben is megnyilatkozik. Akár a római korba nyúl témáért, akár a magyar multba helyezi meséit, akár modern tárgyat dolgoz föl, költői hangulatával magával ragadja olvasóit életszemléletének magasságai felé. Elbeszélő munkái közül A világ orvosa (1934) nemcsak drámai feszültséggel telt, belső tartalomban gazdag történeti regény, hanem az ókori keresztény lelkiségnek is egyik kristályos fényű tükörképe. A nagy tavasz (1937) a huszadik század háborúelőtti ifjúságának lelki világát vetíti az olvasók elé a gyöngéd érzelmek és nagyratörő ábrándok hangulati hátteréből. Az író sehol sem szakad el az élet valóságaitól, lélek-ábrázolásai és helyzetrajzai mégis gazdagok költői fínomságokban.
A költőnők között kétségtelenül ERDŐS RENÉE-é (1879–) az elsőség. A pogány életélvezés ifjúkori megéneklése után később ösztönösen rátalált a katolikus vallásos lelkiség szerencsés költői kifejezésére. (Jöttem hozzátok, Arany veder, Sibyllák könyve.)
«Mi jellemzi a katolikus világnézést? Mi az a több, amit a katolikus ád szempontokban és látótehetségben? Mennyiben képesít több és jobb látásra, mint más szellemi irány?» A katolikum – mondja Schütz Antal – mindent Isten szemével néz, és mindenben meglátja Isten gondolatát. Nem tart magától idegennek semmiféle néznivalót, hiszen minden valóság Isten műve; minden arra van hivatva, hogy Isten országának eleme legyen. A katolikus világnézet másik alapvető vonása a tekintélyi jelleg. Az Istentől kinyilatkoztatott igazságok megváltoztathatatlan rendszerét az egyház szigorúan őrzi, s visszautasít minden avatatlan bírálgatást. Míg a szubjektivizmus a maga egyéni felfogásával a fantáziáján és vérkeringésén keresztül szemléli a világot, a katolikus világnézet irányvonalai a dogmák. «Hogy milyen világlátás lesz abból, ha valaki a maga domború, homorú, elferdült szemlencséjének torz törvényszerűségeit vetíti bele a világba, azt könnyű tanulmányozni egy Nietzschének, a freudistáknak, Ostwaldnak világképén. Az a látás, mely ilyen szemmel és ilyen ambíciókkal néz, nemcsak torzot lát, hanem változik, mint a szeme. A szubjektivista világnézésnek a belelátás és beleolvasás mellett legszembetűnőbb vonása az állhatatlanság. Hisz szeme: az alanyiság, a hangulat; a hangulatok szerint változó nézőpontok számára folyton változik maga a világ is. A szubjektivista ma rózsás színben látja a világot, holnap ecetbe és epébe mártva, akárcsak az izgékony lírai költők.» A tekintélyszerűség mellett a katolikus világnézet harmadik jellege a hagyományszerűség. A katolikus életben nincsenek meglepetések, idegességek, kapkodások; az új látások itt nem a régi hagyományok megtagadásai, hanem azok megpecsételései és elmélyítései. Hogyan kell a katolikus dogma és erkölcs világánál hívő szemmel nézni a mai politikai, társadalmi, gazdasági, művelődési, irodalmi válságokat? Nem henye szemlegeltetéssel és páholyban-üléssel, hanem akkép, hogy a katolikum bebizonyítsa felsőségesebb látását s a saját hálóiban vergődő emberiség útmutatója legyen minden téren. «Megérett a helyzet arra, hogy a meggyötört emberiség előtt megnyíljanak azok az utak, amelyek a zűrzavaros mából bátorságosabb holnapba vezetnek. A katolikum, amelyet világnézése több és biztosabb látásra képesít, nem mondhat le arról a történelmi becsvágyról és hivatásról, hogy ezeket az utakat ő találja meg és építse ki.» (Schütz Antal: Katolikus világnézés. Katolikus Szemle. 1934. évf.)
Mi a katolikus irodalom? Harsányi Lajos szerint a katolikus író a katolikus vallás világnézetével szemléli az életet; tehetsége fokától függ, mekkora művészettel tudja kifejezni szemléletét. Akinek nincs keresztény világnézete, az a keresztény irodalom számára nem alkothat. A keresztény irodalom anyaga a teljes élet, tehát a bűn is, de mindig a határozott elutasítás álláspontján. Ez utóbbinak hiánya miatt nem tartoznak a keresztény irodalomhoz például Erdős Renée regényei; még kevésbbé tartozik ide az olyan keresztény világnézettel szembenálló mű, mint Gárdonyi Géza egyik regénye, amelyben a szerző a házasság lerombolásával oldja meg elbeszélését. A közömbös világnézetű mű sem tartozik a keresztény irodalomhoz. (Erdélyi Lapok. 1932. évf.)
