A ZSIDÓ IRÁNY.

Teljes szövegű keresés

A ZSIDÓ IRÁNY.
AZ 1929. ÉVI Magyar Zsidó Lexikon meghatározása szerint: «Zsidó irodalom mindazoknak az írásműveknek a foglalatja, melyeket zsidók írtak zsidó szellemben. Nem határozhat e tekintetben a nyelv. Nem lehet a zsidó irodalomból kirekeszteni a nem-vallásos jellegű műveket sem, mert a zsidó szellem nem csupán vallásos szellem, hanem világias is, és átfogja a nép érzelmi és gazdasági világát is.»
A keresztény magyar írók a tizennyolcadik század végétől kezdve egyre sűrűbben szerepeltették elbeszélő munkáikban és színműveikben a zsidó alakokat. A zsidó ember öltőkön keresztül komikus figuraként mozgott a magyar novellákban, regényekben, drámákban. Eleinte ügyefogyott gyávákká, furfangos csalókká, közveszélyes uzsorásokká színezték ki személyeiket, később megjelentek a keresztény hősök mellett a lelkesen eszményített zsidók alakjai is. Mindezek többnyire tipikus jellemzések voltak, külső megfigyelések, célzatos torzítások, naiv idealizálások. Az egyoldalúság csak akkor szűnt meg, amikor a zsidó származású írók is megkezdték emberábrázoló munkájukat.
Ágai Adolf, Bíró Lajos, Bródy Sándor, Erdős Renée, Farkas Pál, Földes Imre, Lengyel Menyhért, Molnár Ferenc, Szomory Dezső, Zsolt Béla és mások munkáiban sok érdekes zsidó alak lépett az olvasók elé, munkáik azonban nem tették vagy csak részben tették őket a zsidó irány íróivá. 1900-ig csak két író vállalta leplezetlen hangsúlyozással a zsidóságot: KÓBOR TAMÁS (1867–) és RÉVÉSZ BÉLA (1876–). Kóbor Tamás a hithűség és a modernség összeütközésének epikusa volt, Révész Béla a líraiságot vitte bele a maga zsidó világába. Kettőjük munkáiból a zsidó élet, zsidó hangulat, zsidó összetartás vallomásai hol lágy elérzékenyüléssel, hol keserű kritikával verődtek vissza. Hőseikben és mellékszemélyeikben nem a magyarokhoz áthasonult szalonizraeliták, hanem az ortodox lelkiségű gettó-ivadékok alakjai jelentek meg.
A két legjellegzetesebb zsidó költőnek – KISS ARNOLDnak (1869–) és PATAI JÓZSEFnek (1882–) – prózai munkássága a szentírási szellem szolgálatában állt. Írásaikat gyökeréig áthatotta a héber hagyományok iránt érzett rajongásuk, elbeszéléseik a hagyományaihoz ragaszkodó magyarországi zsidóság gondolkodásának tükörképei voltak. Mindkettőjüknek elég módjuk volt bepillantani a gettó életébe. A keresztény megfigyelés elől elzárt különös világ alakjait hol szánalommal, hol derűsen ábrázolták. Vérségi szeretetük nem gátolta őket abban, hogy rá ne mutassanak a zsidó élet visszásságaira is. Legnagyobb erejük a hitéleti hangulat visszatükröztetésében állott.
A mult és a jelen romantikus megvilágításban jelent meg SZABOLCSI LAJOS (1890–) írásainak lapjain. A véres üldözések történeti eseményei, a zsidó legendák misztikus világa, az orosz-lengyel tájaktól a magyar földön át Palesztinóig ágazó faj lelki válságai erős eszményítéssel lobbantak föl ezekben az érzelmes-lázas írásokban. Az író részint a zsidóság egyetemes történetéből, részint a magyarországi zsidók életéből merítette témáit. Helyet kapott elbeszélő munkáiban a jiddis világ etnografiai érdekességű rajza is.
A fajzsidóság fantáziája és etikája, a talmudi hagyományoktól áthatott életszemlélet, a zsidó humor és szatira ÚJVÁRI PÉTER (1869–1931) munkáiból áradt legönfeledtebb ortodox mámorral. A magyar zsidó irodalomnak ezt a lelkes prózaíróját a magyarországi cionisták egy rangban emlegetik az egyetemes zsidóság írói kiválóságaival, a maguk külön fajiságát öntudatosan hangoztató jiddis és héber elbeszélőkkel. Újvári Péter regényeiben a zsidó faji öntudat és a kereszténységtől mereven elkülönülő rajongó hitbuzgalom bátran buzgott. (Az új keresztény, A mécs mellett.) Ezek az elbeszélő munkák annyira zsidó jellegűek, hogy az ortodox zsidó esztétikusok felfogása szerint csak másodfokon illeszthetők bele a magyar irodalomba, elsőfokon a nemzetközi zsidó irodalom alkotórészei. Az Újvári-stílusú irodalom problémakör, gondolatvilág, érzelemkisugárzós, társadalomszemlélet és környezetrajz dolgában teljesen elkülönül a keresztény irodalomtól. Az Újvári-szabású írók – itthon és a külföldön – nem izraelita vallásuk miatt zsidók, nem is azért, mert zsidókat ábrázolnak, hanem szellemük miatt. Ez a sajátságosan egyedül álló szellem nyilatkozik meg az író legjellemzőbb színdarabjában: a Leviátánban is. A rejtelmes világban élő kaftános-tincses sorsüldözöttek ajkain szokatlanul hangzik a magyar szó, természetük az ősi zsidóságé, társadalmuk merőben külön alakulat. A pogromtól való rettegés, a Messiás várása, a csodákba vetett hit, az imádságos önmegadás, az öregek merev fanatizmusa misztikusan vegyül a tragédiában a harcra kész ifjú zsidóság új eszméivel. Perec, a fiatal zsidó hős, Chawele, a szerencsétlen leányasszony; Jankele, az eszelős fiú; népük balsorsának szánalmas megtestesítői. A dráma jeleneteit a zsidó nacionalizmus lelkesültsége és a fajáért rajongó író együttérző izgalma hatja át.
