A SZÓNOKLAT ÉS PUBLICISZTIKA.
A SZÓNOKLAT ÉS PUBLICISZTIKA.
AZ EGYHÁZI szónoklat a huszadik században csodála tosan föllendült. A világháború megpróbáltatásai, a kommunista rémuralom és a trianoni béke után következő nehéz esztendők visszavezették a magyarságot a kereszténység eszmevilágához. Az 1900-as évek táján tele volt a világ a liberalizmus, radikalizmus, szocializmus eszméivel, az a korszellem gyűlölettel szemlélte a vallásos gondolkodást, de az 1910-es években már kiviláglott, hogy a papság nem hajlandó meghátrálni sem a progresszív politika, sem az internacionalizmus hadállásaival szemben. Kiváló egyházi emberek és bátor világi hívők sorakoztak egymás mellé a keresztény Magyarország vezérigéjének zászlaja alatt. Az 1920-as évektől kezdve a nemzeti hagyományokat tisztelő katolikus-protestáns irány egyre hatalmasabb lett, a kormány teljes erejéből támogatta az egyházi körök törek véseit, a szónokok és publicisták a keresztény-nemzeti gondolat védelmére siettek.
A katolikus egyházi szónokok és hitbuzgalmi írók közül Prohászka Ottokáron kívül számos kimagasló tehetséget lehetne megemlíteni. – BANGHA BÉLA a szabadgondolkodók részéről elkeseredetten támadott vallásos elveket fényes elmével védelmezte. A modern gondolkodás érvei mind megvoltak szellemi fegyvertárában, annak igazolására, hogy a hit és a tudás nem ellentétes fogalmak. Dinamikus szónoki ereje a leghíresebb polemikus hitvallók tüzére emlékeztette hallgatóságát, hitvédő tevékenysége elhatározóan hatott a magyar értelmiség gondolkodásának irányára. Szónoki sokoldalúsága kiegészítette Prohászka Ottokár apostoli munkáját, írói lendülete a katolikus gondolat szabadsághősévé avatta hívei szemében. Egyházi igehirdetésének hallgatói, társadalmi beszédeinek figyelői, harcias cikkeinek olvasói a katolikus öntudat újjáébresztőjét ünnepelték személyében. – Feszült érdeklődéssel hallgatta a katolikus közönség TÓTH TIHAMÉR prédikációit is. Ezekből a szentbeszédekből a fölemelő eszmék, vigasztaló meggyőzések, kiengesztelő tanítások gazdag bőséggel áradtak. A változhatatlan hittételeket Tóth Tihamér világító erejű példákkal magyarázta, az erkölcsi eszmék hirdetésébe lélekformáló erőt vitt. Szónoklatait a rádió útján az egész magyar katolikusság lelki épüléssel hallgathatta, könyveinek hatása túlterjedt az ország határain. – BRISITS FRIGYES kifejezőművészete is a legelőkelőbbek közé tartozik a magyar egyházi irodalomban. Bölcselő szellemének gondolati mélységei az egyéni stílus csillogó köntösében jelentek meg hallgatósága előtt. Képzeletének röpte a magasságokba szárnyalt, emberi együttérzésének evangéliumi hangja jobbá tette a szíveket.
A református egyházi szónoklatban MAKKAI SÁNDOR a bölcselő tehetségek közül való. Igazságkereső lélek, töprengő és vigasztaló szellem. A hitvédelem és hitvita mesgyéit messze kerüli, apológia és polémia helyett hitet és szeretetet ültet hívei lelkébe. Embereszmény és nemzetnevelés: szónoki munkásságának és értekező prózájának ez a kettős vezércsillaga. – RÉVÉSZ IMRÉben a tudás tárgyilagossággal, a szónoki tehetség türelemmel és bölcseséggel párosul. „A magyar elmék meghódolása a Bibliában szóló Szentháromság egy Isten előtt nem vallásfelekezeti érdek, hanem emberi és magyar életügy. Nem arról van szó, hogy minden magyar ember ugyanegy templomban imádja az Istent; arról van szó, hogy, ha ez a nemzet élni akar, akkor minden magyar ember imádja az egy igaz Istent, fogadja el őt Megváltójának a Jézus Krisztusban, és bízza rá magát Szent Lelke vezetésére.” – MURA-KÖZY GYULA prédikációi és elmélkedései felölelik mindazokat a kérdéseket, amelyek legközelebbről érdeklik a mai kor magyarját. Nyelve gazdag eredeti képekben, hatásos hasonlatokban. Imádságoskönyve nemcsak az Igéből táplálkozó lelkipásztor elhivatottságának nemes terméke, hanem maradandó irodalmi érték is.
Az evangélikusok szellemi világát különösen RAFFAY SÁNDOR és KAPI BÉLA gazdagította nemes stílusú egyházi szónoklatokkal. Beszédeiket a mélyen megalapozott tudáson kívül az evangélium hangulatvilágának visszatükrözése, az igazságra való bátor rávilágítás és a törhetetlen magyar akarat jellemzik. Társadalmi tanulmányaik az evangélikus világszemléletnek irodalmi szempontból is értékes megnyilvánulásai.
Az irodalmi szónoklatnak BERZEVICZY ALBERT volt a legerősebb formaérzékű mestere. Választékosságát, elemző erejét, filozófiai szellemét átvitte történetírásába, emlék-irataiba, útleírásaiba és művészettudományi tanulmányaiba is. Született elnöknek bizonyult minden előkelőbb szellemű társaságban, megfontolt méltatója volt az irodalmi és tudományos érdemeknek. Beszédeiből a magyar elme fénye sugárzott.
A politikai élet és a velejáró szónoki dicsőség századok óta sok kiváló tehetséget vont magához. A fényes pályafutások példája, az érvényesülés gyorsasága, a hatalom szomjazása és a szereplés hiúsága a közélet világába sodorta mindazokat a becsvágyó lelkeket, akik megvetették a polgári élet egyhangúságát, s kicsinyelték vagy nehéznek találták a tudományos pálya elmélyedő munkáját. A szónoki művészet nem sokat nyert beszélő lázukkal. Az újabbkori magyar politikai szónoklatot az egyéni stílus elfakulása és a művészi érzék hiánya jellemezte: tömérdek szónok lépett föl, beszéltek sűrűn és hosszasan, de egyiknek beszéde olyan volt, mint a másiké. Az érdeklődés középpontjában álló kérdéseket nagyobbára szövevényes körmondatokkal világították meg, Mintha a jogi és közgazdasági témák minden mondatukra reányomták volna a maguk szürke bélyegét. A legkiválóbb szónokok hírében álló politikusok is jelentéktelenekké váltak irodalmi szempontból, ha beszédeiket a hírlapokban közölték.
Gróf APPONYI ALBERT szónoki pályája ebben a korban alakult ki véglegesen, régi sikerei mellé új diadalok sorakoztak, ékesszólását itthon és a külföldön egyformán megbecsülték. Szónoknak hatásosabb volt, mint írónak. Varázsos hangját hallani kellett, írásaiban a körmondatok megszokott stílusa alig különbözött más klasszikus államférfi szövegező módjától. – Gróf ANDRÁSSY GYULA politikai szónoklatai a közéleti tapasztalatok és históriai tanulmányok leszűrődései. Az ifjabb Andrássyban megvolt a történetbölcselő helyes látása és az államtudományi műveltségű politikus higgadt érvelő ereje. – Gróf TISZA ISTVÁN szónoklatai a világháborús összeomlást megelőző negyedszázad magyar történelmének nélkülözhetetlen forrásai. Ezekből a beszédekből nemcsak a nagy államférfi alakja bontakozik ki, hanem a hazáját lángolóan szerető politikai vezér hatalmas egyénisége is. Tisza István lenézte a népszerűséget, nem ijedt meg az ellene bőszített tömeg fenyegetéseitől, rettenthetetlenül küzdött az indulatok és szenvedélyek viharzása ellen. Politikai súlyával, erkölcsi erejével, érveinek igazságával maga köré csoportosította a nemzet legjobbjait. Szónoklataiban a tárgyismeret és a vitatkozó erő volt a legfőbb érték: az elmélyedő fejtegetésekben és a fölényes visszavágásokban egyformán otthon volt. – Gróf BETHLEN ISTVÁN beszédei is kortörténeti emlékek: Magyarország államéletének kútfőértékű bizonyítékai a legnehezebb időkből, amikor páratlan nehézségek között kellett újjáépíteni a földúlt országot.
Ezekben a nagyhírű vezérszónokokban a konzervatív nacionalista szellem hol negyvennyolcas, hol hatvanhetes jellemvonásokkal párosult. Az Ausztriával való szoros szövetség vagy a császári törekvésekkel szemben tanúsított merev ellenállás szempontja irányította politikájukat, az arisztokrata-hegemónia és a dzsentri-uralom volt a legfőbb támasztékuk. Az előretörő városi polgárság jogaiért – a zsidó demokrácia szellemének erős érvényesítésével – VÁZSONYI VILMOS küzdött legerélyesebben. Szónoklatait nem mindennapi frisseség, egyéni fordulatosság s a szellem tűzijátékai jellemezték. Hírlapi cikkírónak is elsőrangú volt: ötletes, fölényes iróniájú, fordulatokban gazdag.
A radikális átalakulás szükségessége mellett a világháború előtt JÁSZI OSZKÁR foglalt állást legnyomatékosabban. Pályája kiáltóan bizonyítja, hogy a társadalmi helyzet megjavításának elméleti elképzelése nem sokat ér a való élet követelményeivel és az ösztönös józanság gyakorlati álláspontjával szemben. A jóhiszemű ember is csak akkor válik javára a köznek, ha törekvéseit nem kíséri kritikátlan elfogultság, tudományos gőg, világnézeti fanatizmus. Jászi Oszkárban a magyar rögtől elszakadt fiatal zsidó értelmiség világmegváltó gondolatai öltöttek testet, ábrándozó célkitűzéseiből hatalmas tanítványi gárda táplálkozott.
A politikusok vagy az élet hétköznapi nyelvén mondták el véleményüket az időszerű kérdésekről, vagy olcsó szellemeskedéssel, esetleg tajtékzó demagógiával szónokoltak. A művészi kifejező készség helyébe a bőbeszédűség meggátolhatatlan zuhataga lépett. Önteni a szavakat, jelentéktelen esetekből nagy dolgokat kovácsolni, a tetteket a közhelyek hínárjába fojtani: ehhez jól értett a kormánypártis, az ellenzék is; de amikor a folyamatosan szavaló szónok beszéde nyomtatásban is megjelent, akkor egyszerre kiderült, hogy itt mindenről szó lehet; csak irodalmi formáról nem.
A beszédek szózuhataga időnkint valósággal elöntötte az országot. A miniszterektől kezdve a falusi kortesekig mindenki beszélt. A politikusok megittasodtak saját mondataiktól, s komolyan vették a fűzfaretorikájukért kijáró tapsokat. Ha tettekre került a sor, majd minden alkalommal kiderült, hogy a nagyhangú ékesszólás az üres hordó kongása.
A publicisztikáról helyesen jegyezte meg az egyik 1900. évi akadémiai bírálói jelentés, hogy a közéleti témák magasabbrendű fejtegetéséhez az értelem ereje, a jellem szilárdsága, az egyéni meggyőződés bátorsága és a stílus művészi tökéletessége szükséges. „Csak a sajtó etikai legfőbb törvényének egy egész élet folyamán át tántorítha– tatian követése adja meg a hírlapírónak a méltóságot, teszi őt a közélet vezérembereivel egyenrangú tényezővé! A publicisztika legfőbb erkölcsi törvénye: mit kíván a nemzet boldogulása, mi válik a becsületes társadalom javára? Ha a vezércikkíró olyan helyen vállal szerkesztőségi munkát, ahol nem követheti lelkiismerete sugallatát, ezzel az elhatározásával ki is szolgáltatja tehetségét különféle érdekszövetségek önkényének. Ahol a publicista – panaszkodik az említett akadémiai jelentés – nem a maga belső meggyőződésének tolmácsa, hanem mások érdekeinek szószólója, ott a toll hőséből fizetett gladiátor lesz. A politikai pártok, társadalmi csoportok, gazdasági érdekeltségek egyformán kihasználják a sajtó erejét, s a maguk önállótlan rabszolgájává teszik az újságírót. A publicista látszóan a gondolatszabadság zászlaja alatt küzd, és a cenzor erkölcsbírói hivatását gyakorolja, de valójában a hírlapi vállalatot fenntartó tőke parancsaitól függ, és a legnyomorúltabb kényszer bilincseiben vergődik. Tolla segítségével mások irányítják a közvéleményt, írói tehetségével silány üzleti érdekeket juttat diadalra.
A szegénység a legnagyobb kerítő. A nyomorúságban vergődő magyar publicisták a megélhetés gondjaitól gyötörve sokszor lemondtak tolluk függetlenségéről. Mint a magánalkalmazottak általában, hírlapíróink sem menekülhettek meg a lelkeket kormányzó tőke hatalmától, a tőke pedig legnagyobb részt a keresztény-nemzeti hagyományokat gyűlölő csoportok kezében volt. Ha ezek az internacionalista szövetkezetek a maguk reformáló lendületében meg tudtak volna állni a megvalósítható tervek határain, értékes szolgálatokat tehettek volna az ország haladásának, de elvakult mohóságukkal még azokat a nemzeti reformpártiakat is elkedvetlenítették, akik a megcsontosodott maradiság ostorozói voltak. Minden haladás megállt, amikor a radikális reformok sürgetése mögül egyre jobban kivigyorgott az új osztályérdekek kapzsi ábrázata.
