IV. FEJEZET. A felkelés terjedése és diadalai.
IV. FEJEZET.
A felkelés terjedése és diadalai.
A felkelés terjedése és diadalai.
Rákóczi a magyar határon. A kurucz haderő első szervezése. Rákóczi bejövetelének hatása a népre. A munkácsi vereség. Bercsényi csapatainak bevonulása. A kurucz tábor átkelése a Tiszán. A német haderő. A kurucz sereg alkotó részei. A mozgalom terjedése az országban. A nemesség magatartása. Rákóczi első sikerei. Károlyi hazatérése Bécsből. A nagykárolyi vár a kuruczok kezén. Szatmár- és Mármarosmegyék csatlakozása a fölkeléshez. Ungvár, Szatmár, Szolnok megvétele, Selmeczbánya meghódolása. A kuruczok a Dunán innen. Az erdélyi felkelés. Károlyi Sándor csatlakozása Rákóczihoz. A ráczság fellázítása a magyarok ellen. Lipót uralkodásának utolsó éveiben. Savoyai Eugen itélete az udvar szelleméről. Eugen a haditanács élén. A bajor-franczia hadak Tirolban. A látszólagos engedékenység politikája. Lipót olctóber 18-iki kiáltványa. Schlick tábornok vereségei. Bercsényi Nagy-Szombat alatt. Lőcse elfoglalása. Lipót adóengedményei. Eugen herczeg itélete a helyzetről. Magyarország Rákóczi táborában. A nagyszombati deákok. A nemzeti érzés kitörése. Magyar viselet. II. Rákóczi Ferencz szabadságharczának nemzeti jelentősége.
Még lengyel földön, Drohobiczban vette Rákóczi június 12-ikén a dolhai vereség hirét. Gondolkodóba esett, folytassa-e útját vagy legalább Bercsényit várja be. De a visszavonulás szégyen lett volna, mihelyt egyszer megigérte, hogy a felkelőkhöz csatlakozik. Isten nevében előre ment tehát s noha lengyel földön is nehézségekkel kellett küzdenie, június 14-ikén a magyar határra ért. Ott valami ezer ember várta s leirhatatlan lelkesedéssel üdvözölte. Ott fogadták a mozgalom eddigi vezérei, Esze Tamás, a tarpai jobbágy, Kiss Albert, a régi kurucz és utóbb hires zsivány, Móricz István, egykor munkácsi katona, Horváth, ki a németeknél őrmester volt. Noha fontosabb katonai tisztségre nem igen voltak alkalmasak, a nép szertelenűl ragaszkodott hozzájuk s másnak, különösen nemes embernek, nem akart engedelmeskedni, mert, mint Rákóczi mondja, a tömeg és a nemesség közt természetes gyűlölség forgott fenn. A tábor bottal, kaszával, vasvillával, karddal fölfegyverkezett szegénységből állt. Száma egyre szaporodott s valósággal özönlött a nép Rákóczihoz, mint szabadítójához; sirtak, térdre borultak előtte s hálálkodtak neki, hogy bejött megmentésükre. A fejedelem első sorban fegyelmezni, rendezni próbálta a tömeget, a mi nagyon nehezen ment, mert olyan ember sem igen akadt, a ki akár a tizedesi tisztet betölthette volna. Mindazáltal néhány nap alatt valami 3000 ember, közte 300 lovas nyert, habár fölötte kezdetleges, katonai szervezetet, mire a fejedelem június 16-ikán a vereczkei szoroson magyar földre nyomúlt. A hir, hogy a Beszkid hegységben áll, villámgyorsan terjedt el szerteszét. Azt beszélték, hogy „a portiót az országból kiűzni s a sót felszabadítani” jön, a mi mindenütt megnyerte neki a sziveket. Sok felől érkeztek táborába a követek, kik esdve kérték, szálljon le a sikságra, keljen át a Tiszán, hogy a nép ott is hozzá csatlakozhassék. Csakhogy ez nehéz feladat volt. De a fejedelem nem riadt vissza tőle. Munkácsnak nyomult s június 24-ikén megszállta a várost, honnan egyes csapatai a Tiszáig száguldoztak, mig a többiek a munkácsi német őrséggel csetepatéztak. De június 24-ikén hajnalban vasas németek érkeztek a vár segítségére s bekerítették a várost, melyből Rákóczi csak nagy nehezen vágta ki magát.
Ismét a hegységbe kellett huzódnia, hogy ott Bercsényit bevárja, ki július első napjaiban (3–4-ikén) csatlakozott hozzá, „nem üres kézzel”, hanem 800 lengyel, oláh, kozák és tatár harczossal. Ez lett az elite-csapat, mert kellően föl volt szerelve s katonailag is eléggé szervezve. Az egyesült sereg ujra megpróbálta, hogy a Tiszán átvergődjék s ott a magyarság tömegeivel érintkezésbe juthasson. Július 7-ikén kezdte meg a mintegy 2800 főből álló had az előnyomúlást s július 14-ikén Tisza-Becsnél kierőszakolta az átkelést. Ezzel Rákóczi előtt megnyilt a tulajdonképeni Magyarország, a Tisza vidéke gazdagabb segélyforrásaival, lelkes, harczedzett magyarságával, mely ép oly hőn várta, mint a határszéli szegénység.