Sik Sándor szerint a katolikus író hivatása ugyanaz, mint minden más igazi íróé: a szó legtisztább értelmében vett irodalmat kell adnia. A katolikus író legföljebb abban különbözik másoktól, hogy megalkuvást nem tűrő világnézete következtében tisztán érzi erkölcsi felelősségét olvasóival szemben. Az erkölcs uralma alól senki sem vonhatja ki magát. Az erkölcs az ember leglényegéből fakad; aki ezt ki akarná metszeni magából, megcsonkítaná magát, s megcsonkított emberségből fakadhat-e egész művészet? Az írót mint művészt is köti az erkölcsi törvény. «Mindent szabad látnia, meg is kell látnia, amit meg tud látni; mindent meg szabad mondania, meg is kell mondania, amiről van mondanivalója: nem a min, hanem a hogyanon fordul az írói erkölcs. A sebekhez és a fekélyekhez sokféleképpen lehet hozzányúlni. Közeledhetünk a természettudós szenvedélyes tárgyilagosságával, személytelen kíváncsiságával, hogy jobban megismerjük a valóságot; az orvos felelősségtudatos okosságával, hogy gyógyítsunk; az irgalmas nővér önfeláldozó gyöngédségével, hogy enyhítsünk. És közelíthetünk beteg kíváncsisággal, perverz gyönyörködéssel, cinikus röhejjel, szadista kegyetlenséggel, a nemtelen tömegösztönök kiszolgálására anyagot kereső üzleti számítással. Ime az erkölcsös és az erkölcstelen írói magatartás! Aki azt mondja, hogy nincs a világon szenny és nyomorúság, az hazudik. De az is hazudik, aki azt mondja, hogy csak szenny és nyomorúság van, vagy hogy ez a végső szó és végső valóság. Aki azt mondja, hogy nincs rossz, az hazudik; de az is hazudik, aki azt mondja, hogy a rossz nem rossz, hanem jó?» Mi adja meg az írói alkotásnak a katolikus jelleget? Katolikus az az irodalom, amely az irodalom eszközeivel katolikus lelkiséget fejez ki. A katolicizmus az író minden élményét átjárja, tehát ott lesz, egyszer láthatóan, másszor láthatatlanul, de mindíg érezhetően és döntően az író minden alkotásában. Hogy ez kötöttséget jelentene a katolikus író számára, ezt csak a tájékozatlanság emlegetheti. Az egyházi fegyelem semmivel sem foglal magában terhesebb kötöttséget, mint a különböző polgári, politikai, hivatali, üzleti, kiadói, baráti, asztaltársasági, érdekazonossági, érdekellentéti, karrierbiztosítási és kenyéririgységi alapon szervezett egyházacskák fegyelme. Igaz, hogy katolikus írónak lenni bizonyos tragikumot is jelent. «Aki figyelemmel kíséri az irodalmi életet, újra meg újra találkozni fog egy feltűnő jelenséggel: a komoly katolikus kritika és esztétika a legtöbbször imponáló tárgyilagossággal ismerteti és értékeli a nem-katolikus alkotásokat, és még ha erkölcsi vagy világnézeti tartalmukat élesen kénytelen is elítélni, majdnem mindíg rámutat a bennük levő esztétikai értékekre is. Ellenkezőleg: a katolikus irodalom nem-katolikus részről aránylag igen ritkán talál hasonló megértésre és méltánylásra; az esetek nagy részében teljes hallgatás, máskor hűvös és felületes konstatálás a része, csak ritkán komoly tanulmányozás, és csak egészen kivételesen igazi megértés.» A katolikus író lelki szemei elég tágak ahhoz, hogy bármit befogadhassanak, ő méltányolni tudja az idegenek munkáját is. Mások szeme nem ilyen tág: a katolikus író alkotását igen sokan nem tudják befogadni, nem fogják méltányolni, ha még olyan becsületesek és hozzáértők is, és ha még olyan értékes is valamelyik alkotás. Ezen változtatni semmiféle irodalompolitikával, propagandával, reklámmal sem lehet. Ebbe bele kell nyugodni: a szellemi vértanúságnak ezt a nemét a katolikus írónak vállalnia kell. (Egyetemesség és forma. A katolikus irodalom problémájához. Vigília. 1935. évf.)
Mécs László szerint a katolikus író mögött nagy dolgok vannak: a fegyelmezett emberi élet, az egyház, az Isten. A katolikum belenyúl az író életébe, állandóan szabályozza viszonyát Istenhez, embertársaihoz, a fajhoz, a hazához, az emberiséghez, szóval az írónak világnézete van, s ezt a világnézetét beleviszi olvasóinak tömegébe. Sajnos, ezt a mérhetetlenül fontos lelki építést a magyarországi katolikus irodalom nem csinálja, mert igazán élő magyar katolikus irodalom nincs. Vérszegény irodalmi lapok kompromittálják a katolikum világépítő erőit és őrök modernségét. Mutasson valaki egy katolikus irodalmi lapot, amelynek hatása túllépné a sekrestyék, jótékony egyletek tiszteletreméltó nénikéinek ízlését, leányiskolák önképzőköri kíváncsiságát. Van egy sekrestyeirodalom, amelyet a vizenyősség és problémátlanság jellemez. Folyton botránkoznak, ha az író felelőssége tudatában az egyén és a kor összes égető kérdéseit fel meri vetni. Így sikerült elérniök, hogy katolikus író ma annyit jelent Magyarországon, de csak itt, hogy limonádé-író! A katolikus irodalomnak nagy erőket csoportosítva rá kellene magát erőszakolnia magasabbrendű kinyilatkozásával az egész magyar szellemi táplálkozásra. Nem bántó, nem kicsinyes presztízs-gőggel, de úgy, hogy kitermelt szellemi kincseiért hálás volna minden másfajta vallású magyar is. (Erdélyi Lapok. 1932. évf.)