A politikai kérdések nemes szempontú bírálata, a társadalmi kritika előkelő hangja és a közérdekű fejtegetések egyéni stílusa csak kevés publicistánkban jelentkezett feltűnőbb erővel. – RÁKOSI JENŐ ebben a korszakban is ott állt az élen világos beszédével, nemzeti szellemével, életbölcseséget sugárzó fejtegetéseivel. A tizenkilencedik századi publicisztika legszebb hagyományait ültette át a huszadik századba, példaadásul a hírlapírói élethivatás választottjainak. – HERCZEG FERENC remek jellemző volt, a közirodalmi próza kivételes tehetségű művésze. Tollán a legelvontabb tárgy is eleven életet kapott. Fejtegetéseinek belső gazdagságát formai szépségekkel vitte olvasói elé. Gondolatai, képei, hasonlatai különösen akkor áradtak gazdagon, amikor Nagy-Magyarország helyreállításáért emelte föl szavát.
A katolikus újságírás művelésében TÚRI BÉLA szerzett nem közönséges érdemeket. Minden szenvedélyességtől távol, csupán az érvek súlyával tájékoztatta olvasóközönségét a közügyekkel szemben követendő keresztény-nemzeti álláspont követelményeiről. – A magyar falu elhagyatottságához fűződtek BUDAY BARNA mélabús megfigyelései. A gondokkal küzdő gazdatársadalom védője volt, ennek a gyökeresen magyar nemzetrétegnek sok baja és kevés reménysége jajdult föl férfias lendületű fejtegetéseiben. – A nemzeti lét fontos problémáinak megoldása foglalkoztatta egész pályáján keresztül HEGEDÜS LORÁNTot. Stílusa rendkívül eleven volt, ismereteinek bőségét az eredeti ötletek csillogásával adta olvasói elé. Még elvontabb témáira is szerencsésen alkalmazta az irodalmi tanulmány művészi formáját. – Az ismeretek bősége mellett a szempontok szokatlansága jellemezte TÁPAY-SZABÓ LÁSZLÓt. Sok illúziót oszlatott szét a valóság fényével, sok leverő igazságot enyhített iróniájának gazdag játékával. A hatáskeresésre legkevesebbet adó írók egyike volt az egész magyar publicisztikában, az egyszerűség és közvetlenség műélvezés. Metsző kritikájú fej, bátor gondolkodó. A tudatlanság és gőg méltán retteghetett tollától, az igazságtalanság elnyomottjai sokszor találtak enyhülést vigasztalásában.
KÓBOR TAMÁS egyrészt Tisza István ellenfeleinek lefegyverzésében, másrészt a liberalizmus ellen irányuló támadások védelmében küzdött közéleti elgondolásaiért. Néhány ügyes mondattal kivégezni a másik párt igazságát vagy hamisságát, jelentéktelennek látszó mozzanatok végzetes súlyára fordulatos erővel rámutatni, s a helytelenről is bebizonyítani azt, hagy vannak benne helyes szempontok: mindezekhez Kóbor Tamás jobban értett bárki másnál. – FELEKY GÉZA cikkeiben a széleskörű világpolitikai tájékozottság önálló egyéni szemlélettel egyesült. Fejtegetésein át az események kohójától távolabb álló olvasók is belepillanthattak az okok és okozatok szerves kapcsolatába.
A művelődést irányító közirodalom vezéregyéniségei közül több értékes név kívánhatja az irodalomtörténetirás figyelmét. – IMRE SÁNDOR kultúrpolitikai nagyvonalúsága messze kinőtt a szakpedagógia tudományos kereteiből. A nemzeti hagyományokat kevesen egyesítették olyan sikeresen az önálló rendszerezés újszerűségével, mint ez a kimagasló szellemű nemzetnevelő. Kristálytiszta elmeél, nemes hév, mély tudás jellemezte munkáit. – KORNIS GYULA a filozófus világszemléletével tárta föl az államférfiak belső alkatának, sikereinek és balsorsának válságait. A köznevelés fejlődéséhez kapcsolódó elméleti és gyakorlati kérdések elemzésében fölötte termékeny munkát végzett. Írói arcképei során klasszikusaink bölcselő szellemét mélyreható vizsgálódásokkal elemezte. Egyik mestere volt az akadémiai és politikai szónoklatnak.
A bolsevista uralom alatt szörnyű tapasztalatokat szerzett a nemzet; nem csodálható, ha az ellenforradalom győzelme után a keresztény-nemzeti szellemű újságírás lángoló haraggal indította meg támadásait az ellenséges hadállások ellen. A vitázó publicisztikának kevés olyan mestere akadt hírlapirodalmunkban, mint KÁDÁR LEHEL. Kivédhetetlen pengével osztogatta metsző csapásait. Viharzó lelke ott lobogott a magyar faj naggyátételének gondolatkörében, a nemzeti eszméket védő szellemi rohamcsapat egyik legbátrabb tisztje volt. Szikrázó szellemmel, félelmes érveléssel, öldöklő szatirával írt cikkeit megdöbbenéssel olvasták. Kaján ötletesség, szenvedélyes lendület, könyörtelen láng fűtötte át valamennyi írását. Vérbeli vitázó volt a javából, a harcot nemcsak az eszmék diadaláért, hanem magáért a viaskodás lázáért is szerette. Antiszemitizmusából nem az embertársát gyűlölő köznapi lélek haragja lobogott elő, hanem a nemzetét féltő magyar öntudata, elszánt indulata, tiszta meggyőződése.
A kor mozgató eszméinek föltárása terén, s a magyarság és külföld vezéregyéniségeinek lélektani bemutatásában PETHŐ SÁNDOR tehetsége tündöklött legjobban. Politikai állásfoglalásai nem egyszer kivívták az olvasók ellenmondását, de még vitát támasztó cikkeiből is kitűnt nem közönséges lélekboncoló ereje. Ösztönösen megérezte a nagy összefüggéseket. A napi politika kicsinyeseknek tetsző eseményei nem egyszer valóságas korrajzzá szélesedtek tolla alatt. Akár a miniszteri állás fényében kérkedő tájékozatlanságot ostorozta, akár a fontolgatás nagyképűségébe burkolódzó tehetetlenség ellen emelt szót, akár egyes politikai csoportok nyegleségével szemben vívta harcait, mindenütt következetes világnézettel, kardforgató bátorsággal és a művészlélek ragyogó színezésével derített fényt az eszmék és tettek rejtett indítékaira. Ragyogó dialektikája hol áradó hömpölygésű mondatok sodrában jelentkezett, hol impresszionista színezéssel vonta magához közönsége lelkét. A Habsburg-királypártiság ügyét kevesen szolgálták meggyőződésesebb okfejtéssel, mint a dinasztikus restaurációnak ez a fényes fölkészültségű publicistája. Történeti jellemrajzaiból, politikai arcképeiből, históriai visszapillantásaiból mindenütt kiérzett a tudományos iskolázottságú filozófus elme ítélő ereje, de egyben szembetűnt a stílusművész mondatépítő eredetisége is.
MILOTAY ISTVÁN az egyéni kifejező tehetség ritka erejével lehelt lelket fejtegetéseibe. A politikai eseményekhez és társadalmi jelenségekhez kapcsolódó gondolatok költői szépségekkel bontakoztak ki írásaiból. Vezércikkeinél művészibb szárnyalású szózatokat nem írt ebben a korban egyetlen más magyar publicista sem. A kormányzati rendszerek szánalmas hibáinak fölfejtésében a meg nem rettenő szív őszinteségével foglalt állást, a gyakorlati fontosságú észrevételeket az érzelem aranyszálaival szőtte át. Kossuth Lajos, Kemény Zsigmond, Rákosi Jenő és Bartha Miklós után újabb korszakot teremtett a magyar publicisztikában. A trianoni végzet, Habsburg-kérdés, zsidó veszedelem, szociális válság, kultúrfölény, bizantinizmus, demokrácia, parasztélet, hivatalnoknyomor, ipari kapitalizmus, külpolitikai bonyodalmak: mind helyet kaptak széles ívelésű vezércikkírásában. Egy-egy vasárnapi szózatát százezren olvasták, fajszerető vallomásain a nemzet széles rétegei lelkesedtek, eszmevilágából még az ellenséges sajtó is okult.
Szónokok és publicisták:
Apponyi Albert, Rákosi Jenő, Vészi József pályájának nagyobb fele a tizenkilencedik századra esik.
ANDRÁSSY GYULA gróf (szül. 1860. június 30. Tőketerebes, Zemplén megye; megh. 1929. június 11. Budapest), földbirtokos, országgyűlési képviselő, 1894-ben és 1906-ban miniszter, 1918-ban közös külügyminiszter, a M. T. Akadémia tagja. – Nemcsak politikai szónok volt, hanem tevékeny publicista is: a vitás nemzeti kérdések megoldására állandóan felhasználta tolla erejét. Mint atyja, az idősebb gróf Andrássy Gyula miniszterelnök, ő is az 1867-es kiegyezés alapján állott, az Ausztriával való szövetség tiszteletben tartásával iparkodott megoldani a magyar kérdéseket, de politikai becsvágya végzetesen szembeállította gróf Tisza Istvánnal. A trianoni béke után a Habsburg-párti legitizmus egyik buzgó támasza volt, s így erősen szembekerült a szabad királyválasztás elvétől nem tágító nemzet nagy többségével. Hatvankilenc éves korában halt meg. – Munkái: Az 1867. kiegyezésről. Budapest, 1896. – A magyar állam fennmaradásának és alkotmányos szabadságának okai. Három kötet. Budapest, 1901–1911. (A M. T. Akadémia nagyjutalmával kitüntetett mű.) – Irinyi Miklós, a költő. Budapest, 1909. – A száműzött Rákóczi. Budapest, 1914. – Kinek a bűne a háború? Budapest, 1915. – A világháború előzményei. Két kötet. Budapest, 1925–1926.
BALTAZÁR DEZSŐ (szül. 1871. november 15. Hajdúböszörmény; megh. 1936. augusztus 25. Debrecen), a tiszántúli református egyházkerület püspöke. Nagyhatású egyházi szónok. Hatvanöt éves korában halt meg. – Munkái: A háború az evangélium világításában. Debrecen, 1918. – A megpróbáltatások idejéből. Debrecen, 1920. – Elég nekem az Isten kegyelme. Debrecen, 1923.
BANGHA BÉLA (szül. 1880. november 16. Nyitra; megh. 1940. április 29. Budapest), a Jézus-Társaság és a Szent István Akadémia tagja. – Teológus, filozófus, történetíró, szónok és publicista volt egy személyben. Ritka sokoldalúság, rendkívüli elmeél, csupa lángolás. Alig szántott föl egy-egy parlagon heverő munkaterületet, máris új feladatok terheit vállalta, olykor egész országjárást rendezett hitébresztő céljai érdekében. Tudósnak, buzdítónak és szervezőnek egyformán nagy volt. Baranyay Jusztin és Buttykay Antal társaságában folytatott sajtóalapító tevékenysége új lendületet adott a már haldokló keresztény hírlapírásnak. Amióta 1900-ban megtartották az első katolikus nagygyűlést, a világi emberek is évről-évre jobban érdeklődtek az egyház ügyei iránt, de azért a katolikus öntudat csak lassan bontakozott ki. Prohászka Ottokár mellett egy jézustársasági, egy cisztercirendi és egy ferencrendi szerzetes hármas szövetsége tett legtöbbet arra, hogy a katolikus erő versenybíró modern sajtót teremtsen a vallásos gondolat védelmére. Az Alkotmánynak nem volt megfelelő ereje, bármilyen lelkesedéssel harcolt is a katolikus eszmékért, ezért hozták össze 1918-ban, páratlan sikerű országos gyűlésezések útján, a Központi Sajtóvállalatot: Bangha Béla, Baranyay Jusztin, Buttykay Antal alapítását. Nem volt okuk megbánni fáradozásaikat: a proletárdiktatúra után kiderült, milyen nagy a jelentősége az olyan sajtónak, amely támadások esetén harcos erővel utasítja vissza az ellenfél érveit, sőt maga is támad, ha erkölcsi szükségét érzi. „A sajtó – fejtegette Bangha Béla – az eszmeterjesztés legalkalmasabb tényezője. Szószék: mindennap sok ezer lakásban mindenről prédikál, ami csak történt vagy aminek történnie kellett volna. Néha nem kell mást tennie, mint kiemelnie egyes híreket, másokat viszont csekély jelentőségűnek tűntetni fel, s már maguk ezek az egyszerű megoldások harci eszközökké válnak a kezében. Azonban a hírszolgálat e technikai jellegű értékmérésén és értéktudatosításán túl még más feladatai is vannak a katolikus sajtónak. A közönség már hozzászokott a komoly keresztény világfelfogással ellentétes elvek és eszmék áttekinthetetlen tömegéhez. Még a katolikus közönség is igen nagy részben idegen világnézetek szempontjait fogadta el öntudatlanul is irányítójának. Ferde filozófiai és erkölcsi nézetek, hittani zűrzavar, történeti valótlanságok kritikátlan elfogadása úgyszólván hozzátartoznak már a mai műveltséghez. Az egyház katedrájával szemben hangban és szaporaságban azt tízszeresen túlharsogó ellenkatedrák bömbölik bele a köztudatba a maguk külön tudományát, s a közönség gyanútlanul és észrevétlenül tér át a szellemi hithagyás útjaira akkor, amikor az egyház hű gyermekének akarja tudni magát. Egy óriási bábeli tornyot kell itt lehordani, a fogalomzavar Bábelét; egy mindenre kiterjedő, mindent fertőző, mindent megmérgező eszmei gázháborút kell elhárítani azoktól a tömegektől, amelyek hisznek a kereszténység egyetemes művelődésirányító értékében. A tudatos félrevezetéssel éppen úgy szembe kell szállni, mint a jóhiszemű felületességgel. Oly óriási feladat, hogy szinte ijesztő és akaratbénító dolog csak áttekinteni is. Az embereknek felületesség kell, csengő-bongó szó, akár igazságot hord, akár az ellenkezőjét. Mégis meg kell oldani ezt az emberfölöttinek látszó feladatat. Meg kell gyógyítani a beteget, aki oly nehezen akar gyógyulni, s meg kell akadályozni az öngyilkost a rohanásban, amelynek végén az örvény tátong. Ez keresztényi és emberi kötelesség, de kiválóan nemzeti is. Homokra, valótlanságokra, belső képtelenségekre, téves és öngyilkos elvekre nem lehet nemzetéletet építeni. Legkevésbbé akkor, amikor elég serény kéz fúrja az aknákat nemzeti létünk egyedüli időt álló fundamentumai alá, akár cinikus Shylok-érdekből, akár megbódult álhumanizmusból, akár álhazafiságból.” – A nagytekintélyű jézustársasági atyát a Károlyi-forradalom és a proletárdiktatúra pribékjei halálra keresték, de híveinek rajongó szeretete lehetővé tette elmenekülését. Később Hollandiában és Északamerikában hatásos előadásokkal védte a magyar ügyet. Délamerikában is nagy utat tett, hogy az ottani magyar telepesek hitéletét és nemzeti öntudatát erősítse. Évekig működött Rómában. Szerkesztésében jelent meg a Magyar Kultúra című nagyhatású folyóirat (1813-tól) és a négykötetes Katolikus Lexikon (1931–1933.). – Munkái: Jellemrajzok a katolikus egyház életéből. Budapest, 1909. – Imakönyv a művelt katolikus közönség számára. Budapest, 1920. – Magyarország újjáépítése és a kereszténység. Budapest, 1920. – Nagy kérdések útján. Budapest, 1922. – Istenhit és istentagadás. Budapest, 1923. – A Jezsuitarend és ellenségei. Budapest, 1928. – Katolicizmus és zsidóság. Budapest, 1833. – Dél keresztje alatt. Budapest, 1934. – Örök élet igéi. Két kötet. Budapest, 1934. – Róma lelke. Úti képek. Budapest, 1935. – Világhódító kereszténység. Budapest, 1940. – Világnézeti válaszok. Budapest, 1940.
