A TÓT ELEMEK.
A TÓT ELEMEK.
A tót pásztorok elemei itt nem azért foglalnak helyet, hogy Magyarország tótsága tekintetéből, mint történelmi anyag szerepeljenek, hanem azért, hogy láthatóvá váljék azoknak a magyaroktól való merőben elütő volta.
A tót pásztorság alatt a magyar felföld hegyvidékének összes elemeit értjük, noha bizonyos megkülönböztetések erős alapokon is tehetők, melyek azonban más tárgyalást követelnek. Tartoznak tehát ide a genuinus tótok Liptóból és Zólyomból és a Szepesség ruthén elemei, mint legfontosabbak; úgy Árva elemei is, a melyek «gorál» jellegűek.
Ezeknek az elemeknek nevezetesen juhásza mindég «walach» néven szerepel, fegyvere a «walaška» és a szerfölött jó aczélból készűlt hegyes «končjar» (hegyes kés, lásd a magyar elemek között) az elnevezés eredete nyilván a «βλαχος» s erre van szabva a magyar felföld némely helységnek tót elnevezése is, mint «Walaszka», «Wlachow» stb.
Ez a tótság – és annak különösen pásztora – kapott a föld fémtermő gazdagságán és különösen a régi «aurichalcum», köznéven sárgaréz, ragadta meg egész lelkületét. A múlt század első felében és derekáig is terjedve, a felföld havasi és havasaljai pásztorsága különösen ornamentikai tekintetben valóságos sárgarézkorban élt; meg volt rakva kalapja, farszíja, roppant széles tüszője, bőrtarisznyája, annak szíjja fémcsipkézettel, boglárfélékkel, pitykével stb. A balaska nyele rézlemezes és egyéb diszítésű, a hegyes kés nyele vagy művészi ólmozású, vagy különböző színű szarvdarabokból összerakva, sárgaréz, ritkán vörösréz betétekkel ékeskedett. A sodronyos diszítés, a láncz-fonásos- és csavart-sodronyékesség a tót pásztornak kiváló tulajdonsága.
Legnevezetesebb ékszere a pásztornak az inget a mellrészen egybekapcsoló, sokszor tenyérnyi fibula, a «spinka», szószerint «kapcsoló» volt, melynek egész alakzata, de különösen diszítésének concentricus elemei és ezeknek alkalmazása teljesen bronzkori volt – részben ma is az (524. ábra).
524. ábra. Ingkapcsolók – spinka – tulajdonképen fibulák; egy pakfong pipaszurkálóval. Zólyommegye.
Ilyenek voltak különösen a csattok régibb formái is. A fejlett, mostkori fibula – 524. ábra – már «pakfong» néha egyházi symbolummal; de lánczon függő – pipaszurkálóval is.
A fibulák és a csattok valóságos ékszer jellegét már szinte határtalan sokoldalúságát és értékét az ethnos tekintetéből az növeli, hogy kidolgozásuk a nyersből a véglegesbe sokszor pásztormunka volt s a parasztrézművesség ehhez alkalmazkodott. De sőt a pásztorság értette a vörösréznek ötvénynyel való forrasztását is, a melyet a tót pásztorművészet legmagasabb fokán álló sodronyos fibulákon gyakorolt.
Kiválóan sokalakúak voltak – és ma is azok – a széles tüsző – «opaszok» – csattjai, részben szarvasan kivágva, részben áttörve, részben csillagos-lánczos és egyéb verettel; a legrégibbek a bronzkor concentricus köreivel vannak ékesítve (525. ábra).
)
A fém mellett, a faszerszám és edény szerepel, mint tárgya a tót és ruthén pásztor diszítésének és itt igen nevezetes architectonicus elemek mellett, úgyszólván a szobrászatig halad és emelkedik; megtartja azonban az archaikus, sőt sokszor a praehistoricus zamatot is.
Az architectonikus elemekben, a berakott fenekű, egyébként egy darabból faragott merítőedények fülén – Z’čerpaka ucho – a zólyomi, Gyetva vidéki, délszláv eredetű tótság sokszor remekel, leginkább a románstylű síma és csavart oszlopderekakon és fejeken és a csúcskötésben. A füleken, de kivált a nagy merítőkanalak– 526. ábra – Warecha – merényi formájának nyelein oly áttört jellegű diszítések találhatók, a melyek a conturokon rendszeresen meg vannak törve és bizonyos keleti szláv-orosz-elemekkel látszanak rokonoknak.
526. ábra. Juhász-merítők, – Warecha- és sajtformák, – szívek. Szepességi ruthén formák.
Az alakosokban az ú. n. «Merényi» edényekben éri el a pásztorszobrászat tetőpontját. Az alsóbbrendű alakos diszítésnél az emberi alakon rajta van a ruha – így gyetvai és zólyomi črpákon a férfi gatyás, az asszony szoknyás – másokon ott a tüsző, a kalap pedig – különösen a gyetvai, nagyban mindig visszaadja a dívónak formáját (LXXXVIII. tábla).
Nem úgy a «Merényi». Ez az emberi alakot meztelenűl adja, miről a jobbakon a kifaragott csecsbimbón kívül, a legjobbakon a tag tanuskodik. A ruthén észjárás kedves naivitását az jellemzi leginkább, hogy a lóháton ülő ember különben meztelen lábán csizmasarok van, mely a földön álló lábon nincsen meg, a miből következik, hogy a csizmasarok nem «attributum vestimenti», hanem a bocskoros ruthénnél «attributum artis equitandi», mely eltűnik, mihelyt az ember lába talpával a földet éri. Nyilvánvaló, hogy ezt a kedvesen naiv kifejezési módot a huszárságnak a népnél való roppant tekintélye szülte, mert a vitéz huszár csak lóháton képzelhető és csizmája magas sarkú. A kalap ezeknél az alakoknál a dívó ruthén igen nagy és magasra, meredeken feltűrt alakkal ellentétben fedélszerű, kis karimájú s éppen ezért a praehistoricus ábrázatos urnák kalap-fedeléhez hasonló. A praehistoricus jelleg azonban leginkább a kerekre fenkunkorodott farkú kutyánál érezhető, mely felfogásban teljesen egyezik a pilini lelet kis alakocskái között található kutyáéval, melyet a Magyar Nemzeti Múzeum őriz. Ilyen jellegű a medve és a ló is.
A magyar és a tót sorozatra vetett egyetlen pillantás is elegendő arra, hiogy a kettő közötti lényeges különbséget feltüntesse. Mind a két sorozatnak bizonyítéka pedig mindenesetre az, hogy az ősfoglalkozások már tárgyi részében is nagy tanuságok rejlenek, a melyek mindenesetre történeti megoldásokhoz vezethetnek; egy föltétel alatt azonban, mely az, hogy a gyűjtésnek a tanulmányozással szerves kapcsolatban kell állania; kapcsolódnia kell a nyelvi és folklorisztikus elemnek is és a gyűjtésnek és feldolgozásnak minden részben rendszeresnek kell lennie. Az eddigi eljárás fogyatékossága éppen abban állott, hogy egyes, feltűnőbb tárgyak inkább mint kuriozumok kerültek kézbe és szóba, holott tiszta és világos, hogy az ősfoglalkozásoknak tagadhatatlanul ősi voltuknál fogva rendkívüli felvilágosító ereje van az adott népek történelmére nézve, mihelyt a részletes, rendszeres kutatásból a kiindulás, fejlődés és rokonság elemeit meghatározzuk.
Lehetséges, hogy ennek a részletező fejtegetésnek talán a bevett felfogás szerint nem egészen illő helye ez az összefoglaló történelmi díszmű, de mentheti szerzőjét az, hogy megszokott keretbe új elemet kellett beleilleszteni, melynek középkori szakában számos történeti okiratos eleme van, a melynek azontúl, mint talán be is bizonyítottam, nagy befolyása és jelentősége volt annak az anyagi alapnak megteremtésében, fejlesztésében és fentartásában, a mely nélkül az ember és az általa alkotott társadalom a szó bevett értelme szerinti történelmet nem is teremthet.
