A SZÍNMŰlRODALOM.

Teljes szövegű keresés

A SZÍNMŰlRODALOM.
A SZÍNHÁZAK a huszadik század elején többnyire nem a művészet templomai voltak, hanem a könnyű fajsúlyú tömegmulattatás helyei. Fönntartóik és irányítóik hangzatos jelszavakkal takarták üzleti céljaikat, idegenkedtek minden költői emelkedettségtől, főkép a házasságtörő színdarabokra vadásztak, hogy a közönség szerelmi ösztöneit dédelgethessék. A közönség szinte megkövetelte, hogy minden darabban ott legyenek a szeretőik után futkosó polgárasszonyok alakjai és az ellenállhatatlan démonok hódításai. A pénzért dolgozó szerzők az élelmes színigazgatókkal együtt szívesen kiszolgálták az éhes vágyakat.
Egyik-másik kritikus bosszankodva foglalkozott ezzel a nyomorúságos helyzettel. Magának a Nyugatnak egyik főerőssége, Ambrus Zoltán is panaszosan említette, milyen társadalmi veszedelmeket okozhatnak a nemi kihágásokkal foglalkozó színdarabok. Azt mindenki tudja – írta a Magyar Figyelőben – hogy a tűzbiztonság elhanyagolása borzasztó szerencsétlenségekre vezet, de azt nem akarjuk észrevenni, hogy a laza erkölcsi felfogás tönkreteheti egész nemzedékek testi-lelki egészségét. Az irodalom szabadságának jelszava nem lehet jogcím a szellemi gyujtogatásra. Az irodalmi máz és a tollforgató ügyeskedés nem teheti felelőtlenné az értékcsiklandozással üzérkedő szerzőt. A színielőadások szuggesztív ereje végzetes. Ma már ott vagyunk, hogy bátorság kell olyan színdarab írásához, amelyben nincs valami érzéki probléma, pedig az irodalomnak nem az a célja, hogy az embereket minél csiklandósabb nemi életre serkentse. Budapest színházainak látogatói a legléhább színházi közönség a világon, ha ugyan nem számítjuk színházi közönségnek azt a tömeget, amely az amerikai aranyásók csapszékeiben hallgatja a vándorénekeseket.
Egy-egy színmű előadását a hírlapi bírálatok zajos hangversenye kísérte, a hatásosabb daraboknak a közönségsikeren kívül megvolt az anyagi jövedelmük is, nem csoda, ha a szerzők legnagyobb része szívesen lemondott az irodalmi célokról. A verseskönyvek és elbeszélő kötetek nyomán csak mérsékelten jelentkeztek a kritikák, a színdarabokat zajos tapsok között játszották az egész országban. Felvirradt az export-drámák kora is. A zsidóság hatalmas nemzetközi összeköttetései lehetővé tették, hogy a színházi ügynökségek útján egész Amerikáig eljuttassák a szenzációsabb színdarabokat. A keresztény írók közül inkább csak Herczeg Ferencnek juttattak helyet a külföldi színházi piacokon, a zsidó írók Berlintől Rómáig és Moszkvától New Yorkig mindenfelé szóhoz jutottak.
A történeti dráma terén Herczeg Ferenc, a népszínműben Gárdonyi Géza munkássága jelentett új kezdeményezést. A társadalmi színmű és a vígjáték is gyors szárnycsapásokkal ment előre. Különös elgondolású darabok születtek. A magyar szerzők alakrajzolása, jelenetező ereje, gyorsütemű párbeszédei versenyeztek a leghatásosabb külföldi színjátékok jellemfestő, mesebonyolító és dialogizáló ötletességével. Egyes színpadi írók szerencsés ihletésben fogant darabjaikkal drámaírói tehetségük elismerésére kényszerítették a külföldet is. A színmű végzete, hogy esztétikai időállóságban nem vetekedhetik sem a költeménnyel, sem az elbeszéléssel, s többnyire még akkor is gyorsan avul, ha szerzője versben írja szövegét; mégis ki kell emelnünk e korszak szerzőinek műfajfejlesztő érdemeit.
SZOMORY DEZSŐ (1869–) Ibsen és a francia impreszszionisták tanítványaként lépett föl. Először Péntek este (1896) című egyfelvonásos színművével keltette föl a figyelmet, azután elfeledték, csak később tűnt fel újra. Első színpadi kísérlete szimbolista levegőjű dráma volt, meséje mindössze annyi, hogy a keresztény földesúr megszökteti a zsidó rabbi feleségét. A sejtelmes hangulatkeltés és a nyelv színező ereje már itt is szembeszökő. Az agyonstilizált mondatszövés csak jóval később jelentkezett az író munkáiban. – A nagyasszony (1910) erős hatást tett, tündöklő korrajzot láttak benne, bár inkább csak lazán összefűzött történeti képek sorozata volt. Mária Terézia és udvara költői eszményítéssel lépett a színműben a nézőközönség elé. – Művészi szempontból sokkal sikerültebb alkotás volt: II. József császár (1918). Ebből a történeti tragédiából a felvilágosult abszolutizmus fejedelmének alakja nagy erővel bontakozik ki. A tragédia elején még hatalma tetőpontján áll a császár, törhetetlen akarattal adja ki rendeleteit, hevesen cáfolja az alkotmányt védő magyar mágnásokat, szilárdan áll a pápával szemben; azután következik a szerencsétlen török háború, s ennek nyomán a nemzeti önérzetükben, vallásos érzésükben, rendi büszkeségükben és anyagi érdekeikben mélyen sértett urak és papok lázongása. A népboldogító idealista szemben találja magát az uralkodó osztályokkal, hatalmas birodalma bomladozik, nincs hova fordulnia. Halálos betegség gyötri, de még mindig küzd végzete ellen, állhatatos kötelesség tudással dolgozik tovább; hiába minden, meg kell semmisítenie élete munkáját; rendeleteit visszavonja, s rettentő csalódással válik meg az élettől. Boldogtalan szerelme Eleonóra hercegnő iránt még teljesebbé teszi tragikumát. – II. Lajos királyban (1922) előtérbe lép a szerző számos visszatetsző írói jellemvonása. A tragédia háttere a mohácsi veszedelem, de a történelem igazságából, a kor lelkéből, a nemzet pusztulásának megrázó katasztrófájából csak keveset érzünk. A király bábszerű alak, idegbeteg pesti ifjú, átvetve a középkor és újkor találkozó pontjára; versenytársa, Szapolyai János erdélyi vajda, szerelmes Mária királynéba; a köznapi, durva lélek a magasban álló bűbájos nőbe. A szereplők lázas önkívületben lépkednek, ajkaikon a pátosz szakadatlan tirádái. A dagályosság mellett van ebben a királydrámában lendület is, de az egész darabot a drámaíró beszéli végig a maga jellegzetesen dekadens képeivel és változatlanul egyforma lírai mondataival. Mintha az 1800. körüli lovagdrámák jelenetei és hangulatai újulnának meg a tragédiában. Az író költészetét a pesti nyelv magyartalanságai és egyes szerencsétlenül kigondolt kifejezései halálra sebzik. A király, szegény: «mintegy hulla a sok gyertyával, aki ég»; Lajos és Mária «mint két eb ugatja ezt: Tolnán!»; egy felhördülés: «Keresztvizemre! Miért nem szólsz hát?».
Modern tárgyú színdarabjainak egy részére mocsári pára nehezedik. Ezek a pesti életképek csak úgy duzzadnak az erkölcstelenségtől. (Györgyike, drága gyermek, Bella.) Más színműveiben az alakrajzoló álmodozás és a stílus különc nyeglesége a beteges túlzás határán mozog. Elképesztő helyzetek jelennek meg itt olyan dialógusok kíséretében, amelyeket a magyar nyelvérzék nem fogad el soha. (A rajongó Bolzay-leány, Szabóky Zsigmond Ráfael.) Munkáiból tömegével idézhetők ilyen mondatok: «Csavargok a nagyvilágban, szegény kaszírnő, aki megy.» Vagy: «Szeretem a fiatal papokat, mikor mennek a római alkonyatban olyan arcokkal, mint egy-egy angyal, aki van» Vagy: «De nekünk itt van egy Zsigmond, aki alapít és alakít, egy dekoratív, egy karikatív, egy intuitív, egy inisziatív, egy konstruktív, aki itt ül rajtunk, mint egy sárkány, mint egy sátán, mint egy bálvány, mint egy Bánk bán.»
Képzeletében romantikus, hangulataiban dekadens, stílusának csináltságában tüntetően magyartalan novelláinak és regényeinek lapjain is. Hősei betegidegzetű emberek: nagyzolók, élvhajhászók, degeneráltak, szélhámosak, gyilkosok. (Az isteni kert, A pékné, Az élet diadala, A selyemzsinór, A mennyei küldönc.) Csupa elsatnyult ponyva. Vagy a legfelsőbb körök merev bábjait játszatta elcsigázott torzításokkal, vagy a külvárosok szennyes csőcselékével bíbelődött. Időnkint igen elvont és fölötte unalmas elmelkedő alakokon keresztül öntötte líráját. Szigorúbb kritikusai affektálást és pózolást vetettek szemére, kiállhatatlan színészkedésnek nyilvánították végletességeit, pedig ebben nyilvánult meg alapegyénisége, ebben bontakozott ki őszintesége; ha nem így ír, akkor viselt volna álarcot. Csökönyös önhittséggel rótta a maga külön útjait, nem törődött azzal, mit mondanak bírálói. Hősei ajkaival ő maga beszélt. Minden alakjának egy volt a nyelve: az orosz nagyherceg hanglejtése semmiben sem különbözött a pesti péklegényétől. A lassan mozgó mesék, ünnepélyesen színezett helyzetek, zenei pampára törő leírások a stílus agyoncifrázásával jelentek meg írásaiban. Élvezettel használta a helyes magyar beszédet arculverő mondatszerkezeteket, a legfurcsább szók és kifejezések halmozásával döbbentette meg olvasóit. Olykor tagadhatatlanul megkapó pátoszú, és nyelvbotlásaiban is merészen hangzatos beszédű volt, máskor kihívóan rontott magyarságú és kibírhatatlanul jajgató, nevetségesen nyafogó. Nem a magyar nyelv szólalt meg munkáiban, hanem a szomoryzmus nyelve.
Prózai munkái között néhány pompás novelláján kívül önéletrajzi vonatkozású írásai érnek legtöbbet. Zavartalan hatású fejezete alig van, de lírája nem egyszer hangulatkeltően zsong. (Levelek egy barátnőmhöz, A párizsi regény.)
A huszadik század első harmadának magyar színpadán Herczeg Ferenc mellett MOLNÁR FERENC (1878–) volt a legünnepeltebb író. Első hatalmas sikerét Az ördög (1907) című színművével aratta. Hősének mindentudó alakjában ő maga szólalt meg, hogy lerántsa a leplet az emberi cselekedetek titkos rugóiról. Az ördög kihívó világfelfogás képviselője: kísértő, leálcázó, erkölcsromboló egy személyben. A bűnös ösztönök és az erkölcsi álláspont küzdelmében az érzéki vágy győz, s az író tapsol a házasságtörés diadalának. Kéj, titkos szerelem, házasságtörés: mi van ebben? «Hát ez rossz, ez a gondolat? Dehogy rossz. Jó ez, jó meleg, sugárzik belőle minden, ami fényes öröm csak van ebben a ti szomorú életetekben! Az élet arravaló, hegy elégjetek benne. Forrni kell, égni, másokon végigtiporni. Tudom, tudom, komisz beszéd. De ne hazudjunk. A diadalmas világ a kedves és okos komiszaké, ide nézzetek rám, enyém a világ, és amit én itt a fületekbe duruzsolok, az mindenkinek a titkos vallása. Ez nem vízzel keresztel, hanem tűzzel. Magatokat szeressétek, puha bársonyban járjatok, igyatok sok édes bort, csókoljátok egymás száját, és részegedjetek meg, gyermekeim, részegedjetek meg. Ez a beszéd az élvezetek dicsőítése, a kerítő démon hangja; kigunyolása minden spártai világnézetnek, sztoikus életbölcseségnek, keresztény erkölcsnek.
A Liliomban (1909) naturalisztikus elemek fonódnak össze szimbolikus mozzanatokkal. Hősének, a városligeti hintáslegénynek, szomorú sorsából elbúsító emberi tragikum bukkan elő. Az író nem elégedett meg a színpadi hatással, hanem költői színt is adott darabjának. Ez annál nehezebb volt, mert a külvárosi csirkefogó alakja nyomorult lelkiség megtestesítője. A züllött bicskásban csak itt-ott csillan meg némi emberi jóérzés. Költészetet vegyíteni a salakba, érdeklődést kelteni a söpredék iránt, kibékíteni a földi szennyet a földöntúli dolgokkal: ennek a feladatnak pompás megoldása erősen rávilágított a szerző nem mindennapi tehetségére. A humor és fantasztikum játékos vegyítése, a mesteri jelenetezés, a ki nem apadó lelemény és a költői erő felvillanásai ezt a színdarabot teszik Molnár Ferenc legjobb drámájává. A Liliom bejárta a világ igen sok színpadát, s ezt a tényt nem lehet pusztán a színházi ügynökségek élelmes összeköttetéseinek, a zsidóság nemzetközi összetartó erejének tulajdonítani.
A Molnár-darabokat állandóan nagy sikerrel játszották. – A testőr: a színpad különös világának bemutatása, az álöltözet játéka. – A farkas: a szerelem és féltékenység jelenetsorozata egy álomkép kapcsán. – Fehér felhő: háborús színdarab, tele lelkes magyarsággal. – A hattyú: a hercegkisasszony és a szerelmes nevelő története. – Égi és földi szerelem: mese az anya és leánya közös szerelméről. – A vörös malom: egy fantasztikus lélekrontás mozgalmas képsorozata. – Az üvegcipő: a szerelmes külvárosi cselédleány históriája. – Harmónia: a dalegyesületi elnök szerelmi kalandja. – Csoda a hegyek közt: legenda a megölt és feltámasztott kisfiúról és a csodálatos ügyvédről.