Költők:
BÁN ALADÁR (szül. 1871. november 3. Várpalota, Veszprém megye), budapesti állami gimnáziumi igazgató, a Turán szerkesztője, a Szent István Akadémia és Petőfi-Társaság tagja. – Finnországban és Észtországban finn és észt nyelven számos nagysikerű előadást tartott. Megírta a finn irodalom történetét, megszólaltatta magyar nyelven a finn népköltés remekeit, lefordította az észtek nagy eposzát, a Kalevipoeget. – Költeményei és műfordításai: Egyedül. Versek. Budapest, 1898. – Áhítat szárnyain. Versek. Budapest, 1900. – Kanteletar. A finn népköltés gyöngyei. Budapest, 1902. – Finn költőkből. Budapest, 1909. – Felhők és sugarak. Versek. Budapest, 1911. – Kalevipoeg. Észt eposz. Budapest, 1929. – Uráli dalok. Eredeti és fordított költemények. Budapest, 1939.
FINTA SÁNDOR (szül. 1889. január 28. Győr), szombathelyi katolikus elemi iskolai igazgató, a Katolikus Tanító Egyesületek Országos Szövetségének elnöke, a Szent István Akadémia tagja. – Munkái: A rettenthetetlen ólomkatona. Versek. Győr, 1911. – Tavaszi könyv. Versek. Szombathely, 1920. – Az ember egyedül marad. Novellák. Szombathely, 1922. – Rózsavár. Regény. Budapest, 1922. – Szenvedés. Novellák. Szombathely, 1925. – Robinson szigetén. Versek. Szombathely, 1925. – Szakállas Kitykirity. Regény. Szombathely, 1926. – Szívünk miséje. Versek. Budapest, 1929. – Forrásvíz. Versek. Szombathely, 1932. – Vásárosok. Regény. Szombathely, 1933.
GÁSPÁR JENŐ (szül. 1894. november 16. Szentlélek, Udvarhely megye), középiskolai tanár, utóbb hírlapíró, a Petőfi-Társaság és az Országos Magyar Sajtókamara főtitkára, a Magyar Sajtó szerkesztője, a Szent István-Akadémia tagja. Több hírlapot és folyóiratot szerkesztett, s mint kritikus is termékeny tehetséggel szolgálta a keresztény-nemzeti szellemű irodalom ügyét. Költői érdemeiért Budapest főváros is, a Szent István-Akadémia is irodalmi díjjal tüntette ki. – Munkái: Örök hárfa. Versek. Budapest, 1923. – Sikolt a föld. Regény. Budapest, 1923. – Ciklon. Regény. Budapest, 1924. – A kék sziget. Regény. Budapest, 1925. – Isten leventéje. Regény. Budapest, 1930. – A világ orvosa. Regény. Budapest, 1934. – Az aranypáva. Regény. Budapest, 1934. – Piano. Versek. Budapest, 1935. – A nagy tavasz. Regény. Budapest, 1937. – A puszták fiai. Regény. Budapest, 1937. – Szonáta. Regény. Budapest, 1940.
HARSÁNYI LAJOS (szül. 1883. Nagyigmánd, Komárom megye), rábapatonai plébános, utóbb győri kanonok, a Szent István-Akadémia, Kisfaludy-Társaság és Petőfi-Társaság tagja. – Munkái: Új vizeken. Versek. Budapest, 1908. (Első verses kötetének iránya ingadozás a népies-nemzeti stílus és a nyugatos formák között. A Tárkányi–Mindszenty-örökség szemben áll az Ady-újítással.) – Az élet muzsikája. Versek. Budapest, 1909. (Ady Endre impresszionista-szimbolista stílusában írt költemények, de katolikus szellemben. A költő kifejezésmódja a nyugatosoké, világfelfogása konzervatív.) – A napkirály rokona. Versek. Budapest, 1911. (A papi lélek szemlélődései a modern líra nyelvén, az Istenben való kielégülés érzelmeivel. Misztikuma és szimbolisztikája az utána következő katolikus papköltőkre erősen hatott.) – Hagia Sophia. Verses mű. Budapest, 1913. (Katolikus szimbolizmus dantei vonásokkal. Részben látomásos vallási líra, részben hittudományi elmélyedést kívánó költészet. Valóságos jelkép-rendszer. A vizuális típusú költő a hét szentségről szóló versciklust a legszövevényesebb jelképiséggel ékesíti.) – Diadalmas halál. Operaszöveg. Budapest, 1914. (Zenéje Demény Dezsőtől.) – A halálfejű pille. Novellák. Budapest, 1916. (Részben szimbolikus irányú elbeszélések.) – Az óra egyet üt. Regény. Budapest, 1916. (Misztikus árnyalások.) – O beata Ungheria. Versek. Budapest, 1917. (A háborús idők visszhangja.) – Toronyzene. Versek. Budapest, 1917. (Hazafias költemények, falusi idillek. A falu ábrázolásában Horatius és Berzsenyi szelleme.) – A boldog költő. Versek. Budapest, 1926. (További formai tisztulás és egyszerűsödő stílus. Dunántúli alakok, tájak, hangulatok. Habsburg-párti legitimista versek.) – De profundis. Verses mű. Budapest, 1927. (A lélek útja a haldoklástól az üdvözülésig. A lélek végigröppen a világűrön, a sátán és az őrangyal harcot vív érte, a pokol és a mennyország küzdelmében