PAP KÁROLY (1900–) a keresztényekhez át nem hasonuló zsidó vallásos álláspont megvallásában elment az önmarcangolás végső határáig. Ortodox lelkisége nem keltett visszatetszést a keresztények között, mert kihívó irányzatosság nem volt munkáiban. Egyesek rokonszenvesnek találták, hogy fajiságát nyíltan hirdeti, s történeteihez nem a keresztények között keres hősöket. Héber hangulatokkal átszőtt talmudi világszemlélete egyénien színezte elbeszélő munkáit. Éles emberábrázolása különösen feltűnt, személyes élményeinek novellisztikus átírásából a hivatott író alakja lépett az olvasóközönség elé. Azarel (1937) című regénye egy ádáz indulatú zsidó fiú története. Azarel György, a zsidó pap fia, a rabbicsalád komor világában nevelkedik, boldogtalannak érzi magát hozzátartozói között, úgy látja, hogy föl kell lázadnia az érzékenységét gyötrő faji jellemvonások ellen. Az íróban az őszinteségből sarjadó leleplező hajlam igen erős, zsidó környezetrajza naturalista önkínzás. Egy zártvilágú népcsoportnak minden tragikuma megszólal hőse sorsában. «Ó, túlontúl jól ismerem én a hazug álmokból felriasztott zsidó lelket: a magatehetetlen kínos borzongást, a rémült menekülést a még hazugabb álmokba, a menekültében is visszavicsorgó dühöt, a fajszeretettel takaródzó szemforgató önszeretet kenetes felkiáltásait, a mindenben kételkedő önmegnyugtatást, a rezignált vagy cinikus kézlegyintést, de ismerem az őszintén önmagára ismerő zsidó lelket is, aki nem menekül és nem hazudik, hanem szembenéz azzal, aki ő, és így szól megborzadva: „Jaj nekem, meztelen vagyok egészen és idegen mindenütt, idegen vagyok önmagamban és idegen másban, ó Istenem, atyám mutasd meg nekem, hol van az én országom és nyugalmam világa?”».
A világháború idején Ágoston Péter, a későbbi bolsevista népbiztos, tisztázni akarta a zsidók és a nem-zsidók egymáshoz való viszonyának kérdését. Rámutatott arra, hogy ezt a problémát épen a zsidóság érdekében szükséges elfogulatlanul tárgyalni. «A zsidók rendszerint nem szeretik, ha a zsidókérdésről beszélnek. Azt hiszik, hogyha nem beszélnek róla, akkor nincs is. Már pedig a zsidók legfőbb óhaja, hogy ne legyen zsidókérdés.» Pedig, úgymond, zsidókérdés van, s az antiszemitizmus nincsen valláshoz, ranghoz, műveltséghez kötve; a zsidógyűlölet az előkelő körökben épen úgy megtalálható, mint a munkások között. Az antiszemiták vádjai súlyosak. A zsidó türelmetlen mindenkivel szemben, a maga fajtáját vakon magasztalja, a keresztényeket lenézi. Ameddig elnyomják, addig alázatos; amikor felülkerekedik, dölyfös és könyörtelen. Nem érez senki iránt tiszteletet, minden pályáról kiszorítja a keresztényeket. Irtózik a más népekhez való áthasonulástól, szaporaságával és veszélyes jellemvonásaival fenyegeti a befogadó nemzeteket. Az egész földkerekséget meg akarja hódítani, kozmopolita és forradalmár, valóságos állam az államban. Ezzel a nehéz kérdéssel végre is foglalkozni kell, hacsak azt nem akarjuk, hogy a zsidóellenes hangulat végzetes összeütközésekre ne vezessen. (A zsidók útja. Nagyvárad, 1917.) – A szabadgondolkodó szerző fejtegetései nagy feltűnést keltettek. Jászi Oszkár folyóirata, a Huszadik Század, körkérdést intézett a magyar társadalom kiválóságaihoz, s a nyilatkozatokat sorra közölte. (A zsidókérdés Magyarországon. Különnyomat a Huszadik Századból. Budapest, 1917.) – Concha Győző szerint a zsidóság Magyarországon 1867. óta olyan ugrásszerűen haladt előre a földbirtok, kereskedelem, nagyipar, értelmiségi pályák, irodalom, művészet és napisajtó terén, s a kereszténységet a maga faji összetartásával és élelmességével annyira háttérbe szorította, hogy rohamos emelkedése általános félelmet kelt. Egyebet is tett a zsidóság: lenézte és gúnyolta a magyarságot. Mindannak, amit a magyar akár politikai, akár társadalmi, akár tudományos, akár szépirodalmi téren ezeréves ittléte alatt alkotott, kicsinylés lett a sorsa. Az idegenek esetleg lenézhetik a magyarságot, de a közöttünk élő zsidóknak meg kell becsülniök nemzetünket. «Ha tehát a zsidóság köréből nagy számban támadnak írók, tudósok, mecénások, szociológusok és állampolitikusok, akik a magyar irodalom, tudomány, magyar erkölcs és jog s a magyar állami és társadalmi rend eddigi eredményeit és alkotásait