A LEGELŐK BIRTOKJOGI TÍPUSAI
A LEGELŐK BIRTOKJOGI TÍPUSAI
A legelők használatának, birtoklásának rendje századokon át a feudális földjog függvénye volt. Birtokjogi szempontból legalább három típust lehet megkülönböztetni:
a) Közlegelők.
b) Elkülönített, egyénileg használt legelők.
c) Bérelt legelők.
Mindhárom létezett a középkor óta, de az 1836. évi VI. tc. nyomán, a közlegelők elkülönítése, majd a tagosítások révén csökkent a közösen használt legelők és nőtt az egyénileg birtokolt legelők részaránya.
a) Közlegelők. A földközösségi legelőt közösen használta a földesúr és a jobbágy. A majorsági gazdálkodás bővülése a 16–17. században mind több rét és legelő földesúri kisajátítását vonta maga után. A feudális függőség áttételesen érvényesült az alföldi mezővárosok és a privilegizált territoriális csoportok (székelyek, kunok, hajdúk) esetében. A jászkun redemptio (földmegváltás) 1745-ben a paraszti föld- (és ezen belül legelő-) tulajdon térnyerését eredményezte. Nagy alföldi mezővárosokban, illetve szabad királyi városokban (például Debrecen, Szeged) a földesúri jogokat a város gyakorolta, s így a föld- és legelőhasználatot is szabályozta. Osztatlanul birtokolt legelők – az egykori földközösség maradványai – a jobbágyság eltörlése után is megmaradtak. A földesurak és a parasztok erdeinek, legelőinek elkülönítése évtizedekig elhúzódó folyamat eredménye volt. A gyakran perrel kikényszerített arányosítások sok helyen tovább szűkítették a paraszti használatban lévő legelőket (Paládi-Kovács A. 1965: 46). Az átányiak, akiknek marháit a földesurak birkanyájai a gyapjúkonjunktúra idején szinte teljesen kiszorították a közös legelőről, hiába kérvényezték a legelőelkülönözést rögtön az 1836. évi törvény kihirdetése után. A mérnöki rendezés csak 1864–1868-ban történt meg, s a paraszti (volt úrbéres és zsellér) közlegelők jelentős csökkenését eredményezte (Fél E.–Hofer T. 1997: 33).
b) Elkülönített, egyénileg használt legelő. A feudális korban főként a földesúri majorságokhoz tartoztak a földközösségtől elvett, a közlegelőből kiszakított legelők. Parasztok indusztriális birtokai között csupán kisebb, irtás útján létesített rét- és legelődarabok lehettek. Ezek koronként és tájanként, így a 18. században a Duna mellékén és kisebb-nagyobb szigetein, a Hargitán vagy a gyimesi völgyekben jelentősen megnövekedtek. Az ilyen legelőbirtokot sok vidéken el is kerítették, s az állatok őrzését ezeken a családtagok látták el (például Gyimes, Mohácsi-sziget).
A jobbágyfelszabadítás után a volt úrbéres gazdaközösségek tagosztályai, s a Jász-Kun és Hajdú kerület már előbb (1840 után) elkezdett tagosításai nyomán megnőtt az egyéni tulajdonba került rétek, legelők területe. A tagosítások idején akadtak 610olyanok, akik a határ távolabbi részén fekvő legelőn kérték a tag kimérését, s ott tanyát, állattartó üzemet létesítettek (Paládi-Kovács A. 1965: 31, 76–78; Fél E.–Hofer T. 1997: 34).
c) Bérelt legelők. Alföldi városok pusztabérletei a 14. század óta adatolhatók, amikor Szeged már kun pusztákat vett bérbe. Közösségi és egyéni legelőbérletek egyaránt előfordultak. Mégis a jobbágyparasztok többnyire csoportosan béreltek legelőt, szemben a 15–17. századi tőzsérekkel, a 18. századi örmény, görög stb. vállalkozókkal, s a még később is jelentkező sőrés és göbölyös pusztabérlőkkel. A merinó terjedésével a 19. század első felében a Dunántúlon és a Duna–Tisza között is megjelentek a birkás vállalkozók, akik eleinte uradalmak árendásai vagy részes birkásai voltak, majd legelőbérletek révén önállósították magukat. Jobbágyközösségek rét- és legelőbérletei a 18–19. században tömegesnek mondhatók az Alföldön (például Miskolc környéki falvak, bőcsiek, mezőkövesdiek bérletei a Közép-Tisza árterén). A legelőbérlet megdrágulása, majd megszűnése a 18. század végétől hozzájárult egész falvak elnyomorodásához, kitelepüléséhez stb.