Magyarországon 1703 nyarán valami 5000 német gyalog és lovas, Erdélyben 5446 gyalog és 2984 lovas, a várakban és városokban szétszórva pedig 37 század őrség állt.* Ez a német had biztosan számíthatott a ráczok és horvátok, sőt a legtöbb vármegye támogatására, melyek még szeptember végén 2000 főnyi igen jól felszerelt lovast és gyalogost küldöttek a németek szeredi táborába. A haderő elég lett volna tehát a fölkelés vérbe fojtására, ha Bécsben komolyan veszik a magyar mozgalmat. De hónapokon át csak zsiványbandák, gyámoltalan parasztok fészkelődésének tartották, sőt zokon vették Nigrelli kassai főkapitánytól, ki folyton segélyt kért, hogy olyan hűhót csap semmiért. A dolhai és munkácsi győzelmek után meg épen nevetve mondották, hogy ezzel a fölkelés majd csak beéri. Rákóczi előnyomúlásának hirére a ministerek dühöngtek, vérrel-vassal fenyegetőztek ugyan, de nem használták fel seregüket azon időben, mikor a kurucz had számra még jóval csekélyebb volt s többnyire fegyvertelen, rongyos népből állt s mikor 3-4000 jó katona kellő vezetés alatt országszerte helyreállíthatta volna a nyugalmat.* Általában parasztfölkelésnek tartották, mely kevésbbé az állam, mint inkább a földesurak ellen irányul s titkos kárörömmel nézték a nemesség veszedelmét. Valóbán főleg az sürgette az erélyes eszközöket, a mozgalom gyors elfojtását, mely Rákóczi vezetése alatt is jó ideig a jobbágyság s a birtoktalan nemesség lázadásának látszott. A nemesség a várakba menekült, a kuruczok meg elhajtották barmait és gulyáit, kifosztották, fölperzselték lakóházait. Ekképen hónapokon át socialistikus mozgalom maradt a fölkelés, melyhez még a hajdú városok sem csatlakoztak, mig a labancz urak csodálkoztak, hogy a nagybirtokos Rákóczi és Bercsényi ilyen elemekkel fogtak kezet. „Jobb volna Miklósnak (Bercsényi) – irta még novemberben, mikor a mozgalom már országos volt, gróf Forgách Simon császári ezredes – Mária Magdolnaként a kereszthez mászni; még most ideje volna, mert bizony azzal a kóborló, rendetlen haddal sem végez; nincsen köztük, semmi rend, sem fegyver, sem pénz, sem disciplina.”* Ez megfelelt ugyan az igazságnak, a mennyiben a töméntelen ember, a ki Rákóczi zászlai alá özönlött, nem volt katona s tábora nem volt hadsereg. Kanászok, gulyások, borbélyok, szabók s más ilyenek voltak a csapatok önválasztotta vezérei. Csakhogy nagy eszményekért küzdöttek; melyek hősökké avatták őket s a kanászok, borbélyok, parasztok csakhamar magát Forgáchot is kegyetlenűl elverték.
A Feldzüge VIII. kötete hivatalos források nyomán összeállítja azon városokat és várakat, melyekben német őrség volt. Ezek Buda, Eperjes, Makovicza, Kanizsa, Eszék, Várad, Lipótvár, Tokaj, Munkács, Kassa, Szendrő, Lőcse, Pozsony, Érsek-Ujvár, Trencsén, Árva, Likava, Komárom és Győr. Ez a kimutatás azonban ép oly hiányos, mint a különben igen értékes munka sok más közlése. Esztergom, Szatmár, Ungvár, Kálló, Murány, Szeged, Arad s sok más hiányzik belőle.
Zweig János selmeczi bányamester naplójának kivonata: Tud. Gyüjt. 1835.
Thaly: Századok, 1872. 511.
A mint Rákóczi a Tiszán átkelt, a mozgalom országos jelleget öltött s „az egész föld, majd Budáig” mozgásba jutott. A vezérek biztatásai még inkább fokozták a nép reményeit. „Üres kézzel és nagy fundamentum nélkül felbolondítani az országot nem kivánjuk, – irta Bercsényi július 8-ikán. – Pénzünk, hadunk, királyokkal kötésünk, minden készületeink megvannak.”*
Thaly: Századok, 1873. 20–21.