Isten akarata győz, közben elébünk tárul az emberi vétkek tükre. Ebben a szimbolikus műben a halál költészete nagyszabású vallásos kompozíció keretei között jelentkezik. Csupa vízió, stilizálás, dekoráció.) – A szent asszony. Regény. Budapest, 1928. (Magyarországi Szent Erzsébet életregénye.) – Az elragadott herceg. Regény. Budapest, 1930. (Szent Imre életregénye.) – A nem porladókezű király. Regény. Budapest, 1933. (Szent István életregénye.) – Mi cha él? Versek. Budapest, 1933. (A héber cím értelme: Ki mérhető az Úrhoz? A költeményekből a társadalmi kérdésekkel vívódó költő arca villan az olvasó elé.) – Harsányi Lajos válogatott költeményei. Budapest, 1935. (A kötet elején Bánhegyi Jób rámutat a költő érdemeire: «Harsányi Lajos az újabb magyar költészet egyik területén, a katolikus lírában, tartalmi és formai újító. A szimbolizmus úttörője és egyúttal legkiválóbb magyar képviselője. Újítása a maga területén nem áldozott fel semmit a régi értékekből, hanem szerencsésen megvalósította a hagyomány és a modernség szintézisét. Költészete a vallásos miszticizmus erőforrásaiból táplálkozik. A metafizika világát minden magyar előzőjénél gazdagabban vonja a lírai ihlet körébe. Szimbolizmusában új fénnyel és csodálatos színpompával elevenül meg a katolikus liturgia dús jelképrendszere, és harmonikusan olvad össze azokkal a sajátosan magyar képelemekkel, melyeket a költő a dunántúli magyar falvak és tájak világából hozott. A magyar lírának egyik legnagyobb koloristája. Színfantáziája a magyar tájak színeiből éppen úgy táplálkozik, mint a katolikus liturgia ősi szín- és fénypompájából. A költői élet- és jellemképnek hivatott mestere. A Hanságot és a Fertő vidékét, a nádasok poézisét ő fedezte fel a magyar leíró költészet számára.») – Túlvilági ballada. Verses mű. Budapest, 1936. (A Hagia Sophia a lélek földi életéről szólt, a De profundis a lélek vergődését mutatta be a halál után, a Túlvilági ballada a hármas mű befejező része: a lélek egyesülése Istennel. A trilógiának ebben a balladaszerű befejezésében az angyaloknak és ördögöknek a lélekért folytatott küzdelmeit a középkor kolostori elképzelésével érzékelteti a költő.) – Zúgó Márton. Falusi képek. Budapest, 1938. (Hogyan gondolkodik a dunántúli földesgazda? Milyen a józan parasztosztály életszemlélete? Mi érdekli a falut? Zúgó Márton, a falu bölcse, a világ minden dolgáról megmondja véleményét, ő ad hangot az író javító célzatainak. A falu tele van gonddal, de a katolikus lélek minden bajban rátalál a csomó megoldására.) – Holdtölte. Versek. Budapest, 1938. (Az Isten, az ember, a kenyér és a halál kérdései.)
KOCSIS LÁSZLÓ (szül. 1891. Szőce, Vas megye), katolikus áldozópap, pécsi vallástanár, a Szent István-Akadémia tagja. – Munkái: Kolostori csend. Versek. Pécs, 1917. – Ferenc virágoskertje. Versek. Pécs (?), 1923. – Aranyampolna. Versek, Pécs, 1926. – Szent Ferenc miséje. Versek. Pécs, 1928. – Mindennapi kenyerűnk. Versek. Pécs, 1936. – Két külön világ. Versek. Pécs, 1936. – A Dóm. Versek. Pécs, 1938.
LENDVAI ISTVÁN (szül. 1888. július 5. Budapest), hírlapíró, egy időben nemzetgyűlési képviselő. – Vezércikkeiből a nemzeti eszményekhez szenvedélyesen ragaszkodó publicista tüze lobogott elő, politikai karcolataiban a fajvédő magyar lélek indulatai lángoltak. Hol metsző logikával, hol patetikusan, hol gyilkos iróniával írt. – Munkái: Fáklyafüst. Versek. Budapest, 1918. – Köszöntő. Versek. Budapest, 1920. – A harmadik Magyarország. Tanulmányok. Budapest, 1921. – Szüreti versek. Budapest, 1925. – Koszorú. Versek. Budapest, 1933. – Róma tornyai alatt. Úti emlékek. Budapest, 1934. – Világ és magány. Versek. Budapest, 1938.
MENTES MIHÁLY (szül. 1891. május 25. Süttör, Sopron megye) katolikus áldozópap, a győri püspöki hittudományi főiskola tanára. – Lírája papi hivatásának és hazafias érzelmeinek kisugárzása, Istenbe vetett hitén és nemzeti gondolatvilágán kívül a Fertővidék természeti szépségeinek szemlélete is szerencsésen ihlette. Elmélkedő hajlamú költő. – Munkái: Magyar bánat. Versek. Budapest, 1920. – Fertő. Versek. Győr, 1922. – Szent Ágnes. Drámai kép. Győr, év nélkül. – Assziszi virága. Drámai kép. Győr, 1927. – Muzsikál az erdő. Versek. Győr, 1927. – A lélek orgonál. Versek. Győr, 1933.