BÁNYAI ELEMÉR (szül. 1875. augusztus 22. Szamosújvár, Szolnok-Doboka megye; megh. 1915. április 2. Orosz harctér), a Magyar Nemzeti Múzeum tiszviselője, utóbb hirlapíró. Zuboly álnéven írt tudományos tárcái az egész országban ismertté tették nevét. Mint honvédtiszt, a kárpáti harcokban negyven éves korában halt hősi halált. Holttestét a Budapesti Újságírók Egyesülete hazahozatta, s a Kerepesi-úti temetőben hantoltatta el. Kisebb írásainak egy részét a róla szóló megemlékezésekkel együtt Mikes Lajos rendezte sajtó alá: Zuboly-könyve. Budapest. 1916. (A kötet munkatársai többek között: Ady Endre, Krudy Gyula, Kunfi Zsigmond, Prohászka Ottokár, Révész Béla, Schöpflin Aladár, Szép Ernő.)
BERZEVICZY ALBERT (szül. 1853. június 7. Berzevice, Sáros megye; megh. 1936. március 22. Budapest), földbirtokos, eperjesi jogakadémiai tanár, 1881-ben országgyűlési képviselő, 1884-ben miniszteri tanácsos, 1903-ban vallás– és közoktatásügyi miniszter, 1905-ben a M. T. Akadémia elnöke, 1910-ben a képviselőház elnöke, 1923-ban a Kisfaludy-Társaság elnöke, a Szent István Akadémia és Petőfi-Társaság tagja. Nyolcvanhároméves korában halt meg. Írói működésének félszázados emlékét őrzi az 1925-ben közreadott Berzeviczy-emlékköny. – A kivételes tehetségű férfiú a magyar tudomány és irodalom egyik legtekintélyesebb vezére volt három évtizeden át. Előkelő európaisága, kiegyensúlyozott lelke, széleskörű tudása nemes ízléssel, higgadt tárgyilagossággal és tekintélyt tartó bölcseséggel egyesült. Pályájának annyi a kimagasló állomása, munkásságának olyan nagyok voltak a hazai és külföldi sikerei, hogy méltatásuk külön tanulmány tárgya lehetne. Irányító szellemének különösen a M. T. Akadémia és a Kisfaludy-Társaság köszönhetett sokat. – Munkái Itália. Útirajzok és tanulmányok. Budapest, 1898. – Beszédek és tanulmányok. Budapest, 1905. – Régi emlékek. Budapest, 1907. – Beatrix királyné. Budapest, 1908. (Franciául és spanyolul is megjelent.) – A cinquecento festészete, szobrászata és művészi ipara. Budapest, 1909. – A tájképfestés a XVII. században. Budapest, 1910. – A természetfölötti elem Shakespeare színműveiben, Budapest, 1910. – Görögországi útirajzok. Budapest, 1913. – Délen. Útirajzok és tanulmányok. Budapest, 1917. – Az abszolutizmus kora Magyarországon. Három kötet. Budapest, 1922–1926. (A M. T. Akadémia nagyjutalmával kitüntetett mű.)
BETHLEN ISTVÁN gróf (szül. 1874. október 3. Gernyeszeg, Maros-Torda megye), földbirtokos, 1901-ben országgyűlési képviselő, 1919-ben a szegedi nemzeti kormány ellenforradalmi megbízottja Bécsben, 1921-től tíz éven át Magyarország miniszterelnöke, a M. T. Akadémia és a Kisfaludy-Társaság tagja. – Szónoklataiban nem kereste az irodalmi eszközöket, nem törekedett hallgatói képzeletének foglalkoztatására, hűvös és tárgyilagos volt. – Válogatott beszédei és írásai. Budapest, 1932. (A gyűjtemény előszavában ő maga vetette föl a kérdést: érdemes-e közreadni olyan szónoklatokat, amelyek nem tartanak igényt irodalmi értékelésre. A felelős miniszterelnöknek – úgymond – nincs ideje arra, hogy beszédeit megtervezze és csiszolgassa, még témáit sem többnyire maga választja ki, hanem ellenségei, akik állandóan kémlelik a politikai hadállásokat, és meglepetésszerűen törnek rá a hatalom legfőbb birtokosaira; mégis közreadja évtizedekre terjedő politikai pályájának emlékeit, mert bennük egy nemzeti alapon álló konzervatív politikus államkormányzati gondolatai vannak megrögzítve, s áttekintésükből egységes politikai rendszer képe rajzolódik az olvasó elé.)
BRISITS FRIGYES (1890–). – Életéről és munkáiról: az irodalomtőrténetírók és kritikusok között.
BUDAY BARNA (szül. 1870. Ófehértó, Szabolcs megye; megh. 1936. október 1. Budapest), több politikai napilap és mezőgazdasági folyóirat szerkesztője, a Budapesti Hirlap munkatársa, egyidőben országgyűlési képviselő, utóbb felsőházi tag. Hatvanhat éves korában halt meg. – Munkaerejét a magyar föld szolgálatába állította. Az agrárgondolat hűséges támogatója volt egész pályáján, ezért díszítette íróasztalát a gazdatársadalom egyöntetű elismeréseként: az aranytoll. Cikkei nemcsak alapos szakképzettségre valló fejtegetések, hanem vonzó olvasmányok is, a mindennapi élet elmélkedő természetű és mégis gyakorlati látású megfigyelései. Szelíd humor, itt-ott élesebb szatira. Nem a pártpolitikus elfogultsága szólt ezekből a művészi hatású publicisztikai cikkekből, hanem a földesurat és a parasztot egyformán becsülő hazafi fajszeretete. – Könyvei közül legjellemzőbbek Derűs égbolt alatt. Budapest, 1907. – Időszerű kérdések. Budapest, 1909. – Magyar problémák, Budapest, 1917. – Falusi, levelek. Budapest, 1923. – Titkok földje. Budapest, 1925. – Magyar fényképek. Budapest, 1927. – A rögöktől a csillagokig. Budapest, 1930. – Pihenő. Budapest, 1932.
CSAJTHAY FERENC (szül. 1862. március 13. Zirc, Veszprém megye), a Budapesti Hirlap szerkesztője, a Petőfi-Társaság tagja. Szerkesztői tisztségében Rákosi Jenő oldalán mindenkor céltudatos elvhűséggel harcolt a nemzet ügye mellett. A Budapesti Hirlap irodalmi színvonalának, erkölcsi komolyságának és nemes hagyományainak megőrzésében hatalmas része volt. Negyvenhat évig dolgozott ugyanabban a szerkesztőségben, a magyar közvéleményt mély felelősségérzettel irányította, keze alól egész sereg nagynevű újságíró került ki. Legerősebb politikai küzdelmei idején sem feledkezett meg a vitatkozás nemes hangjáról. Önleküzdő mértéktartását választékos ízléssel párosította. Szerkesztőtársai többnyire pártos elfogultsággal bírálták a közdolgokat, őbenne a magyar zsurnalisztika legszebb hagyományai éltek. A klasszikus újságírók mintaképe volt, mindig magyar és mindig korszerű.
FELEKY GÉZA (szül. 1890, november 4. Budapest; megh. 1936. december 15. Budapest), a Pesti Napló vezércikkírója, 1920-tól a Világ szerkesztője, 1926-tól a Magyar Hirlap főmunkatársa. Negyvenhat éves korában halt meg. – Politikai cikkein és társadalmi elmélkedésein kívül számos értékes művészettudományi és gazdaságtörténeti tanulmányt is írt. – Munkái: Könyvek, képek, évek. Budapest, 1912. – Tanulmányok. Budapest, 1912. – Munkácsy. Budapest, 1914.
GARAMI ERNŐ (szül. 1876, december 13. Budapest, megh. 1935. május 28, Budapest), műszerész, az 1890-es évek végétől a szocialista párt vezetőségének tagja, a Népszava szerkesztője, az 1918-as októberi forradalom után a Károlyi-kormány kereskedelmi minisztere. Ötvenkilenc éves korában halt meg. – A világ-háborút követő veszedelmes időkben mindent megkísérelt arra nézve, hogy visszaszorítsa a proletármozgalmak szélsőségeit, de próbálkozásai nem vezettek sikerre. A kommunizmus kitörésekor elhagyta az országot, Bécsben maradt az ellenforradalom győzelme után is, onnan intézte támadásait a „fehér” Magyarország ellen. Később a magyarországi szociáldemokrata párt közbenjárására sikerült hazatérnie. Mint szocialista szerkesztő és publicista, elvtársainak tanítómestere volt, komoly ember, csak kényszerűségből tűrte a politikai agitációk útszéli hangját. Egyszerű zsidó gyári munkásból tehetsége révén emelkedett a vezéri székbe, szívós tanulással képezte magát, körültekintő tanácsai sokat segítettek forradalmi pártján. Ő alakította át 1905-ben a Népszavát naponkint megjelenő hírlappá, ő indította meg a magyarországi marxizmus első tudományos folyóiratát, a Szocializmust. Mindíg számot vetett azzal, mit lehet megvalósítani a gyakorlati életben, a nélkül, hogy pártja elvesztené a csatát a polgári társadalommal szemben. Publicisztikai működése ennek az irányelvnek szolgálatában állott; igaz, hogy ez az elv nem egyszer súlyosan elszigetelte a többi szocialista vezér mereven harcias csoportjától.
GÖRCSÖNI DÉNES (szül. 1878. november 11. Gernyeszeg, Maros-Torda megye; megh. 1914. március 1. Budapest), családi nevén Friedreich István, budapesti községi reáliskolai tanár. Harminchat éves korában halt meg. – Az Alkotmány hasábjain 1904-től közreadott közérdekű cikkei, a Katolikus Szemlében és egyéb folyóiratokban megjelent tanulmányai és kritikái rendkívüli feltűnést keltettek. Félelmes erővel támadta a tudományos életben jelentkező felületességet, üzletieskedést, szélhámosságot. Többször pörbe fogták, de a bíróság előtt mindig kitűnt, hogy nemes erkölcsi rugók indították el polémiáiban, s mindig alaposan megfontolta, igazat mond-e? Szeplőtelen jellem volt, éles elme, alapos tudós. Nem a személyeket gyűlölte, hanem az élelmes áltekintélyeket. Korai halála a katolikus publicisztika pótolhatatlan vesztesége volt. Pótolhatatlan azért, mert hozzá hasonló bátorszellemű utód hosszú ideig nem jelentkezett a katolikus irodalomban. – Főmunkája: Gróf Széchenyi István élete. Budapest, 1915. (Nem teljes Széchenyi-életrajz, de így is értékes mű.)
HEGEDÜS LORÁNT (szül. 1872. június 28. Budapest), pénzügyminiszteri tisztviselő, 1898-tól országgyűlési képviselő, 1904-től a pénzügytan egyetemi magántanára, 1905-től a Magyar Gyáriparosok Országos Szövetségének igazgatója, 1912-től a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank igazgatója, 1920-tól pénzügyminiszter, később a Takarékpénztárak és Bankok Egyesületének elnöke, a Pesti Hirlap munkatársa, a M. T. Akadémia, a Kisfaludy-Társaság és a Petőfi-Társaság tagja. – Egyéni álláspontjai miatt sokszor került ellentétes felfogások ütközőpontjába. A magyar világban teljesen szokatlan volt, hogy egy magasrangú úr minden melléktekintet nélkül mondja ki véleményét a legkényesebb irodalmi és társadalmi dolgokról. Személye körül szenvedélyes viták zajlottak. Legtöbb megrovásban akkor volt része, amikor 1931-ben a hírlapok hasábjain elkeseredett harcot vívott Négyesy Lászlóval és a jobboldali irodalom védelmezőivel Ady Endre költői nagysága érdekében. Mint író a legunalmasabb témákat is átmelegítette képzeletével. Akár közgazdasági fejtegetést írt, akár politikai tanulmányt, akár irodalmi csevegést vagy nyelvészeti hozzászólást, az időszerű tárgyak megfűszerezésében mindig pompásan ötletes írónak bizonyult. Az 1930-as évek nyelvújító mozgalmát ő indította meg a Pesti Hirlap hasábjain közölt cikkeivel. Az a törekvése, hogy a magyar nyelvet megtisztítsa az idegen szavaktól és a pesti utca sarától, erős visszhangot keltett. Számos más kezdeményezésének is megvolt a maga üdvös hatása. – Szépirodalmi munkásságáról: az elbeszélők között. – Közirodalmi munkái A magyarok kivándorlása Amerikába. Budapest, 1899. (A kivándorlás okainak nyomozásában bebizonyította, hogy a szörnyű vérveszteséget a hitbizományi rendszer és a nagybirtok önző gazdasági politikája okozza, ezért bujdosnak ki a legderekabb magyar földművesek az Újvilágba. Az országgyűlés szabadelvű tagjai helyeselték felfogását, de a mágnásokkal szemben tehetetlenek voltak.) – A magyar éjszaka. Budapest, 1920. (Tanulmány.) – A halhatatlanok útja. Budapest, 1926. (Tanulmányok.) – Harc a magyar igazságért, Budapest, 1928. (Hírlapi cikkek.) – Új világ felé. Budapest, 1929. (Hírlapi cikkek.) – A könyvek könyve. Budapest, 1930. (Emlékek.) – Uram, Jézus! Budapest, 1934. (Vallásos elmélkedések.)
HERCZEG FERENC (1863–). – Életéről és munkáiról: a pályájáról szóló részben.
HEVESI SIMON (szül. 1868. március 23. Aszód, Pest megye), a pesti izraelita hitközség vezető főrabbija, az Országos Rabbiegyesület elnöke, a Magyar Zsidó Szemle társszerkesztője, az Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület alapítója. Neves teológus és filozófus. Mint hitszónok a neológ-zsidóság egyházi beszédművészetének egyik kitűnősége.
HOCK JÁNOS (szül. 1859. december 31. Devecser, Veszprém megye; megh. 1936. október 10. Budapest), katolikus pap, országgyűlési képviselő. Pályája elején falusi káplán volt, később kaposvári gimnáziumi hittanár, 1887-től a képviselőház tagja. Szónoki sikerei népszerű emberré tették, kortesútjain zajos hatással beszélt, prédikációira tódult a közönség. Tüntető szabadelvűségéért nemcsak a liberális keresztények, hanem a zsidók is ünnepelték. (A Bangha Béla szerkesztésében megjelent Katolikus Lexikon jellemzése szerint: „Kiváló szónok, akinek azonban egyházi szónoklatai éppúgy, mint érzelgős imakönyve, hittanilag erősen fogyatékosak voltak. A liberális paptípus szomorú megtestesítője!” Társadalmi mozgása kiáltó ellentétben állott papi hivatásával, szabadkőműves kapcsolatai kiadósan segítették boldogulását, a fővárosi zsidóság segítségével sikerült elnyernie a dúsjövedelmű budapest-józsefvárosi plébániát. A politikai hullámok egyre jobban balfelé sodorták. A Károlyi-forradalom idején elvállalta a Nemzeti Tanács elnökségét, az ellenforradalom győzelme után évekig külföldön tartózkodott, s csak 1933-ban tért haza. A budapesti büntetőtörvényszék s utóbb a magyar királyi Kúria nemzetárulásért egyévi börtönre ítélte, mert bujdosása idején mindent megtett arra nézve, hogy az ellenséges hatalmak elűzzék helyéről a magyar kormányt, s az októberi forradalom elmenekült vezéreit helyezzék az ország élére. Hock János is ott volt azok között – állapította meg a hivatalos vádirat – akik a külföldön gyűlöletet szítottak a létéért küzdő magyarság ellen, s egész Európát és Amerikát behálózó sajtóhadjárattal gyalázták a nemzetet. „Amióta azonban Csonka-Magyarország elszigeteltsége megszűnt, amióta az országban a közrend visszaállott, amióta a gyűlölettel teli hadakozás már nem üzlet, az emigránsok letörve és kopottan visszatérnek az elhagyott országzászlóhoz, honvágyat hangoztatnak, megtérést mutatnak, pedig csak éhesek, állástalanok, reménytelen helyzetűek” A megtört öreg pap hetvenhét éves korában halt meg. – Milotay István jellemzése szerint Hock János a jakobinizmussal kacérkodó forradalmi papi típus megtestesítője. „Az a szinte szabadkőműves katolicizmus volt az övé, mely a radikális hazafiságot, a népszuverénitást, a demokráciát a francia forradalom szellemében értelmezte, amelyben a hangsúly nem annyira a hiten, mint inkább a politikán fekszik. A rousseaui és krisztusi elvek és vonások sajátságos vegyüléke, amelyből a dogma és a hierarchia elzüllött lázadói vagy szökevényei kerülnek ki. Volt az arcában valami démoni, valami mefisztói, sokszor szinte két szarvat látott az ember a homlokán, majdnem a fejebúbjáig felnyúló kopasz halántékain. Nagy műveltségével, latin, francia klasszikusokból vett idézeteivel, fekete selyem reverendájában, a templomi szónoklat sajátságaival, felemás módon hatott a pirospozsgás falusi dzsentriből, az elegáns, széltoló ügyvédekből, nehézkes református papokból álló függetlenségi párton. Új jelenség volt a parlamenti szónoklatban a régi iskolával szemben. Amit mondott, és ahogyan mondta, az merőben másként hatott, mint Apponyi beszédei, másként, mint Eötvös anekdótái és aforizmái, vagy Ugron mindent elsodró szónoki lovasrohamai. Valamikor remek hangja volt, s tudott játszani vele. Dörgött, suttogott, recsegett és sistergett, s mindezt pompás, teátrális gesztusok kísérték, s valami csodálatosan eleven kifejező arcjáték, melyben a száj, a szemek, a homlok, az orr, mind résztvettek, úgyhogy beszédei tartalmát a szavak nélkül is, a puszta arcjátékból, le lehetett volna olvasni. Rendelkezett a gúny, a tragikus pátosz, a szellemesség, a lírai érzelmesség minden kifejező eszközével”). (Hock. Magyarság. 1933. évf.) – Tápay-Szabó László szerint: „Nála tehetségesebben magyar nyelven még nem szónokolt senki. Néha Ugron Gábor beszéde is mennyei magasságokban szárnyalt, de csak nagyon ritkán. János pap azonban mindig magával ragadott, és mindig eszményi magasságokba emelt bennünket. A politikai szónoklat primadonnái ó mily parányiak voltak mellette! Mily eszmeszegények! És mily lélekteleneki” (János pap. Pesti Napló. 1936. évf.) – Munkái Költemények. Kaposvár, 1882. – Hervadt levelek. Elbeszélések. Budapest, 1885. – Nagyböjti szentbeszédek. Budapest, 1891. – Imakönyv. Budapest, 1892. (Számos kiadást ért. Egy időben a legértékesebb katolikus imakönyvek tartották. A szerző kitűnő francia hitbuzgalmi szövegek nyomán dolgozta ki imádságait.) – Szivárvány. Tárcák. Budapest, 1894. – Vigasztalások könyve. Budapest, 1895. – Összegyűjtött szentbeszédei. Budapest, 1900. – Jézus élete. Budapest, 1905. – Virágmesék felnőttek számára. Bécs, 1931. (Erkölcstanító elmélkedések érzelmes prózában.) – Börtönvirágok. Budapest, 1935. (A bűneit belátó lélek magábaszállása.) – Az élet könyve. Budapest, 1936. (Vallásbölcselő elmélkedések.) – Az ember könyve. Budapest, 1937. (Életbölcselő tanítások.)
HORÁNSZKY LAJOS (szül. 1871. június 3. Szolnok), országgyűlési képviselő, a Kisfaludy-Társaság és a Petőfi-Társaság tagja. – Emelkedett szellemű írásaiból az államférfiúi megfontoltság éles ítélete és a klasszikus stílusú író választékos előadó módja sugárzik elő. Politikai vizsgálódásainak legtermékenyebb tere: Tisza István kora. Kortársaira való visszaemlékezéseiben a kegyelet melege éppen úgy megkapja az olvasót, mint az emlékek elmondásában megnyilvánuló történeti hangulat. – Irodalomtörténeti munkája: Batsányi János és kora. Budapest, 1907.
IMRE SÁNDOR (szül. 1877. október 13. Hódmezővásárhely, Csongrád megye), a kolozsvári református gimnázium tanára, 1908-tól tanár a budapesti polgári iskolai tanárképző-intézet filozófiai és pedagógiai tanszékén, az ellenforradalom győzelme után ügyvivő kultuszminiszter, majd államtitkár a vallás- és közoktatásügyi minisztériumban, 1925-től a szegedi tudományegyetemen, 1935-től a budapesti műegyetemen a pedagógia tanára, egy időben a Magyar Paedagogia szerkesztője. – Munkái: A nevelés sorsa és a szocializmus. Budapest, 1909. – Nemzetnevelés. Budapest, 1912. – A magyar nevelés körvonalai. Budapest, 1920. – Neveléstan. Budapest, 1928. – A családi nevelés főkérdései. Budapest, 1931. – A neveléstudomány magyar feladatai. Budapest, 1935.
JÁSZI OSZKÁR (szül. 1875. március 2. Nagykároly, Szatmár megye), földmívelésügyi miniszteri tisztviselő, 1911-ben egyetemi magántanár, utóbb a radikális párt elnöke, a forradalmak idején miniszter. Mint a Társadalomtudományi Társaság folyóiratának, a Huszadik Századnak, szerkesztője és a Világ napilap vezércikkírója szociológiai és politikai kérdésekben másfél évtizedig irányította a progresszív mozgalmakat. 1919-ben külföldre menekült, 1925-ben egyetemi tanári széket kapott az Amerikai Egyesült Államokban. – Egyéniségét Milotay István így jellemzi: utászi Oszkár a zsidó doktrinér ideális megszemélyesítője volt. Tagja annak az új zsidó értelmiségnek, mellyel a Galíciából bevándorolt tömegek egyre növekvő arányban árasztották el a magyar főiskolákat. Ez a feltörekvő intellektuel zsidóság, telve a faj türelmetlenségével, nyers életerejével, mohó imperialista ambícióival, hamarosan szűkeknek találta azokat a kereteket, amelyeket a magyar glóbusz nyujtott érvényesülése számára. Jászi Oszkárban könyvtárakat átfogó olvasottság, rengeteg ismeret és műveltség, nagy nyelvtudás, pazar szóbőség, átlátszó, de csak a félművelt emberekre kápráztató dialektika egyesült azzal a szívóssággal és orthodoxiával, amely a fiatal talmudtudósokat, a lengyel vagy a keleti zsidó iskolák jeles növendékeit és professzorait jellemzi. Csakugyan ő, a talmudista, első eminens, aki mindent jobban tud, mint mások vagy a többiek. Tudományát és meggyőződését ugyanazzal a gőgös, minden más véleményt megvető türelmetlenséggel képviseli, mint azoknak a zsidó vallásos szektáknak vezérei, amelyek Jeruzsálemben valamikor oly kegyetlen vérengzéssel gyilkolták egymást, s amelyek a galíciai zsidóság kebelében ma is olyan ádáz harcokat vívnak egy-egy eltérő betűmagyarázat miatt. Jászi Oszkárnál és társainál az egyedül biztos és üdvözítő hitnek ez a gőgje és türelmetlensége a tudomány és a szabad gondolat modern köpönyegében jelentkezett. Mint társadalmi és politikai újítóban benne élt a zsidóság nagy történelmi önhittsége a világot újra és újra megváltó elhivatástól. Ez a hivatásérzet benne is, mint a zsidó reformerekben általában, azzal a népek, országok és történelmek felett lebegő gyökértelenséggel társult, amely, miközben tele van egy évezredes faji, erkölcsi és szellemi zárkózottság minden terheltségével, szabadnak hiszi magát minden nemzeti elfogultságtól. Ez a típus a nemzetközi ember fölénye alatt a legprimitívebb nacionalizmus és sovinizmus gyűlöletét őrzi minden más nemzeti vagy faji egyéniségekkel szemben. Ez a végzetes gyökértelenség, ez a földtől független, de annál erősebben fajhoz kötött lelkiség tette, hogy Jászi oly idegenül és értetlenül állott a történelmi magyarsággal és Magyarországgal szemben. Ő egyebek közt azt hitte magáról, mint ahogy minden művelt zsidó oly szívesen elhiszi ezt önmagáról, hogy neki az emberiség fáj, hogy benne minden elnyomottak szenvedése és sérelme ég, holott csak saját beteg faja szenved, eltelve olthatatlan uralmi vágyakkal és az örök nomádnak azzal a nyugtalanságával, mely minden történelmi adottsággal szemben jelentkezik. Jászi ennek a gyökértelen léleknek dühével gyűlölte a történelmi Magyarországot.” (Károlyi Mihály. Magyarság. 1924. évf. január 27.) – Ady Endre magasztalással írt „a mester” nagyságáról, eszményképét tisztelte az imponáló fellépésű szociológus személyében, mások is készséggel sorakoztak zászlója alá mindaddig, amíg a forradalom sikertelenségei ki nem józanították őket képzelgéseikből. Mikor Jászi a háborús összeomlás után tárgyalni kezd az annyira dédelgetett nemzetiségi vezérekkel, s „két napon át tartó elméleti vitában legyőzi Maniu Gyulát és társait, ezek a faj és a nemzet jogára és az erőre hivatkozva arcába nevetnek, s otthagyják a faképnél, a diplomáciai zöldasztal mellett. „Hogyan, hát önök nacionalisták?” kiált föl a tudós, a dühtől és a csodálkozástól elképedve, s mindjárt hozzá is teszi: „Szégyeljék magukat. Én húsz éven át azt hittem, hogy demokraták s a pacifizmus, a testvériség és egy magasabb nemzetköziség hívei.” Ekkora csalódás, a tények ilyen brutalitása egy ökröt kijózaníthatna, de a doktrinért semmi sem hozza zavarba. Sohase ő a hibás, hanem a tények és az emberek, amelyek nem alkalmazkodnak elméleteihez.” (Milotay István.) – Pethő Sándor jellemzése: „Vázsonyi után, de még az ő életében tolakodott fel az a zsidó ivadék, amelynél a radikális jelszó csak leplezése volt annak a heves, felforgató és antinacionalista irányzatnak, amelynek célját Jászi Oszkár a Danamedence nemzetiségi és szociális erőcsoportjainak átszervezésében s a történelmi Magyarország lerombolásában határozta meg. Ennek az irányzatnak, amely ősztövösen gyűlölt mindent, ami magyar, leglelkesebb hitvallói és legbuzgóbb harcosai azzal kezdték, hogy porbadöntöttek minden élő és holt magyar nagyságot, bálványt és tekintélyt. Valami szektárius lázzal, szinte őrjöngő dühvel küzdöttek a nemzeti hagyományok ellen, és egész életük szívós és céltudatos feladatát látták abban, hogy az ismételten felújúló összeütközésben, amely egyrészt a magyarság, másrészt az uralkodóház és a nemzetiségek között folyt életre-halálrag erkölcsi és szellemi tőkéjük teljességét a magyarság történelmi eszményei ellen vessék nyomatékba. Internacionalizmusuk valójában zsidó-nacionalizmus volt. Munkájukat megkönnyítette a magyar vezetőosztályok maradisága, csökönyössége és elvakultsága, amellyel minden modern fejlődési erőt átutaltak hozzájuk. A történelmi magyar zsidóságra való hatásuk végzetesen nyilatkozott meg abban, hogy valóságos zsidó irredentát csináltak még abból a félig-meddig asszimilált zsidó értelmiségből is, amelynek megbízhatóságában és hűségében idáig senkinek sem jutott eszébe kételkedni. A szovjet-köztársaság egész értelmisége ebből a csoportból került ki. Ez a zsidóság teremtette meg a zsidókérdés lázas, viharhangulatos állapotát. A keresztény közönségnek annál könnyebb volt általánosítani, mert a sajtót teljesen átgyúrták és átitatták a maguk törekvéseinek szellemével.” (Viharos emberöltő. Budapest; 1929.) – Hogy milyen elkeseredéssel szemlélte a hazafias közvélemény a nemzetiségi kérdés hírhedt szakértőjének külföldi működését, arra jó példa az Új Magyarság egyik 1935. évi felszólalása Jászi Oszkárnak, akit árulásáért Masarykék amerikai egyetemi tanársággal jutalmaztak, még mindig a magyar demokráciáért fáj a feje. Egy előadással kapcsolatban dühösen nekitámadt a magyar diktatúrának, s egekig magasztalta Masarykék demokráciáját. Nincs ebben semmi meglepő. Jászi Oszkár abból él, azért fizetik, hogy holta napjáig azt művelje, amit eddig is művelt. Hogy amíg csak lélekzik, igyekezzék ártani a magyarságnak, s igyekezzék használni halálos ellenségeinknek. Ez az elvetemedett ember a forradalom előtt évtizedeken át telekiabálta a világot a magyar nemzetiségi elnyomással, s mint az üldözött kisebbségek apostola jelentett fel bennünket Európa ítélőszéke előtt. A Károlyi-forradalommal sikerült érvényt szereznie ezeknek az igazságoknak. Magyarország háromnegyed része azok kezére került, akikkel szövetségben Jászi Oszkár a magyar uralmat ostorozta. A bukaresti, prágai és belgrádi barátoknak Trianonban mód nyílott rá, hogy az uralmuk alá jutott magyarsággal szemben a nemzetiségi igazság, az egyenlőség, a szabadság és a demokrácia Jászi-féle elveit érvényesítsék. Hogy miképpen érvényesítették, bizonyság rá a három és félmilliónyi magyarság sorsa, a tótokéval, németekével, ruténekével és horvátokéval együtt. Ezek a kisebbségbe jutott népek többet szenvedtek tizenöt év alatt, mint előzőleg ezer év foylamán együttvéve. De Jászi Oszkárnak mégis tizenöt éven át egyetlen szava nem volt az ellenük irányuló üldözés égbekiáltó rendszereivel szemben. Egyetlen szóval nem tiltakozott soha, nem fölebbezett ugyanazon Európához, amelynek jóindulatába annakidején ezeket az új urakat annyira beajánlotta. Jászi Oszkárnak nem fájt többé a kisebbségi sors. Még kebelbarátja, az angol Scotus Viator is felhördült Középeurópa kisebbségeinek nyomorán, ő pedig pirulás nélkül, egy silány menedék-katedráért tovább magasztalta Masarykék és Titulescuék elveit. Most is siet újra és újra följelenteni bennünket. Milyen tragikomikus balszerencse ezé a nyomorúit árulkodóé. A világ másik végére menekült, hogy onnan üvöltözzön egy nemlétező zsarnokság ellen.” – A jelentősebb Jászi-féle könyvek sorozata: A történelmi materializmus állambölcselete. Budapest, 1903. – Új Magyarország felé. Budapest, 1907. – Művészet és erkölcs. A M. T. Akadémiától jutalmazott pályamű. Budapest, 1908. – A nemzeti államok kialakulása és a nemzetiségi kérdés. Budapest, 1912. – Magyar kálvária, magyar feltámadás. Bécs, 1920.
KAPI BÉLA (szül. 1879. augusztus 1. Sopron), szombathelyi lelkész, a dunántúli evangélikus egyházkerület püspöke. – Munkái: Hitünk igazságai. Budapest, 1909. – A boldogság könyve. Szentgotthárd, 1911. – Az én vallásom a Krisztus vallása. Budapest, 1913. – Új élet. Budapest, 1925. – Bizonyságtevés. Egyházi beszédek. Budapest, 1926. – Békesség. Imádságos könyv. Budapest, 1928.
KÁDÁR LEHEL (szül. 1884. január 18. Temesvár; megh. 1935. április 8. Budapest), hírlapíró. – Eleinte vidéki újságokba írogatott. Rákosi Jenő fölfedezte tehetségét, szerződtette a Budapesti Hirlaphoz, itt megjelent cikkeivel szerzett országosan ismert nevet. Igazi ereje a kommunizmus után bontakozott ki. Amilyen lágyszívű ember volt az életben, olyan elszánt bajvívónak bizonyult a keresztény hírlapok hasábjain. Szélsőséges vérmérséklettel harcolt eszméiért, valósággal új stílust teremtett a magyar publicisztikában. Az újságírást nem kenyéradó mesterségnek, hanem erkölcsi hivatásnak tekintette. Küzdelmes életet élt, szegényen halt meg. Élete utolsó éveiben tüdőbaja egyre fájdalmasabban gyötörte, egyik kórházból a másikba vándorolt, sivár betegágyban teltek az évei. Ötvenegy éves korában halt meg. – Az ellenforradalmi korszakban kibontakozó publicisztikai jelentőségéről Pethő Sándor a következőket írja: „Mint a sirály keringett az örvénylő hullámok között, szilaj bátorságával, igazságérzetének példátlan erejű szókimondásával, szárnyalásának csodálatos könynyedségével, harcias lobogásának gyönyörű tűzijátékai közepette. Ezek a viszontagságos idők érlelték és emelték nevét szimbolummá. Ha a túlsó oldal embereivel kegyetlenül vagdalkozott is, bőven osztogatván a sebeket, sohasem sajnálta vásárra vinni a maga bőrét. Kökénylevű, hangyasavas iróniája mögött gyermekded lélek, szinte galambszív lappangott. Senki sem tudta néhány gyilkoserejű jezővel ellenfeleinek emberi gyöngéit úgy kipellengérezni, s a nagyképű és fellengős középszerűségek és üres tekintélyek hólyagjait egy szúrással felpukkasztani s átadni azokat a közhahotának, mint ő. A magyar Rochefort volt Kádár Lehel, csakhogy minden gyűlölet, minden hiúság, minden féltékenység nélkül. Mert amikor a népszerűség hullámai a legmagasabbra emelték is, ő szerény maradt, s valami cyranói öngúnnyal csipkedte önmagát is saját udvaroncainak hízelgéseivel szemben.” (Kádár Lehel. Magyarság. 1935. évf. április 9.) – Újságírótársainak meggyőződése szerint a világháború utáni magyar újságírásnak nem volt nála kirobbanóbb egyénisége. Még műhelyhulladékaiban is a stílus remekműveit szórta szét. „Külön klasszist jelentett, nem volt előde, nem akadt utóda. Ha három sort írt, abban benne volt egyéniségének sajátos íze, a tehetség, amely Pintér Jenő: A magyar irodalom története, áradt és sziporkázott minden szavából. Arannyá változott kezében a téma, minden cikke remekmű volt, amely túlélte az újság egynapos életét. Voltak kifejezései, amelyeket ő talált ki, és csak ő tudott használni. A zseni íze érzett mindenen, amit alkotott, ez tette hatalommá, közéleti tényezővé tollát. Mindig szegény maradt, a rajta levő ruháján és a betevő falatján kívül soha nem volt semmije. Lehetett volna gazdag, és élhette volna a meghúzódók kényelmes pocsolya-életét, de neki harc kellett. Hivatást érzett, hogy mindennap újra meg újra csatába szálljon nagy eszméi és rajongva szeretett magyarsága mellett.” (Nem maradhat jeltelen Kádár Lehel sírja! Új Nemzedék. 1937. évf.) – A hírneves publicista regényírónak és novellistának indult, de szerkesztőségi munkája korán elvonta az elbeszélő irodalom művelésétől. Első nagy zsurnalisztikai sikerei után mindenki érezte: egy született szépírói tehetség mond most búcsút költői pályájának a nyilvánosság előtt, hogy az ország érdekében a publicisztikába ültesse át belletrisztikus tehetségét. A Szózat, Új Nemzedék, Nemzeti Ujság és Magyarság hasábjain megjelent cikkei súlyos ostorcsapásokat mértek a baloldal vezérembereire. Ha ezeknek a cikkeknek gyűjteménye önálló kötetekben is megjelent volna, a jobboldal nagyobb erősítést kap ezer agitációs szónoka pártszavalatánál. – Szépirodalmi munkáiban különösen budai hangulatromantikájával vonta magára a figyelmet: A három galamb. Regény. Budapest, 1918. – A bagdadi vasút. Regény. Budapest, 1919. – A máriás tallér. Regény. Budapest, 1920.
KLEBELSBERG KUNO gróf (szül. 1875. november 13. Magyarpécska, Arad megye; megh. 1932. október 11. Budapest), miniszterelnökségi politikai államtitkár és országgyűlési képviselő, 1922-től 1931-ig vallás- és közoktatásügyi miniszter, a Magyar Történelmi Társulat elnöke, a M. T. Akadémia tagja. Ötvenhét éves korában halt meg. – Munkásságának értékéről különfélék a felfogások. Míg hatalmon volt és kegyeket osztogathatott, egekig magasztalták; mikor távoznia kellett miniszteri székéből, gúnyos mosollyal szóltak tevékenységéről. Sokat akart, nagyra törekedett, de szervező mohósága nem párosult biztos ítélő erővel. Vass Józseffel éveken keresztül folytatott torzsalkodása elkeserítette mindazokat, akik a haza szent ügyét önzetlen puritánok és talpi férfiak kezében szerették volna látni. A kultuszminiszter fürgesége a reálpolitika hatását keltette. (Méhely Lajos megállapítása szerint: „Hiábavalóságokra és naiv elgondolásokra valóságos művészettel szórta az ország pénzét, de a magyarság faji érdekeivel szemben a legteljesebb érzéketlenséggel viseltetett.” A Cél. 1933. évf.) – Politikai szónoknak a pártélet szempontjából igen használható volt, publicistának fölötte gyönge. Vezércikkeiben kínosan vergődő mondatok sorakoztak egymás mellé. – Milotay István helyes észrevétele szerint: „Úgy látszik, az újságcikkeknél nem mindig elég, ha miniszter írja őket, ezenfelül az illetőnek csakugyan publicistának is kell lennie. A cikkírás még nem publicisztika, a dilettantizmus itt nem művészet, s az amatőr önbizalma még nem azonos a hivatottság önérzetével. Klebelsberg bizony igen rossz cikkíró. A magasabb értelemben vett publicisztikáról ne is beszéljünk, ahhoz végképpen semmi köze. De cikkeit így kötetben elolvasva, mindjárt megértjük, miért nem volt ezeknek semmi hatásuk. Klebelsberg tud írni, mint egy hivatalnok, mint egy akta-stiliszta, mint egy átlagos képviselő, de mint publicistának se tudata, se ösztöne nincs a mesterséghez. Nem ismeri a nyelvet, amelyen ír, illetve csak a kitaposott, agyonhasznált közhely-felületeit ismeri, dinamikai titkairól, árnyalatairól, rugalmasságáról, mélységéről, erejéről, kifejezőképességének határairól semmit sem tud. Mint írónak nincs se kedélye, se pátosza, nincs benne egy csipetnyi szellemesség, nincs szív, nincs gúny, nincs élesség, nincs ellágyulás. Mondatai lazán lötyögnek, nem ismeri a szavak helyét a mondatban, legjobb érvei vizenyősen füstölögnek el.” (Jöjjetek harmincas évek! Magyarság. 1930. évf. január 5.) – Szónoklatainak és hírlapi cikkeinek gyűjteményei: Gróf Klebelsberg Kuno beszédei, cikkei és törvényjavaslatai, Budapest, 1927. – Neonacionalizmus. Hírlapi cikkek. Budapest, 1928. – Küzdelmek könyve. Hírlapi cikkek. Budapest, 1929. – Jöjjetek harmincas évek! Hírlapi cikkek. Budapest, 1930. Világválságban. Előadások, cikkek. Budapest, 1931.
KORNIS GYULA (szül. 1885, december 22, Vác, Pest megye), budapesti kegyesrendi gimnáziumi tanár, 1914-től a pozsonyi, 1920-tól a budapesti tudományegyetemen a filozófia tanára, egy időben közoktatásügyi államtitkár, a magyar országgyűlés képviselőházának elnöke, a M. T. Akadémia, a Kisfaludy-Társaság és a Petőfi-Társaság tagja. – Munkái: A lelki élet. Három kötet. Budapest, 1917–1919. – Bevezetés a tudományos gondolkodásba. Budapest, 1922. – Történetfilozófia. Budapest, 1924. – A magyar művelődés eszményei. Két kötet. Budapest, 1927. – Kultúra és politika. Budapest, 1927. – Kultúra és nemzet. Budapest, 1930. – Magyar filozófusok. Budapest, 1930. – Az államférfi. Két kötet. Budapest, 1933. (A M. T. Akadémia nagyjutalmával kitüntetett mű.) – Apponyi világnézete. Budapest, 1935. – Petőfi pesszimizmusa. Budapest, 1936. – Kölcsey Ferenc világnézete: Budapest, 1938.
KÓBOR TAMÁS (1867–). – Életéről és munkáiról: az elbeszélők között.
KUNFI ZSIGMOND (szül. 1879. április 28. Nagykanizsa, Zala megye; megh. 1929. november 8. Bécs), állami reáliskolai tanár, 1907-től szocialista pártpolitikus, a Népszava munkatársa, a Szocializmus szerkesztője, a Károlyi-forradalom idején közoktatásügyi miniszter, a proletárdiktatúra alatt népbiztos, a vörös-uralom bukása után a bécsi Arbeiter Zeitung munkatársa. Ötven éves korában halt meg. – A szocialistáknak Kunfi Zsigmond volt a legtehetségesebb szónokuk. Tanári műveltsége jelentékenyen kiemelte szellemét autodidakta elvtársai köréből. Hogy céljainak elérésére ő is fölhasználta az útszéli demagógia hangját, s nem mindennapi szónoki tehetségével ő is a kritikátlan tömegszédítés útjaira sodródott, ez a népvezérek közös végzete. – Ónállóan nem sok munkája jelent meg. Megemlíthetők: Toldy Ferenc. Budapest, 1903. – Népoktatásunk bűnei. Budapest, 1908. – Az általános választójog. Budapest, 1911.
LŐW IMMÁNUEL (szül. 1854, január 20. Szeged), szegedi főrabbi, 1927-től kezdve a magyar felsőház tagja. Német nyelven közreadott zsidó teológiai és sémi filológiai munkáit a külföld is nagyra becsüli. Az ókor és középkor héber növényismeretének föltárásában bámulatos eredményeket ért el. (Die Flora der Juden. Három kötet. 1924.) – Magyarnyelvű hitszónoklatai és alkalmi beszédei a kiváló szónok alkotásai. – Száz beszéd. Szeged, 1923. (Beszédeinek egy részében lelkes hazaszeretettel ünnepelte a magyarság nagyjait és a világháború hőseit.) – Kétszáz beszéd. Két kötet. Szeged, 1939. (Papi működésének hatvanadik évfordulója alkalmából.)
MAKKAI SÁNDOR (1890–). – Életéről és munkáiról: az elbeszélők között.
MÁRKUS LÁSZLÓ (szül. 1881. november 19. Szentes, Csongrád megye), hírlapíró, képzőművészeti kritikus, színházi rendező, egy időben a Nemzeti Színház, utóbb a budapesti Opera igazgatója, a Petőfi-Társaság tagja. – Mint művészlélek, sokoldalú érdeklődésével és nagy tudásával az egyetemes tehetségek közé tartozott. Költői képzeletének álmait rányomta publicisztikai írásaira is. – Színdarabjai: Attila. Dráma. Nemzeti Színház: 1912. (A legnagyobb hún királyról írt tragédiája művészi ihletés terméke. A király személye nem lép előtérbe, de azért körülötte forog minden cselekvés.) – Ágis tragédiája. Dráma. Nemzeti Színház 1936. (A spártai mesetárgy többé-kevésbbé jelképes feldolgozása a modern kor számára.)
MÁRKUS MIKSA (szül. 1868. június 17. Budapest), a Magyar Hirlap szerkesztője, utóbb a Pesti Hirlap főmunkatársa, az Otthon Írók Körének és a Budapesti Újságírók Egyesületének elnöke. – Mint vezércikkíró, művészi kritikus és irodalmi szónok egyformán kitűnt hírlapíró-kortársai közül. Munkásságának publicista-értékeit az állami kormányzat és az újságírói közvélemény ismételten elismerte és melegen méltányolta.
MÉHELY LAJOS (szül. 1862. augusztus 24. Kisfalud-Szögi, Zemplén megye), állami reáliskolai tanár, utóbb a Magyar Nemzeti Múzeum osztályigazgatója, 1915-től a budapesti tudományegyetemen a zoológia tanára, a M. T. Akadémia tagja. – Mint tudós, az embertudományt és az állattant úttörő jelentőségű munkákkal gazdagította, ezekből az önálló megfigyelésekben gazdag monográfiákból a külföld szakirodalma rendkívül sok okulást merített. Mint publicista, a szerkesztésében megjelenő fajvédelmi folyóiratban, A Célban, nagyarányú tevékenységet fejtett ki, ezt a munkásságát lelkes hívei és elkeseredett ellenfelei állandó figyelemmel kísérték az egész országban. A tudományos fajbiológiának ő volt a megalapítója Magyarországon. Szívósan harcolt a zsidóság ellen. A magyarság legnagyobb veszedelmének fogta fel a magyar-szemita együttélés és fajkeveredés folyamatát. Lángoló hazafisággal küzdött a pángermán törekvések ellen is. Mivel kitűnően írt, hatása igen nagy volt. Minden leplezés nélkül vallott nézeteiért a filoszemita sajtó évtizedeken át hevesen támadta. Egy alkalommal a zsidóság megnyugtatására maga az ügyészség emelt ellene vádat hitfelekezeti izgatás miatt. A büntető törvényszék elítélte a tudóst, az ítélőtábla fölmentette, a kúria a törvényszék elmarasztalását emelte jogerőre azzal a megokolással, hogy a magyar törvények szerint a zsidóság nem faj, hanem vallásfelekezet, s ezt a tudós kétségbe merte vonni (1933). „A megdöbbenés erejével hatott rám – panaszolta a nyilvánosság előtt Méhely Lajos – a legfelsőbb bíróság ítélete, mivel én a magyarságért folytatott önzetlen munkásságom során jutottam el legtisztább meggyőződésemhez. A bíróság előtt minden állitásomat a legmesszebb menő tudományossággal bizonyítottam. Az ítélőtábla méltányolta is álláspontomat, s megállapította, hogy cikkem tudományos megállapítások foglalata. Éppen ezért lesujtó reám nézve a kúria döntése!” Az ítélet széleskörű mozgolódást keltett, már csak azért is, mert mindenki zavarban volt, milyen mértékben avatkozhatik bele a bíróság a tudósok igazságaiba. – Méhely Lajos fajvédő munkái A Célban jelentek meg, a nagyobb terjedelműek önálló kiadásban is napvilágot láttak. (Többek között A magyar fajvédelem irányelvei, Farizeusok, A németek Magyarországon, Az én antiszemitizmusom, A zsidók parazitasága, A magyar faj önvédelmi harca, Berzeviczy Albert fajszemlélete, Bleyer Jakab, Lassan páter a kereszttel.)
MILOTAY ISTVÁN (szül. 1883. május 3. Nyírbátor, Szabolcs megye), a Budapesti Hirlap munkatársa, 1913. óta az Új Nemzedék szerkesztője, országgyűlési képviselő, 1920-tól a Magyarság, 1934-től az Új Magyarság szerkesztője. – Mint vezércikkíró a legnagyobb hatású publicisták közé tartozott. Egyik-másik remekbe készült elmélkedéséről hetekig beszéltek az országban, nem egy mondása szállóige lett. Nacionalista eszmekörét fényes írói értékek foglalatába ötvözte. A szenvedélyes hazafi hangján szólt a magyarság sorsdöntő kérdéseiről. Ha az igazság úgy kívánta, bátran szembefordult a főnemesség közönyével, megrótta a nemesi középosztály tehetetlenségét, rámutatott a polgári társadalom gyámoltalanságára, foglalkozott a nép nyomorával. A zsidóságban azt látta, hogy mint faj a nemzeti gondolat számára megközelíthetetlen. A zsidóság, úgymond, kíméletlenül tőr az egyeduralomra, s nem hajlandó más versenytársat tűrni maga mellett sem a politikában, sem az irodalomban, sem a gazdasági életben. Érzéketlen minden történelmi érzés és nemzeti probléma iránt. – Publicisztikai működésének huszonöt esztendős fordulóján, kitűnő férfiak és nagytekintélyű egyesületek magasztalták személyében a keresztény magyar újságírás gondolatának megtestesítőjét (1934). A publicisták sorából Pethő Sándor mondta a legértékesebb vallomást: „Első lettél közöttünk, nemcsak tehetségednek magasabb mértékével, hanem ahhoz a hannibali esküdhöz való rendíthetetlen, heroikus hűségeddel is, amely nevedet eljegyezte egy nemzedék nemesebb lelkiismeretének és öntudatának céljával és eszméjével. Mert aki téged mond, az a magyarság ösztöni és faji világának el nem homályosítható tisztaságát, mélységét és gyökerességét mondja, s mondja egyúttal a te írásaidban újból feltámadt és újra formulázott Széchenyi-gondolatot a magyarság európaiságáról és világtörténelmi rendeltetéséről.” Huszonöt év előtt, válaszolt az ünnepelt, csakugyan nagy célra tettem fel a magam hitét, tudását, képességeit: a magyarság erkölcsi, szellemi, politikai fölemelkedésének nagy céljára. „Mondanom is fölösleges, hogy ennek a huszonöt esztendőnek sikereit nem adták ingyen, hogy voltak iszonyú órái, iszonyú napjai, iszonyú esztendei is ennek a negyedszázadnak. Voltak olyan percek, amelyek a kétségbeesésnek, már-már a lemondásnak mesgyéjére állítottak, arra a mesgyére, ahol azon kellett gondolkodnom, hogy ezt a küzdelmet feladjam, mert azok a célok, azok az ideálok, amelyeket magam elé tűztem, utópiák, elérhetetlen, megvalósíthatatlan fantazmagóriák.” – Milotay István politikai céljai abban csúcsosodtak ki, hogy az ország érje meg Szent István birodalmának régi fényében való visszaállítását, s az újjáéledt államban a magyarság megkapja a multjához és jelenéhez illő vezető szerepet. – Munkái: Tíz esztendő. Cikkek, kortörténeti jegyzetek. Budapest, 1924. (Válogatott írásainak gyűjteménye az 1914–1924. évkörből.) – A függetlenség árnyékában. Cikkek, kortörténeti jegyzetek. Budapest, 1930. (Ebben a gyűjteményben különösen a következő elmélkedések, fejtegetések, megfigyelések: Holt lelkek, Olaszliszka, Silbermann, Új utakon, Levél Gorkij Maximhoz, Mohács, Koppány a Tabánban, Stefán, Teherán, Építkezés,) – Az ismeretlen Magyarország. Hírlapi cikkek sorozata. Budapest, 1931. (A szerző utazása az alföldi és dunántúli vidékeken. Mély hazaszeretettel, ritka éleslátással, pompás magyar nyelven szól a könyv lapjain a magyar föld problémáiról, hangulatos tájairól, különös alakjairól.)
MURAKÖZY GYULA (szül. 1892. Budapest), budapesti református lelkész, a Református Élet szerkesztője. – Nemcsak kiváló egyházi szónok és közíró, hanem költeményeivel és elbeszélő munkáival is magára vonta a figyelmet. – Munkái: Élet és halál. Vallásos elmélkedések. Budapest, 1915. – Szocializmus, zsidókérdés, katolicizmus és nemzeti jövendőnk. Evangéliumi tanulmányok. Budapest, 1923. – A prédikátor könyve. Budapest, 1929. – A láthatatlan templom. Rádió-prédikációk. Budapest, 1933. – A diadalmas élet. Budapest, 1933. – A Sionnak hegyein. Budapest, 1935.
PETHŐ SÁNDOR (szül. 1885. március 1. Pásztori, Sopron megye; megh. 1940. augusztus 25. Balatonfüred), középiskolai tanár, utóbb hírlapíró, 1912-ben az Élet szerkesztője, 1920-tól a Magyarság főmunkatársa, utóbb szerkesztője, 1938-tól a Magyar Nemzet főszerkesztője, a Szent István Akadémia tagja. – Milotay István mellett Pethő Sándor volt a keresztény-nemzeti szellemű publicisztika egyik legnagyobb erőssége. Ha meg kellett bírálnia ellenfeleit, ha cáfolnia kellett a balvélekedéseket, ha érvelnie kellett a maga igazsága mellett, ebben a nehéz publicista-munkában a vezércikkírásnak éppen olyan acélos keménységével járt el, mint amilyen ünnepiesen művészi volt a stílusa akkor, amikor kortársaink kétségbevonhatatlan érdemeit méltatta. Előkelő magatartás az előtte vergődő ellenfél kiterítésében, éles elemzőképesség a szándékok és tettek vizsgálatában. – Munkái: Politikai arcképek. Budapest, 1911. (Kiváló politikusok jellemrajzai.) – Sorsok. Budapest, 1913. (Államférfiak és politikusok.) – Világostól Trianonig. Budapest, 1925. (Magyarország kialakulásának története a legutóbbi emberöltők alatt.) – Viharos emberöltő. Budapest, 1929. (Hét kiváló magyar politikus arcképe.) – A magyar Capitoliumon. Budapest, 1932. (A Habsburg-eszme és a magyar királykérdés elemzése.) – A magyar nemzet története. Budapest, 1933. (Az őskortól az 1848-as szabadságharcig terjedő részt Asztalos Miklós írta meg Hóman Bálint és Szekfü Gyula munkája alapján, a szabadságharctól napjainkig tartó rész Pethő Sándor műve.) – Csillagos órák. Budapest, 1939. (Vezércikkek.)
RAFFAY SÁNDOR (szül. 1866. június 12. Cegléd, Pest megye), a pozsonyi evangélikus teológiai akadémia tanára, 1908-tól budapesti lelkész, 1918-tól a bányai evangélikus egyházkerület püspöke, a Petőfi-Társaság tagja. – Munkái: Világháború és Isten igéje. Budapest, 1916. – Kiáltás a viharban. Egyházi beszédek a kommunizmus idején. Budapest, 1919. – Imakönyv. Budapest, 1925. – Új Testámentom. Fordítás görögből. Budapest, 1929. – Ágenda. Az evangélikus lelkészi teendők vezérkönyve. Budapest, 1932.
RÉVÉSZ IMRE (szül. 1889. június 30. Pápa, Veszprém megye), a debreceni egyetem hittudományi karán az egyháztörténelem tanára, utóbb a tiszántúli református egyházkerület püspöke, a M. T. Akadémia tagja. – Nemcsak tudós történetíró, hanem mélyenjáró egyházi szónok is. – Tudományos munkái közül kiemelkedik: Magyar református egyháztörténet. Budapest és Debrecen, 1938.
RÉZ MIHÁLY (szül. 1878. szeptember 16. Maroscsapó. Kisküküllő megye; megh. 1921. május 26. Genf), kolozsvári egyetemi jogtanár, a M. T. Akadémia tagja. Negyvenhárom éves korában halt meg. – Hírlapírói pályáján a magyar közélet legnehezebb problémáival foglalkozott. A kormányzás művészetének lélektanát éppen olyan éberen figyelte, mint a gyakorlati politika kérdéseit. Közírói munkásságát a M. T. Akadémia 1921-ben a publicisztikai érdemek elismerésére alapított Bródy-jutalommal tüntette ki. (Előtte ugyanebben a jutalomban részesültek: Beksics Gusztáv 1903-ban, Kass Ivor 1909-ben Halász Imre 1912-ben Rákosi Jenő 1915-ben, Moldován Gergely 1918-ban.)
SCHÜTZ ANTAL (szül. 1880. október 26. Kistószeg, Torontál megye), kegyesrendi áldozópap, a budapesti tudományegyetem hittudományi karán a dogmatika tanára, a M. T. Akadémia és a Szent István Akadémia tagja. – A katolikus világnézethez fűződő tanításai, az emberi művelődés válságaihoz kapcsolódó fejtegetései, a hitrendszert és erkölcsiséget megvilágító tudományos könyvei és egyházi szónoklatai a katolikus irodalomnak stílus tekintetében is legjava terméséhez tartoznak. Sajtó alá rendezte Prohászka Ottokár összes munkáinak kritikai kiadását, Sik Sándorral együtt szerkesztette a katolikus ifjúság legnépszerűbb imádságos könyvét. – Munkái: Dogmatika. Két kötet. Budapest, 1923. – Az Ige szolgálatában. Budapest, 1928. – Eszmék és eszmények. Budapest, 1932. – Isten országa. Budapest, 1934. – Az örökkévalóság. Budapest, 1935.
SUPKA GÉZA (szül. 1883, április 8. Budapest), a Magyar Nemzeti Múzeum régiségtárának tisztviselője, hírlapíró, a Literatura szerkesztője. – Archeológiai értekezésein kívül számos történeti vonatkozású munkát írt. Folyóiratában, a Literaturában, az irodalomtudományi vonatkozású cikkek és kritikák százait adta közre; itt és a Magyar Hirlap hasábjain ő alakította ki az irodalomtudományi riport ötletes típusát, a nagyközönséget fölötte érdeklő korszerű műfajt, a szaktudás és a népszerűsítés eleven termékét. Széleskörű tudásával, eredeti szempontjaival és egyéni stílusával minden írását érdekessé tette. – Munkái: A nagy dráma. Miskolc, 1924. (A világháborús események igazi háttere.) – Habsburg-krónika. Budapest, 1932. (Ismeretlen részletek.) – 1848. Budapest, 1938. (Új megvilágítás.)
TÁPAY-SZABÓ LÁSZLÓ (szül. 1874. június 20, Szeged), hírlapíró, művészettörténetíró, egyetemi címzetes rendkívüli tanár, egy időben az amerikai Columbia-egyetemen a magyar nyelv és irodalom tanára. – Legnagyobb publicisztikai sikereit a Pesti Naplóban közreadott „csillagos” cikkeivel aratta. Ezekben a név nélkül megjelent cikkekben napról-napra hozzászólt egy-egy különös eseményhez. A fölvetődő kérdéseket az életfilozófia magasabbrendű távlatába állította, a múlékony újságközleményből, közvéleményt formáló műfajt teremtett. Elmélkedéseinek ritka közvetlenségével, hangulatának egyéni megrezdüléseivel, stílusának könnyed varázsával azok lelkét is megragadta akik ellenkező felfogással tekintettek egy-egy társadalmi jelenségre. Kritikájának függetlenségében, az okok kutatásában, az összefüggések szemléletében mindig tisztafejű volt, bátor és eszes. A világosságot terjesztette, a kölcsönös megértést szolgálta. Gazdag műveltségének kincsesházából mindig volt értékes előadni valója a közönség okulására. Kétezredik csillagos cikke 1932-ben jelent meg. – Munkái: Jókai élete és művei. Budapest, 1904. – Athenaeum. Ötven év egy irodalmi és nyomdai társulat életéből. Budapest, 1918. – A bolsevizmus Magyarországon. Budapest, 1919. – Az igazi Amerika. Budapest, 1925. – Szegény ember gazdag élete. Három kötet. Budapest, 1927.
TISZA ISTVÁN gróf (szül. 1861. április 22. Budapest; megh. 1918. október 31. Budapest) földbirtokos, a M. T. Akadémia és a Kisfaludy-Társaság tagja, országgyűlési képviselő, 1903-ban miniszterelnök, 1907-ben a dunántúli református egyházkerület főgondnoka, 1913-ban ismét miniszterelnök. A világháború idején 1917-ben ezredesi rangban a harctérre ment, 1918-ban a forradalom orgyilkosai megölték. Ötvenhét éves korában halt meg. – Tragikus sorsú államférfi volt: lángoló hazaszeretettel dolgozott nemzete jövőjéért, de az ellenvéleményt hasztalan igyekezett meggyőzni politikájának önzetlenségéről; az ország legjobbjait hiába csoportosította a maga táborába, ellenségei elgáncsolták. A nagyságára féltékeny arisztokraták között éppen annyi irigye volt, mint a nemesség, polgárság és munkásság vezérei között. Érdemeit nem feledték kortársai, halála után a Tisza-kultusz évről-évre erősödött, 1934-ben Budapesten szobrot emeltek emlékének. A Tisza István-Emlékbizottság megbízásából 1922-től kezdve évről-évre megjelent a Tisza-évkönyv, hogy számontartsa a nagy államférfi emlékével kapcsolatos eseményeket, s értékes tanulmányokat közöljön életéről, munkáiról, koráról. – A M. T. Akadémia 1923-ban indította meg: Gróf Tisza István összes munkái című vállalatának kőteteit. Tisza István tanulmányain és levelezésén kívül ebben a vállalatban jelentek meg Barabási Kun József bevezetésével és jegyzeteivel: Gróf Tisza István képviselőházi beszédei. Négy kötet Budapest, 1930–1937.
TÓTH TIHAMÉR (szül. 1889. január 14. Szolnok; megh. 1939. május 5. Budapest), a budapesti tudományegyetem hittudományi karának tanára, utóbb veszprémi püspök, a Szent István Akadémia tagja. Ötven éves korában halt meg. – Mint szónok, mint nevelő, mint ifjúsági író egyaránt nagy hatással munkálkodott a keresztény hitélet terén. Gondolatokban gazdag szónoki lelkesedéssel magyarázta híveinek a krisztusi igazságok igéit. A világi hivalkodású egyházi emberek ellenszenves alakjaival szemben rámutatott az igazi papi típus hiterősítő hatására: «Volt idő, amikor a modern lelkipásztorkodásnak azt gondolták, hogy a papság minél nagyobb számban vállaljon képviselői, várospolitikai, egyesületi és hasonló munkát, amire azonban papi teendőinek elhanyagolásával fizetett rá. Ma másfelé keressük a helyes utat: a pap ne törekedjék a parlamentbe, hanem neveljen papi munkájával olyan hitét bátran valló világi értelmiséget, amely mindenütt megbízható védelmezője lesz a krisztusi eszményeknek.» A világi pap és a szerzetes ne a közéletben keresse érvényesülését, ne hivatalok és kitüntetések után futkosson, ne hiúságát és kevélységét elégítse ki, hanem gondoljon pappá szenteléséből folyó élethivatására. «A modern pap kifejezés tehát nem a szereplés mesterét, az összejövetelek kedvelt tósztozóját és a kitűnő társalgót jelenti, hanem azt a papot, akiben Szent Pál apostoli tüze, a szentek alázatos egyszerűsége a kor problémáit meglátó nyílt szemmel, érző szívvel, a beteg lelkekhez nyúlni tudó finom lélektani tapintattal, mindezek fölött pedig tündöklően tiszta papi élettel és imponáló papi karakterrel egyesül.» – Összegyűjtőtt munkái 1935-ben jelentek meg húsz kötetben. Könyveit ugyanezen időpontig tizennégy európai nyelvre fordították le. (Az angol, bolgár, francia, holland, horvát, lengyel, litván, német, olasz, orosz, portugál, román, spanyol, szlovén fordítások példányszáma meghaladta a négyszázezret.) – Mint ifjúsági író egyedülálló volt a maga műfajában. A pusztán gyönyörködtető és szórakozva tanító könyvtermés határvonalán új utat tört jellemfejlesztésre irányuló munkásságával. Gyakorlati megfigyelései és életrevaló tanácsadásai a stílusnak olyan elevenségével jelentek meg, hogy nem lehet csodálni munkái nagy elterjedését. „Sikere példátlanul áll az egész irodalomban. Mert arra már volt példa, hogy fantasztikus és kalandos regényírók közel férkőzzenek az ifjúság szívéhez, és meghódítsák azt, de arra még nem, hogy valaki Isten kemény parancsainak és a neveléstudomány sokszor száraz és nem mindig vonzó szabályainak fejtegetésével olyan hatalmas sikert könyveljen el. Nyilvánvaló, hogy a sikert Tóth Tihamér egyéni művészete és varázsa hozta meg. Az a mód, ahogy az élet nagy kérdéseit kezelni tudta, az a művészet, amibe gondolatainak vázát beleszőtte, az a mélységes lélektan, amellyel az ifjú lelket kezébe fogta, s az az új hang, amelyet a pedagógia kiégett mezői felett megszólaltatott.” (Nyisztor Zoltán: Egy friss sírkeresztre. Nemzeti Ujság, 1939. május 7.) – Egyházi szónoklatai közül különösen rádió-beszédeivel aratott rendkívüli sikert. Ezeket a beszédeket hétről-hétre százezrek várták, s ő igazi mesternek bizonyult a lelkek vigasztalásában.
TÚRI BÉLA (szül. 1875. július 11. Esztergom; megh. 1936. április 7. Fiume), esztergomi kanonok, országgyűlési képviselő, az Alkotmány és a Nemzeti Ujság szerkesztője, a Szent István Akadémia tagja. Hatvanegy éves korában halt meg. – Ő volt az első modern szellemű katolikus lapvezér. Az Alkotmányt kiemelte régi szürkeségéből, jeles embereket nevelt szerkesztőségében. Ezernél több vezércikke és tanulmánya jelent meg a napi sajtó és a folyóiratok hasábjain. Cikkei az ország katolikus közvéleményében erős visszhangot keltettek.