II. Rákóczi Ferencz.
Mányoki Ádám eredeti festménye Albert szász király taschenburgi kastélyában
A birtokos nemesség azonban e biztatásokra sem hallgatott. Egyesek Ungból és Beregből, de csak kis-birtokosok szállingóztak ugyan a táborba, ellenben Szabolcsmegye nemessége a kis-várdai várba húzódott s még a hajdúk sem akartak fegyvert fogni, mig Kálló vár német kézben van. A legközelebbi feladat e vár megvétele volt tehát. Rákóczi ostromolni kezdte s csakhamar elfoglalta. A várkapitány, Eckstein János vagy 40 némettel Rákóczi szolgálatába lépett, ki itt szerzé első ágyúit, négy darabot, néhány mázsa lőporral. „Ebből állott tüzérségem” – mondá később. Csakhamar bevonúlt Debreczenbe, mely lelkesen üdvözölte s fejlett iparával a sokféle katonai szükséglet kielégítését lényegesen megkönyítette. Innen Rákóczi érintkezésbe lépett Bihar vármegye felkelőivel. E vármegyében számos egykori Thökölyféle tiszt és katona élt s az egész nép sokat szenvedett a váradi őrségtől, valamint a diószegi uradalom idegen tiszteitől. Rákóczi közeledtének első hirére kitört tehát a felkelés. Bóné András valami 4000 lovast és 3000 gyalogost gyűjtött, kikkel július 19-ikén hajnalban rá tört a diószegi kastélyra s a benne levő németeket egy szálig levágta. Csakhamar azonban seregének egy részét a váradi németek és ráczok megverték. Váradon, Olaszi külvárosban, mely akkor külön község volt, nagyszámú ráczság települt le, mely bosszújával fenyegette és sújtotta is a mozgalomhoz csatlakozó magyar községeket. Messze föld biztossága kivánta tehát, hogy a kuruczok ezt a veszedelmes fészket megsemmisítsék. Rákóczi legjobb katonáival Olaszi ellen küldte Bercsényit, ki augusztus 6-ikán hajnalban rajta ütött a városon, az egész rácz lakosságot, valami 7000 embert lekaszabolta s roppant zsákmánynyal tért meg. A kuruczok Somlyót is megvették, mire Erdély szélein szintén föllángolt a fölkelés.
E gyors sikereit a mozgalom a többek közt annak köszönte, hogy a felvidéken nem volt senki, a ki az ellenállást szervezze. A német parancsnokok fejüket vesztették, a vármegyék keze megbénult, mert Károlyi Sándor még mindig Bécsben volt, hol nagyon előzékenyen bántak vele. Lipót király a hadi tanács útján köszönetét fejezte ki* neki a hasznos szolgálatért, melyet a dolhai győzelemmel tett. Az udvar jutalmazni is akarta e szolgálatot, és ama folyamodványára, melyben Majtényt és némely csengeri birtokrészeket kérte, maga a király azt irta: placet, mert Károlyi nem csupán ennyit, hanem még több kegyelmet érdemel.* Ellenben a közérdekben tett javaslataira nézve húzták-halasztották a döntést s igy Károlyit épen akkor, midőn erélyére és belátására otthon a legsürgetőbb szükség volt, Bécsben tartóztatták. Ott hallotta, hogy a kuruczok feldúlták károlyi jószágát. „A felkelők igy állanak bosszút a dolhai vereségért, de isten levivén – irta augusztus 1-jén – visszamérem a károlyi kölcsönt.”* Bécsből, a hol az udvarnak „érdemem felett való gratiáját tapasztaltam és vettem,” csakugyan azzal az eltökéléssel indult haza, hogy minden áron „Törökországon vagy Lengyelországon által Moldvára s Erdélyre kerülve is, de haza megyek”. Kassára igyekezett, hogy ott katonaságot kapjon, melylyel kiverheti Szatmármegyéből a felkelőket. Csakhogy időközben károlyi vára és ott lakó felesége a kuruczok kezébe került. Ezt augusztus 25-ikén, útközben tudta meg s annál inkább sietett Kassára, hogy az ottani németeket erélyes cselekvésre ösztönözze. Kassán azonban nem azt találta, a mit várt. A beteges főkapitány, Nigrelli gróf a város védelmére szorítkozott, másrészt meg Rákóczi egyre nagyobb hódításokat tett. Báró Melith Pál, az első magyar főúr, a ki hozzá csatlakozott, ekkor már táborába vitte Szatmármegye nemességét is. Melléje állott Nagybánya a pénzverő házzal, Kapnik- és Felsőbánya. Ugyanezt tette Máramaros vármegye, melynek orosz és oláh lakossága már a tavaszszal sopánkodva hangoztatta, „csak isten hozná ki hamar Rákóczi urunkat”. A jobbágyság az öt koronaváros magyar lakóit csatlakozásra kényszerítette s mikor Huszt vára meghódolt, a nemesség, a vármegye is kurucz lett. Rákóczi hadai annyira megszaporodtak, hogy Szatmár, Munkács és Tokaj várait ostromzár alá vétethette. Három báró Sennyey, kik közűl István később kiváló szerepet vitt; Rákóczihoz állott, a Krajnák harczedzett népe fegyvert fogott s megvette Ungvár városát, mig a nemesség a várba zárkózott. A várakba menekült a zempléni nemesség is, de a megye többi területe a felkeléshez csatlakozott. Ugyanezt tette végre Szabolcs vármegye, mig Rákóczi a lakosság segélyével megvette Szatmár városát. Noha a vár a németeké maradt, ezek nem támaszkodva többé a városra, az ostromzárolt várban egyre sanyarúbb helyzetbe jutottak. Szeptember 21-ikén elesett Szolnok vára, s a mozgalom ellepte a Duna-Tisza közét s mélyen a dunáninneni vármegyékbe nyomult.
Gróf Károlyi cs. okltára, V. 17–19.
Id. m. IV. 600.
Thaly, Gróf Bercsényi család, III. 19.
Abauj, Sáros, Szepes szintén fölkeltek, habár az itteni városok és várak német kézben maradtak. Arra a hirre, hogy itthon kitört a fölkelés, a külföldön levő magyarok is megmozdultak. A császári sereg számára újonnan alakított magyar ezredek katonái vagy a francziákhoz álltak, vagy Német- és Csehországból ezer veszély közt haza vergődtek s Rákóczi zászlai alá siettek. A török birodalomban, Havasalföldén s másutt élő bujdosók apró csapatokban szállingóztak haza.
Selmeczen már július végén hire járt, hogy Rákóczi és Bercsényi hadai közelednek. A kamarai tisztek egy része megszökött, a másik rész báró Hellenbach János vezetése alatt védélemre készült. De a lutheránusok a fölkelőkkel rokonszenveztek, a többinek meg inába szállt a bátorsága. A mint szeptember 14-ikén Ocskay László* 40 huszárja megjelent, a város megadta magát.* Hellenbach Rákóczihoz csatlakozott s az egész háború folyamán egyik legbuzgóbb tisztviselője maradt.
Életrajzát nagy munkában megirta Thaly Kálmán.
Zweig János naplója: Tud. Gyüjt. 1835.
A kuruczok folytatták az előnyomulást. Pozsony vármegye kivételével az egész dunáninneni földet ellepték s a morva határig barangoltak. Erdélyben szintén terjedt a fölkelés s Rákóczi már az őszszel azon helyzetben volt, hogy 2000 magyart küldhetett az erdélyiek segítségére. Ekképen még mielőtt az 1703-iki esztendő véget ért, a mozgalom igazán országossá, nagy nemzeti küzdelemmé fejlődött. „A mely dolgot Kis Albert 70 talpassal kezdte áprilisban, májusban 700, júniusban 7000, deczemberben 70,000 számra nőtt”.*
Bethlen M. önéletrajza, II. 303.
Károlyi Sándor éles esze idejében észrevette a viszonyok e gyökeres változását. Mikor Kassán a németeket hasztalan biztatta a cselekvésre, családja meg a fölkelők kezében volt, titokban maga is érintkezésbe lépett a kuruczokkal. Végre, mivel „már öt hete, mióta mind várom (a hadműveletek megindítását), de semmi láttatját nem ismervén, bele fáradtam, a heverést elúntam” kiszökött Kassáról, még házi gazdájától, Klobusiczky Ferencztől is „parasztul, bucsuzatlanul” válva meg.* Október 9-ikén már Bercsényi tokaji táborában volt, hová csakhamar Rákóczi is megérkezett. Bercsényi ajánlatára a fejedelem Károlyit, kit addig nem ismert, tábornokká nevezte ki s a Duna-Tisza közére, Kecskemét vidékére küldötte, hogy a fölkelést szervezze s megvédje a magyar községeket a délvidéki ráczok rabló támadásaitól. Rákóczi és Bercsényi még lengyel földön elhatározták, hogy megnyerik a ráczokat s egy részüket zsoldjukba fogadják.* De az udvar megelőzte őket s magához fűzte a rácz papságot, mely a tömegeket korlátlan hatalommal vezette. Maga a nép szivesen csatlakozott volna Rákóczihoz, kinek seregében folyton szolgáltak rácz katonák. De a patriarcha az udvar zsoldjában állt, mely már 1703 november 22-ikén utasította, hogy alattomban, feltűnés nélkül szervezze a közfelkelést a magyarok ellen s e végből tegyen látogatást az összes szerb egyházmegyékben. Jutalmúl a szecsői uradalmat igérték neki.* Igy a ráczság az ország minden részében a magyarok ellen fordult s még a Dunán túl is, mely 1703-ban még nem fogott fegyvert, a legkegyetlenebb dúlás-fosztást követte el, úgy, hogy deczember 7-ikén a király maga volt kénytelen őket megdorgálni. Rákóczi mindazáltal ismételve kisérletet tett, hogy a ráczokat magához vonzza. Leveleivel és küldötteivel fordult a patriarchához s a ráczok kiváltságainak megerősítésén kivül külön jutalmúl 20,000 forintot s más kedvezményeket igért neki. De a patriarcha többet várt az udvartól s a ráczság az egész háború folyamán a magyarok ellen harczolt. Töméntelenszer megverettek ugyan, de a hol megjelentek, sivataggá tették a földet, raboltak és gyilkoltak irgalmatlanúl. Végre Rákóczi is irtó harczot indított ellenük; hadai a Dráván túl, a Maros táján s a déli megyékben kegyetlen visszatorlást gyakoroltak rajtuk s egy részüket valóban kiirtották. A hadjáratban elpusztult ráczok számát valami 120,000-re teszik.