Ezekben a darabjaiban az élet sokféle helyzetein kívül ismételten bekalandozza az álmok országát, az ördögök birodalmát és a mennyországot. Megragad egy jó ötletet, gyors ütemben gördíti jeleneteit, meglepetést keltő kavarodást támaszt egy-egy fordulat köré. Mindenütt érdekes helyzetek és eleven párbeszédek. Ritka színpadi készségű író: csupa szellem. Darabjaiban a reális megfigyelések szimbolikus és naturalista részletekkel vegyülnek, cinikus életfilozófia ölelkezik bennük ellágyuló életszemlélettel, szójátékok kergetik egymást. Ideges nagyvárosi alakjai lehetően titkolják érzelmességüket, de érzelmességük kikivillan gúnyolódó álarcuk mögül.
Emberszemléletéért, erkölcsi álláspontjáért, sikamlós fordulataiért eleget támadták. Színműveiben a fölényesek, ravaszok, hazugok és csalók ellökik útjukból a szerény embereket, a jóérzésű személyek többnyire nevetségesekké válnak, a naív lelkeket gúnyos kacagással vezetik félre. Néha az egész színpadi társaság összefog egy-egy jámborabb szerelmes vagy hiszékenyebb férj becsapására. A lelkük mélyéig silány alakok mellett akad természetesen idealista hős és hősnő is, vagy legalább olyan személy, akitől az úri gondolkodású olvasó nem fordul el megvetéssel. A szerelmeskedések mellett fel-felbukkan a kapitalizmus kapzsi önzése, a kisemberek reménytelen lázadása a pénz hatalma ellen, egy-egy ébren vagy álomban véghezvitt mámoros tett, elszánt csábítás, gyilkos szándék. A féltékeny színész álruhába öltözik, s így udvarol nejének, hogy testőrruhájában kiismerhesse, megfenyíthesse, meghódíthassa; a kereskedősegéd éjjel ittas fővel megöli a kirakat viaszbábját, mert ennek alakját főnökéről mintázták, s a dúsgazdag embertől félti szerelmesét; az ördög csodálatos malmot szerkeszt a pokolban, hogy megrontsa vele a legjobb embert. A filmszerű hősök nyomában ott vannak az élettől sugárzó alakok és a valóságból átvett helyzetek. És ott van az író ösztönszerű találékonysága, gondos számítással mérlegelt mese-fölépítése, a színpadi helyzetek izgalmassága, a társalgás lankadatlan sziporkázása.
Molnár Ferenc a nagyvárossá fejlett mulató Budapest életét és hangulatát minden színműíró-kortársánál tehetségesebben szólaltatta meg. Egyrészt a tehetős polgári családok irónikus bírálója volt, másrészt a külvárosok romantikusa, a mocsárból nőtt liliomok megéneklője, a romlott környezetben a jóság megnyilvánulásainak fölfedezője. Az érzelmesség mezével vonta be az élet prózai jeleneteit, groteszk vonásokat vitt neuraszténiás alakjaiba. Az igazi nemes lelkek világa idegen volt lelkétől, nem hitt az önzetlenségben, haszonlesőnek látta az egész emberiséget. Színdarabjainak legnagyobb részét a szerelmi játékok kéjes elgondolásai sugallták. Frivol életszemlélete megfosztotta attól a dicsőségtől, hogy igazi klasszikussá lehessen. Bizonyos azonban, hogy sok újságot hozott, a halálra unt szerelmi történetek csillogást nyertek tollán, s ha ez a fény később fakulni fog is – hiszen az irodalmi munkákban csak a lélekbemarkoló költőiség őrzi meg varázsát – a magyar dráma előbbrelendítésének érdeme nem vitatható el tehetségétől.
Novelláiban és regényeiben a pesti bérházak világa korjellemző erővel elevenedett meg. Könnyed stílusú, irónikus hajlamú, ötletes elbeszélő. Világosan gondolkodott, világosan írt. A világ folyását a maga eredeti módján szemlélte, korán megtalálta sajátos kifejező formáját, látó szemmel pillantott a nagyvárosi élet félszegségeire, szellemes szatirával rajzolta tipikus alakjait. Részvéttel szólt a társadalom számkivetettjeiről, mosolyogva tekintett a gyermekekre, változatos helyzetekben mutatta be a nők szerelmi leleményességét, a zsidóságból gazdag arcképsorozatot gyűjtött írói albumába. A nagyváros kozmopolita életét már őelőtte is többen megfigyelték, de a világvárosi hangulatba ő vitt először szembeszökően egyéni ízt. A hagyományos erkölcsi felfogás kigúnyolása, az emberszemlélet fölényes gőgje és a hang kihívó hetykesége különös színt adott írásainak: az olvasók részint bosszankodtak hősei szemtelenségén, részint csodálták elmésségüket. Elsősorban a szerelem kérdése foglalkoztatta: ez kellett közönségének, még pedig abban a többé-kevésbbé érzékcsiklandó csomagolásban, ahogyan ő azt átnyujtotta.
Első regénye, Az éhes város (1900), csúfondáros kulcsregény volt: országos nevű emberek kigúnyolása. – Egy gazdátlan csónak története (1901), érző szívvel megírt történet egy fiatal leány tragédiájáról. – Különösen vonzó könyve: A Pál-utcai fiúk (1907). Ebben az ifjúsági regényben meleg érzéssel mélyedt el a pesti diákok világába. Ha nem is «eposz» a gyermekvilágból, amint egyik irodalomtörténetírónk jellemezte, mindenesetre jó könyv. – Muzsikájában (1908) legjellemzőbb elbeszéléseit gyűjtötte össze. Sikerült alakjai a sok közül: az elkopott vén színész, a városligeti csirkefogó, a szenet lopó fuvarosok és a gőzfürdő hajnali vendégei. – A szűkszavú novellának igazán mestere: néhány biztoskezű vonással egész embert rajzol, egy-két mondattal belevilágít a sors mélységeibe.
Regényei az egységes hangulatnak és zárt szerkezetnek már nem ilyen sikerült alkotásai. – Az Andorban (1918) a tehetős pesti zsidó fiatalemberek életét mutatta be a világháború előtti évekből. A regény hőse Pest éjjeli világának, a főváros mohó érzékiségének csüggesztő típusa. Ezt a testben-lélekben elernyedt, világfájdalmas alakot a maga megszokott élvezetein és egy-egy újabb nőn kívül alig érdekli valami. Tragikum nincsen sorsában, alakjából hiányzanak a rokonszenvet keltő vonások. Lelki rajza éppen olyan jó, mint amilyen pompás megfigyelőre vall a nagyvárosi környezetrajz. – A gőzoszlop (1926) egy kalandor élettörténetéből ad részleteket, reális megfigyelésekkel, irreális fantázia-játékkal. A magát huszárkapitánynak képzelő szélhámos alakja köré egész sor anekdota jegesedik: az író ezekben igen ügyes. – A zenélő angyal (1933) a hangulatok regénye egy Velencében játszó szerelmi történet során. Szerelem és csalódás egy érzelmes pesti leány szívében. A lagunák városának olvadó színei az író tollán. Fínom női lélekrajz velencei keretben.
LENGYEL MENYHÉRT (1880–) A hálás utókorral (1907) keltette föl a figyelmet. A színmű hőse, Ruyder Dénes művészettörténetíró, kiváló tehetségű ember, rajongó idealista; vakon bízik az igazság diadalában, nem vet számot az emberi rosszindulattal, emelt fővel halad a maga útján. Végzete hamar eléri. Felesége nem érti meg, környezetében álnok alakok mozognak, a kormány mást nevez ki helyette az őt illető állásba, kiadója visszaküldi kéziratát, még a szocialista vezérek is rátámadnak, mert engedelmük nélkül fölvilágosító előadásokat mert tartani a népnek. Mikor minden összeomlik körülötte, nyomtalanul eltűnik; azt hiszi mindenki, hogy öngyilkos lett. Ekkor váratlan fordulat áll be megítélésében: kiderítik róla, milyen nagy tudós volt, mennyire érdemes az utókor hálájára; munkáit kiadják, házát emléktáblával jelölik meg, ünneplő beszédeket mondanak róla. A külföldi rejtekhelyéről hazaérkező Ruyder felbőszülve látja ezeket a szemforgató műveleteket, de csakhamar lehiggad: miért leplezze le magát, miért küzdjön újra, nem jobb-e visszavonulni minden emberi marakodástól? A régi ember nem támad fel többé, az újember pusztán élni akar, nem kell neki reklám, dicsőség, hazugság; hadd élősködjenek mások az ő alkotásaiból; most már nem is akar külömb lenni, mint ünneplői és kizsákmányolói, inkább évjáradékot fogad el ellenségeitől. A darabból gúnyos emberszemlélet és keserű társadalombírálat árad: a kiábrándult tudós-lélek tragikomédiája. A szerző a hitványságokat erkölcsi undorral nézi, alakjait éles szatirával mozgatja, személyei érdeklődést keltenek maguk körül. Kopott helyzetek nincsenek a színműben, szerelmi jelenetek sem csiklandozzák az érzékiséget. A színmű annak idején messze kitűnt a vele egykorú házasságtörési tragédiák és sikamlós vígjátékok azonos típusú egyformaságából.
Színdarabjainak biztos fölépítésével és hatásos játszásra alkalmas szerepeivel sokszor aratott sikert az író. Olykor a legmélyebb társadalmi és lelki problémák felé nyúlt. – A Taifun (1909) japáni témája nagy hatást tett a közönségre. Nemcsak exotikus színdarab volt ez, hanem faji dráma is. A japánok szembenállnak az európai viszonyokkal, szellemük külömb a fehér emberekénél, a két világ között tátongó szakadéknak megvan a maga regényes hangulata. A közösségi érzettől áthatott, fegyelmezett sárga faj éberen figyeli az egyéni akarat európai szabadságát, de legtehetségesebb emberük mégis beleesik egy elég közönséges lelkű félvilági nő hálójába. – A Próféta (1909) hősét, az ausztráliai szigetvilágba kerülő angol szélhámost, a vademberek rajongó szeretete megtisztítja lelkében, a léha ember erkölcsében újjászületik, s az őserdő fái alatt átalakul igehirdető apostollá. – Lengyel Menyhért az újszerű témák megragadásában, a helyzetek hatásos kiválogatásában és a párbeszédek elevenségében a legösztönösebb színpadi szerzők egyike. Derűsebb színdarabjai közül irodalmi szempontból kiemelkedő Cervantes világhírű regényének egyik epizódjára épített vígjátéka: Sancho Pansa királysága.
FÖLDES IMRE (1881–) történeti drámáival tűnt föl, közönség-sikereit társadalmi színműveivel aratta. Időszerű témákat dobott nézőközönsége elé: a katonák életét, a hivatalnokok nyomorúságát, a szocialista agitátor történetét, a kaszinói szerencsejátékok erkölcstelenségét. – A császár katonáiban (1908) az osztrák-magyar közös hadsereg nemzetellenes világát az ellenzéki korszellem keserűségével mutatta be. Hazafias irányzatossága eleven megfigyelő erővel párosult, a politikai hangulatokat hatásosan szőtte biztos színpadi érzékkel földolgozott meséjébe. – A Hivatalnok urak (1909) a magántisztviselők vergődésének drámája. A hivatalszobák szerencsétlen alkalmazottainak urat kell játszaniok, s alig van betevő falatjuk. Még a szervezett munkásoknak is jobb a dolguk, mert nincsenek annyira kiszolgáltatva a kapitalizmus önkényének. – Földes Imre többé-kevésbbé szocialista irányzatú színművei a színpadi hatás tervszerű fokozásában, a megrázó jelenetek kiélezésében s a korjellemző életképszerűségben zajos hatást keltettek. Különösen jó volt darabjaiban a fővárosi zsidóság rajza.
HEVESI SÁNDOR (1873–) történeti vígjátéka, A hadifogoly (1917), ötletesen mutatta be I. Ferenc francia királyt, V. Károly német római császárt és környezetüket. A két főhős a német és francia természet ábrázolója. A szerző a huszadik századi világháború érzéskörét fínom színezéssel vetítette vissza a tizenhatodik századba. – Társadalmi vígjátékai közül az Elzevír (1925) bensőséges hangulatú színdarab: gondosan jellemzett alakok életsora egy antikvárius-bolt táján. – Császár és komédiás (1919) költői lendületű tragédia: a Diocletianus császár korában élő Genesius színész megtérésének története. A pogány művész átalakul lelkében és igaz kereszténnyé lesz. Az író a tragikus témába való költői beleolvadással keltette életre a pogány fölfogás küzdelmét a keresztény lelkiséggel. Hőse mártírsorsában leereszkedett az emberi lélek mélységeibe, hogy megmutassa, mikép tör előre minden erőszak ellenére is a kereszténységnek az egész ókori társadalmat átalakító győzelmes világa. – 1514: a II. Ulászló király korabeli véres pórlázadás drámai feldolgozása (1921). Hőse tulajdonképen nem Dózsa György, a parasztvezér, hanem Bakócz Tamás, az esztergomi érsek. A jobbágyszármazású főpap rá akarja zúdítani a parasztság százezreit a törökre, hogy megmentse az országot, de tájékozatlanul áll a tömeghangulattal szemben, s Dózsa Györgyben nem találja meg azt a vezért, aki méltó utódja volna Hunyadi Jánosnak. A föld népe nem menti meg a hazát, a testvérgyűlölet a lázadás leverése után még nagyobb lesz, a lesujtott érsek tragikumát nyomon kíséri az ország reménytelen végzete.
VOINOVICH GÉZA (1877–) színművei költői szellemű, előkelő stílusú drámai alkotások. – Mohács (1922): a nemzet tragédiájának komor vonásokkal megfestett képe. Tárgya a nagybirtokos-főrangúak harcai a középbirtokos-nemességgel II. Lajos király korában, a királyi pár küzdelme az ország megmentéséért, Zápolya János nagyravágyó tervei s a tehetetlen vergődések végén a haza bukása. Az események középpontjában a nemesakaratú, de erőtlen király áll; körülötte egyének és típusok, valóságok és jelképek, önfeláldozó fellobbanások és önző indulatok. A szerzőnek gondja van arra, hogy hőseit lehetően a kor nyelvén beszéltesse, s mindegyik személyének meglegyen a maga jellemző beszédmódja. – Magyar passió (1931): keretes dráma. A színműben a szerzetesek előadják a hívők serege előtt a Szentírás megragadó jeleneteit Kain testvérgyilkosságától a megváltás korszakáig. Maga a főtörténet Mátyás király uralkodása idején a kassai dóm előtt játszódik le. A város magyar, német és tót lakossága templomot épít, s a domonkosrendi és ferencrendi szerzetesek ekkor adják elő misztérium-játékukat. Az ótestamentumi és újtestamentumi jelenetekbe hazai vonatkozások szövődnek. A tragikus magyar sorsra való eszmélés fájdalma a középkori misztériumok hangulatával művészi módon olvad össze a színjátékban.