MAGYAR BÁLINT (szül. 1886. november 23. Pátyod, Szatmár megye), katolikus áldozópap, gimnáziumi vallástanár, utóbb szatmármegyei szaniszlói plébános. – Nem sokkal Harsányi Lajos és Sik Sándor után lépett föl. Egyházi hivatása iránt érzett rajongása számos bölcselő szellemű vallásos költemény írására ihlette. Más indítékú versei között legértékesebbek hazafias érzelmeinek megnyilatkozásai. Egyszerű nyelvi eszközökkel dolgozó, mesterkéletlen hangú lírikus. – Munkái: Francia költők. Műfordítások. Szatmár, 1911. – Kincses éjtszakák. Versek. Budapest, 1912. – Bíboros hajnal. Versek. Budapest, 1914. – Katonák. Versek. Budapest, 1917. – Harangjáték. Versek. Arad, 1930.
MÉCS LÁSZLÓ (szül. 1895. január 17. Szentistván, Sáros megye), premontrei áldozópap, a Szent István-Akadémia, Kisfaludy-Társaság és Petőfi-Társaság tagja. Kassa mellett egy kis tót faluban született, tanulmányait a kassai premontrei gimnáziumban és a budapesti egyetem filozófiai karán végezte, első egyetemi éve után belépett a jászói premontrei rendbe. Akkor szentelték pappá és osztották be tanárnak a kassai premontrei gimnáziumba, amikor a csehek megszállták a Felvidéket. Az ottani magyar iskolák cseh kézre jutása után a jászói premontrei rend prépostja Kassáról az ungmegyei Nagykaposra helyezte át. Tanárból plébános lett. Nagykapos Ungvár közelében fekszik, a magyar Alföld észak keleti szélén. Innen indult ki, Mécs László költői híre. 1929-ben távozott Nagykaposról, mert rendfőnöke, a jászói prépost, a zemplénmegyei Királyhelmecre nevezte ki plébánosnak. Élete a lelkipásztorkodás kötelességei között telt: misézett, prédikált, gyóntatott, keresztelt, temetett; időnkint azonban szabadságra ment hogy megtarthassa irodalmi körútjait. Magyarország és az elcsatolt területek nagyobb városaiban viharos tapsok között ünnepelték. A budapesti előadótermekben éppen olyan zajos hatással szavalta költeményeit, mint amilyen lelkesen fogadta nagyszerű versmondó művészetét Berlin és Párizs magyarsága. A franciára fordított Mécs-versekben a francia közönség is gyönyörködött. Legszebb sikereit 1938-ban aratta. Ez alkalommal Párizsból Lillebe is átment, s az egyetem dísztermében mutatta be művészetét. Az egyetemi tanárok hívták meg, az egyik egyetemi tanár szavalta franciául verseit, utána ő szavalt magyarul. Másnap Roubaixban az északfranciaországi magyar munkások előtt tartotta meg szavaló estéjét. Azután Hollandiában tett szavaló körutat. A lelkesedés olyan nagy volt, hogy válogatott költeményeinek franciául megjelent kötetét mindenütt tömegesen vásárolták. – Munkái: Hajnali harangszó. Versek. Ungvár, 1911. (A világháború lezajlása után ez volt az első jelentős irodalmi siker a Felvidéken. Ettől kezdve már nagyobb bizakodással fordultak közönségük felé a felvidéki magyar írók.) – Rabszolgák énekelnek. Versek. Berlin, 1925. (Második verses kötetének még nagyobb volt a hatása. Pozsonytól Ungvárig lelkesen szavalták verseit.) – Vigasztaló. Versek. Berlin, 1927. (A gyűjteményt mérsékelt tetszéssel fogadták. Néhány bíráló kifogást emelt a költő prédikáló hangja és szóáradásos bőbeszédűsége ellen.) – Az ember és árnyéka. Versek. Kassa, 1930. (Az egyik kritikus szerint Mécs László ebben a kötetében az emberrel szemben nyílt nihilizmusba megy át, de ugyanakkor áhítattal fordul minden égi dolog felé.) – Üveglegenda. Versek. Budapest, 1931. (A kötetet a keresztény és nem-keresztény sajtó egyforma elismeréssel bírálta.) – Legyen világosság. Versek. Budapest, 1933. (A költő népszerűségére és egyben termékenységére jellemző, hogy egyidőben két budapesti napilapnak volt a vasárnapi versírója: a Nemzeti Ujságnak és a Pesti Naplónak. A két ellentétes irányú újság hasábjain hétről-hétre megjelentek széleskörű érdeklődést keltő költeményei.) – Mécs László összegyűjtött költeményei. Budapest, 1934. (Népszerűségét fokozó pályakép.) – Fehéren és kéken. Versek. Budapest, 1936. (Fínom színek, furcsa árnyak.) – Élőket nézek. Versek. Budapest, 1938. (Krisztusi szocializmus, lángolás a szeretetért. Hitvallása: «De szenteken túl, Krisztuson túl Minden emberszív összekondul, Hajó, a Föld bármely helyén él, Mert minden szív természeténél Fogvást keresztény, akkor is, ha Nem érte a szentségi krizsma.»)