Október 8-ikán kelt levele: Gróf. Károlyi cs. okltára, V. 33–35.
Bercsényi emlékirata a franczia királyhoz. Thaly, id. m. II. 505.
Szentkláray Jenő: Századok, 1883. 373.
Ez időben Lipót király már elaggott, összetöpörödött ember volt, ki leginkább lelki üdvösségével foglalkozott. Világi dolgok kevéssé érdekelték, mert meg volt győződve, hogy sikereit egyedül vallásosságának köszöni s a végszükségben az isten csodával is segítségére jövend. Végképen gyóntatói és Kollonics befolyása alá jutott tehát. Csak ezek közvetitésével lehetett hozzá férni s tábornokai, valamint a külföldi követek és fejedelmek, ha boldogulni akartak nála, először a gyóntatóhoz folyamodtak.
A franczia udvarban gúnyolva beszéltek a császárról, ki örökösen imádkozik s idejét papok, főleg tudatlan szerzetesek társaságában tölti. Lipót ellenben megütközve szokta emlegetni a Versaillesben divó léha erkölcsöket s valóságos undorral utasította el az eszmét, hogy József, az ifjú király az orleansi herczeg leányát, Bourgogne franczia királyi herczeg meg valamelyik főherczegnőt vegye feleségűl.
Ekképen a császári udvar, mint egy angol minister mondá, csak árnyéka lett hajdani nagy nevének. Az uralkodó tanácsosai vagy beteges vagy öreg emberek voltak, minden államférfiúi képesség nélkül. „A ministerekkel – ír Eugen herczeg – még beszélni akarni is olyas valami, mintha a falnak beszélnénk. Vagy idegen pénz kering ebben az udvarban, vagy a tunyaság és lustaság szörnyű nagy, talán mind a kettő.” József, az ifjú király hasonlóképen gondolkozott róluk s mindent elkövetett, hogy a spanyol örökösödési háború veszedelmes idejében új emberek vegyék át a kormány gyeplőjét. De a császár kicsinyes féltékenységgel őrködött jogkörén s a közügyekből kizárta fiát, ki csak nagy nehezen tudta kieszközölni, hogy legalább a hadügyek vezetését bizza alkalmas emberre, Eugen herczegre, ki 1703 július 8-ikán végre a hadi tanács elnöke lett.*
A ministertanács jegyzőkönyve: Tört. Tár, 1897. 404.
Ez az 1703 év volt Lipót király uralkodásának legválságosabb éve. Külső ellenségei és saját alattvalói egyaránt a legkomolyabban fenyegették s attól lehetett félnie, hogy Bécs alatt kezet fognak egymással. A bajor-franczia hadak Tirolba és Felső-Ausztriába nyomúltak, Rákóczi meg az osztrák határon állt s Magyarország a várak és a Dunán túl kivételével lelkesülten támogatta. De hónapok múltak el, mig a király és tanácsosai a nemzeti fölkelés komolyságának tudatára ébredtek s csupán ősszel, a bajorok höchstädti győzelme (szeptember 16.) után fordítottak több figyelmet a magyar ügyekre. A ministertanács október 5-ikén foglalkozott először velük, s hogy a még hű, föl nem lázadt vármegyéket a fölkeléshez való csatlakozástól visszatartsa, bizonyos adóengedményeket ajánlott részükre, de máskülönben a mozgalom fegyveres elfojtását sürgette. Javaslatait, melyeket a nádor, a kanczellár, Kollonics s számos német tanácsos részvételével a József király elnöklete alatt október 7-ikén tartott titkos értekezlet felülbirált, Lipót október 9-ikén hagyta jóvá. Ezekhez képest az 1703. évi négy milliomos adóból egyet elengedett, a katonai adóvégrehajtást megszüntette s a jövőre további könnyítéseket helyezett kilátásba. Másrészt bármi kedvezőtlen volt a helyzet a nyugati harcztéren, onnan gróf Schlick tábornokot néhány ezreddel Magyarországba rendelte, hogy a ráczok és horvátok, valamint a toborzandó magyar katonák és hű megyék nemessége segélyével helyreállítsa a nyugalmat.