A színműirodalomban nem a nehezebb fajsúlyú íróké volt a siker és dicsőség, hanem a fürge szórakoztatóké. A szerzők többnyire négy tényezőnek köszönhették diadalaikat: érzékcsiklandó meséiknek, jelenetező ügyességüknek, a színészek pompás játékának és a hallatlan élelmességgel működő reklámnak.
Mikor Heinrich Gusztáv a Magyar Tudományos Akadémia egyik 1911. évi ülésén felolvasta a Vojnits-jutalomról szóló jelentését, nem állta meg, hogy rá ne világítson a magyarországi színműírói viszonyokra: «Ime, tisztelt Akadémia, a mult évi termés: részben tehetséges, részben tehetségtelen embereknek ügyesen összeütött eltévelyedései, egy beteges esztétikai és erkölcsi iránynak igazi érték nélkül szűkölködő termékei, stíl és világnézet szempontjából nagyon kifogásos alkotásai, melyek a közönségnek durva ösztöneire számítottak, és ezért is, de a nagy dob segítségével is, kitűnő előadásban nem közönséges színi sikert arattak. Az irodalomnak vagy éppen a költészetnek az ügyes technikával megácsolt, éppenséggel nem örvendetes termékekhez semmi köze.» Ezek a darabok úgy el fognak tűnni, mintha sohasem lettek volna, legfeljebb a jövő irodalomtörténetírói említik meg majd egyiket vagy másikat a színház egy beteges korszakának jellemzésére. Mert milyenek ezek a darabok? «Tárgyuk majdnem kivétel nélkül a szerelem, de nem ennek az érzésnek fölemelő, nemesítő, még keserveiben is boldogító fajtája, hanem a vadállati, érzéki ösztön, mely oly könnyen csábít beteges túlzásokra és mindenféle perverzitásra. A probléma nem az, hogy férfi és nő vonzódnak egymáshoz, és bírni óhajtják egymást egész életükre, mert úgy érzik, hogy csak ez esetben élhetnek boldog életet; hanem egyszerűen az, hogy a férfinak nő kell és a nőnek férfi, rendesen a másé, nem életük boldogítására, hanem csak azért, mert most épp erre hajtja fölkorbácsolt vérük, holnap majd másra: fő a pillanatnyi állati ösztön gyors kielégítése. A társadalmi erkölcs követelményei még szóba is alig kerülnek, vagy ha kivételesen mégis felmerülnek, fölényes cinizmussal mint elavult előítéletek gúny tárgyává lesznek. Valóban hihetetlen, hogy e darabokban mit fejtegetnek a színen ezer ember jelenlétében: amit tisztességtudó férfi vagy nő még négyszemközt sem merne kifejezésre juttatni vagy legfeljebb házi orvosával szemben. A nemi problémáknak e majdnem kizárólagos, szemérmetlen és kíméletlen tárgyalása nálunk annyira divat lett, hogy a közönségnek más darab már nem is igen kell, és az írók ennek következtében alig is írnak más darabot. Ez természetes cirkulus: az írók demoralizálják a közönséget, mely azután megköveteli, hogy az író maradjon hozzá méltó. A rohamos dekadenciát különben a magánszínházaknak üzletre utalt vezetői indították meg, akik külföldről a legrondább árut hozták be és ennek dédelgetésével elrontották a közönséget, és utóbb a hazai írókat is. A nagy színi sikernek egy másik oka a hatalmas és ügyes reklám. Már hetekkel az új darab első előadása előtt olvassuk minden újságban, hogy valami nagyszerű van útban, hogy már a próbákon is óriási volt a siker, hogy van a darabban egypár jelenet, mely merészségben eddigelé példátlan, hogy a legkedveltebb színésznőknek még soha életükben nem volt szerepük, melyben tehetségük minden fényoldalát, esetleg testük minden báját annyira ragyogtathatták volna. A színi irodák e bevezetéssel nem elégszenek meg: néhány előadás után „szenzációs” vagy „diadalmas” remekké nevezik ki az új darabot és nem győzik ismételni, hogy zsúfolt, sőt táblás ház nézte végig a tegnapi előadást is, és a jegyek már hetekre le vannak foglalva. Hogyne lenne a közönség kíváncsi az ily „szenzációs” és „diadalmas” darabra, hogyne óhajtana mindenki a táblás házban megjelenni! És a színi irodák munkáját folytatja a színi kritika, mely Magyarországon még sohasem volt imponáló többségében oly lelkiismeretlen és hitvány, mint mai nap. A pajtáskodás valóságos orgiákat ül, és a „kéz kezet mos” elve érvényesíti meggyőződéseket teremtő erejét. Csak kivételesen hallunk őszinte, igaz, komoly hangot, melyről a közönség természetesen azt hiszi, hogy irígy ellenségtől vagy elmaradott vaskalaptól származik. Így lett a színházból, a Schiller nevelő „morális intézetéből” üzleti bódé, rondán szórakoztató, trágáran mulattató helyiség, amelyben a tulajdonosok és színműírók nagyszerű üzleteket csinálnak, a közönség pedig drága pénzért gyanús illatú moslékot kap szellemi és erkölcsi táplálékul.» (Jelentés az 1910. évi Vojnits-jutalomról. Akadémiai Értesítő. 1911. évf.)
Az akadémiai Vojnits-jutalmak színműbírálatait évről-évre heveshangú hírlapi tiltakozások fogadták. A napisajtó egy része meg akarta vonni az Akadémiától a nyilvános kritikának azt a természetes jogát, amelyet nyomatékosan megkövetelt a legsötétebb külvárosi sajtótermékek számára is. A gúnyolódások, sértések, gyalázkodások özöne zúdult az Akadémiára a jutalom odaítélése idején. «Szó sincs róla, nem lehetett irígylendő a bíráló bizottság s különösen az előadó helyzete: mérget vehetett rá, hogy másnap reggel az ő tökfilkó- és múmia-mivoltát kikiáltó újságcikkek mellett szürcsölgeti kávéját egy pár millió írástudó magyar. Pedig hát ő sem pályázott semmi jutalomra: s mégis kritikát kapott, még pedig milyet! Mindamellett kár volna felhagyni a bíráló munkával, s kár volna meggyökerezni engedni azt a felfogást, hogy terrorral elnémíthatni a jogosult kritikát. Mert hogy jogosult, azt jóhiszeműleg senki sem merné tagadni. Nem pedig főkép az az újságíró, aki napról-napra kritikát mond a közélet kisebb-nagyobb szereplőinek nemcsak alkotásairól és jelentőségéről, hanem egyéniségéről, jelleméről, becsületéről is. S kell is, hogy kritikában részesüljön minden, ami a magánéletből kilépve közüggyé válik. De közügy az irodalom is, az a színműirodalom is. És mindenki, a legutolsó színházlátogatónak is megcsorbíthatatlan joga, hogy elmondja, leírja, kinyomassa, ha neki úgy tetszik s ha tudja, a maga véleményét. Azzal, hogy valaki akadémikus lett, ezt a jogát nyilván nem veszítette el. Aki pedig a kritikát nem tűri, tegye le a tollat, s olyan szerszámra igazítsa magát, mellyel örökre elhúzódhat az akadémiai kritika gyűlölt figyelme elől.» (Irodalomtörténet. 1914. évf.) Később a jobboldali sajtó szót emelt az országosan végigszidalmazott akadémiai színműirodalmi jelentések védelmére. «Az Akadémia ítélete zordon, de igazságos ítélet, csak a nemzeti köztudat véleményét fejezi ki, s amikor ezt megmondjuk, mindjárt csodálkozunk azon, amikor azok, akik ezt a kritikát kapták, arra hivatkoznak, hogy az Akadémia jogosulatlanul szól bele a dologba: ők a Vojnits-díjra nem pályáztak, kikérik tehát maguknak a kritikát. A kritikát ők nem kérték, ez igaz, de mindenkinek, aki a nyilvánosság előtt szerepel, éppúgy el kell viselnie és el kell tűrnie a kritikát, mint ahogy jóleső érzéssel veszi fel akár a színpadi osztalékot, akár a kiadói részesedést. Ezt a terrort a kritika szabadsága ellen csak olyanok hangoztathatják, akik valóban nem ismernek el más kritikát, csak a kasszasikert, amelynek növekedését hajszolván, hajlandók az irodalmi célok feláldozására, a gondolatok lenyakazására és az erotikus vágy hajhászására.» (Nemzeti Ujság. 1932. évf. február 24.)
Színműírók:
Babits Mihály, Bánffy Miklós, Bethlen Margit, Bibó Lajos, Biró Lajos, Bókay János, Bónyi Adorján, Csathó Kálmán, Erdős Renée, Farkas Pál, Gárdonyi Géza, Harsányi Kálmán, Harsányi Zsolt, Hatvany Lili, Hegedüs Loránt, Hegedüs Sándor, Heltai Jenő, Herczeg Ferenc, Hunyady Sándor, Karinthy Frigyes, Kállay Miklós, Lakatos László, Mariay Ödön, Martos Ferenc, Mohácsi Jenő, Móricz Zsigmond, Nagy Endre, Németh László, Pekár Gyula, Schöpflin Aladár, Sik Sándor, Surányi Miklós, Szász Károly, Szemere György, Szép Ernő, Tersánszky Jenő, Török Sándor, Vaszary Gábor és Zsolt Béla színműveiről: az elbeszélő munkásságukat tárgyaló fejezetekben.
BAKONYI KÁROLY (szül. 1873. július 29. Nagyvárad; megh. 1926. október 25. Budapest), földmívelésügyi miniszteri tanácsos. – Mint szövegíró a magyar operettirodalom fejlesztésébén kiváló érdemű. A Király Színházban 1904. őszén bemutatott János vitéze 1921-ig hatszáz előadást ért Budapesten. (Petőfi Sándor költeménye alapján, Heltai Jenő verseivel, Kacsóh Pongrác zenéjével.) Martos Ferenc társaságában írt Bob hercegét a német és amerikai színpadokon zajos sikerrel játszották. (Huszka Jenő zenéjével.) Még nagyobb hatást keltett a külföldön a Tatárjárás. (Kálmán Imre zenéjének ez az operett tört utat Európában és Amerikában.) Szerencséskezű szerzőnek bizonyult más librettók írásában is. (Obsitos, Rákóczi, Hamupipőke, Nemtudomka, Mágnás Miska, Gróf Rinaldó.) Tehetsége az operett-szövegkönyvek szerzésében bontakozott ki, zenétlen színművei csak múló sikert hoztak számára. (Kun László, történeti tragédia, Nemzeti Színház; Szent Péter esernyője, színmű Mikszáth Kálmán regénye nyomán, Magyar Színház.)
BALÁZS SÁNDOR (szül. 1883. szeptember 17. Nagygeresd, Sopron megye), budapesti állami gimnáziumi tanár, három akadémiai drámai pályadíj nyertese. – Több darabját jelentős sikerrel játszották a fővárosi színházakban. Ezekben a színművekben a biztoskezű színpadi szerző erényei a költői tollú író jellemvonásaival egyesültek. Novelláit a forma művésziessége, a mesemondás biztossága és az elbeszélő hang könnyedsége emelte ki e korszak szépirodalmi terméséből. – Munkái: A feleségünk. Vígjáték. Magyar Színház: 1913. – Mátyás után. Három egyfelvonásos. Budapest, 1914. – Kisváros. Novellák. Budapest, 1920. – Álarcosok. Színmű. Nemzeti Színház: 1921. – Függöny legördül. Novellák. Budapest, 1921. – Öreg tekintetes. Színmű. Nemzeti Színház: 1933. (A darabot Gárdonyi Géza regényéből írta, de önálló elgondolással, új alakokkal, eredeti jelenetekkel. Az öreg földbirtokos elveszti ugyan vagyona nagy részét, de leányában nem csalódik, visszatér falujába, új életet kezd.) – Mindenki lépik egyet. Vígjáték. Magyar Színház: 1935. (Mikszáth Kálmán novellája nyomán. Ez is igen tehetséges átdolgozás, nem puszta dramatizálás.) – Bikfic tanár úr. Vígjáték. Magyar Színház: 1936. (A magyar kisváros rajza egy tanár tragikomédiájában. Hazug társadalmi erkölcs, örök emberi szemforgatás.)
BOROSS ELEMÉR (szül. 1900. február 4. Budapest), hírlapíró. – Időszerű társadalmi kérdésekkel foglalkozó színdarabjai közül legjobbak voltak keserűhangú tragikomédiái. Az erkölcsi emelkedettség mellett eleven színpadi érzék és sok életigazság jelentkezett kiábrándító helyzetképeiben. Nem puszta párbeszédes riportokat írt, hanem irodalmi színvonalra törő korképeket. – Vakablak. Színmű. Új Színház: 1929. (Leverő jelenetek a nagyváros elesettjeinek életéből.) – Világrekord. Vígjáték. Kamaraszínház: 1932. (Szatira a modern élet sportőrülete ellen. A szerző lenézi a rekord-teljesítmények bajnokait, ötletesen állítja pellengérre a testi erő kultuszát, rámutat a szellemi alkotás háttérbeszorulására: mindez erős gondolati elemmel és metsző igazsággal. Az izomember a maga értelmi korlátoltságában népszerű hős lesz, a lángészt még menyasszonya is elhagyja a nyers erőnek tapsoló tömegőrület sodrában.) – Forgószél. Tragikomédia. Kamaraszínház: 1932. (Képek a világháborúra következő emberöltő nyomorúságából. A kenyérért való reménytelen harc öngyilkosságba kergeti az embereket, az ész és erkölcs nem boldogul, a tanulatlanok és szélhámosok nagyurakká lesznek. A darab hősének tragikus sorsa a harmincévesek katasztrófájának jelképe.) – Éneklő fűrész. Regény. Budapest, 1938. (Élet és erkölcs a háború után.)
