AZ ŐSFOGLALKOZÁSOK BEVEZETÉSE.
AZ ŐSFOGLALKOZÁSOK BEVEZETÉSE.
Irta: Herman Ottó
Irta: Herman Ottó
E helyen történik először, hogy népies tárgyak, a melyeket a most dívó tudományos beosztás a néprajz körébe utasítana, egy nemzet kiállításának történelmi részében foglalnak helyet; a bevezetés megokolása ezért szükséges és kötelesség is.
A művelődés egész lénye – ha a művelődést a szó nemes és mély értelmében veszszük – magával hozta azt, hogy a történelem, a «magistra vitae», maga is természetes szakokra oszlott; a szerint, a mint maga az emberi lét is a természettől való függő voltában és fejlődési menetében, megállapítható határok között szakaszosan mozog.
Az a kor, a melyben a történelem kizárólagosan a hatalom szolgálatában állott, legfőbb irányítója pedig a genealogikus egymásután és a birtoklás, ezeknek fejlődése volt, szakaszait és korszakait jobbadán az erőszak dúlásai, az azokból áradó külső fény és homály szerint alakult. Ez a kor letűnt és a mostkori történetírásnak – akarva nem akarva – föl kell karolnia, meg kell világítania az emberiség összes érdekeit, nyilvánulásait, azoknak fejlődési menetét, reákutatva az okokra, azoknak okozataira, így közelítve meg azt a törvényszerűséget, a melynek az igazi történelem minden téren kifejezőjévé kell hogy váljék.
A feladat és annak föltétele egy és ugyanaz marad, vegyük bár az egészet vagy valamely részt, más szavakkal: az emberiséget vagy valamely népfaj, illetőleg nemzet történetét.
Így tekintve a történelem hivatását, azonnal szemben állunk a feladatoknak szinte beláthatatlan sokaságával történelmi szakok nemcsak tükröződnek, hanem ki is domborodnak.
Követnünk kell a fejleményeket menetök szerint a kiindulási pontokig, az alapokig; vizsgálódásunknak okfejtőnek kell lennie, természetesen csak addig, a meddig szilárd alapokon állunk. Az eljárás egy és ugyanaz, akár a szellemi, akár az anyagi evolutio fejlődési menetét, kapcsolatát, hatásait vizsgáljuk.
A történelem, mely az emberrel, társadalmával, ennek alakulataival, minden meghatározható viszonyával foglalkozik, teljes biztossággal két nagy félre osztható. Az egyik fél a történet előtti rész, melynek csupán tárgyai maradtak ránk, a másik a szóbeli hagyományos vagy írott kútfőkre is támasztható korszak. Az előbbinek az a nehézsége, hogy tárgyai némák, nagy részük különféleképen magyarázható, a mi ingadozóvá, sokszorosan önkényessé teszi a megfejtéseket; az utóbbinak az a nehézsége, hogy a minden emberihez tapadó gyarlóság már önmagában is, különösképen pedig az érdekek szövődésével ront a megbízhatóságon, úgyannyira, hogy sokszor a legélesebb elme tárgyilagos birálata sem hámozhatja ki a tiszta képet, a valót.
A két nagy félnek, t. i. a történet előtti – praehistoricus – és az írott történeti – historicus – korszaknak azonban megvan a maga szerves összefüggése, t. i. az, hogy az egyik a másikból folyt, helyesebben kifejezve, az egyik a másikat követte.
A két nagy félnek egymáshoz való viszonyát és egymásra való hatását – különösen e szakasz czímére való tekintettel – nagy szabatossággal WIRCHOW fejezte ki, abban az előszóban, a melyet LUBROCK híres ősrégészeti könyvének német kiadásához írt. E szerint a történet előtti korszak embertől eredő tárgyi maradványait csak a most folyó emberi élet mozzanatainak és műveleteinek megfigyelése segítségével fogjuk megérthetni; azokat a néma tárgyakat tehát csak ezen az úton fogjuk megmagyarázhatni, illetőleg megszólaltatni.
Ez a szempont vezetett a nemzet ezredéves életfordulóján a magyar «ősfoglalkozások» felkarolására; a felfogás a história két nagy fele szempontjából pedig legrövidebben így határozható meg.
Az egyénben éppen úgy, mint az általa megalkotott társadalomban, különösen akkor, a mikor nagyban és egészben még nem szakadt el a temészetesnek vehető állapottól, de később is a kultura kezdetlegesebb fokozatától, igen erős conservativ hajlam él, mely a megszokotthoz való szívós ragaszkodásban van kifejezve. Ez a conservativismus megvan az egyén és időszerinti társadalom összes viszonylataiban, tehát az egyéni és a családi életen át a társadalom egész sorozatain végig, így azokban a műveletekben is, a melyektől az egyén és a társadalom fenmaradása lényegesen függ; megvan ennélfogva és szükségképen azokban a foglalkozási ágakban is, a melyek már eredettől fogva, vagy legalább igen korán, mondjuk abban az ősiségben, a melynek írott története nincsen, az anyagi lét biztosításához kiváló módon hozzájárultak, sőt annak lényeges feltételeit alkották. Ezeket az utóbbiakat nevezem én ősfoglalkozásnak. Ezen a ponton mindenekelőtt a história két nagy felének áthidalását kell eszközölnöm.