)
József ifjabb király.
1687-iki koronázása alkalmával készült nürnbergi metszet után. A kép jobb sarkában: Nürnberg, zu finden bey Johan Christ(ian) Lochner Buchhändler. – Ernst Lajos gyűjteményének példányáról
Biztatással és fegyverrel, szép szóval és erőszakkal akarták tehát a tüzet eloltani. Csakhogy az apró engedmények sem komolyan tétettek. A császár a viszonyok kényszerűségének meghajlott, de azon eltökéléssel, hogy alkalom adtán visszaveszi ezeket a tisztán adóügyi engedményeket is. „E biztatások, – mondotta rendeletében – csak in generalibus adassanak.”* Az udvar igazi czélzatait eléggé jelezte azon intézkedése, hogy Rákóczi és Bercsényi fejére ismét nagy összeget tűzött ki. Hasonlóképen közhirré teendő, – folytatja a császár – hogy az a magyar, ki egy fölkelőt megöl, a megölt vagyonának felét vagy egészét is kapja, s „talán igy az egyik farkas a másiknak felfalására buzdítható”. Ez tehát nem az engesztelődés, hanem a régi hirhedt „ebet ebbel maratok” politikának folytatása volt. A hirek, melyek időközben a kuruczok újabb sikereiről érkeztek, valósággal tajtékzó dühhé fokozták a ministerek hangulatát. Tűzzel-vassal akarták „az eszeveszett pártütés ragályát” irtani. A király október 18-ikán kiáltványt adott ki, melyben kegyelmet igért azoknak, kik hat hét alatt megtérnek. Ellenben utasította a hadvezéreit; hogy a gonosz pártütőket, a kiket elcsipnek, irgalmatlanúl kivégeztessék. Azoknak, kik a lázadók közül egyet vagy többet megölnek, első sorban azon kuruczoknak, kik pártütő társaikat levágják, a király a legyilkoltak vagyonát, de legalább is e vagyon felét biztosította, még pedig nyomban, minden peres eljárás mellőzésével.*
Feldzüge, V. 611.
Az okirat Hornyiknál, id. m, IV.
E kiáltványnak olyan hatása volt, minőt megérdemelt: senkit sem buzdított orgyilkosságra s az ország néma megvetéssel fogadta. De ép oly kevéssé teljesülték az udvar azon reményei, melyeket Schlick műveleteihez fűzött. A tábornok október második felében Pozsony alól 5200 német, több ezernyi magyar és rácz haddal Lévának nyomult s megszállta. De Bercsényi és Károlyi rátörtek, hadának azon részét, mely gróf Forgách Simon alatt Zólyomnál állt, november 15-ikén keményen megverték és Zólyomba szorították. A vereség hirére Schlick is meghátrált, egy másik német hadosztály, mely Ricsán alatt készűlt vele egyesülni, Trencsénmegyében szenvedett vereséget. Forgách november 19-ikén éjjel seregét kivezette ugyan Zólyomból, de csak nagy veszteség közt birt Schlickhez eljutni, ki deczember 4-ikén vert, megfogyott népével ismét Pozsonyban táborozott. Bercsényi hadai megszállták Nagy-Szombatot s Pozsonyt is annyira fenyegették, hogy az udvar Bécsbe vitette a koronát. Fegyvert fogott a Fehérhegység népe, s Bercsényi deczember 15-ikén csatlakozásra hivta föl Morvaországot és Alsó-Ausztriát, hová Károlyi betört s minthogy a nép nem állt hozzá, megkezdte a pusztítást. Másfelől a kuruczok a Csallóközben Komáromig portyáztak. Számos vár megadta magát s november 11-ikén megnyitotta kapuit Lőcse városa, melynek birtoka a lengyel-magyar forgalom és érintkezés biztosítása szempontjából különösen fontos volt. Azok a főurak és nemesek, kik Szepes, Sáros, Abauj, Zemplén és Gömör vármegyéből Lőcsére menekültek, immár szintén a fejedelem hűségére tértek.
Eugen savoyai herczeg aláirása 1734 június 26-iki levelén.
Az irat eredetije a bécsi állami levéltárban
Lipót, ki még deczember 10-ikén „összeverődött rablócsőcseléknek” nevezte a fölkelőket, legalább a Dunántúlt próbálta hűségében megtartani s egészen elengedte az esedékes évi adót és hátralékokat. E kedvezményt néhány nap mulva az egész országra kiterjeszté, Eugen herczeget meg Pozsonyba küldte. Csakhogy Schlick seregének romjaival még a nagy csatanyerő sem akart tettre vállalkozni. Eugen herczeg a kard embere volt s személyesen is gyűlölte Rákóczit. Minden áron fegyverrel akarta tehát a fölkelést elfojtani s ellenzett bármely engedményt. Jól itélte meg a viszonyokat. „Bizonyos, hogy, mihelyt a magyarok egyszer föllázadtak, a végletekig ellent fognak állani.” Kicsinyes, aprólékos engedményektől nem várhatott többé sikert s minthogy a császárnak nem volt elég hada, azt ajánlotta, fogadják el Ágost lengyel király segitségét, ki kész volt Felső-Magyarországba nyomúlni s néhány vármegyét megszállani. Ágost király ekkor attól félt, hogy a svédek Rákóczit választatják lengyel királylyá. XII. Károly tényleg még 1703 őszén tétetett Rákóczinak ily ajánlatot, mely azonban nem volt komoly s a svéd király sem ragaszkodott hozzá, minthogy ez a jelöltség újabb nemzetközi bonyodalmakba sodorta volna.
Másrészt Rákóczi sem távozhatott többé hazájából, nem választhatta el a maga ügyét Magyarországétól, mely mint szabadítóját üdvözölte s tömegesen csatlakozott hozzá. Még a jezsuita vezetés alatt álló nagy-szombati egyetem hallgatói is fegyvert fogtak s pater Andrássy Miklós külön szabad csapatot alakított belőlük. Bercsényi inkább tanulni küldte ugyan e diákhadat s sokat nevetett rajta. De megalakulásának egyszerű ténye eléggé jellemző, milyen messzire eljutottak a kurucz mozgalom hullámai. A nemzeti érzés elemi erővel tört ki mindenütt s még a legnémetebb városokba is behatolt. Mindenki magyar ruhát öltött s a ki német plundrában járt, azt kényszeritették, hogy letegye, különben letépték testéről, a kalapot leverték fejéről és sárba tapodták.*
Zweig naplója: Tud. Gyűjt. 1835.
Magyar nemes Rákóczi korában.
1700-iki angol metszet után, Ernst Lajos gyűjteményének példányáról
Az 1703-ik esztendővel nemzeti történetünk olyan korszaka kezdődik; melynek tusái megrendítő tragikumukkal nemzedékről nemzedékre erősen befolyásolták a lelkeket s melynek megitélésében az egymással küzdő pártok szenvedélyei és előitéletei mind e mai napig érvényesülnek. Ez idők vajudásai és küzdelmei mélyen belé nyulnak a mai emberöltő érzelmi világába. s erősen befolyásolják a szereplők és események megitélését.* Egy korszakról sem kering annyi balfelfogás, annyi egyoldalú, alaptalan nézet, mint erről. Másfél század óta új meg új tévedések kerülnek forgalomba, hogy elhomályositsák e korszak törekvéseit s a tényekkel ellenkezően szinezzék ki a magyarság nagy szabadságharczának czéljait. Némelyek nem látnak benne egyebet a magyar elem erőszakos uralomvágyánál; mely ellen horvátok, ráczok és más nemzetiségek fegyverrel védekeztek s az udvar köré sorakoztak. Mások a nemesség lázadásának tekintik a modern eszméket képviselő királyi hatalom ellen, ama nemességét; mely csupán elavult kiváltságaiért, önző osztályérdekeiért buzgólkodott s lehetetlenné akarta tenni a többi néprétegek anyagi és szellemi haladását. Sőt még a vallás üldözést is a magyarok megférhetetlen természetére, ama törekvésükre, hogy leigázzák egymást, vezetik vissza, a vezéreket meg lázadóknak rajzolják; kik merő pénzszomjból, uralomvágyból idegen államok érdekében, külföldi uralkodók szolgálatában bujtogatták fel a tömegeket törvényes királyuk ellen.
Még olyan nagy irodalmi mű is, mely részben a magyar adófizetők pénzéből készült, minő a „Feldzüge des Prinzen Eugen von Savoyen” gyakran idézett nagy vállalat; hihetetlen egyoldalúsággal és a magyarok iránti elfogultsággal van irva. A munkát 16 kötetben számos rajzzal, tér- és csatatérképpel (külön füzetekben) a közös hadügyministerium adta ki és a cs. és kir. vezérkar iratta. A maga nemében igazán nagyszerű történelmi kútfő. De egészen pártmunka s még a magyar szakirodalmat, Thaly Kálmán óriási arányú és főfontosságú kutatásainak eredményét is csak itt-ott veszi számba.
Magyar úrinő Rákóczi korában.
Ugyanonnan
Mindez homlokegyenest ellenkezik a történeti tényekkel. A Rákóczi-mozgalom természetes következménye a Kollonics-politikának, az idegen uralomnak, a nép végtelen testi-lelki szenvedéseinek. A fölkelés gondolata nem is azok agyában fogamzott meg, kik később vezetői lettek. Tudtuk, hozzájárulásuk nélkül fogtak fegyvert a tömegek, a nemesség meg hónapokon át ellenséges állást foglalt el irányukban s támogatta a királyi hatalmat a nyugalom helyreállításában.