BOSNYÁK ZOLTÁN (szül. 1861. október 10. Balatotúr, Somogy-megye) miniszteri tanácsos, utóbb államtitkár a belügyminisztériumban. Mint a gyermekvédelmi osztály főnöke megalkotta az elhagyott gyermekek állami felkarolásának szervezetét. – Irányzatos társadalmi drámáit a millennium korától kezdve gyakran játszották a Nemzeti Színházban. Mindíg volt bennük néhány hatásos jelenet és többé-kevésbbé tetszetős társadalomjavító szándék. (Becsületbíró, Tisztító tűz, Mirette.) – Legjellegzetesebb színműve: Sursum corda. Nemzeti Színház: 1904. (Hőse, a radikális gróf, kiábrándul a mágnásokból, Marxot olvassa, és nőül veszi a falusi rabbi leányát, a parlamentben a szocializmus mellé áll, és még akkor is megmarad elvei szolgálatában, amikor családja kitagadja és nyomorba jut.)
BRÓDY SÁNDOR (1863–1924), hírlapíró. – Irodalomtörténeti jelentőségének súlypontja a tizenkilencedik századra esik. A huszadik századból három jellemző színdarabját emeljük ki: A dada. Színmű. Vígszínház: 1902. (A fővárosi erkölcsrajzban egyik régibb elbeszélését dolgozta föl a szerző. A züllés útjára hajszolt parasztleány alakja és a pesti zsidó környezet rajza megragadta a közönség érdeklődését.) – A tanítónő. Színmű. Vígszínház: 1908. (A falusi életkép hőse, egy csinos fiatal leány, tanítónői állást kap a faluban, elcsábítására otromba formájú nővadászat indul meg: a szolgabíró, a káplán, a tanító és mások mind számot tartanak a leányra, végül egy gazdag földbirtokos feleségül veszi. Ahány magyar alak van ebben az erkölcsrajzban, mind együgyű bugris vagy romlott szoknyahős. A szerző torzító tükröt tart a magyar falu társadalma elé, s kedvteléssel gyűjti csokorba vidéki figuráit, ezeket a tolakodó, félszeg, műveletlen embereket. Irányzatos életképe 1908-ban zajos tapsok között került színre a Vígszínház közönsége előtt. Az akadémiai Vojnits-jutalom előadója, Heinrich Gusztáv, behatóan foglalkozott a darabbal, s a színművet a német Birch-Pfeiffer asszony dramatizálásainak gyönge színvonalára helyezte, azzal a hozzáadással, hogy a szerző alakjai nem igazi emberek. «A darabnak legkisebb irodalmi értéke sincsen, de figyelmet érdemel nyelve miatt, mellyel, úgy látszik, egy új magyar nyelvjárás kopogtat az irodalom kapuján. Le kellene írnom az egész darabot, hogy helyes fogalmat adjak a szerző hihetetlen magyarságáról. Itt-ott igen magyaros akar lenni, és úgy látszik, próbál a nép nyelvén beszélni, de persze siker nélkül, mert nincs egészséges nyelvérzéke, a nép nyelvét pedig nem tanulmányozta. Valószínűen azt hiszi, hogy a rossz magyarság már eo ipso népnyelv. Ideje volna már, hogy szakférfiaink ezt a külvárosi romlott zsargont, mely nemcsak ebben a darabban uralkodik, figyelmükre méltassák.» Néhány példa: a kántor pipázik magának; a legalsóbb faluban is van egy főúr; az anyám kérdezett önre.) – A medikus. Színmű. Vígszínház: 1911. (A szokásos Bródy-egyveleg: van benne költői ellágyulás, az emberi lélek mélységeibe villantás, kaján hang, sokszoros ízléstelenség. A zsidó orvosnövendéknek feleségül kell vennie a nem kívánt leányt, mert jövendőbelije hozományából végzi tanulmányait: e tárgy körül forognak a darab jelenetei. A férfi kinevelteti magát a nő költségén, a családi üzletből házasság lesz. Néhány példa a fővárosi életkép és egyben zsidó erkölcsrajz nyelvéből: a föld dosztig tele van a legfínomabb ennivalókkal; ez pechelt el bennünket; mit álmodoztál neki?)
DRÉGELY GÁBOR (szül. 1883. november 24. Budapest), mérnök. – Mint vígjátékírónak itthon és a külföldön nagy sikerei voltak. – Színművei közül kiemelhetők: A szerencse fia. Komédia. Magyar Színház: 1908. (Játszották: Berlin, Bécs, Bukarest, Hamburg, Kopenhága, Lipcse, London, Stockholm, Szófia, Varsó, Zágráb és más külföldi városok színpadjain.) – Az isteni szikra. Komédia. Magyar Színház: 1913. (Bolgár előadása Szófiában.) – A kisasszony férje. Vígjáték. Magyar Színház: 1915. (Akadémiai Vojnits-díjat nyert. Tárgya egy mulatságos házassági történet. Érdeme, hogy fehér darab, a mellett mégis zajos hatást keltő, eleven alakokat mozgató, gyors ütemű bohózat. Színre került New-Yorkban is.)
FERENCZY FERENC (szül. 1861. Bécs; megh. 1930. január 11. Budapest), kereskedelemügyi miniszteri tanácsosa, a Petőfi-Társaság tagja. – Drámai formaérzéke erős volt, dialógusai elmésen gördültek. – Munkái: A tündöklő csúcs. Novellák. Budapest, 1896. (Filozófiai magvú elbeszélések szimbolikus kidolgozással.) – Rablélek. Színmű. Várszínház: 1901. (Hősnője a mint rabja, az elhúnyt vőlegény igézete alatt áll, az új vőlegény csak nehezen tudja megtörni lelkibetegségét. A kiengesztelő végződésű drámán Ibsen Tenger asszonyának hatása érzik.) – Pogány Gábor. Színmű. Nemzeti Színház: 1902. (Szerelmi válságok egy előkelő család vagyoni romlásával kapcsolatban.) – Flirt. Vígjáték. Nemzeti Színház: 1904. (Társasági bonyodalmak jól megfigyelt alakokkal a századeleji Budapest előkelő életéből. A darab szellemén itt-ott érezhető Maurice Donnay hatása.) – A nagy érzés. Színmű. Nemzeti Színház: 1906. (Tragikus szerelmi történet.) – Az örök küzdelem. Színmű. Nemzeti Színház: 1909. (Tárgya a férj hűtlensége megnyugtató megoldással.) – A szerelem útjai. Színjáték. Nemzeti Színház: 1912. (A szerelem változatai az emberiség történetének egyes korszakaiban. Színterek: az ősvadon, Salamon király palotája, Sappho görög udvara, a középkori olasz apácakolostor. Keretes színdarab: a négy történeti képet egy modern szerelmi jelenet indítja meg és zárja be szerves egybekapcsolódással.) – Mimikri. Vígjáték. Nemzeti Színház: 1926. (Az örök küzdelem átdolgozása.)
FODOR LÁSZLÓ (szül. 1898. március 28. Budapest), hírlapíró. – Biztos színpadismerettel készült színműveit a külföldön is nagy sikerrel játszották. Erőssége a mulattató társalgó-vígjáték, több-kevesebb erotikus árnyalással. – Színművei közül kiemelhetők: Navarrai Margit. Vígjáték. Magyar Színház: 1923. (Londonban is játszották.) – Dr. Szabó Juci. Vígjáték. Magyar Színház: 1926. (A maga munkájából élő, öntudatos diplomás leány szerelmi története. Bemutatták a német, cseh és amerikai színpadokon is.) – A templom egere. Vígjáték. Vígszínház: 1927. (Bécsben és Berlinben többszáz előadást ért.) – Érettségi. Színmű. Pesti Színház: 1935. (Érzékeny képek egy leánygimnázium világából.) – Társasjáték. Színmű. Vígszínház: 1936. (Élet a milliomos nagyvállalkozó körül.) – Születésnapi ajándék. Színmű. Vígszínház: 1939. (Egy párizsi leány a francia gyarmaton.)
FÖLDES IMRE (szül. 1881. szeptember 15. Kaposvár, Somogy-megye), fővárosi tisztviselő. – Történeti verses drámáival az 1900-as évek elején több akadémiai pályadíjat nyert. (A király arája, Dacos lelkek, Hadik-huszárok.) – Színművei közül kiemelhetők: A császár katonái. Dráma. Magyar Színház: 1908. (A romantikus drámaíró itt már erősen realista. Katonai alakrajzaiba erős torzítások vegyültek.) – Hivatalnok urak. Dráma. Magyar Színház: 1909. (Az alapjában jóérzésű emberek elbuknak az ínség útvesztői között, a silány emberek boldogulnak. Hiábavaló a munka, semmit sem ér a takarékosság.) – A kuruzsló. Színmű. Magyar Színház: 1909. (Az orvos és közönsége.) – Nincs tovább. Színmű. Vígszínház: 1911. (Iránydráma a kártyázás ellen. A szerencsejáték nyomában erkölcsi és anyagi pusztulás. A pesti kaszinói élet elfajulása.) – Fekete ország. Regény. Budapest, 1912. (Szatirikus irányregény a konzervatív társadalmi rend ellen. Radikális-szocialista kritikája főképp a klerikalizmus ellen irányul.) – Halló! Vígjáték. Magyar Színház: 1913. (Német előadása Bécsben, horvát előadása Zágrábban.) – A vörös szegfű. Színmű. Magyar Színház: 1914. (Egy szocialista agitátor története.) – Grün Lili. Vígjáték. Magyar Színház: 1916. (A pesti zsidó kispolgárság fényképe. A találó életképet Palesztinában héber nyelven is előadták.) – Terike. Színmű. Belvárosi Színház: 1919. (A derűs vidéki történet katalán nyelven is színre került.) – Tüzek az éjtszakában. Dráma. Új Színház: 1928. (Az irredenta színdarab egy magyar színtársulat vergődését mutatja be a megszállt országrészekben. A színészek szerencsétlen sorsa egyúttal az elszakított magyarság gyötrelmeinek ábrázolója.) – Égő város. Dráma. Új Színház: 1928. (Az előbbi színdarab a román megszállás, ez a dráma a cseh uralom néhány szomorú jelenetét mutatta be.) – Ifj. Horváth Pál. Színmű. Nemzeti Színház: 1936. (A diplomás fiatalok állástalanságának hatásos feldolgozása.)
HAJÓ SÁNDOR (szül. 1876. február 11. Budapest), magántisztviselő, utóbb hírlapíró. – Eleven életképeiben korszerű alakok jelentek meg. – Fiúk és lányok. Színmű. Magyar Színház: 1911. (A fiatalság érzéki ébredésének rajza.) – Lakájok. Színmű. Vígszínház: 1913. (Fordulatos jelenetei mellett cseléd-alakjai is figyelmet érdemlők.) – Délibáb-utca 7. Színmű. Vígszínház: 1915. (A háborús magánkórházak és önkéntes ápolónők szatirája.) – A nap lovagja. Színmű. Vígszínház: 1916. (Bródy Sándor regényének sikerült dramatizálása.) – Az ötvenéves férfi. Színmű. Belvárosi Színház: 1919. (Tisza István alakjának színpadra vitele.)
HEVESI SÁNDOR (szül. 1873. május 3. Nagykanizsa, Zala megye; megh. 1939. szeptember 8. Budapest), a Nemzeti Színház igazgatója, a Kisfaludy-Társaság és Petőfi-Társaság tagja. Eleinte középiskolai tanár és hírlapíró volt, 1902-ben meghívták a Nemzeti Színházhoz rendezőnek. Itt és más színházakban ritka hozzáértéssel vitte keresztül a modern színpadi rendezés elveit. 1912-ben az Operaház főrendezője lett, 1922-től 1932-ig a Nemzeti Színházat igazgatta. Emlékezetes működést fejtett ki 1904. körül a Thalia-Társaság irányításával. Ennek a művészi társulásnak az volt a célja, hogy új írókat mutasson be, új színészeket fedezzen föl és új játékstílust honosítson meg. Az újítások meghonosításában Hevesi Sándornak döntő része volt. – Dramaturgiai tanulmányai széleskörű tanultság és gazdag tapasztalatok gyümölcsei. (Katona József, Shakespeare, Színház). – Fordításainak száma rendkívül nagy. (Andersen, Balzac, Dickens, Ibsen, Moličre, Shakespeare, Shaw, Wilde.) – Kiváló sikerrel alkalmazta színre Jókai Mór regényeit. (Egy magyar nábob, Kárpáthy Zoltán, A kőszívű ember fiai, Fekete gyémántok, Szegény gazdagok, Az új földesúr.) – Zajos tetszéssel fogadták Mikszáth-dramatizálásait is. (Tavaszi rügyek, Frivol akta, Grisits bort vesz hitelbe.) – Színművei: Az apja fia. Vígjáték. Magyar Színház: 1911. (Családi komédia.) –A Madonna rózsája. Tragédia. Nemzeti Színház: 1915. (Olasz háttér, condottiere-korszak, romantika.) – A hadifogoly. Vígjáték. Nemzeti Színház: 1916. (Nemes lendület, jellemző erő, társalgó ötletesség.) – Görögtűz. Vígjáték. Nemzeti Színház: 1918. (Életkép a színészek világából.) – Császár és komédiás. Tragédia. Nemzeti Színház: 1919. (A darabot néhány héttel a bolsevista uralom előtt, a keresztényellenes utcai forradalom lázában játszották.) – 1514. Tragédia. Nemzeti Színház: 1921. (Dózsa György és Bakócz Tamás sorsában az ország tragédiája.) – A gyilkos álarc. Fantazmagória. Andrássy-úti Színház: 1923. (A színészlélek komédiája és tragédiája.) – Elzevír. Vígjáték. Kamara Színház: 1925. (A szerző derűsebb darabjai közül ez a legszebb.) – Az amazon. Vígjáték. Belvárosi Színház: 1928. (A holtnak híresztelt művész története.) – A bűvészinas. Vígjáték. Belvárosi Színház: 1938. (Egy zongoraművész házassága.)