ŐSZ IVÁN (szül. 1892. április 1. Szombathely), családi nevén Mészáros Hugó, szombathelyi városi főjegyző, a Szent István-Akadémia tagja. – Költeményeiben a lélek nemes szomorúságán kívül a dunántúli kisváros hangulatai hullámzanak. A katolikus bírálók megállapítása szerint: a dunántúli lélekforma igaz megmutatója, a nélkül, hogy regionalizmusba veszne. – Munkái: Hazafelé. Versek. 1917. – Melitta. Novellák. 1921. – Mind egyformák. Novellák. 1923. – Az ősi rög. Regény. 1923. – Lehajló kalász. Versek. 1925. – Lélekharang. Versek. Szombathely, 1930. – Őszi esték. Versek. Szombathely, 1934.
PAKOCS KÁROLY (szül. 1892. november 17. Nagykároly, Szatmár megye), katolikus áldozópap, szatmári püspöki irodaigazgató, utóbb szinérváraljai plébános, a Szent István-Akadémia tagja. Az erdélyi katolikus iskolaügyet védő cikkeiért ötször állították a kolozsvári román katonai törvényszék elé. Az Erdélyi Katolikus Akadémia gondolatának valóra váltása jórészt az ő buzgalmának köszönhető: az 1928. évi erdélyi katolikus nagygyűlésen ő hívta föl Erdély katolikus íróit az ellentétes irodalmi irányzatokkal szemben való védekezésre. – Munkái: Forró szavak. Versek. 1924. – Hazafelé. Novellák. 1926. – Lélekország. Versek. Szatmár, 1927. – Lélekzuhanás. Regény. Szatmár, 1928. – Jöttem Isten városából. Versek. Szatmár, 1929. – Édua áldozata. Regény. 1933. – Istent kiált a tenger. Versek. Nagyvárad, 1934. – Judás. Misztérium. Kolozsvár, 1938.
PATYI ISTVÁN (szül. 1865. szeptember 14. Bábapordány, Sopron megye), állami tanítóképző-intézeti tanár. – Érzékeny és mégis férfias lélek, távol attól, hogy tartalmatlan szóáradással siránkozzék az élet csapásain. Lírai vallomásainak szövetébe célzatosság nélkül, nemes ízléssel fűzi bele katolikus életszemléletét. Válogatott verseinek gyűjteménye: Patyi István költeményei. Három kötet. Budapest, 1934–1935.
SIK SÁNDOR (szül. 1889. január 20. Budapest), kegyesrendi áldozópap, a Szent István Akadémia, Kisfaludy-Társaság és Petőfi-Társaság tagja. Tanulmányait a budapesti piarista gimnáziumban és a Pázmány Péter-tudományegyetem filozófiai karán végezte, a budapesti piarista gimnáziumban tanított 1930-ig, ettől kezdve a szegedi tudományegyetemen a magyar irodalomtörténetet adta elő. Mint szegedi egyetemi tanár a magyar irodalomtudománynak számos kiváló hallgatót nevelt. – Esztétikai munkásságáról: az irodalomtörténetírók között. – Munkái: Szembe a nappal. Versek. Budapest, 1910. (Ifjúkori költemények.) – A belülvalók mécse. Versek. Budapest, 1912. (A vallásos ihletés kötete.) – Mindszenty Gedeon élete és költészete. Irodalomtörténeti tanulmány, Budapest, 1913. (A méltatlanul feledett papköltő pályájának részletes rajza.) – Imádságos könyv. Budapest, 1913. (A Schütz Antal társaságában közrebocsátott lelki kalauz számos kiadást ért. Húsz év alatt nyolcvanezer példányban fogyott el.) – Ébredés. Dráma. Budapest, 1916. – Sik Sándor költeményei. Budapest, 1916. (Összefoglaló kötet.) – Salamon király gyűrűje. Misztérium. Győr, 1916. (Egyfelvonásos dráma.) – Alexius. Misztérium. Budapest, 1916. (Ötfelvonásos dráma.) – Maradék magyarok. Versek. Budapest, 1919. (Hazafias líra.) – Hét szép história. Novellák. Budapest, 1921. – Magyar cserkészvezetők könyve. Budapest, 1922. (Alapvető kézikönyv. Több kiadásban jelent meg. A szerző a magyar cserkészet kiépítésében nagy érdemeket szerzett.) – Zsoltáros könyv. Budapest, 1923. (Az ószövetségi zsoltárok verses fordítása. Dávid király énekeinek ez a legszebb magyar átültetése verses alakban. Belső ihlete, szöveghűsége, nyelve és formai gondja egyformán nagy érték.) – Zrínyi. Tragédia. Budapest, 1923. (A darab nem került színre.) – Csend. Versek. Budapest. 