Viszont a fölkelés egy ideig épen úgy fordult az urak, mint a király ellen. Rákóczi és Bercsényi kezdettől fogva azon fáradoztak, hogy a tömeget az urakkal kiengeszteljék s legelső, 1703 május 12-iki kiáltványukban szigorúan tiltották egyebek közt a nemes személyek bántalmazását, nemesi házak, kastélyok kifosztását vagy fölperzselését. De még akkor is, mikor személyesen átvették vezetését, a mozgalom jó ideig a birtoktalanok mozgalma maradt. A nemesség a várakban várta a császári fegyverek által való kiszabadítását s csak mikor hónapokig hasztalan várta, csatlakozott Rákóczihoz. Az alsó tömegek nyomása, erőszaka hódította meg a nemességet a fölkelésnek, melynek jellege természetesen mindinkább megváltozott, mennél sürűbben csatlakozott hozzá a nemesség s foglalta el az összes fontosabb katonai és közigazgatási tisztségeket. De a csatlakozás soha sem volt teljes. Mig a tömegek kivétel nélkül mindenütt Rákóczi köré özönlöttek, az uralkodó rétegek nagy része, mint az udvar hivei később is, hirdették: többsége állandóan távol maradt tőle. A főpapság kevés kivétellel ellensége volt. A főurak többsége szintén. Ellenben a, birtokos nemességnek csupán kisebbsége volt labancz, de ez a kisebbség is számot tett. A városok közül az ujonnan telepítettek, az egyedüli Eger kivételével mind a némettel tartottak s ugyanezt tették, habár kénytelenségből, azon régi városok, melyekben német őrségek álltak. Labancz körökben mindig úgy okoskodtak, hogy az ország négy rendje, a főpapok, főurak, nemesek és városok rendje többségében állandóan királypárti maradt s igy a fölkelést az ország többsége nem támogatja. De többségről csak a főpapok és főurak rendjében lehet szó, mig a nemesség mindinkább Rákóczihoz állott.
Gróf Bercsényi Miklós.
Egykorú festmény a Magyar Történeti Képcsarnokban. Aláirása: Nicolaus Bercsényi 1703.
Csatlakozásával természetesen a tömegeknek sem volt többé okuk, hogy ellenségnek tekintsék s ennek megfelelően bánjanak vele. De a mozgalom egész folyamán nem tünt el végképen a birtokosok és birtoktalanok közötti bizalmatlanság. „Én – mondotta 1705 végén is a katona – a szabadságért nyomorgok, pedig nincs annyi jószágom, egy csizmát vennék rajta; ők ilyen-amolyan urak; nekik fog a szabadság is többet használni; az előtt is ők rótták a portiót, most az élést, s azután is nekik fog feljebb a szabadság állani.”*
Bercsényi deczember 5-ikén kelt levele. Thaly, Arch. Rakoczianum, IV. 200.
A kurucz mozgalom eszménye nem elavult nemesi kiváltságok, rendi előjogok visszállítása volt.
Kiontatom vérem apámért, anyámért,
Megöletem magam szép gyűrüs mátkámért,
Meghalok én még ma magyar nemzetemért.*
Megöletem magam szép gyűrüs mátkámért,
Meghalok én még ma magyar nemzetemért.*
Thaly, Adalékok, II. 148.
E szavakban nyer kifejezést a tömegek gondolkodása.
Családi tűzhelyét, magyarságát védte a kurucz s nem uraiért, hanem a Kollonics gyilkos kormányrendszere ellen, sőt a mennyiben uraik beilleszkedtek e rendszer keretébe, ő ellenük is harczolt. Midőn a nemesség mindinkább hozzá csatlakozott s mint műveltebb, az ügyekben járatosabb réteg természetszerűen átvette a tömegek vezetését, a mozgalom elvesztette ugyan addigi socialistikus szinezetét, de sohasem lett rendi, nemesi harcz, hanem megtartotta nemzeti jellegét s eszménye mindig Magyarország önállósága, anyagi és szellemi virágzása, a magyarság szabad fejlődésének biztosítása volt. Ezt akadályozta a Kollonics-rendszer s az első roham e rendszer ellen irányult. Recsegve-ropogva még 1703-ban összedőlt az, hogy régi alakjában soha többé föl ne épülhessen. Az a testi-lelki rabság, az a magyar-irtó irány, a lelkiismeret ama leigázása, az a nyers erőszak, melyen a kormányzat az előző években nyugodott, soha vissza nem tért többé. Ez a tömegek érdeme s e tényben nyer kifejezést II. Rákóczi Ferencz mozgalmának nagy nemzeti jelentősége.