LENGYEL MENYHÉRT (szül. 1880. január 12. Balmazújváros, Hajdú megye), kassai magántisztviselő, később budapesti író. Hírlapi cikkeket írt, egy időben színházat igazgatott, film-feldolgozásait külföldön is szívesen látták. Hosszabb ideig tartózkodott Amerikában és Londonban. – Munkái: A nagy fejedelem. Dráma. Thalia-Társaság színpada: 1907. (Az írók figyelmét ezzel a darabjával keltette föl.) – A hálás utókor. Színmű. Nemzeti Színház: 1907. (Molnár Ferenc Ördögével szemben megnyerte a M. T. Akadémia Vojnits-díját. Alexander Bernát bíráló-bizottsági jelentése szerint: «Ha van hibája a darabnak, akkor kiforratlansága az. Lélektani rajz és szatira küzdenek benne az elsőségért, ez teszi nyugtalanná a darabot. De ezek a fiatalságnak a hibái. A szerzőben nagyrabecsüljük azt a komoly, művészi törekvést, mellyel útja felé tör. Végre egy darab, mely legalább jobb jövőt ígér, mely nem jár taposott utakon, mely lemond a zajos sikerről, de semmi engedményt nem tesz az alantas ízlésnek, nem csiklandozza érzékiségünket.») – Falusi idill. Színmű. Magyar Színház: 1909. (Szatirikus támadás a vidéki magyarság csekély kultúrája ellen.) – A szűz. Színmű. Magyar Színház: 1909. (Társszerző: Hatvany Lajos.) – Taifun. Dráma. Vígszínház: 1909. (A feltűnést keltő darabot számos európai és amerikai színpadon zajos tapsok között játszották. Világsikerét nagyban segítette, hogy a japáni lélek rejtélyeivel foglalkozott. Dalmű-átdolgozása 1926-ban került színre a budapesti Operaházban Szántó Tivadar zenéjével.) – Próféta. Színmű. Vígszínház: 1911. (Problémája: a primitív kultúra összeütközése az európai lélekkel.) – A cárnő. Színmű. Nemzeti Színház: 1912. (Társszerző: Biró Lajos.) – Róza néni. Vígjáték. Magyar Színház: 1913. (Bevilágítás a külvárosok züllött világába.) – A táncosnő. Színmű. Vígszínház: 1915. (Mint több más darabját, ezt is sokszor játszották külföldön.) – Charlotte kisasszony. Dráma. Nemzeti Színház: 1918. (Egy francia kémnő és egy magyar tiszt szerelmi története az utolsó nemesi fölkelés idejéből.) – Sancho Pansa királysága. Vígjáték. Nemzeti Színház: 1919. (Egy spanyol herceg tréfából megteszi az egyszerű parasztot Baratária kormányzójává. Kiderül, hogy Sancha Pansa jobban kormányoz az uraknál. Erőszakkal kell megfosztani méltóságától. A politikai célzatú vígjáték sok igazságot mond, szándékos kortévesztései még fokozzák bohózatos hatását.) – Amerikai napló. Budapest, 1922. (Útiképek, megfigyelések.) – Antónia. Vígjáték. Vígszínház: 1924. (Problémákkal most már ritkán bajlódott, inkább egy-egy kiváló színész számára írt hatásos főszerepet.) – A waterlói csata. Komédia. Renaissance Színház: 1924. (A film üzleti világa ebben a bohózatos vígjátékban vonult be a magyar színpadra, élelmes zsidó-alakjai mulatságos figurák.) – Seybold. Vígjáték. Vígszínház: 1926. (Közönség-sikerre dolgozó mulatságos darab.) – A postáskisasszony. Színmű. Vígszínház: 1927. (A népszerűbb színészek alakjaira szabott szerepekkel.) – Földnélküli János. Vígjáték. Belvárosi Színház: 1929. (Társszerző: Karinthy Frigyes.) – A boldog város. Regény. Budapest, 1931. (Álomszerű keretbe helyezett szerelmi történet.) – A kínai lány. Színmű. Nemzeti Színház: 1931. (Az orvosi egyetemet végzett sárgabőrű leány Berlinből visszatér Pekingbe, német orvos-szerelmese fölkeresi, s megmenti egy kínai kalandor karmai közül. A kritika filmszerű rémdrámát látott a darabban, s szemére vetette a szerzőnek, hogy moziszerűségével a csekélyigényű közönség szenzációéhségét akarta kielégíteni.) – Evelyn. Színmű. Vígszínház: 1931. (Egy nő két életet él és veszedelmes helyzetbe sodródik.)
MOLNÁR FERENC (szül. 1878. január 12. Budapest), hírlapíró, a Kisfaludy-Társaság és Petőfi-Társaság tagja. Gimnáziumi tanulmányait a budapesti református gimnáziumban végezte, jogot a genfi és budapesti egyetemeken tanult. 1896-ban már a Budapesti Napló szerkesztőségének tagja volt, humoros cikkeivel és komoly tárcáival hamar figyelmet keltett. Pályájának hatalmas ívelése 1907-ben kezdődött. Színművei ettől az időtől kezdve egyre híresebb és gazdagabb emberré tették. – Írói munkássága Wilde, Maupassant és a modern francia vígjátékírók hatása alatt indult meg, néhány évi kísérletezés után önálló útra tért. A Hét, Budapesti Napló, Pesti Napló és Pesti Hirlap hasábjain megjelent írásai rendkívül népszerűvé tették nevét. Termékeny tárcaíró volt, az időszerű közéleti kérdéseket elmés fordulatokkal vitatta meg, irónikus elmefuttatásai különösen tetszettek. A társadalmi élet sok fonák jelenségére mutatott rá eredeti felfogással. – Nemcsak a baloldali sajtó fogadta munkáit kitörő örömmel négy évtizeden át, hanem a jobboldali hírlapírás is elismerően szólt színműveiről. Darabjai a külföldön fényes sikert arattak, s nemcsak ott, ahol a zsidóság irányította a közvéleményt. Európában angol, bolgár, cseh, dán, finn, francia, görög, hollandi, horvát, lengyel, német, norvég, olasz, orosz, román, spanyol, svéd, szerb nyelven, Amerikában angol, német, olasz, spanyol nyelven, Ázsiában héberül és japánul játszották színműveit. – Munkái: Magdolna és egyéb elbeszélések. Budapest, 1897. (Első kötetének megjelenésekor tizenkilenc éves volt, hírlapíró és joghallgató. Kiadója nem akadt, novellagyűjteményét előfizetés útján bocsátotta közre.) – A csókok éjtszakája és egyéb elbeszélések. Budapest, 1898. (A novellagyűjteményt nagyobbára A Hétben megjelent elbeszéléseiből állította össze. Ennek a kötetnek már akadt kiadója Vass József antikvárius személyében. A kritika a második kötetnél is várakozó álláspontra helyezkedett a szerzővel szemben, bár néhány művészi novellája méltán fölkeltette a figyelmet. A bírálók úgy látták, hogy az elbeszélő hang ügyes mestere, de stílusa pongyola, mesehangja többé-kevésbbé Maupassanté.) – Az éhes város. Regény. Budapest, 1900. (A regény szatirikusan rajzolt alakjai mögött föl lehetett ismerni az akkori magyar közélet számos vezéregyéniségének karikatúráját. Az író a fiatal óriások rosszmájúságával rontott az öregeknek, fölényes gúnnyal csipkedte az irodalmi maradiságot, megmondta cseppet sem hízelgő véleményét a konzervatív politikusoknak is.) – Egy gazdátlan csónak története. Regény. Budapest, 1901. (Először A Hét hasábjain jelent meg folytatásokban. Nagy sikert aratott.) – Józsi és egyéb kis komédiák. Budapest, 1902. (Humoreszkek gyűjteménye.) – A doktor úr. Bohózat. Vígszínház: 1902. (Főbb személyei: az ügyvéd, a felesége, a házibarát és egy betörő. A szerző ügyes színpadi készségével és tipikusan zsidó fővárosi alakjaival egyaránt feltűnt. Ignotus újjongva állapította meg A Hétben, hogy «ez a fiatalember, kiben az utcai gyerek pajkossága az emberismerő kárörömével vegyül, már teljesen budapesti termék.») – Éva. Regény. Budapest, 1903. (Visszhangtalan könyv.) – Józsi. Bohózat. Vígszínház: 1904. (Egy szemtelen fickó históriája. A darab nem tetszett a közönségnek, a szerző elhatározta, hogy többet nem kísérletezik a színműírással.) – Rabok. Regény. Budapest, 1907. (Nem sikerült.) – A Pál-utcai fiúk. Ifjúsági regény. Budapest, 1907. (Mikor Beöthy Zsolt 1911-ben a Kisfaludy-Társaság tagjául ajánlotta Molnár Ferencet, ezt írta a könyvről: «Egy valóságos kis gyermek-eposz az egész. Mély emberi meghatottságunkban lehetetlen nem éreznünk, hogy a kis hősökben az erősödő, a jövendő magyarság lelke lüktet.» Az értékes könyvet a világ minden művelt nyelvére lefordították, a regény még Oroszországban és Japánban is több kiadást ért, az amerikai zsidóság a newyorki városi iskolákban kötelező iskolai olvasmánnyá tette. Szövegét néma filmre és hangos filmre egyaránt földolgozták.) – Az ördög. Vígjáték. Vígszínház: 1907. (A könnyedén pergő darab nehezen készült. Az író hónapokig dolgozott rajta, ismételten átírta szövegét, még a színházi próbák alatt is folyton simított egyes részein. Vígjátéka nagy sikert aratott a külföldön is: Bécsben, Berlinben, Torinóban, Varsóban, Szentpéterváron, Hágában, Stockholmban, Oslóban, Koppenhágában, Londonban, Szófiában, Bukarestben, Konstantinápolyban, Newyorkban, Rio de Janeiróban, Buenos Airesben és egyebütt. De az erkölcstelenség vádja is felhangzott sok helyen. Cinikus és frivol életszemléletet vetettek a szerző szemére. Mikor a Vojnits-díj odaítélése alkalmából az akadémiai bírálóbizottság két tagja, Ferenczi Zoltán és Négyesy László, 1908-ban Az ördögöt szemelte ki megjutalmazásra, a harmadik bizottsági tag, Heinrich Gusztáv, óvást emelt a javaslat ellen, mert erkölcsellenes támadást látott a színműben; különvéleményét nem foglalta ugyan írásba, de a bizottsági jelentésbe belevétette, hogy inkább Lengyel Menyhért Hálás Utókorát tartaná kitüntetésre alkalmas darabnak. Az előadói jelentés szövegezője, Ferenczi Zoltán, részletesen kifejtette, miért helyes Az ördög megjutalmazása. A színmű Budapesten szokatlan sikert aratott, külföldi elterjedése biztosítva van; könyvárusi sikerét az jelzi, hogy immár ötödik kiadása került forgalomba; színpadi diadala mellett irodalmi értéke is kétségtelen. Tagadhatatlan – írta jelentésében – hogy az ördög alakjának beállításához és a mű morális voltához szó fér. «Ismeretes, hogy a moralitás kérdését számtalanszor felvetették művészeti alkotásokkal szemben, és véglegesen megoldani maig sem lehetett. Tudjuk azt is, hogy a kortársak immorálisnak mondták azt, amit az utókor egyideig nem mondott annak, máskor meg újra hajlandó volt elítélni és megfordítva. Általában azt kívánjuk megjegyezni, hogy az nem áll, mintha az erkölcsi örök törvények ingadozók volnának, vagy valaha is azok lettek volna. A tízparancsolat már néhányezer éves, és mindig egyforma erősek voltak tanai, és azok ma is. Csak kettő igaz. Az egyik az, hogy a morál iránt íngadozó korokban az emberek kevésbbé szigorúan alkalmazzák e törvényeket az egyes esetekben; azaz elnézőbbek. A másik az, hogy korok szerint más-más erkölcsi törvények iránt nyilatkozik kisebb-nagyobb mérvű engedékenység, holott egy másik erkölcsi törvény oly szigorúan áll, hogy jaj annak, aki ellene vét. Korunk szekszuális morálja ma láthatóan közelebb áll pár fokkal az immoralitáshoz, mint például csak a mi fiatalabb éveinkben is. Maga az ördög mindenesetre immorális tant hirdet; de ez másként nem is lehet; azért ördög. Az ördög tana, az élvezethez való természetes jog, az élvezeti materializmus tana szemben áll az erkölcsi világrenddel. És ez a tan ebben a darabban kétségbevonhatatlanul győz; holott pedig ez a tan nem mindenkinek a titkos vallása. De semmi sem bizonyítja, hogy ez a tan a szerzőnek is tana volna. Ő sehol sem mondja maga, hogy ez helyes, igaz; csak azt, hogy az életben van ilyen is, van ez is, és mert van, az írónak van joga hozzányúlni. Mikor a művészek alkotnak, nem naplót írnak személyes érzelmeikről; a művészi tárgyilagosság szempontjából sem nem morálisak, sem nem immorálisak, hanem mintegy amorálisak, vagy legalább is azoknak látszanak.» Az Akadémia összes ülése megütközve hallgatta ezt a bizottsági jelentést, hosszabb vita után elvetette a javaslatot, s újabb bizottságot küldött ki a jutalom ügyében: Alexander Bernátot, Hegedüs Istvánt, Kozma Andort. Ez a bizottság Lengyel Menyhért Hálás utókora mellett foglalt állást, ez a színmű kapta meg a jutalmat. Alexander Bernát bírálóbizottsági jelentése szerint: «Abban egyetért a gondolkodók nagy többsége, hogy a művészetben a művészeti szempont a fő, melynek alá van rendelve minden. Fosszuk meg a művészetet ettől az autonómiájától, tegyük más célok szolgájává, és megsebeztük halálosan. Mégis valljuk, hogy az élet nagy értékei harmóniában vannak egymással. Ami művészi alakot öltött, az nem lehet erkölcstelen; ami erkölcstelen, nem ölthet művészi formát. A képzőművészetben és az irodalomban nagyon is elvadultak az erkölcsök, azaz nem művészi élvezetet keres a közönség, és sok tehetség a közönség kedvteléseinek szolgájává alacsonyul. Az érzékek ingerlésével különösen a nem tehetséges író és művész leplezi nem egyszer tehetsége hiányát, és a mai közönség hálásan fogadja a szemérmetlenséget.» Az akadémiai döntést ezúttal nem követte nagyobb hírlapi zaj, mert a filoszemita sajtó – a bíráló és a két színműíró személyét tekintve – nem foghatott rá