1924. (Líra.) – Sarlós Boldogasszony. Versek. Berlin, 1928. (Líra.) – Gárdonyi, Ady, Prohászka. Budapest, 1929. (A három író életművének esztétikai méltatása.) – A boldog ember inge. Mesedráma. Budapest, 1929. (Levente királyfi és Csilla királykisasszony szerelmének jelképes értelmű meséje: a boldogságot nem lehet sem testi erővel, sem tudománnyal, sem gazdagsággal megszerezni, a boldogság a lélek nemességében, a csüggedetlen jóságban és bensőnk derűs eszményiségében van.) – Fekete kenyér. Versek. Budapest, 1931. (Lírai emlékirat. A költő visszapillant életére, megemlékezik sorsának döntő mozzanatairól, a kortörténet széles síkjába helyezi pályáját. Nagyvárosi képei, háborús visszaemlékezései, forradalmi jelenetei tele vannak jellemző erőtől duzzadó emberszemlélettel. Ritmusos soraiból az emberiség testi-lelki nyomorúságáért vérző szív hangjai áradnak.) – Szent vagy Uram! Ősi és újabb egyházi énekkincsünk tára. Szerkesztette Harmat Artur és Sik Sándor. Budapest, 1932. (A magyar katolikus templomi énekek szövegeinek és dallamainak egységesítése. A katolikus hívők éneke vidékenkint más és más árnyalatú, az egyházmegyék kántorai különféle hagyományokhoz ragaszkodnak, ebbe a szétszórtságba vitt közösséget a két szerző. A zenei egységesítés Harmat Artur munkája, a dallamokhoz csatlakozó szövegek kiigazítása Sik Sándor érdeme.) – István király. Tragédia. Budapest, 1934. (A darabot a Nemzeti Színház 1933-ban mutatta be. A következő évben megnyerte a M. T. Akadémia Vojnits-érmét. A szerző vallomása. «István Királyomban megpróbáltam a szent király alakját romantika, görögtűz és elérzékenyedés nélkül nézni, tisztán, mint a magyar történelem legnagyobb problémájának megoldóját, egy óriási feladatnak cselekvő és szenvedő egyetlen hősét. Ez a tisztán történeti szemlélet egyszersmint azt mutatja meg a nagy király alakjából, ami – mert örök emberi és örök magyar – a mának is legtöbbet mond, a mai embernek is érdekes.») – Advent. Oratorium szavalókórusra. Szeged, 1935. (Az újszövetségi három királyok története színmű-földolgozásban. Borús pátoszú líra, bibliai csengésű verssorokkal, a fájdalmas emberszemlélet filozófiájával, a Krisztusra való rátalálás megnyugvó érzelmeivel.) – A mennyei dal. Misztérium. Magyar Színház: 1937. (Az Advent-oratórium átdolgozása Hevesi Sándor rendezésében. Szerinte: «Hasonló mű eddig nem volt a magyar irodalomban. Nem mondhatom magyar Jedermann-nak, mert Hofmannstahl egy önmagában is gyönyörű, régi flamand moralitást dolgozott át, Sik Sándor ellenben valami egészen eredetit alkotott. A három királyok történetét vitte a misztérium-színpadra olyan drámai erővel és fokozással, a mai életnek olyan tüzével és forrongásával, aminőre külföldön sincs példa.» A három királyok az élet értelmét keresik, s az utat: hogyan találjon ki az emberiség a mai szenvedések zűrzavarából? A tömegek azt kiáltják: nincsen Isten, semmi nincsen, emberek már nem vagyunk. Az ég villáma bebizonyítja, hogy van Isten, van Gondviselés, van élet a síron túl.) – Magányos virrasztó. Versek. Budapest, 1937. (Borús szemlélődések, együttérzés a szenvedőkkel.) – Szent magyarság. Hat rádióbeszéd. Budapest, 1937. (A magyar szentekről.) – Az Isten fiatal. Versek. Budapest, 1940.
SZEPESSY LÁSZLÓ (szül. 1880. szeptember 5. Dombovár, Tolna megye; megh. 1915. augusztus 1. Doberdo), gimnáziumi tanár. Mint tartalékos főhadnagy az olasz harctéren esett el harmincöt éves korában. – Termékeny költő volt, a vallásos és hazafias líra tehetséges művelője. – Munkái: Költemények. Budapest, 1902. – Csalogány-dalok. Versek. Budapest, 1903. – Hazafias Mária-dalok. Versek. Budapest, 1907. – Hit és haza. Versek. Budapest, 1908. – Liliomok lilioma. Versek. Budapest, 1909. – Virágos vonattól a Vöröskeresztig. Versek. Budapest, 1914.
SZÉKELY LÁSZLÓ (szül. 1894. december 24. Budapest), katolikus áldozópap, a szombathelyi püspöki papnevelő-intézet tanára, a Szent István-Akadémia tagja. – Lírája a belső élményeiből merítő katolikus lélek vallomásainak bensőséges sorozata. A gondolati mélység mellett megvan benne a hangulatkeltés művészete is. – Munkái: A szirtnek álma van. Versek. Hely nélkül. 1929. – A parton élők panasza. Versek. Szombathely, 1932. – És a mi lelkünk nyughatatlan. Versek. Hely nélkül. 1934. – Énekek éneke. A bibliai könyv verses fordítása. Rákospalota, 1934. – Sziromeső. Versek, Szombathely, 1937.
Irodalom. – Várdai Béla: Katolicizmus és irodalom. Budapest, 1921. – Brisits Frigyes: Sik Sándor. Napkelet. 1923. évf. – Alszeghy Zsolt: Összefoglaló könyvszemle. Irodalomtörténet. 1923–1930. évf. – Vas Tamás: Harsányi Lajos. Élet. 1925. évf. – Váth János szerkesztésében: Vidéki írók. Veszprém, 1925. – Bartha József: Két nemzedék magyar irodalma. Budapest, 1926. – Farkas Gyula: Az elszakított Felvidék magyarságának szellemi élete. Budapest, 1927. – Kiss Ernő: Mécs László. Pásztortűz. 1927. évf. – Vas Tamás: Sik Sándor. Élet. 1927. évf. – U. az: Finta Sándor. U. o. 1927. évf. – Alszeghy Zsolt: Sik Sándor. Irodalomtörténet. 1928. évf. – Bodor Aladár: Mécs László. Debreceni Szemle. 1928. évf. – Farkas Gyula: Mécs László. Budapest, 1928. – Szondy György szerkesztésében: Kelet, észak, dél. Arcképek és vázlatok a kisebbségi magyar irodalomból. Debrecen és Budapest, 1928. – Bánhegyi Jób: A magyar irodalom története. Két kötet. Budapest, 1929–1930. – Eckhardtné Huszár Irén: Sik Sándor. Széphalom. 1929. évfa – Farkas Gyula: A csehbarát Mécs László. Széphalom. 1929. évf. – Semetkay József: Mécs László. Salgótarjáni reálgimnázium értesítője. 1927. – Székely László: Finta Sándor. Dunántúli Tanítók Lapja. 1929. évf. – Várkonyi Nándor: A modern magyar irodalom. Pécs, 1929. – Eckhardtné Huszár Irén: Mécs László. Széphalom. 1930. évf. – Bangha Béla: Katolikus lexikon. Négy kötet. Budapest, 1921–1933. – Csaplovics József: A huszadik század katolikus költője. Mécs László. Soproni Katolikus Köri Almanach. 1931. – Hegedüs Zoltán: Mécs László. Budapesti Szemle. 1931. évf. – Just Béla: Mécs László. Napkelet. 1931. évf. – Kárpáti Aurél: Mécs László versei. Nyugat. 1931. évf. – Kállay Miklós: A magyar költészet új ösvényein. Magyar Szemle. 1932. évf. – Hein Tádé: Mécs László. Pannonhalmi Szemle. 1932. évf. – Ijjas Antal: A dunántúli katolikus irodalom. Magyar Kultúra. 1932. évf. – Reischel Artur: Sik Sándor. Erdélyi Tudósító. 1932. évf. – Alszeghy Zsolt: Harsányi Lajos. Élet. 1933. évf. – Babits Mihály: Katolikus költészet. Nyugat. 1933. évf. – Bangha Béla: A katolikus irodalom belső gátlásai. Magyar Kultúra. 1933. évf. – Fonay Tibor: Finta Sándor. Nemzetnevelés. 1933. évf. – Gyergyai Albert: Katolikus költészet. Nyugat. 1933. évf. – Illyés Gyula: Katolikus költészet. U. o. 1933. évf. – Hegedűs Zoltán: Ady hatása Mécs Lászlóra. Győri áll. leánygimnázium értesítője. 1933. – Katona Jenő: Két költőarc. Magyar Szemle. 1933. évf. – Magasi Artur: Harsányi Lajos. Esztergomi benedekrendi gimnázium értesítője. 1933. – Nagy Miklós: Az új életérzés költője. Mécs László. Magyar Kultúra. 1933. évf. – U. az: Harsányi Lajos. U. o. 1933. évf. – Váth János: Magyar katolikus szépirodalom. Kalocsa, 1933. – Alszeghy Zsolt: Szépirodalmi szemle. Katolikus Szemle. 1934. évf.-tól. – Brisits Frigyes: Az új katolikus líra kialakulása hazánkban. U. o. 1934. évf. – Bánhegyi Jób: Harsányi Lajos költészete. Pannonhalmi Szemle. 1934. évf. – U. az: Mécs László küldetése. Győri Szemle. 1934. évf. – Gábor Géza: Mécs László. Sopron, 1934. – Halász Gyula: Székely László. Sopron, 1934. – Oszti József: Sik Sándor. Szentesi áll. reálgimnázium értesítője, 1934. – Ágoston Julián: A katolikus irodalom problémái. Korunk Szava. 1935. évf. – Gáldi László: Mécs László Párisban. Vasárnap. 1935. évf. – Halász Gyula: Finta Sándor. Soproni Katolikus Köri Almanach. 1935. – Hein Tádé: Gáspár Jenő. U. o. 1935. – U. az: Székely László. Vasi Szemle. 1935. évf. – Magasi Artur: Harsányi Lajos. U. o. 1935. évf. – Tordai Ányos szerkesztésében: Rózsáskert. Szavalókönyv a katolikus vallásos költészet java termékeiből. 2. kiad. Budapest, 1935. – Szirák Ferenc: Harsányi Lajos lírája: Katolikus Szemle. 1936. évf. – Kozocsa Sándor: Isten szemlélete a mai magyar lírában. U. a. 1938. évf. – Gulyás Pál: Magyar írók élete és munkái. Budapest, 1939-től. – Marék Antal: Mai dunántúli lírikusok; Szombathely, 1939.