Az áthidalás a tárgyi részben ím ez: az érintett természetes conservativismus erejénél fogva biztosan föltehető, hogy oly társadalmakban, a melyekből korunkban a primitivebb elemek még nem vesztek ki, vagy nem olvadtak be a magasabb műveltség rétegeibe, az ősfoglalkozások számába vehető, a létre kiválóan kiható műveletekben számos szerszám, fogás, szokáson alapuló eljárás maradt fenn, mely a történet előtti korból átszármazva, megőrizte a valódi ősi jelleget és így – WIRCHOW meghatározása szerint is – teljesen alkalmas arra, hogy a most folyó élet alapján felismerhetővé, meghatározóvá tegye, egyszóval: megszólaltassa rég letűnt, ú. n. történet előtti korok reánk maradt tárgyi maradványait; terjeszszen világosságot ott is, a hová más úton ma már egyetlen sugár sem juthatna el.
Megvan ezentúl annak a lehetősége is, hogy a mostkor alapján legalább reákövetkeztethetünk oly ősi tárgyi elemekre is, a melyek oly anyagból valók, a mely a korszakok rendjén okvetlenül elpusztult, reánk nem maradhatott; de a nemzedékről nemzedékre való átvétel, úgyszólván öröklés rendén folyton, szakadatlanul felújítva, átjuthatott a mostkorra, sőt napjainkig is. Alkalmazottan kifejezve: a tulajdonképeni ősfoglalkozásokból, tehát a történet előtti korszakból reánk maradhattak a kőszerszámok, mind az, a mi csont és különösen a bomlasztó rozsdának ellentálló fém; de elpusztult legfontosabb részeiben mind az, a mi fa, rost vagy bőr volt; – azonban ezt ismét a már érintett conservativismus az átvétel és átöröklés rendén mégis áthozhatta napjainkig is. Ez annak az értelme, a mit a két nagy fél vagy történelmi korszak áthidalása alatt értettem.
Már ezekből is világosan kitünik az ősfoglalkozásoknak, mint a história elemeinek jogosultsága, azok tanulmányozásának megokoltsága; sőt nagy fontossága is. Kitűnik továbbá az is, hogy az őskor szempontjából a szokásos hármas felosztás, mint kő-, bronz- és vaskorszak ma már nem is elégséges; nemcsak azért, mert a vörösréznek a kő- és bronz-kor közé való beiktatása, jogosultság tekintetében folyton erősbödik, így a hármas beosztást mindinkább megbontja, hanem különösen azért, mert éppen az ősfoglalkozásoknak részemről körülírott, el nem vitatható természete határozottan ráutal, hogy az ősember hamarább ismerhette föl a könnyebben idomítható fának, vessző, háncs, rost formában való alakítható tulajdonságait, különösen a legősibb, életfentartó, fogáson alapuló foglalkozásaiban, illetőleg míveleteiben, mint ismerhette fel a legkezdetlegesebb – palaeolith – kőszerszámnak pattintással, tehát a kőnek kitapasztalt tulajdonságaihoz mért és hosszas tapasztalásból folyó, kiszámított ütésekkel való alakítását, előre meghatározott alakba való formálását.
Mindent egybefoglalva, itt is előttünk terem elsőbben is az az igazság, hogy a mindennek véget vető kataklizmák ki vannak zárva és a folytonosság az átmenetekben nyilatkozik meg; és hogy az ember – alkalmazottan szólva – szerszámban, fogásban azt, a mit tapasztalás útján czélszerűnek talált és megszokott, csak nehezen, csak a művelődés intenziv behatása alatt és ekkor is nagyon lassan változtatja meg, vagy hagyja el teljesen.
Egyfelől – a tárgyaikat véve – az ősfoglalkozásokat a mostkori élethez viszonyítva, ugyanaz a jelenség ismétlődik, a melyet az őslénytanban tapasztalunk, a hol a meghatározható rétegekhez kötött lények maradványa mégis átmeneteket tüntetnek fel; másfelől szakasztottan arra a viszonyra is akadunk, a mely e szellem nyilvánulásaiban oly szembeszökő, a midőn a fejlődés folytonosságát el a legrégibb, homályos hagyományokig föl kell tennünk, sőt azt gyakran ki is mutathatjuk.
Hogy azonban itt a teljes egyféleség ki van zárva, az éppen oly bizonyos, mint természetes. A nélkül, hogy kozmikus okok alakító befolyásának tárgyalására vagy feltevésére térnék, minek nem is itt a helye, nagy általánosságban azt az elfogadott tételt állítom ide, hogy az ember minden viszonyában a természetnek van alávetve; de hogy a természet ráhatása csak az alaptörvényekben mindenütt egy és ugyanaz, egyébképen azonban azok szerint a viszonyok szerint módosul és változik, a melyek között az ember él és fejlődik; minthogy pedig e viszonyok a Föld felületén különbözők, más-másképen nyilatkozik meg a hatások összességének eredménye is. Ez a viszony az, a mely a megkülönböztetéseket lehetővé teszi, vonatkozzék ez bár egyénre vagy az általa alkotott társadalmi egységekre s így a cselekvésre is. Ebben rejlik az az erő, mely typusokat alkot, vagyis jellemző és állandó ismertető jelek oly összegzéseit, a melyek fogalommá válnak, a felfogást szabatosítják s mindezek rendén a művelődésbe befolynak.
Azonban az, a mit cselekvés alatt értek, nemcsak az ősfoglalkozások terén végzett munkára értendő, hanem értendő arra a mozgalomra is, a mely a népegységeket a korszakok során és sokszor igen nagy helyi, így természeti viszony változtatására is bírta vagy kényszerítette. Itt legott s úgyszólván szemünk előtt terem a különböző népegységek találkozása, érintkezése, sokszorosan egymásba való beolvadása és az ú. n. felszívódás menete, a mely azonban sohasem zárja ki azt, hogy a beolvadt vagy felszívott elemnek minden meghatározható nyoma elenyészszék. És éppen úgy, mint nem tűnik el végkép az anthropologiai jegy minden nyoma, mint nem enyészik el a nyelv az utolsó betűig, éppen úgy nem enyészik el az ősfoglalkozások terén sem az utolsó tárgyi nyom.
Itt azután óriási szemhatár nyílik meg előttünk, melynek belátható térségén eligazodni a tudományos kutatásnak dicső, de egyszersmind szerfölött nehéz feladata is, melynek legelső és leglényegesebb föltétele a lehető legélesebb megkülönböztetés és az ezen a réven felismert rokonságok csoportosítása, illetőleg az eltérések kizárása.
Az első és lényeges megkülönböztetés az ősfoglalkozásokra nézve az, hogy nem olvaszthatók be abba, a mit a szó bevett értelme szerint néprajznak – ethnographiának – veszünk; tüzetes, külön elbánást követelnek. Úgy vagyunk ezzel, mint egy város általános méltatásával: – ethnographia – a mely mellett vagy a melyen kívül a legfőbb, jellemző és a város életére kiváló fontossággal bíró foglalkozási köreit vagy rétegeit, így iparágait is részletesen és külön kell tárgyalnunk, hogy azokat jelentőségük, megkülönböztető sajátságaik szerint kellőleg kidomboríthassuk: – ősfoglalkozások.
Ez az eszmemenet volt döntő arra nézve, hogy a magyar nemzet államiságának ezredévi ünnepén az ősfoglalkozásoknak némileg már meghatározott része, a kiállítás történelmi főcsoportjának keretébe fölvétessék és így a hagyomány és az írott történet sokszorosan ingadozó, a nyelvészeti kutatás meg többszörösen vajúdó elemei mellé a tárgyi rész beállíttassék a magyar nemzet származását, mozgalmait felvilágosítani hivatott, vagy törekvő tudományos működés szolgálatába, rámutatva különösen arra is, hogy sok – more conseuto – kevés figyelemben részesített népies foglalkozás, mint különösen a halászat és pásztorkodás és részben a népies vadászat is csak némileg tüzetesebb vizsgálatot és gyűjtést rendkívüli módon meghálálhatja.
Hogy pedig a három foglalkozási ág az ősiek közé tartozik, hogy tehát jelentősége a nemzetre nézve, különösen őstörténeti viszonylataiban nagy, azt már a köztörténet írott és feldolgozott kútforrásai is bizonyítják. Hogy ez ideig is nemcsak nálunk, hanem a legműveltebb népeknél is el volt hanyagolva, azt az eddig előadottakon kívül, a történetírás sokszorosan egyoldalú irányában lehet feltalálni. Ezeken alapult az ősfoglalkozásoknak a történelmi csoport keretébe való fölvételét illető indítványozás megokolása:
A történelmi irodalom még ma is leginkább a hatalomhoz, ennek fényéhez köti korszakait és alig-alig vet ügyet arra a zajtalan – sokszor verítékkel és a bánat könyeivel áztatott – munkára, a melyből a hatalom korszakokon át merítette minden fényét és csillogását, a mely munkát a nemzet névtelen százezrei, majd milliói végezték, megadva a hatalomnak a szilárd talajt és minden eszközt. Ez az alkotó, fentartó munka, kezdetleges állapotában, tapasztalati úton kiteremtett eszközeinek rendén – mint már rámutattam – átkalauzol és némi világosságot vet a történet előtti korszakra; az ország természeti sajátosságainál fogva, jellemezheti magát a magyarság zömét, nemcsak mint államalkotó és hatalmi egységét, hanem mint ethnikai egyéniségét is. Mindezek arra késztettek, hogy az ezredéves kiállítás történelmi főcsoportjának, remek épületeinek és azok csillogó tartalmának úgyszólván árnyékában, bemutassam az enyészőfélben levő ősfoglalkozásokat, a melyeknek szerző, alkotó és fentartó munkája hatalmasan járult ahhoz, hogy a Magyar Nemzet az évezredet, mint olyan, megérhette.