VASS JÓZSEF (szül. 1877. április 25. Sárvár, Vas megye; megh. 1930. szeptember 8. Budapest), székesfehérvári teológiai tanár, 1911-től a budapesti Szent Imre-kollégium igazgatója, 1919-től a budapesti egyetem hittudományi karának tanára, 1920-tól nemzetgyűlési képviselő és miniszter, 1924-től kalocsai nagyprépost, a Szent István Akadémia tagja. – Ha tehetségét a vallás vagy a tudomány terén érvényesítette volna, fényes szolgálatokat tesz egyházának. De becsvágya belesodorta a földi élet hiúságaiba, nem volt elég akaratereje ahhoz, hogy leküzdje a közéleti érvényesülés kísértéseit. Sokan keserű kedvetlenséggel állapítatták meg, milyen nagy baj a vallásra nézve, ha egyes egyházi férfiak versenyt futnak a világi emberekkel, a helyett, hogy papi tevékenységüknek szentelnék életüket. Ettől eltekintve, Vass József rendkívül munkás életet élt, és fölötte tehetséges politikai szónok volt. Keresztényszocialista gondolatai hatalmas tömegeket sorakoztattak pártjának zászlai alá. Az egymást sűrűn váltogató kormányok nagy súlyt vetettek arra, hagy személyén keresztül megnyerjék az ország katolikus szavazatait. – Munkái: Tábori levelek. Budapest, 1914–1915. – Politika és sajtó. Budapest, 1915. – Magyarok vigasztalása. Budapest, 1916. – Demokrácia. Budapest, 1917. – Szent Ágoston vallomásai. Fordítás. Budapest, 1917.
VÁZSONYI VILMOS szül. 1868. március 22. Sümeg, Zala megye; megh. 1926. május 29. Baden, Ausztria), ügyvéd, országgyűlési képviselő, 1917-ben igazságügyminiszter, utóbb valóságos belső titkos tanácsos. Ötvennyolc éves korában halt meg. – Ő volt az első zsidó magyar miniszter. A maga erejéből tört utat a politikai pártvezérségig és innen a parlamenti bársonyszékig. Mint a demokrata csoport vezére, a világháború koráig ő uralkodott a székesfőváros közgyűlési termeiben, tehetségét senki sem vonhatta kétségbe, becsületességéhez szó sem fért. Gyűlölte a romlottság minden fajtáját. A zsidóság segítségével iparkodott jogot szerezni a polgári társadalom érvényesülésének, szemben a parlament porondján és az egész országban uralkodó mágnásosztály és vármegyei nemesség uralmával. Pethő Sándor jellemzése szerint: „Az a zsidó generáció, amely kortársa volt 1848. és 1867. halhatatlan vezéreinek, és amely a maga bőrén érezte az emancipáció áldásait, háládatos és alázatos híve volt az átalakulás és kiegyezés vezérkarának: Az új ivadék példátlan irammal rohanta meg a fővárost és a vidék gócait; ez a zsidó nemzedék már nem ismerte a gettó erkölcsi és anyagi nyomorát. Ebből a zsidóságból nőtt fel Vázsonyi politikai egyénisége. Vázsonyi már nem akart elhelyezkedni a régi történelmi pártok egyikében sem. Egy új, polgári, de teljességgel hagyománytalan pártot teremtett ennek az új zsidó generációnak képére és hasonlatosságára. Talán senkinek a vérmérsékletében, egyéniségében és közéleti irányzatában nem tanulmányozhatjuk annyira a zsidó politikai psziché ellentéteinek kiütközését, mint benne. A jó zsidó kiváló ember, a világ legjobb embere – mondja Renan – a rossz zsidó utálatos démon. Nagy próféták és csodálatraméltó szentek éppúgy kerültek ki e faj termékenységéből, mint átkozódó, nyers és keserű néptribunok vagy szörnyű despoták, azért, mert a zsidónak legkevesebb érzéke van aziránt, amit egyensúlyérzéknek vagy a harmónia ösztönének neveznek. Ha a nacionalista irányhoz csatlakozik, akkor túlzó soviniszta; ha szocialista, akkor szinte nem lát maga előtt más kiteljesedési pontot, mint a kommunizmus barbárságát. Vázsonyi új stílust és új formát vitt a magyar törvényhozás vitatkozási modorába. A régi birtokos nemességnek és a régi jó táblabíráknak agrárillatú szónoklatai után az ő ékesszólása városi és merkantilízű volt. A vérmérsékletnek valami olyan szertelensége és romboló heve áradt ki beszédeiből, a szellemességnek oly rakétatüzei közepette, amelyben sokszor azok is elgyönyörködtek, akiket különben egy világ választott el tőle. Benne találta meg igen gyakran szerencsés és vakító kifejezési formáját az az új városi elem, amely nem ismerte a humort, csak a viccet. Ezt a fegyvert kérlelhetetlenül megforgatta ellenfeleivel szemben, sőt gyakran szövetségestársait se kímélte meg egy hanyagul elejtett megjegyzésének gyilkos tőrdöfésétől. Azt mondták róla, hogy egy jó élc kedvéért meg tudta volna ölni a legjobb barátját is. Éppen azért, mert származárának hátránya dacára fényes sikereket ért el, és zsidó létére egészen kivételes pályát futott meg a történelmi Magyarországon, önérzete gyakran a neveletlenséggel volt határos, és hiúsága majdnem elviselhetetlennek látszott. A radikális és szociális értelmiségi zsidóság gyűlölte és gúnyolta Vázsonyi későbbi tradicionalizmusát, alkalmazkodását a történelmi akusztikához; a keresztény társadalom viszont sohasem tudott iránta őszintén fölmelegedni, talán azért, mert benne látta a rombolás, a bálványdöntögetés kezdetét. A polgári politikusok közül a háború alatt Vázsonyi ismerte fel leghamarább az orosz szovjet-forradalom természetét és a Károlyi-féle izgatások veszedelmét. Ekkor viszont a forradalmi zsidóság vezérkara hördült fel ellene, és nem volt a szidalomnak, a gúnynak, az ócsárlásnak, a lepocskondiázásnak és a rágalomnak olyan hang-klaviaturája, amelyet ne alkalmaztak volna ellene. Ezt a forradalmi baloldalt teljesen elvesztette, a nélkül, hogy a jobboldal közeledett volna hozzá. Bizonyos mértékben rajta is beteljesedett az a históriai nemezis, hogy nagy történelmi válságok idején a mérsékelt pártok semmit sem számítanak.” (Viharos emberöltő. Budapest, 1929.) – A kiváló szónok és publicista válogatott beszédeinek és hírlapi cikkeinek gyűjteményét Balassa József és Csergő Hugó rendezték sajtó alá: Vázsonyi Vilmos beszédei és írásai. Két kötet. Budapest, 1926. (A kiadáshoz Apponyi Albert írt előszót. Kiemelte benne Vázsonyi Vilmos megalkuvást nem ismerő magyarságát, és azt a jellemvonását, hogy legkeserűbb politikai harcaiban sem nyúlt az útszéli demagógia nemtelen fegyvereihez.)
WOLFF KÁROLY (szül. 1874. október 1. Érsekújvár, Nyitra megye; megh. 1936. július 23. Csopak, Zala megye), a magyar királyi főudvarnagyi bíráság elnöke. Hatvankét éves korában halt meg. – Magas bírói méltóságában nem foglalkozott politikával, de amikor a bolsevizmus nyilvánvalóvá tette, hova süllyed az olyan ország, amelynek kormánya hitvány kezekbe kerül, kilépett elzárkózottságból, s nagy eréllyel szervezte egységes tömbbé a budapesti keresztény-nemzeti szellemű polgárságot. Kiváló politikusnak bizonyult, lelkes tömegek sorakoztak célkitűzései mellé. A fővárosi keresztény községi pártot az ő szónoki ereje alakította ki, erősítette meg és tartotta össze. Mint országgyűlési képviselő, a parlamentben is hajthatatlan meggyőződéssel emelt szót elvei mellett, neve a legádázabb torzsalkodásokban is tisztán ragyogott. Politikai pályáját, saját vallomása szerint, arra szentelte, hogy a szociáldemokrata és zsidó tártoktól visszafoglalja Budapestet a keresztény lakosság számára. Tömegmegmozgató pátosza, szívós küzdelmei megizmosították a nacionalista gondolatot a főváros területén, bár fél emberöltőre terjedő győzelmes harc után is kénytelen volt panaszkodni „az irányító tényezők gyáva meghunyászkodására a gettószellemmel szemben.” Többször hangoztatott vezérgondolata: „A gettószellem a maga vigyorgó szemtelenségében most is fölényeskedik, a gettószellem ma is páholyban ül. Mi vallást sohasem bántunk, de küzdünk az ellen a gettószellem ellen, amely tolakodó módon kigúnyolja ezeréves hagyományainkat, beszennyezi irodalmunkat, megrontja családi életünket.” (1933.)
A szépírók között is számos kiváló publicista tűnt föl: Bíró Lajos, Ignotus Hugó, Kemény Simon, Lakatos László, Lendvai István, Márai Sándor, Molnár Ferenc, Móra Ferenc, Surányi Miklós, Tóth László, Zsolt Béla. – Életükről és munkáikról: a szépírók között.
Irodalom. – Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. Tizennégy kötet. Budapest, 1891–1924. – Beöthy Zsolt: Tisza István. Budapest, 1920. – Herczeg Ferenc: Két arckép. Budapest, 1920. – Balogh Jenő: Cróf Tisza István emlékezete. Budapest, 1921. – Tisza-versek. Szerk. Szász Károly. Budapest, 1921. – Tisza István emléke. A Kisfaludy-Társaságban tartott előadások. Budapest, 1921. – Tisza-évkönyv. Szerk. Angyal Dávid, az ötödik évfolyamtól kezdve Nagy Miklós. Budapest, 1922–1929. – Schmidt Henrik: Tisza István boldog évei. Budapest, 1923. – Kun József: Cróf Tisza István és a tudomány. Debrecen, 1924. – Ravasz László: Két beszéd. Budapest, 1924. – Berzeviczy-emlékkönyv. Budapest, 1925. – Klebelsberg-emlékkönyv. Budapest, 1925. – Papp Ferenc: Rákosi Jenő, a hírlapíró. Budapest, 1925. – Rákosi-album. Sopron, 1925. – Apponyi-emlékkönyv. Budapest, 1926. – Lukinich Imre: A gróf Bethlen-család története. Budapest, 1927. – Sebess Dénes Bethlen István gróf. Budapest, 1927. – Surányi Miklós: Bethlen. Budapest, 1927. – Nagy József: Komis Gyula mint kultúr-politikus. Minerva. 1928. évf. – Tisza-emlékkönyv. Írták a Tisza István tudományegyetem tanárai. Debrecen, 1928. – Jakabffy Elemér: Emlékezéseim Tisza István grófról. Lugos, 1929. – Pethő Sándor: Viharos emberöltő. Budapest, 1929. – Újvári Péter szerkesztésében: Magyar zsidó lexikon. Budapest, 1929. – Apponyi Albert: Gróf Andrássy Gyula emlékezete. Budapest, 1930. – Hegedűs Loránt: Rákosi Jenő emlékezete. Budapest, 1930. – Herczeg Ferenc: Arcképek. Budapest, 1930. – Klebelsberg Kunó: Tisza István emlékezete. Napkelet. 1930. évf. – Pethő Sándor: Gróf Andrássy Gyula emlékezete. Budapest, 1930. – Sikabonyi Antal: Rákosi Jenő, a publicista. Budapest, 1930. – Süle Antal szerkesztésében: Rákosi Jenő élete és művei. Budapest, 1930. – Bangha Béla szerkesztésében: Katolikus lexikon. Négy kötet. Budapest, 1931–1933. – Gáspár János: Méhely Lajos és a tudományos fajvédelem Magyarországon. Budapest, 1931. – Horánszky Lajos: A koreszmék hatása Tisza István fejlődésére. Budapesti Szemle. 1932. évf. – Julier Ferenc: Tisza István befolyása a világháború hadvezetésére. Magyar Szemle. 1932. évf. – Kornis Gyula: Gróf Klebelsberg Kunó. Budapest, 1932. – Wünscher Frigyes szerkesztésében: Újságíró-arcképek. Budapest, 1932. – Albrecht Ferenc: Forrástanulmányok Tisza István román nemzetiségi politikájához. Lugos, 1933. – Neményi Imre: Apponyi Albert mint kultúrpolitikus. Budapest, 1933. – Pethő Sándor: Szekfü Gyula történetírása. Budapest, 1933. – Schiller József: Rákosi Jenő. Budapest, 1933. – Berzeviczy Albert: Apponyi mint szónok. Budapesti Szemle. 1934. évf. – Bethlen István: Gróf Apponyi Albert emlékezete. Budapest, 1934. – Nagy Miklós: Tisza István képviselőházi beszédei. Budapesti Szemle. 1934. évf. – A Magyar Zsidó Szemle Hevesi Simon-száma. 1935. évf. – Donáth Regina: A Tisza István elleni 1912-i merénylet a hírlapirodalom tükrében. Budapest, 1935. – Erényi Gusztáv: Graf Stefan Tisza. Bécs és Lipcse, 1935. – Halmi Bódog: Kóbor Tamás, az író és az ember. Budapest, 1935. – Kornis Gyula: Apponyi világnézete. Budapesti Szemle, 1935. évf. – Szendrői Miklós: A Méhely-Bleyer pör. A Cél. 1936. évf. – Török Pál: Apponyi Albert egyénisége. Budapesti Szemle. 1936. évf. – Hegedűs Loránt: Két Andrássy és két Tisza. Budapest, 1937. – A gróf Klebelsberg Kunóról szóló emlékbeszédek és megemlékezések. Budapest, 1938. – Balogh Jenő: Berzeviczy Albert emlékezete. Budapesti Szemle. 1938. évf. – Gulyás Pál Magyar írók élete és munkái. Budapest, 1939-től. – Siklóssy László: Az országgyűlési beszéd útja. Budapest, 1939.