semmi antiszemitizmust és vaskalaposságot az Akadémiára.) – Muzsika. Novellák. Budapest, 1908. (Értékes elbeszélések gyűjteménye.) – Ketten beszélnek. Tárcák, rajzok. Budapest, 1909. (Könnyebb fajsúlyú írások párbeszédes alakban. Jó anyaggyűjtemény a budapesti zsidóság világfelfogására, élcelő hajlamára, társalgó nyelvére.) – Liliom. Egy csirkefogó élete és halála. Külvárosi legenda. Vígszínház: 1909. (A színművet az irodalomtörténeti szempontú kritika vegyes érzelmekkel fogadta: rámutatott a szerző tehetségére, de a főváros mocsárvilágának eszményesítéséért nem lelkesedett. «A hős lelkiértékének, jegyezte meg Négyesy László a Vojnits-jutalomról szóló akadémiai jelentésében, éppen nem felel meg a nagy túlvilági apparátus és az elégtétel, azért megindultságunkat is szinte sajnáljuk tőle. Végre is egy naplopó, aki léhaságon kívül semmi jóra nem való, akit a boldogító emberi érzés ösztöne sem bír egyébre hajtani, mint gaztettre, nem lehet mélyebb és bensőbb részvétünk tárgya, bármennyire is kell bámulnunk a szerző művészetét, aki e léhűtő iránt a darab folyamán nem egyszer melegebb szimpatiát tudott kelteni.» Hidegen fogadta a darabot a Vígszínház közönsége is. A színmű a bemutató előadás után mindössze huszonhatszor került színre. Annál nagyobb sikerrel jártak későbbi fölújításai, annál előzékenyebben fogadta a külföld. A pesti hintáslegény és a kis cselédleány szerelmének történetét még Japánban is előadták.) – A testőr. Vígjáték. Vígszínház: 1910. (A színész szereti feleségét, a színésznőt, de féltékeny reá, s egy testőr álöltözetében udvarolni kezd nejének. Bízik abban, hogy nagy művész, és neje nem fog ráismerni. Csakugyan kétséges, ráismer-e vagy nem; a lázas jeleneteknek kibékülés a vége. A levegőben lógó történet valószínűtlenségét a szerző sziporkázó szellemességgel kendőzi, a papíros-elgondolású meséből hatásos jelenetsorozatot alkot. Heinrich Gusztáv a Vojnits-jutalomról szóló 1911. évi jelentésében megjegyezte, hogy a darab ötlete nem új, mert a bécsi Ludasi-Gans egyfelvonásosában, a Frauentreuéban, szóról-szóra megvan. «Részemről nem helyezek erre nagy súlyt, valamint a cselekvénynek rendkívüli valószínűtlenségére sem: farsangi tréfának veszem az egészet, melynél a köznapi realizmus és józan ész követelményeit két órára bátran félretehetjük; de mennyivel ügyesebben járt el Ludasi, aki az egész históriát egyetlenegy felvonásba szorította, úgyhogy a nézőnek ideje sem marad arra, hogy a színen lefolyó helyzetek lehetőségét latolgassa.») – Hétágú síp. Tréfák, karcolatok, tárcák. Budapest, 1911. (A lipótvárosi zsidó társasélet komikus jelenségeinek és számos más pesti furcsaságnak elmés gúnyolása.) – Ma, tegnap, tegnapelőtt. Csevegések. Budapest, 1911. (Hasonló szellemű gyűjtemény.) – A farkas. Színjáték. Magyar Színház: 1912. (A darab a kölcsönös kiábrándulás tragikomédiája. Megjelenik a feleség leánykori udvarlója, kibontakozik egy álomsorozat, az életkép szinte tragédiává fejlődik, de az asszony felocsúdik a végigálmodott érzéki mámorból, s rátér a mindennapi élet józan útjára. Tanulság: akkor cselekszünk okosan, ha életünket nem rontjuk meg érzelmes ábrándozásokkal, hamis képzelődéssel, regényes színészkedéssel. Mint A testőrt, nagy sikerrel játszották A farkast is. Németül már a magyar előadás évében színre került, horvátul 1913-ban adták elő Zágrábban, Amerikába 1914-ben jutott át.) – Kis hármaskönyv. Budapest, 1914. (Értékes elbeszélések, fordulatos történetek, pompás rajzok, furcsa figurák gyűjteménye.) – Egy haditudósító emlékei. Budapest, 1916. (Az író a világháború idején Az Est harctéri kiküldöttje volt. Háborús rajzaiban a magyar katonai erényeknek szép emléket emelt.) – A fehér felhő. Mirákulum. Nemzeti Színház: 1916. (Egyfelvonásos színmű öt változásban. 1917-ben megnyerte a M. T. Akadémia Vojnits-díját. A faluban és a mennyország szélén lejátszódó mese a világháború hős katonáinak dicsőítése. A földi valóság és az égi csoda nemes összhangban olvad egybe. A színpadi író ezúttal nemzeti szellemű költő is volt.) – Farsang. Színmű. Vígszínház: 1916. (Szerelmi bonyodalom egy mulatság alkalmával talált drágakő körül. A szerző ezúttal történeti színművet írt, meséje az 1850-es évek vége felé játszik Pesten. A korrajzi árnyalások hiányoznak belőle, történeti levegője nincs.) – Úri divat. Vígjáték. Nemzeti Színház: 1917. (Az emberi jóság nyomán előbukkanó bajok komédiája. Hősei: az üzletember, a gróf és a gépírónő.) – Az aruvimi erdő titka. Budapest, 1917. (Szatirák.) – Ismerősök. Budapest, 1917. (Elbeszélő kötet.) – Andor. Regény. Budapest, 1918. (A nagy könyvsikerrel büszkélkedő regényt a kritika fanyaron fogadta. Még a zsidó-radikális irodalmi körökben sem keltett jó hatást. Lukács György a Huszadik Században feltűnést keltő cikket írt a szerzőről, s szemére vetette azt, hogy egy-egy ötletét különféle fogásokkal és szellemeskedésekkel regénnyé vagy drámává dagasztja és higítja föl. Új regénye az éleslátó cinizmus és nyavalygó szentimentalizmus vegyülete, unalmas és egyhangú munka, mely a moral insanity sorsként való uralmát jelenti. Molnár Ferenc, úgymond, képtelen igazi átfogó alkotásra, világnézete nincs, az életből csak egyes elszigetelt jelenségeket lát meg. Regényében az üres pesti életek belső céltalanságát limonádéba olvasztott sivárlelkűséggel dicsőíti.) – A hattyú. Vígjáték. Vígszínház: 1920. (A hercegkisasszony és a nevelő szerelmét újszerűen állítja be a szerző, ez a modern beállítás jobban megfelel az élet prózájának, mint a régi romantikus-tragikus mese.) – Színház. Három egyfelvonásos. Magyar Színház: 1921. (Három hatásos életkép: Előjáték Lear királyhoz, Marsall, Az ibolya.) – Égi és földi szerelem. Dráma. Magyar Színház: 1921. (A rajongó leány öngyilkos lesz, mert elváltan élő édesanyjába az a fiatalember szerelmes, akit ő is szeret.) – A vörös malom. Színjáték. Magyar Színház: 1932. (A huszonhat képből álló dráma csupa mozgalom és feszültség, a benne mozgó alakok filmszerűek, a mese elgondolása költői magvú. Az ördög csodálatos malmot szerkeszt a pokolban, hogy megronthassa a legjobb embert is. Következik a próba: a mintaember átalakítása. A tiszta lelket az alvilági szerkezet segítségével gazemberré teszik, már-már teljes mértékben sikerül a csodálatos lélekrontás, amikor a malom tönkremegy, mert az emberi szívnek egy csöppnyi gyémántja rozzanttá teszi a pokoli gépet.) – Az üvegcipő. Vígjáték. Vígszínház: 1924. (A darab külvárosi környezete hasonló a Lilioméhoz. A proletárok alakjai hol az élet mocskában jelennek meg, hol érzelmesen romantikus megvilágításban.) – Riviera. Vígjáték. Renaissance Színház: 1926. (A kereskedősegéd, az elárusító kisasszony és az áruháztulajdonos szerelmi versenye.) – Játék a kastélyban. Anekdóta. Magyar Színház: 1926. (Három felvonása az írók, színészek és zeneszerzők világából veszi tárgyát.) – A gőzoszlop. Regény. Budapest, 1926. (Elbeszélő kötetét a könzönség is, a kritika is kedvezően fogadta.) – Olympia. Vígjáték. Magyar Színház: 1928. (A gőgös hercegnő és a talpraesett huszárkapitány szerelmi küzdelme.) – Egy, kettő, három. Vígjáték. Vígszínház: 1929. (Hogyan lesz a taxisoffőrből egy óra leforgása alatt vezérigazgató, főkonzul, dúsgazdag vő? Száguldó ütemű darab, a pénz mindent legyőző hatalmának szatirája, eleven mozi a színpadon.) – A jó tündér. Vígjáték. Vígszínház: 1930. (Egy pesti jegyszedő-lány szerelmi pályája, sok tarka ötlettel.) – Valaki. Vígjáték. Belvárosi Színház: 1932. (A férjvadászat és szélhámosság komédiája.) – Harmónia. Családi idill. Magyar Színház: 1932. (A darab hőse szerelmi kalandjával vihart támaszt maga körül. Amikor veszedelembe jut, környezete megdaloltatásával húzza ki magát a bajból. Tanulság: nevessünk az emberek gyarlóságain, csillapodjunk le, a helyett, hogy dühöngenénk.) – A zenélő angyal. Regény. Budapest, 1933. (Fordításait a külföldi kritika is jól fogadta.) – Az ismeretlen leány. Dráma. Vígszínház: 1934. (Egy jobb sorsra érdemes prostituált leány új életet akar kezdeni, kétségbeesetten küzd boldogságáért, de az emberekben nincs krisztusi érzés, a polgári társadalom világából kirekesztett leány öngyilkos lesz.) – Nagy szerelem. Színmű. Vígszínház: 1935. (Történet a pesti divatszalonok világából. Két nőtestvér közös szerelme békés megoldással.) – Csoda a hegyek közt. Legenda. Vígszínház: 1936. (Könyvalakban már három évvel azelőtt megjelent, de előadásra csak a Vígszínház negyvenéves fennállásának évfordulóján került. Meséje egy gyermekgyilkosság körül bonyolódik. Az emberi gonoszság már-már halálba taszít egy szegény cselédleányt, amikor megjelenik az égi ügyvéd és titokzatos erejével tanuságot tesz az árva kis cseléd igazsága mellett. A mesedrámában a valóság összeolvad a földöntúlisággal, a realitás a fantáziával. Bizonyos megittasulás, szelíd szívjóság és az emberi szerencsétlenségek kiengesztelő szemlélete van a darabban. Mintha azt mondaná a szerző: van a földi valóságoknál magasabbrendű földöntúli akarat is, ez a felsőbb erő a kifürkészhetetlen szándékaival időnkint belenyúl az emberi sorsokba. A halott gyermek föltámasztása körül kialakul a szorongás drámája, a nézők megrendülve figyelik az izgalmas fordulatokat.) – A zöld huszár. Regény. Budapest, 1937. (Egy kasszatündér szerelme és öngyilkossága.) – Delila. Vígjáték. Vígszínház: 1938. (Hogyan védi meg férjét a pincérleány szerelmi hálójától az eszes vendéglősné? A hírlapi bírálat nemcsak a kitűnően összeválogatott színészeket dícsérte, hanem a molnári szellemesség szikrázását is. És azt, hogy a darab igazi vígjáték: gyors iramú, zavartalan pergésű, rohamos kibontakozású, tele pajkos csúfolódással, kibékítő humorral. Hozzátették azonban, hogy mesélőleleménye a régi, a mindig megszokott: az érzéki vágyódás döntő cselekedetbe akar kirobbani, de végre ellanyhul a hős, megalkuszik a körülményekkel, és éli tovább a kiábrándult polgár nyugodt életét.) – Őszi utazás. Regény. Budapest, 1939. (Filmszerű kémtörténet. Egy vidéki úrilány szerelmi esete a nemzetközi kalandorral.)
ORBÓK ATTILA (szül. 1888. szeptember 17. Pozsony), hírlapíró, a világháború után nemzetgyűlési képviselő. – Regényeiben a forradalmi idők erkölcseit éles vonásokkal festette, színdarabjait a német és francia színpadokon is sikerrel adták elő. – Színművei közül kiemelhetők: A tünemény, A király negyven lóerős autója, Fiacskám, A népbiztos. – Testvérbátyja, Orbók Loránt (1884–1924) középiskolai tanár, szintén szerencsés tehetségű színpadi szerző volt. Magyar darabjain kívül (A tündér) spanyol nyelven is írt színműveket. A világháború idején nem tudott hazajutni Spanyolországból, így lett spanyol íróvá. Ottani írói neve: Lorenzo Azértis. (Darabjait nemcsak a spanyol anyaországban, hanem Délamerika spanyol államaiban s az angol és német színpadokon is sokszor játszották zajos sikerrel.)
PORZSOLT KÁLMÁN (szül. 1860. november 19. Ludas, Heves megye), hírlapíró, a Petőfi-Társaság tagja. Éveken át igazgatta a Népszínházat. Tóth Béla halála után átvette a Pesti Hirlapban az Esti Levelek népszerű rovatát. Mint publicista számos eszmét vetett föl, mint szervező nem egy szerencsés gondolatot valósított meg. (A magyar sport fejlesztése, népkönyvtárak alapítása, a Dunántúli Közművelődési Egyesület megteremtése.) Regényeiben keserű világfelfogással mutatta be élesen megfigyelt alakjait. Több drámai pályadíjat nyert. Színi kritikusnak is a nevesebbek közül való. – Munkái: Sport és szerelem. Novellák. Budapest, 1887. – Gyermekkirály. Tragédia. Budapest, 1900. – Az asszony. Színmű. Budapest, 1906. – Iskolatársak. Vígjáték. Budapest, 1907. – Egy nyugalmazott gavallér emlékiratai. Budapest, 1913. – Zsolt Esti Levelei. Budapest, 1913. – Embervásár. Regény. Budapest, 1920.
SZENES BÉLA (szül. 1894. január 18. Budapest; megh. 1927. május 26. Budapest), hírlapíró. – Vígjátékaival az 1920-as években nagy sikerei voltak. Néhány darabja a külföldi színpadokra is eljutott. – Színművei: A buta ember. Vígjáték. Belvárosi Színház: 1921. – A gazdag leány. Vígjáték. Belvárosi Színház: 1921. – Végállomás. Vígjáték. Renaissance Színház: 1923. – Az alvó férj. Vígjáték. Vígszínház: 1926. – Nem nősülök. Vígjáték. Vígszínház: 1926.