kicsinylik, becsmérlik, gúnyolják, s e szerintük történelmi ócskaságokat nyugatról hozott újdon utánzatokkal törekszenek kiszorítani, a nemzet magát egész lelki valójában megtámadva látja, s az ily irányú zsidókat, ha magyarul beszélnek is, írnak is, saját kebelében élő ellenségeinek tekinti.» (U. o.) – Ravasz László szerint a zsidókérdés állandó kísérője a történelemnek; a zsidóság nem vallás, hanem a világcivilizáció testébe szétszóródott faj; ahol a zsidóság letelepedett, ott mindenütt megtartotta a maga különállását, nem szívódott fel sehol sem. A zsidó lelkiség állandó vonásai valóságos világnézeti alapelvekké jegecesedtek. A zsidó összehalmozza a vagyont, kiélvezi az életet; a mellett dühös szabadgondolkodó és szocialista, minden forradalmi iránynak nemcsak megértője, hanem lelkes propagálója is. Faji ellenszenvek nem támadnak ok nélkül, azok mindig az életösztön mélységéből születnek, a társadalmi tapasztalatok adják meg bennük a vészjelet, amikor a nemzeti lét veszedelemben van. Ez az ősi igazság, nem pedig az, mintha az antiszemitizmus jogosulatlan érzelem volna, valami irigységféle a zsidók teljesítményeinek láttára. (U. o.) – A Huszadik Század ankétján és az Egyenlőség hasábjain keresztények és zsidók, tárgyilagos szemlélődők és meggyőződéses antiszemiták vegyesen nyilatkoztak. A filoszemiták közül Ady Endre ment legtovább. Szerinte a világot a zsidóság és a szociáldemokrácia váltja meg a «buta reakció hitványaival» szemben. «Az én hitem a szükséges és helyes adagnyi antiszemitizmus mellett az, hogy az Isten csak egyet teremtett a magyarság javára, a zsidót.» Klerikálizmus, agrárizmus, Szent Imre-egylet, Bethlen Gábor-kör: mind összesöpri majd őket a szociáldemokrácia. A zsidóság segítségünkre jött, s velük összeolvadva vagy új népet produkálunk, vagy pedig utánunk az özönvíz. «A kultúra és továbbmenés tehát a Balkánfajták közé ékelt korcs-magyarság számára: a nem épen tökéletes, de hasznos zsidóság.» (Ady Endre: A zsidóságról. Hírlapi cikkek gyűjteménye. Nagyvárad, 1919.)
A világháború után hatalmas méretű zsidóellenes irodalom támadt. Zsidók és keresztények egyformán kifejtették álláspontjukat az antiszemitizmus kérdésében. (A napilapokon s A Cél és Egyenlőség évfolyamain kívül különösen a következő munkák: Dánér Béla: A magyarországi zsidókérdés megoldása. Budapest, 1919. U. az: Uj Magyarország felé. Budapest, 1919. Bangha Béla: Magyarország újjáépítése és a kereszténység. Budapest, 1920. Zsilinszky Endre: Nemzeti újjászületés és sajtó. Budapest, 1920. Kmoskó Mihály: A zsidóság világuralmi törekvései. Budapest, 1921. Lendvai István: A harmadik Magyarország. Budapest, 1921. Kovács Alajos: A zsidóság térfoglalása Magyarországon. Budapest, 1922.) – A nyilatkozatok közül Prohászka Ottokár vallomása: «A zsidók folyton azt emlegetik, hogy az emberek megfeledkeztek a krisztusi szeretetről, és a gyűlöletet teszik eszméikké. Nem így van, mert mi nem antiszemiták, hanem hungaristák vagyunk. Szégyen, gyalázat egy nép számára, ha a vezetést idegennek adja át saját otthonában, és saját maga állítja ki és pecsételi le saját szégyenének bélyegével azt a bizonyítványt, hogy életképtelen. Mi a magyar hazát akarjuk szeretni, mi azt akarjuk, hogy itt első sorban a magyarságé legyen a vezetés. Nekem nincs kifogásom az ellen, hogy a zsidó boldoguljon; az a kifogásom, hogy amikor ő boldogul, az én testvéreimnek rovására boldogul.» (Fekete csillagzat a magyarság egén. A Nép. 1922. évf. november 14.) – Méhely Lajos szerint: «Mint két éles tőr keresztezik egymást a magyar és a zsidó faj életérdekei. Itt nincs és nem lehet megalkuvás, mert egy kabátban csak egy ember fér el, s a másik, akinek nem jutott, kabát nélkül marad. Ez a példa az örök ellentétnek a forrása, mért a zsidó mindíg az egész kabátot, az egész ökröt, az egész házat s az egész országot akarja. Ebben a mohó akarásban pedig a hatalmasan lobogó faji öntudat, a vértudat biztos ösztöne vezérli, melynél fogva valamennyi zsidó mindíg és mindenhol egy testvérként mozdítja elő egymás céljait és törekvéseit. Ez a mohóság, kapzsiság és telhetetlenség, ez a csaknem kielégíthetetlen étvágy s a kielégítést célzó eszközök sajátossága, mindezen tulajdonságok ősforrásával, a nekünk örökké idegen fajisággal együtt, a legfőbb oka annak az ellenszenvnek, melyet a zsidóság iránt valamennyi más faj az egész világon táplál. Ezt az ellenérzést lehet tagadni, lehet tompítani, sőt teljesen is megfékezni, de kiirtani lehetetlen, annál kevésbbé, mert kölcsönös. Aki nem hisz benne, az vagy teljesen értelmetlenül jár az élet nagy színpadján, vagy képmutató.» (Kultúra, magyarság és szelekció. A Nép. 1922. évf. november 19.) – Milotay István szerint még a magyarországi roppant zsidó vagyonok urai is csak látszatra alkalmazkodnak a nemzeti közösséghez, valójában pedig mélységes faji egységben és eltéphetetlen vérségi közösségben élnek. Felfogásuk: «Érzelmileg, lelkileg semmi közöm ehhez az országhoz, csak anyagilag van közöm hozzá, csak ebből a szempontból érdekel. Lelkileg egy más országban, egy más államban, egy más faji és népi közösségben élek. Kalapot kell emelni a faji erő, a vérségi kötelékek elpusztíthatatlan parancsa előtt, az ösztön és az öntudat előtt, amelyet nem lehet elásni, eltemetni, se társadalmi, vagyoni előnyökkel megvesztegetni, kiirtani; amely kitör és előáll és leleplezi magát és kéri jogait. A mi új földesurainkkal szemben mindenesetre könnyebb dolgunk lett volna, ha már ötven, száz vagy százötven évvel azelőtt nyíltan erre az útra lépnek. Mindenesetre őszintébb, korrektebb lett volna a játszma. Száz évig színlelni, s a színlelés címe alatt mindent elszedni és elfogadni a másik féltől, beolvadást és azonulást hazudni, s aztán egyszerre szembefordulni vele és a szemébe nevetni: ez nem az, amit tisztességes játéknak neveznek.» (Az ősi rögökért. Magyarság. 1933. évf. szeptember 3.)
A zsidóság tiltakozott a vádak ellen. – Alexander Bernát szerint a zsidókérdést egyrészt a faji gyűlölködés, másrészt a versenytől való félelem idézi elő. A zsidóságot azzal vádolják, hogy minden tettüket üzleti érdekeik irányítják, a velük való érintkezés kellemetlen, nincsen bennük semmi úri vonás. A zsidóság romboló elem, veszedelmes nép, mindenütt szocializmust és anarchizmust teremt. A zsidók erkölcsi szempontból megbízhatatlanok, mindenfajta bűnre kaphatók, a pénz az istenük. Az összes vádakra egyetlenegy érvvel lehet felelni. A zsidóságot a gettóba zárták, fejlődésében megakasztották, a gettóból kiszabadult nép még nem tud olyan magatartású lenni, mint a keresztény társadalom. A zsidóság fölötte értékes faj, gondolkodása rendkívül éles, a tudományok fejlesztésében fényes érdemű. «Mik vagyunk? Minden fennhéjázás nélkül mondhatom: az eszmék hordozói és az eszmék terjesztői vagyunk.» (A zsidókérdés Magyarországon. Budapest, 1917.) – Patai József szerint a zsidókérdés oly régi és örök, mint maga a zsidóság. Az ezerfelé szétszóródott faj mindenütt magával hordta a zsidókérdés gyökereit, e probléma vonatkozásai alól egyetlen ország zsidósága sem vonhatja ki magát. Ha túlzott óvatosságból sokan tagadják is, hogy közük van a külföldi zsidósághoz, őszinte perceikben ezeknek is megrezdül a lelkük a zsidó szóra, akár Litvániában, akár Marokkóban bántják őket. Ha a zsidóság úgy bele tudna olvadni a népek közé, mint például a magyarságba a kunok és a besenyők, akkor nem volna többé zsidókérdés a világon, a zsidóság azonban minden korban és mindenütt védekezett a megsemmisülés ellen. «De ha olyan természetesnek találjuk a zsidó faj ösztönös törekvését, hogy önmagát fenntartsa, bele kell törődnünk abba is, hogy esetleg a nem-zsidó fajok a maguk érvényesülése érdekében a zsidó faj visszaszorítására törekszenek. Bele kell nyugodnunk abba, hogy amíg a fajok és gazdasági érdekek harca tart, mindig lesz antiszemitizmus a világon. Amikor a Wagnerek, Mommsenek, Bismarckok zsidógyűlöletet hirdetnek, nem lehet az antiszemitizmust hetykén a Lipótmezőre vagy Illavára küldeni, hanem számolni kell vele, mint tényezővel, mint állásponttal, amely ellen való védekezésben nagyon is meg kell válogatnunk a fegyvereket. Hiába verdessük a mellünket, hogy mi csak izraelita vallású magyarok, németek, törökök, bolgárok vagyunk, hiába akarunk a hazafiságban hiperhazafiak lenni, sőt az utolsó lépést is hiába teszik meg némelyek: zsidóknak tekintik a valláscseréig asszimilálódott zsidókat is. Nemcsak a zsidó faj nem tud és nem akar a megsemmisülésig asszimilálódni, hanem bensőleg a nem-zsidó fajok sem kívánják a zsidóság asszimilálását.» A zsidókérdés nem oldható meg sem Magyarországon, sem egyebütt. «Ha akár a zsidók, akár a nem-zsidók társadalmi viszonyai, intézményei, tulajdonságai, szokásai megváltoznának, a zsidókérdés továbbra is fennmaradna vagy feltámadna új változatban. A forradalmi Franciaországban, ahol a zsidók szinte harakirihez hasonló asszimilációt hajtottak végre önmagukon, oly erős antiszemitizmus támadt fel, hogy Oroszországot is megszégyeníti. Társadalmi vagy törvényhozási reform nem segít. Emancipáció és asszimiláció egyaránt csődöt mondott. Még privilégiumos törvények sem használnak. Ha például, némely hitsorsos utópiája szerint, a törvényhozás olyan bűncselekménynek minősítené az antiszemitizmust, mint a felségsértést, ép oly rossz szolgálatot tenne a zsidóságnak, mint azok a zsidók, akik mihelyt a zsidóságot bíráló szó hangzik el valahol, mindjárt akasztófa után kiáltanak.» (U. o.) – Vázsonyi Vilmos szerint a magyar politika törpe nagyságai a proletárdiktatúrával kapcsolatosan minden bűnt a zsidóságra kennek, pedig ez súlyos igazságtalanság. «A felekezeti reakció a saját létjogosultságának igazolására azt hozza föl, hogy a zsidó fajtához tartozó entellektüelek egy része vezető szerepet játszott a forradalom és a szovjetkormány előkészítésében. Ezt a tényt tagadni nem lehet, és el kell ismernem, hogy a zsidó származású írók egy részének valóban sok van a rovásán, minthogy elősegítették a cinizmusnak, a destrukciónak a terjedését, és kicsúfolták a nemzeti ideált. Minthogy a reakció rendszerint úgy állítja be a dolgot, hogy az összes zsidók szolidárisak egymással, holott erről a valóságban szó sincs, ez a szolidaritás nem létezik, e beállítás általánosító jellege miatt viszont a zsidóság egy részének mindig igazságtalanul szenvednie kell; előreláttam, hogy ez a destruktív irány a forradalom bukása után elkeseredett zsidógyűlöletre kell, hogy vezessen. A forradalom kitörése után három héttel kelt és száműzetésemből írt levelemben megjósoltam ezt: Szörnyű a bűn, írtam, és szörnyű lesz a bűnhődés. Fel kell azonban vetnem a kérdést: a szóbanforgó zsidók egymagukban csinálták-e a forradalmat? Nem! Ők undorító moháságukban mindössze az előtérbe tolakodtak. Sohasem sikerült volna nekik Szent István régi és dicsőséges birodalmát tönkretenni, ha az országos méltóságok viselői, a vezető középosztály, a tisztviselői kar és a katonatisztek nem szegték volna meg esküjüket, ha nem segítettek volna a rombolásban, s hisztérikus rémületben nem vetették volna magukat a forradalom bálványai előtt a porba. Hol volt a magyar társadalom ellenállóereje a szovjeturalom kitörésekor? Egy arisztokrata hazárdjátékos hazánkat a proletárdiktatúrának játszotta a kezére, s ekkor megismétlődött az a színjáték, amelynek a forradalom kitörésekor voltunk tanúi: a tisztviselői és a katonatiszti kar kevés kivétellel engedett a terrornak, és szolgálta a szovjetet egészen addig, amíg idegen segítség meg nem szabadított e zsarnokságtól. A zsidóknak is vannak fogyatékosságaik és hibáik, viszont nagy általánosságban el lehet mondani, hogy a zsidók hazafias együttérzéssel dolgoztak a modern Magyarország felépítésén, és külföldi hitsorsosaik nem egyszer vetették a szemükre a magyar zsidóknak, hogy csak magyaroknak érzik magukat. Épp azért igazságtalan és nemzeti szempontból egyenesen nevetséges és árulásszerű, ha ma a reakció a zsidókból nemzetiséget akar csinálni. Ki merészel kiutasítani bennünket abból az országból, amelyben nemcsak a saját munkánk szól mellettünk, de szülőink és nagyszülőink drága sírjai is?» (A zsidókérdés. Egyenlőség. 1919. évf. november 9.). – Ignotus Hugó szerint a németországi események nyilván mutatják, hogy a zsidókérdésnek nincsen megoldása; a zsidóság mindig idegen test marad minden nemzeten belül. Ha valahol volt asszimiláció, Németországban volt; s ha erre az a felelet, hogy a zsidó kiutasítást érdemlő jövevény, akkor a zsidók teremtsék meg végre komolyan a külön zsidó országot a zsidó élet és zsidó munka számára. Ha még külön a németek is kiközösítik a zsidókat, a zsidók sorakozzanak a cionizmus mellé, s a semmiből is alkossanak fajtájuknak mesterséges hazát. (A zsidó szolidaritás. Magyar Hirlap. 1933. évf. május 21.)
Kovács Alajos akadémiai tag, a Központi Statisztikai Hivatal igazgatója, a szociológus és statisztikus szempontjából mérlegelte a zsidóság magyarországi térfoglalásának eredményeit és következményeit, «Lehetnek, sőt vannak a magyarországi zsidók között is olyanok, akik a magyar nemzettel, a magyarsággal annyira összeforrottnak érzik magukat, hogy magyar voltukat előbbre tartják, mint zsidó származásukat. Ezek azonban, sajnos, csak kivételek. A túlnyomó nagy többség, mint a közelmult keserű tapasztalatai megmutatták, lélekben messze van a magyarság érzéseitől és tőrekvéseitől. Mi sokan, akik a világháború előtti liberalizmus eszmekörében növekedtünk fel, s akik el voltunk telve izzó fajszeretettel és azzal a vággyal, hogy nemzetünket minél nagyobbnak, minél hatalmasabbnak lássuk, a magyarországi zsidóságban a magyar faj szupremáciájának harcosát, a magyar nemzeti állam kiépítésének hathatós segítőtársait láttuk. Statisztikánkban örömmel állapítottuk meg, hogy a zsidóság milyen rohamosan magyarosodik, s hogy a nemzetiségi vidékeken sok helyen a zsidóság az előretolt őrszeme a magyarságnak, s hogy ott egyedül vagy túlnyomóan képviseli és propagálja a magyar nemzeti állam eszményét. Külsőségek után indultunk. A zsidóság elkábított bennünket azzal, hogy nyelvünket rohamosan magáévá tette, vagy ha nem is tette, a népszámlálásoknál magát túlnyomóan magyar nyelvűnek vallotta. Lelkileg azonban zsidó maradt. A világháború alatt s még inkább az azt követő összeomlás idején a zsidóság megmutatta igazi arculatát. E korszak borzalmai még mindnyájunk élénk emlékezetében vannak. Láttuk, hogy az őszirózsás forradalom után a zsidóság hogyan lepte el a hivatalokat és a hatalmi állásokat, s Kun Béla idejében, mint diadalmas faj, hogyan tette lábát a letiport, száz sebből vérző magyar nemzet nyakára. A kivételek itt se tévesszenek meg bennünket. Ha volt is a bolsevizmusnak néhány zsidó áldozata, az elvitathatatlan, hogy a proletárdiktatúrában a zsidóság a maga nemzetközi érzésének, hatalmi vágyának diadalát látta, s tetszelgett abban, hogy a magyar nemzetet a zsidóság vezeti pórázon. A bosszú érzete is dolgozott benne a magyar nemességgel és értelmiséggel szemben, amely őseit századokon át visszaszorította s terjeszkedni nem engedte. Nem tudta ezt elfelejteni, holott a mai generáció már a teljes jogegyenlőségben nőtt fel, s mégis a hála helyett a bosszú érzetét táplálta lelkében jótevője iránt. A jogegyenlőség révén megszerzett gazdasági hatalom kevés volt neki, a politikai hatalmat is a kezében akarta tudni. Az a bizalom, amely a háború előtt kétségtelenül megvolt a legtöbb jóhiszemű magyar emberben a zsidósággal szemben, ezeknek a jelenségeknek és keserű tapasztalatoknak következtében teljesen megingott a magyarságban. A háború előtt is voltak már aggódó hazafiak, akik nyugtalansággal szemlélték a zsidók számbeli és vagyoni térfoglalását; ezeket a jóhiszeműek, az ábrándos magyarok azzal szerelték le, s ezt a zsidó sajtó is állandóan szuggerálta, hogy hiszen mindegy, hogy milyen felekezetű magyar kezébe kerül a földbirtok, a vagyon, a zsidóság csak vallás és nem faj, melynek külön nemzeti érdekei volnának. Ha a magyar zsidó vagyonosodik, az az egyetemes magyar nemzet vagyonosodását és ezzel erősítését szolgálja. A tapasztaltak azonban megmutatták, hogy a zsidóság főképpen vallási elkülönzöttsége, egyetlen fajhoz való tartozósága, történelmi hagyományai és egész testi és szellemi struktúrája folytán egy megemészthetetlen, asszimilálhatatlan faj, amely a nemzetet alkotó többi réteghez nem mérhető egyenlő mértékkel. Ki kell mondanunk az ítéletet: a zsidóság idegen, sőt nagy részében ellenséges indulatú tetem a nemzet testében, megvan tehát minden okunk rá, hogy védekezzünk számbeli, vagyoni és kultúrális térfoglalása ellen.» E térfoglalás néhány számadata egyes foglalkozási ágakban egyenesen megdöbbentő. Az ország öt százalékát alkotó zsidóság már a világháború előtt annyira előretört, hogy száz nyomdatulajdonos közül 57 volt a zsidó, száz önálló kereskedő közül 52, száz orvos közül 49, száz ügyvéd közül 45, száz hírlapíró közül 42, száz mérnök közül 38; a magántisztviselőknek, könyvkiadóknak, lapszerkesztőknek több mint fele zsidó volt; az ezer holdon felül levő földbirtokokból 20 százalék, az ugyanilyen földbérletekből 76 százalék esett a zsidókra. «Aki csak egy kissé szívén viseli nemzete sorsát, azt nem hagyhatják közömbösen ezek a száraz, de mégis beszédes számok. A nemzet beteg, mert szervezetébe beékelődött egy idegen test, amely csak kis részben tud a szervezetbe beolvadni, megmaradt teteme azonban mindinkább nő, s a befogadó testnek mindig több és több életerejét szívja el. Itt vagy gyökeres operációra, vagy hosszadalmas, de rendszeres gyógykezelésre van szükség.» (A zsidóság térfoglalása Magyarországon. Budapest, 1922.)
Csatoljuk végül a vita anyagához azt a történeti adalékot, hogy a legfelsőbb magyar bíróság, a királyi Kúria, szintén nyilatkozott a zsidókérdésben. Az 1932. évi kúriai döntés a magyar törvényekre való hivatkozással a mellett foglalt állást, hogy: «a zsidóság nem faj, hanem hitfelekezet.» – A világhírű angol Jewish Encyclopaedia, a huszadik századnak egyik nagyszabású kiadványa, amelyet a földkerekség négyszáz legkiválóbb zsidó tudósa és rabbija írt, egészen máskép vélekedik erről a dologról. Még csak vitázni sem lehet arról – állapítja meg a Jewish Encyclopaedia – hogy a zsidó nem faj, akár a tudomány igazságait, akár a gyakorlati életet tekintsük. – Az Újvári Péter szerkesztésében megjelent 1929. évi Magyar Zsidó Lexikon szintén hangsúlyozza, hogy munkatársai nem tesznek különbséget a felekezetük körében élő és a felekezetükből kilépett zsidók között. «A hagyományos zsidó felfogás nem tűr ilyen szelektálást, mert a zsidósághoz való tartozást nem a vallás, hanem a származás dönti el. Ezt az elvet érvényesítik a külföldön készült lexikonok is, amelyek valláscsere miatt senkit sem közösítenek ki a zsidó értékek lajstromából.»
A magyar irodalomban az 1840-es évektől kezdve tünnek föl a zsidó származású elbeszélők és drámaírók. (Hugó Károly: 1846, Szegfi Mór: 1846, Ágai Adolf: 1854, Rózsaági Antal: 1859, Wohl Stefánia: 1865, Dóczy Lajos: 1872, Hevesi Lajos: 1872, Milkó Izidor: 1880, Bródy Sándor: 1884, Gerő Károly: 1885, Kabos Ede: 1885, Tábori Róbert: 1885, Békefi Antal: 1886, Hevesi József: 1886, Sebők Zsigmond: 1887, Gerő Ödön: 1890, Karszag Vilmos: 1892.) Nagyobb részük teljesen azonosította magát a nemzeti hagyományokkal, a kisebbik rész munkásságának megvolt a maga zsidó íze. (Szomory Dezső: Péntek este, 1896; Kóbor Tamás: Budapest, 1901, Ki a gettóból, 1911; Molnár Ferenc: A doktor úr, 1902; Pesti erkölcsök, 1904.; Földes Imre: Grün Lili, 1916; Bródy Sándor: Lyon Lea, 1917; Biró Lajos: A bazini zsidók, 1921; Erdős Renée: Az új sarj, 1920; Báró Herzfeld Clarisse, 1926.)
A huszadik században fellépett az önálló zsidó fajiságot és a külön héber nyelviséget erősen hangsúlyozó cionizmus is. A zsidó irány írói az 1900-as évektől kezdve hirtelen előléptek, s egyre növekedő lelkesedéssel művelték a maguk magyarnyelvű zsidó irodalmát.
Elbeszélők és színműírók:
KISS ARNOLD (1869–). – Írói pályájáról: a zsidó irány költői között.
PAP KÁROLY (szül. 1900. szeptember 24. Sopron), hírlapíró. – A Nyugat írói között tűnt föl az 1920-as években. Elbeszélő munkáit az ősi fajzsidóság gondolatvilágához kapcsolta, szívesen élt a vallásos bölcselkedés eszközeivel. Messiás-regénye (Megszabadítottál a haláltól) éppen olyan sajátságos keleti hangulatú könyv, mint amilyen különös árnyalású a magyar falu rajza egy festő tragikus történetében (A nyolcadik stáció). – Munkái: Mikáél. Novellák. Budapest, 1929. – Megszabadítottál a haláltól. Regény. Budapest, 1932. – A nyolcadik stáció. Regény. Budapest, 1934. – Irgalom. Novellák. Budapest, 1936. – Azarel. Regény. Budapest, 1937. (A regény megjelenése után a héber nemzeti eszmékért lángoló zsidóság egyesülete, a Magyar Cionista Szövetség, irodalmi törvényszéket hívott össze, hogy kérdőre vonja az írót: miért rajzolta könyvében a zsidóságot ellenszenvesen? A tárgyaláson hivatalos vádló és védő lépett föl, tanuk mutattak rá a regény érdemeire, szakértők boncolták a mű dícsérhető és kifogásolható részeit.)
PATAI JÓZSEF (1882–), a Mult És Jövő szerkesztője. – Írói pályájáról: a zsidó irány költői között. – Felesége, Patai Edit, költő és regényíró; leánya, Patai Éva, egy héber Palesztina-regény szerzője; fia, Patai Ráfael, a jeruzsálemi Héber Egyetem első doktora. – Palesztinában sokszor ünnepelték úttörő érdemeiért. A legkiválóbb héber írók és tudósok állapították meg róla, hogy magyarországi érdemei a cionizmus szempontjából történeti jelentőségűek: az asszimiláns zsidó házakba belevitte folyóiratával Erec Jiszrael levegőjét, társadalmi működésével szellemi hidat vert Magyarország és Palesztina között, irodalmi munkásságában a héber hagyományok művészi szolgálata volt legfőbb célja, azzal a törekvéssel, hogy a zsidóság közös világa mellett magyar hazájának is használjon.
SZABOLCSI LAJOS (szül. 1890. október 17. Budapest), az Egyenlőség zsidó hetilap szerkesztője. – Mint felekezeti publicista évtizedeken át hevesen harcolt az antiszemita törekvésekkel szemben. A numerus clausus miatt külföldi egyetemekre kényszerült zsidó diákok anyagi támogatásának ügyét meglepő eredményekkel karolta föl hittestvérei körében. – Szépirodalmi munkái: Vasárnapok. Versek. Budapest, 1910. – Rokokó. Versek. Budapest, 1913. – A föld. Regény. Budapest, 1914. – A csillag fia. Regény. Budapest, 1918. – A leveleki menyegző. Elbeszélő kötet. Budapest, 1920. – Az áruló. Tragédia. Budapest, 1922. – Délibáb. Novellák, rajzok. Budapest, 1927. – Szól a kakas már. Versek. Budapest, 1929. – Középkor. Dráma. Magyar Színház: 1930.
ÚJVÁRI PÉTER (szül. 1869. április 24. Tolcsva, Zemplén megye; megh. 1931. január 16. Budapest), hírlapíró, a Magyar Zsidó Lexikon szerkesztője. Atyja, Groszmann Wolf érsekújvári rabbi, a papi pályára szánta, mint talmudista évekig szorgalmasan tanult a jesivák bóherei között, később újságíró lett. Egyideig a Szeged És Vidéke című lapot szerkesztette, később Budapesten dolgozott, 1915-ben a Budapesti Újságírók Egyesületének főtitkárává választották. A zsidó közélet kérdései állandóan foglalkoztatták. A forradalmak után Kolozsvárra költözött, s mint az Új Kelet napilap munkatársa lelkesen támogatta az erdélyi zsidóság politikai törekvéseit. Utóbb a Felvidéken szerkesztett néhány újságot. 1926-tól kezdve a budapesti sajtóban harcolt a zsidóság érdekeiért. Cikkeit az ausztriai, németországi, lengyelországi és amerikai lapok is szívesen közölték, munkáit Kohut Adolf németre, Holder József jiddisre fordította. Angol és német fordításban is megjelent néhány könyve. – A zsidó felekezeti lapok hasábjain és a zsidó kézben levő újságokban számos elbeszélése és regénye jelent meg. (Legendák és krónikák, Az új keresztény, Földanyánk lovagjai, A túlsó parton, Ember Ádám három élete, Matronita, Messiásvárók, A mécs mellett.) – A Magyar Zsidó Lexikon a következőket írja róla: «Regényeivel megteremti a magyar zsidó irodalmat, és felkelti az érdeklődést a zsidóság élő problémái iránt. Figyelmét megragadja a zsidó mult nagyszerűsége, de munkáinak javarészében a magyar zsidó életét írja meg: a keleti hegyvidék zsidóit, a jesiva bóherjeit, a városivá lett zsidót, sőt a parvenű és kikeresztelkedett zsidó típusát is. Munkáiban a zsidó néplélek él, de nyelvezete a tiszta magyar stílusművészet alkotása». – Munkái közül kiemelhetők: Az új keresztény. Regény. Budapest, 1909. (Először az Egyenlőség zsidó hetilap hasábjain jelent meg. Az író modern ember, de a talmud életbölcseségével szemléli a világot. Vallásos meggyőződése, faji együttérzése, hangulatkeltő ereje és eleven stílusa már ebben a regényében is feltűnik.) – Magyar Zsidó Lexikon. Szerkesztette Újvári Péter. Budapest, 1929. (A zsidó és volt-zsidó írók és tudósok életrajzaira nézve igen értékes forrásmunka. A zsidó származásúak közül azokat, akik már keresztényeknek születtek, nem veszi számításba, bár az az elvi álláspontja, hogy akár az apai, akár az anyai ág zsidó eredete elválaszthatatlan faji kötelékekkel kapcsolja a leszármazottakat a zsidósághoz.) – A mécs mellett. Regény. Budapest, 1931. (Bevezető tanulmány kíséretében sajtó alá rendezték: Újvári László és Újvári Imre. A regényben a falusi hitközségek zsidósága eszményített megvilágításban jelenik meg. De ha idealizál is a szerző, hogy vonzóbbá tegye ortodox alakjait, a faji szemlélet igazságával mutatja be az ősi hagyományaihoz tántoríthatatlanul ragaszkodó népet. A falusi zsidók nem törődnek a világ haladásával, most is a régi olajmécses mellett hajolnak bele a szent könyvekbe. Zárt társadalmuk élete olyan, mint a régi hitközségekké évszázadokkal azelőtt.) – Leviátán. Dráma. Budapest, 1939. (Szövegét Holder József magyarországi jiddis író a keleti zsidók német zsargonján is megszólaltatta: «A drámát én fordítottam jiddisre, mert éreztem, hogy tulajdonképen a jiddis színpadnak íródott magyarul. A jiddis színpad részére, mely alatt a nagy jiddis színpadot értem: a varsóit, a newyorkit, a chicagóit, stb. Már témájánál fogva is csak olyan zsidók elékerülhet, akik egy igazi zsidó színháznak látogatói.» Megjegyzendő, hogy a jiddis nyelv Oroszországban, Lengyelországban és Amerikában milliós zsidó tömegeknek az anyanyelve, s a legutóbbi emberöltők alatt irodalmi szempontból is gazdagon fejlődött.)
Irodalom. – Kiss Sándor: Modern szépirodalmunk és a zsidóság. A Cél. 1917. évf. – U. az: Irodalmunk elzsidósodása. U. o. 1918. évf. – Kovács Alajos: A zsidóság térfoglalása Magyarországon. Budapest, 1922. – Újvári Péter szerkesztésében Magyar zsidó lexikon. Budapest, 1929. – Németh László: Pap Károly. Nyugat. 1931. évf. – Szabó Vilmos: Emlékezés Újvári Péterről. Mult És Jövő. 1933. évf. – A Mult És Jövő Patai József-emlékszáma. 1935. évf. – Bosnyák Zoltán: Fővárosunk elzsidósodása. Budapest, 1935. – Pap Károly: Zsidó sebek és bűnök. Budapest, 1935. – Fejér Lajos: Zsidóság. Budapest, 1936. – Komlós Aladár: Egy megírandó magyar zsidó irodalomtörténet elé. Libánon. 1936. évf. – Pap Izsák: Patai Edit, a költő. Budapest, 1936. – Gulyás Pál: Magyar írók élete és munkái. Budapest, 1939-től.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik. Alapítója és tulajdonosa, Biszak Sándor.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages