A HALÁSZAT.
A HALÁSZAT.
Föl kell tennünk, hogy a halászat az emberiség ősfoglalkozásai közé tartozik. A föltevést hatalmas természeti ok támogatja, sőt erősíti – és ez abban áll, hogy az ember szervezeténél fogva sohasem nélkülözhette a vizet, mely föltétlen életszüksége volt, így ezen a réven igen korán ismerkedett meg a víz tulajdonságaival, a benne élő, hozzá kötött élő lények mozgalmával és életmódjával.
A Föld alakulásának azon korszakában, a melyben az ember kifejlődését fölteszszük, a vizek élete is már a fejlődés magas fokán állott. Az elem átlátszósága megengedte, hogy az ember a vízben élő lények egymásközötti viszonyát lássa és ennek alkalmas mozzanatait a maga javára fordítsa. Saját táplálkozásának már legkezdetlegesebb felfogása is magával hozta, hogy ezt a vizekben folyó, világosan észlelhető létért való küzdelemmel viszonyítva, későbben egybekapcsolja. Látta a rablóhalat, mint kapja el halprédáját és ennek a maga hasznára való kiaknázása, mint tapasztalati eredmény, igen természetes psychikai folyamat. A part és a víz közötti viszony változatossága, kapcsolatban a vízi állatélettel, a mint az a sekélyeseken, a gödrös helyeken, kövek és zsombékok között alakult és az ember értelmére fejlesztőleg hatott, a korszakok során ép oly természetesen, mint szükségképen fogási módokhoz és mind változatosabb szerszámokhoz vezetett, míg végre a fejlődés magaslatán, az alapjában gyönge emberi lény, az élet ellenállhatatlan ösztönétől sarkalva, bátorságát értelmével kapcsolta össze, hogy kierőszakolja még a hatalmas Oczeántól is a maga hal-adóját.
Igen természetes, hogy a halászat viszonyai azokhoz a természeti viszonyokhoz képest alakultak, a melyek között az adott nép élt; és hogy ezen helyváltoztató mozzanatokhoz képest módosult, amelyeket az illető nép élete folyásában végzett, ideértve természetesen a más elemekkel való érintkezést, az elvegyülést, felszívódást, szóval az alakító és átformáló folyamatok összességét.
Hogyha most már VIRCHOV mondásából indulunk ki, legott megtaláljuk a legtermészetesebb kiindulási pontot a magyarság halászatára nézve. Tökéletesen mindegy, vegyük bár az általános ősrégészeti kutatás eredményeit, vagy ennek hazai elemeit; vegyük bár a más népeknél, más területeken dívó élő-halászatot: hogy mi ezeket átérthessük, korszakok és népek szerinti vonatkozásaikat felfoghassuk, föltétlenül szükséges, hogy a magyarság halászatának lehetőleg tiszta, népies elemeit, egybevetve a történelmi anyaggal is, felkutassuk, mert csak ekkor és így ítélhetünk biztosan és helyesen a magyarság halászatának ősi, jellemző és sajátos, a messze multakat felderítő elemei fölött.
Az az anyag, a mely ezredéves kiállításunkon egyesítve volt – részben már irodalmilag fel is dolgozva – ilyen szempontok alatt gyűlt össze, elhelyezése pedig egy czölöpökre épített, a városligeti tó fölött elhelyezett külön pavillonban történt, a mely – itt bemutatva 514. ábra – külön tárgyalást kiván.
514. ábra. Halászati czölöpépítmény; lélekvesztők, vejszék, tutaj és kullogó.
A pavillon alakja és szerkezete nem másolata valamely magyar őskori czölöpépítménynek, hanem a Magyarország legmagyarabb részeiben dívó szárazmalom alakjától vette eredetét. A fedélzet kétszeres megtörését a tetszetősebb formán kívül a világítás érdeke hozta magával. A belső, kéreggel burkolt nyolczszögletű termet, mely csak felülről kapta világítását, széles oszlopos folyosó vette körül, a melyre a part felől egy «röpülő híd» vezetett s a melyről – a tó színe felé értve – egy czölöpökön nyugvó, elég terjedelmes dobogóra lehetett jutni, a melyen egy kontyos pákász-kunyhó állott. A halászszerszámok jellegéhez alkalmazkodva, a pavillon egész szerkezete tudatosan nélkülözte a bármi néven nevezhető díszt vagy ékítményt; a mi annyit jelent, hogy a padolaton kívül az egész faszerkezet kérges fából állott.
A népies halászszerszámnak kitüntetett jellege már magában véve is egy igen nevezetes tanulsághoz vezet, a mely itt, gondolom, először van kimondva és ez az, hogy a magyar népies halászat merőben nélkülözi a díszt, az ékítményt és szerszámjánál kizárólag a szerkezet czélszerűsége, a fogósság, a természetes környezetbe való – úgy szólván – beolvadás a legfőbb szempont. Ez különben természetes is, mert mind annak, a mit diszítés, ékítmény alatt értünk, a mi emberi felfogás szüleménye, tehát nem szigorúan természetes, csak riasztó hatású lehet a halra. Ezen túl a halászat sajátos zene tekintetében is majdnem néma. Dalai azonban vannak.
A dísz teljes hiánya miatt jellemző tulajdonság alól, csak az iparilag épített halászbárkák alkotnak kivételt, a melyeken a ponty faragott alakja szirmos keretbe van foglalva. Ez természetesen nem jöhet tekintetbe ott, a hol az ősfoglalkozásról, tehát az ősi eredetű, tiszta népies elemről van szó. Az ékítmény a czéhhel járt.
Képünk előtere sokat egyesít, a mit az ősiségről a bevezetésben mondottam. Mindjárt az előtérben jobbra, a nádból és gyékényből kötött tutajszerű alkotmányon ülve, a halászó oláh az erdélyi Mezőség Czege taváról. Minden, a mit történelmileg tudunk, arra utal, hogy a halászásnak e módja magyar eredetű, a minthogy kétségtelen, hogy a mezőségi duzzasztott tavak magyar alkotások, innen olyan nevek mint Czege, Kis-Czég, Nagy-Czég, Tóhát s hogy a messze a magyarság honfoglalása után beszívárgott oláhság a módot csak átvette. A horog, a mely e halászati módnál dívik, a bronzkori kétágó horognak szakasztott mása. A legújabb korig is, a forgalomból kiesett részekben akadt a horognak legkezdetlegesebb, de legtermészetesebb faja: a rózsatüske. Ezeket a szűkre szabott téren azért részleteztem így, hogy némi fogalmát nyújtsam annak a szövevényességnek, a mely az őshalászat tárgyi részének meghatározásával előttünk terem.
Ugyanazon az oldalon, kissé hátrább, látjuk az utolsó élő magyar czölöpépítményt, a Nagy-Dobrony táján Ungmegyében dívó háromczölöpös «kullogót».
A bal oldalon az egy törzsből vájt lélekvesztők még élő alakzatait – monoxilon – ezek között, a felvetett, hegyes orrú és farú bödönhajót a Balatonról, az egészen hátúl látható széles, úgynevezett «pávafarú» formát a Körösről, közvetlenűl mellette a Közép-Tisza tápéi alakját, ez alatt a Drávafokról valót, míg egészen az előtérben a Krasznáról való párt látjuk. Ezeknek analógiái, többnyire már csak mint roncsok és leginkább a tőzegrétegekből ismeretesek, tehát nyilván a történet előtti korból jöttek reánk.
A mi képünkön az eddig leírottak között látható az a zegzúgos alakú nádalkotmány, a mely a rekesztő halászatnak egyik főszerszáma: a vejsze, vész, vagy vejcz; a történelmi régiségében weyz-wiz stb. is; egykoron magyar királyok donationális tárgya. Legrövidebb jellemzése: a terelőfalazatok, lészák tölcsérszerűen szűkülnek s egy, sokszor szövevényes ú. n. fejbe vagy kürtőbe vezetnek, a melyben a beterelt hal fogva marad. Kutatásom mostani eredménye szerint ez a szerszám nemcsak őskori, hanem valósággal anthropoid, mert az élő halászati módok tanusága szerint az emberi test idomairól van véve. A vejsze elsőrendű tényező az összehasonlító eljárásnál; kiválóan alkalmas halászó népek származásának, rokonságának, érintkezésének és egymásra való hatásának kutatására. A kutatás mai állása szerint a magyar vejszék finn és észak-keletázsiai formákkal alakilag rokonok; sőt a Fertőn végzett legújabb kutatások tanúsága szerint az e tavon dívó egyik, a megygyesi, vejsze a Finnországból, Karjalában és Pantiajärvi körül dívó vejszével teljesen azonos.
A hálók súlyozására használt ú. n. hálókövek magyar földön sok tekintetben azoknak felelnek meg, a melyeket az ősrégészet letűnt korszakok föltárt rétegeiből hozott napfényre. Ám ezek a kövek rohamosan tünedeznek, helyökbe az ólomsúly nyomul. Nem kevésbbé nevezetesek a csontsúlyozók a – a legtöbb esetben a ló kéz és lábközép (metacarpus és metatarsus) – csontja, a melyek meghatározott számban 7–9 fordulnak elő a kuszakeczén s egyfelől a nemzet lovas voltára, másfelől arra mutatnak, hogy a követ nélkülöző puszták vizein keletkeztek.
Ilyen módon a magyar népies halászat ősi jellegű szerszámjaival, fentőivel bevilágít, a czölöpépítményekbe is.
A magyar halászat történelmi elemei a ránk maradt okiratokban nem ritkák; a legrégibbek egybevágnak a kereszténységnek elfogadásával, tehát visszamennek Szent István királyig; de vannak elemek az arabs íróknál is, a melyek a magyarságról, mint lovas és halászó népről megemlékeznek. Az okiratos történet tanúbizonysága szerint a halászat különösen az egyházilag rendelt bőjt befolyása alatt fejlődött ki, gyakorlása sokszorosan jobbágy nemzetségek által is történt; sőt vannak bizonyságok, hogy a királyi halászság külön községeket alkotott.
Úgy látszik, hogy az ősi szervezetek, a halászás neméhez alkalmazottan, a mohácsi vészig uralkodtak és fejlődtek, míg a mohácsi vészen inneni kor mindinkább átvette és fejlesztette a czéhrendszert, a mely beszármazott intézmény, mint a többi foglalkozási ágakban is, a halászat fejlődésének korlátokat szabott, azt sok tekintetben ki is vetkőztette ősi jellegéből a nélkül azonban, hogy a teljesen népies, orvul is könnyen mívelhető és az ősiség tekintetében igen becses halászási eljárásokat, velök szerszámukat kiírthatta volna. A teljes elhanyatlás a XIX. századnak utolsó három évtizedére esik, a mikor a folyamszabályozás, az állóvizek lecsapolása vesztét hozta a népies résznek is. És végre a halászati törvény egy valóban arasznyi időben teljesen kiírtotta Ős-Tihanynak a maga nemében egyedül álló halászatát, melynek utolsó rudas «czibékje» már csak mint unicum volt látható az ezredéves ünnepen.