SZÉCSI FERENC (szül. 1861. május 16. Budapest), hírlapíró, ügyvéd, a Vígszínház igazgatója, utóbb közjegyző, a Petőfi-Társaság tagja. – Szellemesen kidolgozott, vídám darabjait egyöntetű elismerés fogadta. Színműveit külföldön is sikerrel játszották. (Németország, Anglia, Oroszország, Amerika.) – Munkái közül kiemelhetők: Utazás az özvegység felé. Vígjáték. Nemzeti Színház: 1904. – A színház ördöge. Vígjáték. Vígszínház: 1905. – Derű. Szécsi Ferenc válogatott munkáinak gyűjteménye. Három kötet. Budapest és Gyoma, 1912.
SZOMORY DEZSŐ (szül. 1868. június 2. Budapest), hírlapíró. Ifjúságát a francia fővárosban töltötte, onnan küldte haza kéziratait. Katonai szolgálata elől menekült külföldre. Két évtizedig volt a magyar lapok párisi levelezője, 1910. táján költözött vissza Budapestre. Önéletrajza szerint: «Húsz évig laktam felváltva Párisban és Londonban. Nappalaimat a tudománynak, éjtszakáimat a különböző alkóvok gyönyöreinek szenteltem. Úgy tértem vissza a hazába, mint akinek voltaképpen nincs mit keresnie többé. Görbén, petyhüdten, letörve és meggörnyedten, mindössze tábornoki rangom nyujtott némi vigasztalást a katonaszökevények légiójában.» – A Nyugat kritikusai elragadtatással írtak stílusáról, mások nevettek a sok «kéjlihegés, sírásvihar, halálillat» s a töméntelen «aki, egy, ah, ó» halmozásán. Színdarabjainak előadását állandó fölzúdulás kísérte. A nacionalista sajtó tiltakozva emelte föl szavát ezeknek a daraboknak tüntető magyartalanságai ellen, a hírlapi kritika másik csoportja az önkívület elragadtatásával szólt a szerző «káprázatos, igézetes, bűvöletes, tikkasztó, barokk» nyelvéről. E csoport szemében egy-egy Szomory-darab megjelenése irodalmi esemény volt, ugyanakkor az ép nyelvérzékű írók rámutattak arra, hogy milyen védtelen prédája a magyar nyelv egyes emberek nyelvi önkényének. A Szomory-rajongók szerint a mester zenével fest és színekkel zenél, írásmódja egyenesen lisztferenci, vannak mondatai, amelyeket dalolni lehet. Bűvészet a beszéde, bódító illatú virágcsokor. Külön élete van minden mondatának. Művészi nagysága a magyar irodalom legragyogóbb kiteljesedése. Egyetlen magyar író sem teremtett hozzá hasonló tüneményes alak-tárlatot, egyik sem közelítette meg wagneri zenéjét. Külön naprendszer, vakító fényű, megközelíthetetlen. Az áradozó hódolattal szemben fölhangzott a megvető kritika hangja is: valami émelyítő íze van az egész szomoryzmusnak, valami elkényszeredett erőlködés rejlik mögötte, valami reménytelen küzdelem az eredetiségért, amely nem vele született. Írásainak csokra hamisított illatszerekkel agyonhintett, rikítóan tarka papírosvirágok tömege. Élettelen alakjai mögül minden pillanatban maga az író ugrik elő, hogy szózuhatagjaival elfödje emberlátó fogyatékosságát. Csupa torzítás mindenütt, mintha valami panoptikum ferde tükrei között járnánk, különösen kifacsart arcok és eléktelenített lények társaságában. Az új nemzedék még a szerző életében kiábrándult a baloldali kritikától annyira magasztalt stílusból. – Munkái: Elbukottak. Novellák. Budapest, 1892. (Sivár világ a francia naturalisták hatása alatt. Az író ebben az időben Párizsban élt, de elbeszéléseit, cikkeit, tudósításait elég sűrűn hozták a budapesti lapok és folyóiratok.) – Péntek este. Dráma. Nemzeti Színház: 1896. (Felújítása: 1906.) – A búcsú. Színmű. Nemzeti Színház: 1897. (A darab megbukott.) – A nagyasszony. Színmű. Nemzeti Színház: 1910. (A szerzőt a napisajtó lelkesen ünnepelte, de Heinrich Gusztáv a Vojnits-díjról szóló akadémiai jelentésében szembeszállt a hírlapi kritika állásfoglalásával: «A darab úgy fest, mintha kevés ügyességgel és még kevesebb ésszel ki volna ollózva Mühlbach Lujza hírhedt, úgynevezett történeti regényeiből: Mária Theresia und ihr Hof és Kaiser Josef der Zweite und sein Hof. Csakhogy a gyorskezű német írónőnél van az egyes történeti képek közt némi összefüggés és kapcsolat, míg a magyar darab összevissza dobott, összefüggéstelen jelenetek sorozata, valóságos mozi, mely nem a Nemzeti Színházba, hanem az Apollóba való. Csak a megdöbbentő történeti műveletlenségben áll a magyar drámaíró egy színvonalon a német regényírónővel. A Nagyasszony szerzője érdekesen jellemzi a mai irodalmi állapotokat: magyarul nem tud, drámáról halvány sejtelme sincsen, de azért az ország első színháza pazar kiállítással adja elő darabját, a színi kritika „szenzációs” és „diadalmas” remeknek hirdeti, a közönség pedig, amely sem nem tud, sem nem mer ítélni, mert műveletlen és ennek következtében gyáva, ha már megfizette jegyét, megadással végignézi, és egyéb élvezet híján gyönyörködik a fényes öltözetekben és a stílszerű bútorokban.» Mikor a színművet 1927-ben fölújították, olyan botrány tört ki, hogy Hevesi Sándor, a Nemzeti Színház igazgatója, kénytelen volt a darabot levenni a műsorról. A keresztény-nemzeti tüntetések a szerző személye ellen irányultak. A közönség egy része nem akarta eltűrni, hogy a Fidibusz pornográf-szennylap egykori munkatársa újra szerepeljen a Nemzeti Színház színpadán. «Szomory – írta a Magyarságban Milotay István – hálás lehet a tüntetőknek. Ezek hoztak némi élénkséget Mária Terézia és kortársai iszonyú unatkozásába. Egyáltalán ezek az úgynevezett modern magyar írók rettentően megöregedtek. Kiöregedtek saját korukból, az idő elhaladt fölöttük, s modernségük, mely valaha arra számított, hogy újszerűségével, merészségével, bizarr formáival és amoralitásával lázítsa a nyárspolgárt, most úgy hat, mint valami szomorú anachronizmus. A lipótvárosi vagy terézvárosi snob, akit bőszíteni vagy mulattatni akartak amoralitásukkal vagy trágárságaikkal, régen és messze elhagyta őket ebben a kultúrfölényben. A Szabadság-tér virányain ma vagy sportot űznek s könyveket egyáltalán nem olvasnak, vagy ha olvasnak, akkor olyan francia, angol és német disznóságokat kaphatnak, amilyeneket akarnak. Minek nekik a Szomory a Bellával vagy szegény Móricz Zsigmond az erotikus Turi Danival.») – Az isteni kert. Novellák. Budapest, 1910. (Helyenkint igazi költészet, máshol mérgezett képzelet, hamis hang, botor dagályosság.) – A rajongó Bolzay-leány. Színmű. Nemzeti Színház: 1911. (Szerelem öngyilkossággal. Ferenczi Zoltán az akadémiai Vojnits-díjról szóló jelentésében számos példa idézésével mutatott rá arra, hogy a szerző nem tud magyarul. Mondatai «sokszor valódi csodabogarak, értelem nélküli szóhalmazok. Ezekben szavak kerülnek össze, melyek csodálkozva nézhetnek egymásra, hogy miként kerültek együvé. Valóban bámulni kell, hogy ezt a művet egy magyar drámabíráló-bizottság elfogadta, s zagyvaságaival együtt minden javítás nélkül színre kerülhetett. Természetesen íróink megint azt fogják mondani, hogy az Akadémia és bírálói nekik ellenségeik, holott pedig ők ellenségei a magyar nyelvnek, a magyar stílusnak és grammatikának.» – Györgyike, drága gyermek. Színmű. Vígszínház: 1912. (Erkölcsi fertő egy pesti család életében.) – Bella. Színmű. Vígszínház: 1913. (Egy feslett erkölcsű asszony története.) – Mária Antónia. Színmű. Nemzeti Színház: 1913. (Történeti dráma sok szereplővel, érzelmes deklamálással: XVI. Lajos francia királynak és feleségének dramatizált históriája.) – A pékné. Novellák. Budapest, 1913. (Beteg erkölcsű emberek, erotikus túlfeszítettség. Az író gyönyörködik a saját hangjában, nyelvét erőszakosan idomítja, csakhogy ebben is más legyen, mint kortársai. A nyelvfantázia röpítő erejével iparkodik elfogadhatóvá tenni stilizált alakjait. Egyik-másik elbeszélése a maga nemében igen érdekes.) – Hermelin. Színmű. Vígszínház: 1916. (Szerelmi lihegés.) – Az élet diadala. Novellák. Budapest, 1917. (Érdekes történetek helyett inkább hangulatfestések, színes mondások, stilizált helyzetek.) – Harry Russel-Dorsan levelei a francia hadszíntérről. Budapest, 1918. (A világháború szörnyű jeleneteinek leírása. Először a Nyugatban jelent meg. Az író kényelmes pesti otthonából idézte föl a soha nem látott harcteret. A leveleket a közönség valóságos angol haditudósításoknak tartotta.) – II. József császár. Tragédia. Nemzeti Színház: 1918. (A M. T. Akadémia Vojnits-díjával jutalmazott mű.) – Matuska. Színmű. Vígszínház: 1918. (Hadifogoly-téma. A dúsgazdag magyar földbirtokos-asszony szerelmes lesz egy kozáktisztbe, de a nyers orosz katona kasszírnő-szeretője kedvéért elpártol az öregedő bárónőtől. Ponyva-romantika efféle mondatokkal: van egy felelősség rajtam; van egy undok közös csatorna mindenkinek.) – A selyemzsinór. Novellák. Budapest, 1921. (Egyik novellájában elbeszéli Gróf Hohenegg-Kelencsey zászlósúr, főrendiházi elnök esetét. A zászlósúr beleszeret az Opera egyik táncosnőjébe, beosztja kíséretébe a leányt, s ez egy nap pirulva bevallja neki, hogy anyának érzi magát. Az öreg főúr fölindul. «De mivel fínom kis öreg főúr, sokkal gyöngédebb is volt, semhogy vallatásokkal kínozza a leányt, egyszerűen lejött a palotája első emeletére, s ott rögtön, az egyik Múzeum-utcai fronton, egy nyomozó irodát rendezett be, telefonközponttal, térképekkel, írógépekkel, fotográfmasinákkal, ujjlenyomatokkal, s Londonból hozatta a detektíveket. A legnagyobb apparátussal dolgoztak, mint egy gyárüzem, éjjel-nappal, egy ismeretlen apa fantasztikus öntvényén. Mindenkit kihallgattak, megfigyeltek, legépírtak, lefotografáltak s leujjnyomattak, hasztalan. Az öreg mágnás elborultan járt-kelt, valami reszketeg izgalomban. És rosszkedvében odáig ment, hogy lesujtó megjegyzésekkel kísérte a főrendiházban a kormány javaslatait, elnök létére, az emelvény közepéről, amire még nem volt példa a magyarok történetében.» Végre egy névtelen levélíró tudatja a zászlósúrral, hogy ő az apa, vén huncut. «Gróf Hohenegg-Kelencsey elbűvölten az ajkához emelte a levelet. Hogy erre nem gondoltam! Morogta folttalan örömmel. És még abban a minutában feloszlatta az irodát, és feljött, drága kis öreg mágnás, a gyönyörű hermelinhajával, az első emeletre, és diadalmasan magához emelte Lucyt. Megöltem az apát, mondta, és most még jobban szeretlek!» – Másik novellájának hőse egy bárócsalád falusi birtokán felakasztja magát. Különösebb oka nincs rá, csak éppen öngyilkos lesz. Naplója megmarad, s ebben ott van a vendéglátó úri család bemutatása is. «Nem tudom, mit szeret uzsonnára, mondja Paula báróné ravatalos fehérségében, mely két hosszú combján leng le az asztalhoz. Mi rendesen kávét vagy aludttejet szoktunk, de magának hideg karajt is vágattam. Szóljon, ha akar salátát hozzá. Nem szólok asszonyom, ha megöl, se szólok, keresztvizemre! Felelem, mint egy angyal, oly csalódottan, s az ajkam harapdálva. No jól van, azért nem kell mindjárt dühbe jönni, mondja a hölgy, s leül a két kis leánya mellé, akik szájtátva röhögnek e foghullásos időszakban s vadmacska-ínyüket mutatják, egy nevelőnő kígyópillantása alatt. A kis fiú is nevet, de ez zárt ajakkal, gömbölyűn, mint egy dinnye, aki él, szarkasztikusan, s mellette a fiatal nevelő, vándorszínésznek öltözve, komoran nézi az asztalt két gyulladásos szemhéjából. A nagyszülők is lejöttek, száraz s töredezett emberpár, mint két utolsó szivar egy dobozban. Egyformán öreg, színtelen s konturok nélkül való mind a kettő, egyformán szakállas is, mint testvérek és egyneműek, elmosódva az időkben, régi olajfestmények, melyekből csak a keret maradt. S mégis, ami ijesztő rajtuk, hogy görcsösen itt vannak a fényben, vén hernyók makacsságával a csészéhez tapadva, szűkölve és szürcsölve, mint akik élni akarnak, csak élni, nem mást, de örökre élni, lezajlott életükben.») – II. Lajos király. Dráma. Magyar Színház: 1922. (A darab előadásával körülbelül egy időben mutatta be a Nemzeti Színház Voinovich Géza Mohácsát. A két tragédia közt korrajz, emberszemlélet és stílus dolgában rendkívül nagy a különbség.) – Glória. Színmű. Vígszínház: 1923. (Nyelvéből «halomszámra lehetne rémséges példákat idézni. Az egész darab elejétől végig nem egyéb, mint kificamítása és kerékbetörése s valósággal megcsúfolása anyanyelvünknek. Ez a nyelv a szenvelgésnek és az idegenszerűségnek sokszor érthetetlenségig menő tombolása.» Szász Károly jelentése a Vojnits-díjról.) – Szabóky Zsigmond Ráfael. Színmű. Vígszínház: 1924. (Egy tőzsdebizományos családi élete.) – A mennyei küldönc. Novellák. Budapest, 1936. (A kötet címnovellája, egy ördögűzés története, katolikus körökben nagy megütközést keltett. Vaskos ízléstelenséget, a szerzetesi szellem kigúnyolását és célzatában rosszakaratú írást láttak a novellában.) – Levelek egy barátnőmhöz. Budapest, 1927. (Önéletrajz és vallomások. A Szomory-kultusz papjai önkívületben ünnepelték a kötet megjelenését. Az egyik kritikus szerint az író tudományos fölkészültsége fölülmul minden képzeletet. Könyvében az arab, héber, káldeus és görög írásoktól kezdve a modern franciákig ott csillog két évezred tudása, de megvan «a régi magyar irodalomnak is olyan őrjöngő kizuhanása, s adatoknak, ismeretleneknek is olyan bősége, hogy három akadémikus gondtalanul megélne belőle, s egész könyvtárt firkálna tele.») – A párizsi regény. Budapest, 1929. (Novellisztikus önéletrajz. Különös nézetek az életről, emberekről, kötelességekről, erényekről, bűnökről. Az író nem léha hangnemben mondja el visszaemlékezéseit, hanem a legnagyobb komolysággal. A kötet megjelenésekor a Szomory-kritikusok lázasan ünnepelték a mester «írói és emberi mivoltának szerzetesi tisztaságát», s tiltakoztak az ellen, hogy «a számító gonoszság és eltökélt korlátoltság» torlaszokat emeljen az ifjúság és a «szent könyv» szerzője közé. Rámutattak az író nyelvújító jelentőségére. Kimondták, hogy Szomory nyelvújító hatása sokkal egyetemesebb és sugallóbb a magyar irodalomra, mint Ady Endréé. Mondani sem kell, hogy a keresztény-nemzeti kritikának teljesen más volt az álláspontja.) – Térjetek meg végre hozzám. Novellák. Budapest, 1929. (A Szomory-kórus elismerte, hogy az író nem tud magyarul, de megilletődve hangoztatta azt is, mennyi az arisztokratikus kincs, raffinált szépség, kényes csemege, kéjes aléltság, édes méz, dús selyem, csillogó gömb, ittas zene, groteszk örvény, blaszfémiás kirobbanás a művészben.) – Takáts Alice. Színmű. Vígszínház: 1930. (Egy bűnös orvoskisasszony hiszterikus vonaglásai.) – Szegedy Annie. Színmű. Vígszínház: 1931. (Egy női lélek csapongásai egy sikkasztó huszártiszt és egy szerelmes bankigazgató körül. A keresztény napisajtó bosszankodva szisszent föl: «Ahány keresztény szereplője van a darabnak, az mind gazember vagy hülye, kezdve a sikkasztó huszártiszttől az ellágyult bankvezérig.» Milotay István észrevétele: «A modern zsidó irodalmi kritika már harminc esztendővel ezelőtt maró gúnnyal, érzelmi és értelmi fölénnyel fordult a Herczeg–Pekár-féle regény- és színműtípus ellen azért, mert annak még mindíg a huszártiszt szerelme és adósságcsinálása volt a központi problémája. És, íme, a legmodernebb zsidó színpadi irodalom még mindíg ezzel a témával bajlódik.») – Gyuri. Regény. Budapest, 1932. (Lírával átszőtt lélekrajz, egy fiú szerelmi története. Néhány szép lírai részlet, sok bensőség és nem kevés utálatkeltés van a regényben.) – Horeb tanár ur. Regény. Budapest, 1934. (Horeb Homér tudós orientalista és neje, Zuckermandl Dóra esetei a fiatalabb tudósnemzedék egyik törtető tagjával. Bölcselkedő írás, tudományos problémák megvitatásával, fanyar humorral.) – Emberi kis képeskönyv. Novellák. Budapest, 1935. (A gyűjtemény rajzaiban, vázlataiban, hangulatképeiben kevés a mese, az elbeszélő részek gyöngeségét enyhe humorral, irónikus árnyalással pótolja az író. Régi stílusmodorosságát ezúttal eltünteti, s minden kirívóbb díszítgetés nélkül számol be szemlélődéseiről.) – Bodnár Lujza. Színmű. Vígszínház: 1936. (Történet egy fővárosi kalapszalon életéből.) – Kamarazene. Novellák. Budapest, 1937. (A meglehetősen unalmas kötet mámoros magasztalásokat csalt ki a Szomory-imádók tollából. Az egyik baloldali napilap bírálója így jellemezte a szerzőt: «Egy rendkívüli, egy egészen fínom ember. A legtökéletesebb, a legelegánsabb s a legdiszkrétebb gavallér, akinek külseje egyszerre ragad tiszteletre, meglepetésre és elgondolkodásra. Igazi fínom ember, ahogy ő maga mondaná: álruhában bujkáló francia érsek, nyugalmazott angol tábornok. Tökéletes művész és kápráztató kultúrjelenség, legteljesebb összegezése mindannak, amit az európai kultúra stílusa mindmáig kitáncolt. Ötven novellát kapunk tőle. Nem is novellát. Valami más műfaj ez, igaz, hogy más nem is művelheti, csak Szomory. Történni semmi sem, vagy alig valami történik itt. Mese nincs. A magyar széppróza egyik legnagyobb leíró művészének csodálatos kis remekei ezek. Ha így hirtelen írnom kell róluk, majdnem teljesen tanácstalan vagyok. De olvasni fejedelmeknek való gyönyörűség. Humora a humor minden fajtájának fejedelme, a legnagyobbak tudománya. Akitől kapjuk, olyan, mint egy francia bölcs vagy inkább a barbár rómaiak között egy fínom szicíliai görög magiszter.»)
TARDOS VIKTOR (szül. 1866. augusztus 4. Budapest; megh. 1927. december 28. Budapest), családi nevén Krenner Viktor, festőművész, szobrász, a képzőművészeti főiskola tanára. Ő festette a budapesti Vígszínház és a prágai új színház mennyezetét, az Országház freskóinak egy részét. Templomi festményein kívül több értékes történeti kép fűződik nevéhez. – Mint drámaíró két nagyszabású történeti tragédiájával vonta magára a figyelmet. A jellemrajz és a nyelv igen erős érték volt mindkettőben. Az egyikben a császári Róma elaljasodott világát tárta fel, a másikban Martinuzzi György korát mutatta be. Az előbbiben Tacitus és Shakespeare voltak az ihletői, az utóbbiban Kemény Zsigmond szellemének nyomain haladt. – Nero anyja. Tragédia. Budapest, 1903. (A Nemzeti Színházban hatszor játszották.) – György barát. Tragédia. Budapest, 1907. (A M. T. Akadémia Karátsonyi-jutalmával kitüntetett pályamű nem került színre. Ekkor a szerző operalibrettóvá dolgozta át szövegét, Rékai Nándor zenét írt az átdolgozáshoz, a tragédia ebben az alakban került az Operaház közönsége elé 1910-ben.)
VASZARY JÁNOS (szül. 1899. január 11. Budapest), színházi rendező, hírlapíró. – Több nagysikerű vígjáték szerzője. Irói jellemvonásaiban erősen hasonlít testvérbátyjához, Vaszary Gáborhoz. Ösztönösen könnyed, szellemes társalgó. – Munkái: Rád bízom a feleségem. Bohózat. Magyar Színház: 1930. – Zöld bárány. Színpadi burleszk: Magyar Színház: 1931. – Jó házból való úrilány. Vígjáték. Vígszínház: 1932. –– Házassággal kezdődik. Vígjáték. Belvárosi Színház: 1933. – A vörös bestia. Vígjáték. Vígszínház: 1934. – Házasság. Vígjáték. Magyar Színház: 1936. – Hölgyek és urak. Vígjáték. Magyar Színház: 1936.
VÁNDOR KÁLMÁN (szül. 1898. március 19. Szombathely, Vas megye), hírlapíró. – Elbeszélő munkáin kívül az 1920-as évektől kezdve számos irodalmi értékű színművet írt. (Péter és a nők, Epilógus, Garasok, Özvegy Varga Ábrisné, Dr. Nikodémusz, Dinasztia, Liszt-hangverseny.) A rádió-hangjáték műfajának egyik úttörője volt, az első, aki meg tudta találni ennek a műfajnak igazi hangját.
VOINOVICH GÉZA (szül. 1877. március 14. Debrecen), a Budapesti Szemle szerkesztője, a M. T. Akadémia főtitkára, a Szent István Akadémia, Kisfaludy-Társaság és Petőfi-Társaság tagja. – Munkái: Mohács. Tragédia. Nemzeti Színház: 1922. (A megrendítő hatású drámai korrajzot a M. T. Akadémia a Vojnits-díjjal tüntette ki.) – Rákóczi. Dráma. Nemzeti Színház: 1923. (II. Rákóczi Ferenc fejedelem pályája.) – Emberek, árnyékok. Novellák. Budapest, 1927. (Tárgyban és hangulatban változatos lélekrajzok: egy fínom ízlésű megfigyelő és erős formaérzékű jellemrajzoló kompozíciói.) – Keresztút. Dramolett. Nemzeti Színház: 1930. (Hőse: Kisfaludy Károly.) – Képek a nagy képeskönyvből. Elbeszélések. Budapest, 1930. – Magyar passió. Vallásos színjáték. Nemzeti Színház: 1931. (Az akadémiai Vojnits-díjjal jutalmazott passió-játékot a szegedi fogadalmi templom előtt a szabad ég alatt is nagy sikerrel játszották a Nemzeti Színház művészei.) – Lidérc. Színmű. Nemzeti Színház: 1933. (Hőse: Shakespeare.)
ZIVUSKA JENŐ (szül. 1876. augusztus 10. Debrecen; megh. 1926. január 12. Debrecen), erdőmérnök, utóbb állami középiskolai tanár, a debreceni egyetemen a filozófia magántanára. – Az újromantikus dráma egyik tehetséges művelője volt. – Színművei: Az ítélet. Dráma. Selmecbánya, 1898. – A becsületbíró. Dráma. Budapest, 1901. (A M. T. Akadémia Teleki-díjával jutalmazott pályamű. Bemutatta a budapesti Nemzeti Színház 1901-ben.) – A vak Lorenzo. Dráma. Debrecen, 1918. – A tartozás. Dráma. Debrecen, 1925.
Irodalom. – A Vojnits-jutalomról szóló akadémiai jelentések. Akadémiai Értesítő. 1908. évf. és folytatólag a következő kötetek. – A Budapesti Szemle, Katolikus Szemle, Magyar Figyelő, Magyar Kultúra, Napkelet, Nyugat, Protestáns Szemle és Vasárnapi Ujság színi kritikái. – Deák Viktor: Biró Lajos színdarabjai. Magyar Kultúra. 1914. évf. – U. az: Bródy Sándor drámái. U. o. 1915. évf. – R. R.: Szomory Dezső, a nagy író. A Cél. 1916. évf. – Lendvai István: A harmadik Magyarország. Budapest, 1921. – Alszeghy Zsolt: Összefoglaló könyvszemle. Irodalomtörténet. 1923–1930. évf. – Rajka László: Molnár Ferenc Ördögéről. Irodalomtörténet. 1923. évf. – György Lajos: Az erdélyi magyar dráma ötesztendős termése. Erdélyi Irodalmi Szemle. 1924. évf. – Zoltvány Irén: Erotika és irodalom. Budapest, 1924. – György Lajos: Az erdélyi magyarság szellemi élete. Budapest, 1926. – Antal István: Az ifjúság és a Szomory-ügy. Magyar Szemle. 1927. évf. – Elek Oszkár: Molnár Ferenc, a színműíró. Literatura. 1927. évf. – Halász Gábor: Szomory. Napkelet. 1927. évf. – Harsányi Kálmán: Színházi esték. Budapest, 1927. – Barta János: A Molnár Ferenc-probléma. Debreceni Szemle. 1928. évf. – Gáspár Jenő: Molnár Ferenc a newyorki Columbia-egyetemen. Magyar Kultúra. 1928. évf. – Schöpflin Aladár: Molnár Ferenc. Nyugat. 1928. évf. – Zulawski Andor: Irodalompolitika. Budapest, 1928. – Halmi Bódog: Molnár Ferenc, az író és az ember. Budapest, 1929. – Perényi József: Ferenczy Ferenc színművei. Irodalomtörténet. 1929. évf. – Schöpflin Aladár szerkesztésében: Magyar színművészeti lexikon. Négy kötet. Budapest, 1929–1931. – Szász Károly: Molnár Ferenc, mint drámaíró. Irodalomtörténet. 1929. évf. – Várkonyi Nándor: A modern magyar irodalom. Pécs, 1929. – Zsigmond Ferenc: Történeti tárgyú színdarabjaink a huszadik században. Debreceni Szemle. 1929. évf. – Bisztray Gyula: Színházi események. Magyar Szemle. 1930. évf. – Galamb Sándor: Hevesi Sándor. Budapest, 1930. – Németh Antal szerkesztésében: Színészeti lexikon. Két kötet. Budapest, 1930. – Zsigmond Ferenc: Huszadik századi társadalmi drámáink a középfajúság szempontjából. Debreceni Szemle. 1930. évf. – Bisztray Gyula: Színházi napló. Magyar Szemle. 1931. évf. – Kozma Magdolna: A magyar történeti vígjáték. Budapest, 1931. – Péntek Irma: A történeti vígjáték a magyar irodalomban. Karcag, 1931. – Bisztray Gyula: Színházi esték. Magyar Szemle. 1932. évf. – Sebestyén Károly: A dráma és színpad a huszadik században. Budapesti Szemle. 1933. évf. – Alszeghy Zsolt: Szépirodalmi szemle. Katolikus Szemle. 1934. évf.-tól. – Szerb Antal: Magyar irodalomtörténet. Kolozsvár, 1934. – Radványi Kálmán: Rákóczi a magyar irodalomban. Budapest, 1935. – Perényi József: Tardos Viktor drámái. Irodalomtörténet. 1936. évf. – Rózsa Ilona: Gerhard Hauptmann a magyar irodalomban. Budapest, 1938. – Gulyás Pál: Magyar írók élete és munkái. Budapest, 1939-től.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages