A ZSIDÓ IRÁNY.
A ZSIDÓ IRÁNY.
A MAGYAR-ZSIDÓ irodalom megítélésében többféle nézet áll szemben egymással. A hagyományos magyar irodalomtörténeti álláspont és a hazai neológ zsidóság felfogása csak a nyelvet veszi döntő tényezőnek, s a zsidó írók magyar nyelven megjelent munkáit a magyarság szellemi tár házába sorolja. Ezzel szemben a zsidók ortodox csoportjának álláspontja az, hogy a zsidó irodalmat nem lehet más irodalomba bekebelezni: a zsidó nép az egyetlen a világon, amely soknyelvű irodalmat termelt; s ez a szellemi munka a nem-zsidó nyelv ellenére is kétségtelenül zsidó egységű. Mindazonáltal kirekeszthetők a zsidó irodalomból – e nézet szerint – azok, akik óvatosságból vagy közömbösségből elkerülik a zsidóság lelki területeit; ellenben bármely nyelven író zsidó szerző a zsidó irodalomba tartozik, ha szabad folyást enged zsidó lelke hömpölygésének. A cionista irány még tovább megy, és erősen hangsúlyozza, hogy a kereszténységre áttérő zsidónak ezzel a lépésével nem változik meg sem a véralkata, sem a képzelete: minden zsidó származású író a zsidó irodalomtörténetbe sorolandó, ha magyarul vagy bármiféle más nyelven ír is. Az utóbbi álláspontban már nemcsak a beolvadást öntudatosan visszautasító faji törekvés nyilatkozik meg, hanem egyenes kiválási szándék a magyar irodalomból.
A cionista írói törekvések a huszadik század elején kezdtek jelentkezni irodalmunkban. A hitüktől mélyen áthatott költők között először KISS ARNOLD (1869–) tűnt föl. Költészete mélabúval és humorral átszőtt líra. Mint műfordító ő mutatta be először magyar versekben Morris Rosenfeldnek, az Oroszországból Amerikába menekült lengyelzsidó szabólegénynek, költői termését. A proletár zsargonköltő jiddis dalaiban a newyorki gettó szocialista életszemléletét fejezte ki. Ezzel a faji lírával Kiss Arnold ismertette meg a hazai olvasóközönséget.
PATAI JÓZSEF (1882–) lelkes zsidó írói kört teremtett a Mult És Jövő folyóirat körül. Egyformán jól írt magyarul és héberül, itthon és a külföldön tervszerűen ismertette a zsidó szellem törekvéseit. Magyarnyelvű költeményeiből egészen ismeretlen világ bontakozott ki a magyarság előtt: a zsidó vallás, a keleti filozofálás, az ősi szertartások rejtelmes világa.
Szeresd a Szentírást – olvassuk Patai József költeményeiben – szeresd a lángban fogant szent betűket. Őseink halálba mentek értük, s ránk hagyták kincses örökségül a nyughatatlan életet. Isten örök táblát vésett számunkra, azt vittük magunkkal, mint gyönyörű álmot, tündöklő díszt, halotti siralmat, dolgos jármot. Ott, ahol a Jordán sír, zokogva bolyong a lélek; Kármel és Sáron zúgják a vészes szózatot: «Ledől a szentély, pusztul Jeruzsálem!» És Juda kacag, mint egykor kacagott, hiába kiált a próféta a szomorú éjbe.
A cionista hang az ősi tradíciókat féltő hit vallomásainak megcsendülése. Ez a hang magyar nyelven Patai József líráján hangzott föl legtisztábban. A mózesi vallás szelleme, a héber nemzeti mult tisztelete, a mai Palesztina iránt érzett rajongás, a talmudi tanulmányokban gyökerező filozófus-hajlam, a modern európai élet élményei és válságai: ezek az összetevői költészete lényegének. Egyik zsidó bírálója szerint: «Patai a jesiva szellemében nevelkedett, s ami e szellemben ősi érték, őseredeti, soha meg nem tanulható, felnőtt korban soha többé nem pótolható zsidó érték, zsidó tudás: mindebből nem felejtett, nem vetett el semmit, nem vált hűtlenné hozzá akkor, amikor új világba került. Nem áldozta fel eredeti zsidóságát a nyugati kultúra kedvéért. Magába tudta olvasztani mind a kettőt, s ami neki sikerült, azt akarja elérni az egész zsidóság számára. Szalonképessé akarja tenni a zsidóságot. Meginvitálja hozzánk az orrukat fintorgató idegeneket s a közönyt imitáló zsidót: nézzetek csak körül, kincseink vannak. Mindent megnézhettek, nincsenek szégyelt titkaink, csak hibáink, éppúgy, mint minden más népnek. Van speciális, faji jellegű irodalmunk, vannak nagy művészeink, tudósaink és hőseink, álmodóink és szent embereink. Szereti népét. Nemcsak a magas kultúrájú réteget, a szellem kiválasztottjait, hanem a gúnyolt, lenézett lengyelzsidót is.» (Mult És Jövő. 1921. évf.)
Patai József és társai távol tartották magukat attól a léhaságtól, amely annyira jellemezte a divatos pesti zsidó írók egy részét. A szerelem nem érzéki aláfestésekkel jelent meg verseikben, szatirájuk nem a politikai demagógia hangján szólalt meg. Szellemük a héber szellem vérrokona volt, s a jiddis irodalommal tartott szoros kapcsolatot.
A hazai zsidóság körében a magyar nyelv csak az 1867. évi kiegyezés után kezdett nagyobb mértékben terjedni. Addig a zsidók többnyire csak németül vagy jiddisül beszéltek. A magyar nyelven verselő zsidó írók között Kiss József volt az első igazi költő. Előtte csak néhány szerény tehetségű kísérletező tűnt föl. (Heilprin Mihály: 1846, Ormodi Bertalan: 1859, Bródy Zsigmond: 1860, Farkas Albert: 1861, Wohl Janka: 1861, Kiss József: 1868.) Utána már sűrűbben jelentkeztek a tehetségesebb poéták. (Vészi József: 1879, Varsányi Gyula: 1885, Radó Antal 1887, Kisteleki Ede: 1888, Palágyi Lajos: 1888, Makai Emil: 1890, Ignotus Hugó: 1891, Heltai Jenő: 1892, Szilágyi Géza: 1896.) A huszadik században hirtelen megszaporodott a magyar zsidó költők száma.
Érezhető-e a zsidóságukkal szakító magyar zsidó költők írásaiban a zsidó íz, zsidó öntudat, zsidó hangulat? Erre a kérdésre Komlós Aladár így felel: az 1890. körül szereplő zsidó költők – Palágyi Lajos, Makai Emil, Heltai Jenő, Ignotus Hugó, Szilágyi Géza – már nem Kiss József hangján szólalnak meg. «A különböző emberi és állampolgári jogok teljessége, amit Kiss József még ajándéknak érzett, ezeknek már magától-értetődőség. A harsány hálálkodás a magyarság iránt éppoly idegen tehát tőlük, mint ahogy a nem-zsidókkal való együttélésük zsidóvoltuk különségének tudatát is elhalványítja lelkükben. A kilencvenes évek zsidó költője éppúgy nem ír hazafias, mint zsidóérzésű verseket. Magyar is, zsidó is egyszerre; ha tetszik, egyik sem. Igazában magános ember, akit vérszegény kapcsok kötnek mind fajához, mind nemzetéhez. Meglátszik-e ezeken a költőkön, hogy zsidók? Beszélni nem igen beszélnek róla, ezt most nem engedi a bonton, s mégis. Heltai iróniájában az ősi közösségből kinőtt, s az újban még fel nem olvadt zsidó előítélet-nélkülisége szólal meg; Ignotus tövig-ásó és pregnáns fogalmazásaiban az évezredeken át csiszolt zsidó intellektus csillan fel; Szilágyi Géza keserű Baál-imádata pedig mintha az ősi keleti érzékiség és a Kohélet sötét filozófiájának atavisztikus visszaütközése volna. S mind együtt, az egész csoport, új szellemet hoz a magyar lírába. A következő nemzedék lírikusaiban (Füst Milán, Gellért Oszkár, Kemény Simon) mintha még mélyebb rétegekbe rejtőznék a zsidó öntudat. Többen nyíltan megszakítják fajukkal való kapcsolataikat is. S mégis kibújik belőlük a zsidó! Épp mikor teljesen magukévá akarják tenni a keresztény világszemlélet tételeit.» A zsidó élet egy-egy jelenete csak Emőd Tamás, Feleki Sándor, Kiss Arnold, Peterdi Andor, Somlyó Zoltán, Várnai Zseni lírájában éled fel. «És legfőképpen Patai József verseiben, akinek költészetében már a zsidó öntudat mai nagy újjászületésének hajnalpírja is visszatükröződik!» (A hatvanéves magyar-zsidó költészet. Mult És Jövő. 1928. évf.)
Vajjon a kitért zsidók beletartoznak-e az egyetemes zsidó irodalomba? S általában, mi a zsidó irodalom fogalma? – Patai József a legkiválóbb zsidó tudósok véleményére való hivatkozással megállapítja, hogy az áthasonult zsidó költők művei is a zsidó irodalom tartozékai, hiszen az asszimiláció a zsidóságnak egyik szellemi iránya. Nálunk még él a horror judaicus, az attól való félelem, hogy a zsidóság lelki területein mozgó szépíró a felekezeti költő bélyeget kapja; pedig Kiss Józsefben is az igazi és maradandó érték föltétlenül a zsidósága, egyéb vonatkozásaiban már a mulandóságé lett. A zsidó nép az egyetlen a világon, amely soknyelvű irodalmat termelt, de ez a görög, latin, arab és más nyelveken írt irodalom azért kétségtelenül zsidó. – Komlós Aladár szerint a zsidó irodalomtörténethez tartozik minden zsidó származású író, aki jó író. «Minél jobb író, annál inkább. Mert minél jobb író, annál hűbb a maga egyéniségéhez; s így, bár talán akarata ellenére, érzés- és látásmódjának öntudatlan zsidóságához is.» A hitehagyottak szintén a zsidóság írói. «Az asszimiláns zsidóság költői, Ignotus, Heltai, Szilágyi, Gellért, Szép, általában nemcsak jobb költők a felekezeti költőknél, hanem, talán akaratuk ellenére, még zsidóbbak is. Mert egyénibb és eredetibb költők; egyéniségüket és eredetiségüket pedig csak zsidó létük öntudatlan mélyei táplálhatják.» Ha valaki megírja a magyar-zsidó irodalomtörténetet «s csak azokról fog megemlékezni benne, akiket jó zsidóknak tart, nem pedig mindenkiről, aki zsidó származású és egyben író: akkor párt-, sőt esetleg csak klikk-irodalomtörténetet fog írni.» (Komlós Aladár, Patai József, Somlyó Zoltán: A hatvanéves magyar-zsidó költészet pöréhez. Mult És Jövő. 1929. évf.)
Az eddigi magyarnyelvű zsidó irodalom laposságának főoka fejtegette Tisbi Illés – az asszimilációs törekvésekben rejlik a zsidó írók menekültek zsidóságuktól, és leplezték faji származásukat. A magyar-zsidó irodalom művelésére csak azok fanyalodtak, akik tehetségük korlátozottsága miatt nem juthattak be a magyar irodalom kapuján. Akadt ugyan néhány kivétel, így Patai József és Újvári Péter, a nagy többség azonban a dilettánsízű felekezeti írók bélyegét hordta magán. Pedig ha a tehetséges zsidó írók nem fordítanak hátat a zsidó életnek, gyorsan kifejlődhetett volna a magyar-zsidó irodalom. Mert a magyarországi zsidó élet mélyén kiaknázatlan kincsek rejtőznek, s az az író, aki művészi látással közeledik ehhez a sokrétű anyaghoz, világraszóló műveket alkothat. Az eddigi zsidó-magyar írók mérhetetlenül jelentősebb értékeket termelhettek volna, ha a hortobágyi csikósok tanulmányozása helyett a falusi zsidók életét figyelték volna, és az ő lelkiségükön keresztül láttatták volna meg a magyar parasztot. Az ilyen írók értékesek lettek volna a magyar irodalom szempontjából is, míg így csak másodrendű a jelentőségük a vérbeli magyar írók mellett. Lehet, hogy «mindez a közel jövőben meggondolásra bírja a zsidó írókat és ha az öregek csökönyösen ragaszkodni fognak is régi álláspontjukhoz, a fiatalok ráeszmélnek a helyes útra, és más szemmel nézik majd a zsidó életet. Ha ez megtörténik, akkor nagy jövője lesz a zsidó irodalomnak!» (Van-e jövője a magyar-zsidó irodalomnak? Mult És Jövő. 1932. évf.)
A magyarországi zsidóságnak ma – írja Németh László – három főtípusa van. Az egyik maga is idegennek érzi magát, saját fajának multjába merül, sorsát felszívja a hatezer esztendős sors; az országot, melyben él, úgy tekinti, mint új fedelet a hosszú bolyongás egyéb fedelei után. A másik zsidótípus kilépett ebből az ősi népi sorsból, s engedékenyen közelít a közösséghez, melybe születés vagy véletlen vetette. A harmadik típus a Hatvany Lajosoké. Ezek arra emlékeznek, amikor a műveltség zsidó privilégium volt Magyarországon. «Ennek a rétegnek egyszer már kezében volt az ország, s most a fogát csikorgatja, hogy kiszalajtotta. Csak egyszer kerüljünk még felül: sziszegi ez a shyloki zsidóság. Ennek a tábornak legfőbb törekvése, hogy a mai baljobb ellentétet minden áron fenntartsa, s íróinkat az ő meglevő kereteibe kényszerítse, fegyelmükre rászoktassa, szellemi kincseiket mint a baloldali érdemek fegyverét csillogtassa.» (Egy különítményes vallomása. Budapesti Hirlap. 1934. évf.)
Németh László – válaszol Hatvany Lajos – jóformán maga sem tudja, mit akar, mit beszél. «Még mindig első mesterének, a kótyagos Szabó Dezsőnek hatása alatt áll» s a műveltség és barbárság különös keverékével sorakoztatja föl embertelen ellentmondásait. «Ő is, éppúgy, mint egyívású társai, oly zavaros ellentmondások korának szülöttei, hogy hiába vergődnek elszánt akarással a világos eszme és tiszta kifejezés felé. Kergetik az eszmét, már-már elfognák, mikor egyszerre csak elillan előlük s az olvasó elől, ki valahányszor a gondolatsor betetőzéséhez ér, csak eszmehiányt leplező szózagyvalékra lel.» Németh László szerint a zsidóságot nem lehet immár kitagadni, de igenis helyére lehet szorítani; a saját helyére szorított magyar zsidó irodalom: gazdagodás; egy ránk burjánzó zsidó-magyar irodalom: csapás. E szerint tehát faj és vallásfelekezet szerint, pusztán írásaik zamatja után, meg lehetne bizton különböztetni az árja és nem-árja írókat? Az eddigi példák azt mutatják, hogy ez az elmélet nem áll meg s a sémita fajtájú, de magyarul írogató ember írása még nem jelenti okvetlenül a magyar életnek hamis tükörben fölfogott képét. A jót el kell fogadni attól, aki nyújtja. Csak nem akarják velünk elhitetni, hogy a zsidó szájban a jó rosszra s még az igaz is hamisra válik? S hogyan tanusítson a zsidó ezentúl is illő magatartást, ha a maradiak és a haladók egyaránt kiátkozzák? «Meggondolta-e Németh László, hogy a legfegyelmezettebb ember lelke is minő rongyokra szakad szét, ha jószándékait még a jók is kétségbevonják, s önzetlenül felajánlott szolgálatait oktalan bizalmatlankodással fogadják, illetve oktalan gyűlölettel lökik vissza? Ha igaz, hogy a zsidóság asszimilációja a magyarság veszedelmét jelenti, nos hát, ennek a természetes folyamatnak megakasztása, s a megbántott, kirekesztett és ezzel anarchiába kényszerített serviták százszoros veszedelemmel fenyegetnek.» (A szellem különítményesei. Újság. 1934. évf.)
«A zsidóság – elmélkedik Pap Károly –: vérem, szellemem, atyáim ezeréves sorsa. A magyarság: fedelem, nyelvem, írásom, munkám sorsa. Idegen vagyok itt, valóban, mert zsidónak, tehát idegennek születtem, s vállalni akarom ezt az idegenséget szeretettel s a maga egész felelősségében, mint ahogy mindennép közt szívesen töltenék egy munkás életet. Ebben az értelemben idegen vagyok, s idegen akarok lenni mindvégig itta magyar földön s más földeken is, ha Isten is úgy akarja. Most, ebben az életben, magyar vagyok, mert munkám sorsa is magyar. Ezt minden zsidónak, aki itt él s dolgozik, át kell éreznie, s bizonyára át is érzi. S minden magyarnak is. A munka van olyan erős kötelék, mint a vér és a szellem. S az ember, aki munkáját teljes odaadással végzi: magyar. Egy nemzet testéhez való tartozás ismérve tehát: a munka. Az odaadó munkás mindíg a nemzet javára él, ha akarja, ha nem. A kizsákmányoló munkás, akármit tesz, mindig a nemzet kárára él. Akár zsidó, akár nem zsidó. Az odaadó munkásnak a munka tökéletessége a fontos, a kizsákmányolónak a minél tökéletesebb haszon. Akár zsidó, akár nem.» (Válasz egy különítményes vallomására. Magyarország. 1934. évf.)
A megkeresztelés – foglalja össze a fajvédő csoportok véleményét Méhely Lajos – nem változtat a lényegen: a keresztény vallású zsidó nem veszítheti el öröklődő fajiságát. «Az egyház azt tanítja, hogy a keresztség: szentség, s aki azt fölvette, az minden vonatkozásban kereszténnyé lett, amit azonban a lélekre nézve csak bizonyos fenntartással, a testre nézve pedig semmiképp sem lehet elfogadni, mert nincs a világon olyan egyházi szertartás, mely a fajiságot meg tudná változtatni, s például a négerből eszkimót vagy a zsidóból magyart tudna csinálni. De még a lelki átalakuláshoz is sok szó fér, mert tudnunk kell, hogy az ember lelkisége csak testi szervezetének függvénye, s részben öröklött, részben szerzett tulajdonságok összesége. Az öröklött, vagyis az igazi faji tulajdonságok csak a testi szervezettel együtt s csak évezredek alatt változhatnak meg.» (Az új zsidótörvény s az élet törvénye. A Cél. 1939. évf.)
Költők:
KISS ARNOLD (szül. 1869. november 2. Ungvár), a budai zsidó hitközség főrabbija, az országos rabbiképző-intézetben a héber irodalom tanára. – A zsidó hitbuzgalmi irodalom térén kiváló érdemű. Imádságos könyvei számos kiadásban forognak közkézen. (Mirjam: magyarnyelvű imádságok nők részére, huszonkilencedik kiadása 1914-ban.) – Költeményeinek, műfordításainak és prózai elbeszéléseinek gyűjteményei: A pap hárfája. Versek. Budapest, 1903. – Jób. Az ótestamentumi könyv verses fordítása. Budapest, 1904. – Gettó-dalok. Morris Rosenfeld költeményeinek fordítása. Budapest, 1908. – Ifjak és öregek. Novellák, rajzok. Budapest, 1909. – Köd és napsugár. Versek. Budapest, 1911. – Álom és valóság: Emlékezések. Budapest, 1913. – A fekete Horovitz. Novellák, rajzok. Budapest, 1931. – Elbeszélések. Budapest, 1932.
PATAI JÓZSEF (szül. 1882. január 5. Gyöngyöspata, Heves megye), a Mult És Jövő zsidó folyóirat szerkesztője. A nyitrai jesiva tanulója volt, de az ortodox zsidóiskola talmudtanítása nem elégítette ki írói kedvét, a héber szövegek vallásos világából a világi tudományok területére vágyott. Beiratkozott a budapesti egyetemre, filozófiai doktor lett, megszerezte a középiskolai tanári oklevelet, s a világháborút követő forradalmak koráig a fővárosi IV. kerületi reáliskolában tanított. Nyugalomba vonulása után az ősi hagyományaihoz híven ragaszkodó zsidóság ügyének szentelte minden idejét. Alapos héber hittudós, sőt héber költő: Newyorktól Palesztináig minden műveltebb hithű zsidó ismeri a nevét. Mikor 1933-ban a szentföldi tudósok meghívására előadásokat tartott a jeruzsálemi héber egyetemen, az egyetem tanári kara a zsidó faj oszlopát üdvözölte személyében: «Nem vendég már nálunk, hanem úgy tekintjük őt, mint aki visszatér hozzánk haza, és előbb-utóbb itt is marad majd közöttünk. Szimbolikusnak mondható, hogy zsidó tudós jön Budapestről, és előadást tart Jeruzsálemben a régi Szaloniki elfelejtett héber költőiről Oxfordban végzett kutatások alapján, és ismeretlen világot tár fel a földkerekség minden részéről összesereglett héber hallgatóság előtt. A szétszórtság összegyülemlése ez, amelynek lélekemelő példáit látjuk napról-napra az újjáéledő Izraelben.» Az író édesatyját, Rabbi Móse Klein ortodox talmudtudóst, Jeruzsálemben temették el, ahova élete alkonyán vándorolt ki Magyarországból vallásos buzgóságában. – Patai József több irodalmi vállalatot indított meg, és számos társadalmi mozgalmat szervezett: valamennyit azzal a céllal, hogy a magyarországi zsidóság faji öntudatát fölélessze, és a zsidó hagyományokat mellőző vallási közömbösség folyamatának gátat vessen. 1912-ben megalapította Mult És Jövő című magyarnyelvű zsidó folyóiratát. Ez a fényesen kiállított ortodox szemle formájában és tartalmában külömb volt a külföldi zsidóság bármelyik szépirodalmi közlönyénél. A magyarnyelvű cionista propaganda sugalló szellemben szólalt meg benne. – Munkái: Babylon vizein. Versek. Budapest, 1906. (Az író héber nyelven kezdte költői munkásságát, de utóbb nagyobb küldetést látott abban, hogy magyarul fordul a magyarországi zsidósághoz.) – Templomi énekek. Budapest, 1910. (Tíz év alatt hét kiadása jelent meg. A magyarországi zsinagógák istentiszteletein több vallásos költeményét éneklik.) – Kabala. Novellák. Budapest, 1917. (A misztikus színezésű elbeszélések gyűjteménye német nyelven is megjelent.) – Sulamit, látod a lángot? Versek. Budapest, 1919. (A keresztényekkel való elvegyülés asszimilációs álláspontjával szemben a faji különállás megőrzésének költészete.) – Zsidó írások első könyve. Budapest, 1918. (Utóbb még két kötet: az író publicisztikai cikkeinek válogatott gyűjteményei.) – Héber költők. Műfordítások. Öt kötet. Budapest, 1922. (A középkori és újkori héber irodalom legjellemzőbb költői termékei magyar versekben. Az antológiát a külföldön megjelenő héber, jiddis, német és angol zsidó lapok lelkes hangon ismertették.) – A föltámadó Szentföld. Útleírás. Budapest, 1926. (Palesztina, héberül: Erec Jiszróél, azaz Izrael Országa, minden cionista eszményképe. A cionizmus lényege az önálló zsidó állam kiépítésének gondolata az ősök földjén, Cion, azaz Jeruzsálem tájain.) – Herzl. Életrajz. Budapest, 1932. (Herzl Tivadar, a cionista honalapítás szellemi irányítója, Budapesten született, itt járt iskolába, innen ment ki külföldre német újságírónak. Szellemi képét a Palesztináért lelkesedő zsidó szív rajongásával festette meg az író. Könyvét németre, angolra és héberre is lefordították.) – Patai József összegyűjtött művei. Három kötet. 1. Harc a zsidó kultúráért. 2. Lelkek és titkok. 3. Az új Palesztina útjain. Budapest, 1938. (Az író egész valójával ott él hitsorsosainak héber világában, minden idegszálával odatapad a talmudi eszmék gondolatköréhoz. Világszemléletét ortodox mózesi hitén és cionista álláspontján keresztül szűri le. Palesztinát, az új zsidó államot, ő tette népszerűvé a magyar zsidóság előtt, kitartó tevékenységével ő keltette fel a legközömbösebbek érdeklődését is a héber nacionalizmus ügye iránt. Ébresztő munkát végzett évtizedeken át, az események neki adtak igazat. Nem áltatta magát azzal az ábránddal, hogy a hazai zsidóság áthasonul a magyarsághoz. Tisztán látott már akkor, amikor a neológus zsidók és a megkereszteltek még fanatikusan hittek a zsidó kérdés gyors eltűnésében.)
SZABOLCSI LAJOS (1890–). – Írói pályájáról: a zsidó irány elbeszélői között. – Költeményeiben a zsidó lélek szociális keserűsége szólalt meg. Az örök üldözöttség izgalmát tolmácsolta bennük.
Irodalom. – Kiss Sándor: Modern szépirodalmunk és a zsidóság. A Cél. 1917. évf. – U. az: Irodalmunk elzsidósodása. U. o. 1918. évf. – Bán Margit cikke Patai Józsefről a Mult És Jövő 1921. évfolyamában. – Kovács Alajos: A zsidóság térfoglalása Magyarországon. Budapest, 1922. – Újvári Péter szerkesztésében: Magyar zsidó lexikon. Budapest, 1929. – A Mult És Jövő Patai József-emlékszáma. 1935. évf. – Bosnyák Zoltán: Fővárosunk elzsidósodása. Budapest, 1935. – Pap Károly: Zsidó sebek és bűnök. Budapest, 1935. – Fejér Lajos: Zsidóság. Budapest, 1936. – Komlós Aladár: Egy megírandó magyar-zsidó irodalomtörténet elé. Libánon. 1936. évf. – Székely Béla: Az antiszemitizmus és története. Budapest, 1936. – Gulyás Pál Magyar írók élete és munkái. Budapest, 1939-től.
