ÉPÍTMÉNYEK A JUHOK RÉSZÉRE
722ÉPÍTMÉNYEK A JUHOK RÉSZÉRE
A juhtenyésztésnél nem használnak sokféle építményt, de ezek elnevezései tájanként nagy változatosságot mutatnak. Ez gyakorta azt a látszatot kelti, mintha az építmények típusai lennének változatosabbak. A következőkben, a tipológiai számbavétel során használandó, egzakt szakkifejezésnek azokat ajánlom, amelyek a magyar nyelvterületen a legáltalánosabbak.
A Kárpát-medencében, sőt a szomszédságában élő népek juhtenyésztésének legjellegzetesebb építménye a tetőzet nélküli, csupán falazatokból álló, négy- vagy többszögletű, leginkább szétszedhető és továbbhelyezhető, területenként más és más nevű juhkarám. Legáltalánosabb formája a 3–5 méter hosszú, 1–1,2 méter magas, karókból, lécekből vagy deszkákból, régebben vesszőfonadékból (lésza, lécka stb.) összeállított, bekerített hely, de akadnak gallyakból összerakott, állandóan egy helyen maradó formái is. Ilyenek például a Bakonyban az isztringák (Vajkai A. 1943: 45). Az erdélyi kosarak között is akadtak vesszőből font, nagyjából kerek alaprajzú stabil karámok.
A kosár nevet viselő pásztorépítményeket, illetőleg az elnevezés etimológiai elem-zését és feldolgozását 1960-ban Földes László példaszerűen végezte el: „... kosárnak általában olyan pásztorépítményt neveznek, amely vesszőfonatú, sövény, cserényszerű”. A lécekből vagy deszkákból összerótt, könnyen felállítható és áthelyezhető változatát másodlagosnak tekintette, egyetértve Györffy István megállapításával: „Az eredeti kosár azonban fonott vagy nád falú és nem szállítható” (Földes L. 1960: 440, 450; Györffy I. 1943: 183–184). Ezt erősítik meg mind a történeti, mind az etimológiai adatok. Az első biztos adatot kosar formában 1461-ből említik. 1721-ben „vesz-szővel kertelt” volt a juhkosár jelentése, de említettek disznókosarakat, tinókosarakat és lókosarakat is. Az alapszót (kosár) a nyelvtudomány román és szláv eredetű, többszörös átvételű szónak tartja. Mindebből az is következik, hogy a szétszedhető és könnyen továbbhelyezhető juhkarám hagyományos nevét az esztrengában (sztrongá-ban) vagy a drankában kell keresnünk. Mindkettő román eredetű szava nyelvünknek, amelyek azonban szláv közvetítéssel is érkezhettek. A lésza, lécka és lészka viszont északi szláv, szlovák vagy ukrán eredetű. Az alföldi magyar juhszállásokon ezt az építményt karámnak nevezték.
A magyar népterületen legáltalánosabb az egyosztatú, leginkább négyzet alaprajzú esztrenga. Csupán a Partiumban és Erdélyben általánosabb a többosztatú, téglalap alaprajzú forma (néha a kisebbik a nagyobban van). Kör alaprajzú – összesen mintegy fél tucat adat van rá – Dél-Erdélyben, a Keleti-Kárpátokon kívüli magyarságnál és az Al-Duna mentén fordult elő. A Tiszántúl nagy pusztás legelőin gyakran a nád szárnyékok mellé is állították. Hegyvidékeken, például az Északi-középhegység falvainak erdei legelőin élőfákhoz is erősítették. A Kiskunságban a 18. században volt magyarisztronga, amely valószínűleg a legelőn álló nádfalazat, szemben a német-isztrongával, amely mozgatható eszköz lehetett. Ugyanitt a 18. század végén a gazdák isztrungái az akloskertekben is álltak. Az Alföldön a szétszedhető juhkarámok valószínűleg csak a 18. században, az intenzív tenyésztésű birkákkal jelentek meg (Tálasi I. 1936b).
A jellegzetes karám szétszedhető faldarabjainak a neve is nagy változatosságot 723mutat. Északkelet-Magyarországon leginkább lécka (lésza, léc) és dranka (dranga, bránka) körülbelül fele-fele arányban. A Duna–Tisza közén, annak is inkább a nyugati felén igen változatos a kép, az összesen mintegy 10 adatból lésza (lásza), isztrunga, korlát, sarágla, sorompó elnevezés váltakozik. Erdélyben leginkább lésza, de van kapu, kert, lécka, rácsa, kerítés neve is. A soknevű juhkarám elsőrendű funkciója a juhnyáj egybetartása és könnyebb éjjeli őrzése. De ebbe terelik a juhokat fejés előtt is. Rendszerint az egyik sarkában van a jellegzetesen kiképzett, gyakran fedéllel is ellátott fejőlyuk (lyuk, esztrenga, komárnyék, szorító, kapu stb). Itt ülnek a fejőjuhászok, s a mellettük kifelé igyekvő juhokat egyenként fejik meg. E mozgatható juhkarám néhány naponkénti továbbhelyezésével végezték a jellegzetes trágyázást, az ún. kosarazást.
A magyar néprajzi irodalom számon tart egy, leginkább kosárnak, kosárkarámnak nevezett, gyakran a juhok teleltetésénél is használt építményt. A kosárban való juhteleltetést 1791-ben már Nagyváthy János is megemlítette. Kör alaprajzú, földbe ültetett és megkorcolt falazatú, kapuval ellátott juhkosarat Túrkevéről Györffy István (1943) közölt. A Nagysárréten szintén kör alakú kosárkarámot emeltek, amelynek erősen befelé hajló nád fala alá húzódtak a juhok a téli viharok elől. Nagyivánon a juhok karámja ugyancsak jobbára téglalap alaprajzú, tetőzet nélküli, nádfalú zárt építmény volt. Hajdúböszörmény külső legelőjén, a Bagotán ellipszis alaprajzú nádkarámok, kerekkarámok – a Hortobágy mellékén például Folyás-tinólaposon – is áll-tak. A kiskunsági négyszögletes vagy kör alaprajzú karámok (karán, karány, haráng stb.) vagy garádok ugyancsak befelé dűlő nádból, néha dudvából, ízékből, rőzséből vagy szalmából készültek. „...Nádból készülve azonosak a Tiszántúl kosaraival” – írta róluk Tálasi István (Szűcs S. 1937; Fazekas M. 1979: 153; Bencsik J. 1971: 196; 1969: 50; Szabadfalvi J. 1970a; Tálasi I. 1936a).
Az adatok azt látszanak igazolni, hogy két különböző építmény húzódik meg a kosár, juhkosár név mögött. A 19. század második felében és a 20. században Erdélyben és az Északi-középhegység területén jobbára, de nem kizárólagosan a mozgékony, továbbhelyezhető nyári juhkarám forma és funkció domborodik ki. De itt is előfordul a vesszőből font, illetőleg a stabil változat. Az Alföldön pedig a nádból, vesszőből font, egy helyben álló, juhteleltető funkciót is betöltő szerep a döntő. A két különböző építmény közötti elsőség a fonott, helyben álló változat felé mutat. Következésképpen a lécekből álló, szétszedhető típusra ajánlatos tudományos szakszóként az esztrenga, a stabil változatra pedig a kosár vagy kosárkarám elnevezést használnunk, természetesen megemlítve azok helyi elnevezését is. Azonos típusú, anyagú és formájú építmények a Kiskunságban (Kiskunhalason) található akógarádok, akókarámok is. Ezeket Tálasi István (1936a) tanórnak, illetve tanóroknak nevezte el, noha helyben egyetlen konkrét adat sincsen ilyen nevű juhkarámra. A tanor szó jobbára Erdélyben fordul elő, s falut, művelt területeket körülvevő, egyszerű, leginkább sövény- vagy gallyakból összerótt kerítést jelentett.
Az Alföld nagy pusztáin, illetőleg minden nagy határú település nagy kiterjedésű legelőjén, ahol jelentős volt a juhtenyésztés, előfordult egy földbe ültetett, megkor-colt nádból, elvétve vesszőből, deszkából állított, csupán falazatokból álló nyitott építmény, amelyet összefoglalóan szárnyéknak nevezünk. A legelőkön a falazatokat mindenütt úgy állították fel, hogy az uralkodó széljárás ellen védje az állatokat. A 724legelő háziállatoknak jellegzetes tulajdonsága, hogy a széllel szembe fordul és elindul annak irányába. Ez az építmény két nagyobb területen fordul elő:
1. A Nagyalföld északkeleti részén, itt is inkább a Tisza vonaláig, illetőleg a Körösöktől északra, tehát a Hajdúságban, a Nyírségben, Szolnok megyében, illetőleg a Tiszához közel eső területeken a Jászságban, Heves, Borsod és Zemplén déli területein. Itt az építmény neve szinte általánosan karám.
2. A Duna–Tisza közén és a Duna nyugati oldalán, a Csepel-szigettől délre, a két folyó találkozásáig ismerték. Itt a hagyományos neve szárnyék volt. Előfordult még Dél-Baranyában, a Dráva mentén is. Itt valószínűleg a Kiskunságból érkező juhászok honosították meg (Kiss G. 1937; Gunda B. 1937c). Földbe ültetett és megkorcolt nádfalú szárnyék típusú építmények védték a juhokat egyes bánáti legelőkön is. Erdélyben és a Felvidéken ez az építmény teljesen ismeretlen.
A szárnyék elnevezés tehát a Kiskunságban és környékén volt honos, a századelőn ezzel a névvel írta le Madarassy László (1912). A Hortobágy és Felső-Tiszántúl pásztorkodásának első monográfusa, Ecsedi István következetesen karámnak nevezi. A néprajzi tudományos szakirodalomban az építmény szinte kizárólag a szárnyék néven honosodott meg. Egyes vélemények szerint nemcsak az elnevezés került át a Kiskunságból a Tiszántúlra, tehát a Nagykunságba és a Hajdúságba a 18–19. század fordulóján, hanem az eszköz is.
A szárnyék Északkelet-Magyarországon honos karám elnevezését A magyar nyelv történeti etimológiai szótára vitatott eredetűnek tartja. Itt a nádfalú építmények középső részének neve derék, s a szélén lévő, rövidebbeké a szárny. A karám szónak már 1737-ben volt ’náddal, vesszővel stb. kerített terület a legelőn’ jelentése is. Újabb néprajzi publikációk azt a véleményt erősítik meg, hogy a szó török eredetű, valószínűleg a kun-besenyő rétegből (TESz; Kniezsa I. 1955: 894). A szárnyék szavunk is bizonytalan eredetű, valószínűleg a szárny szó származéka. Nyíri Antal (1951: 464–465) viszont a halászatban és az építészetben is ismert szárnyék szót a szárnyad ige származékának tartja.
E jellegzetes kétnevű pusztai építmények az ún. külső legelőkön, a meddőnyájak szállásain tulajdonképpen magában álltak, legfeljebb egyszerű falazatból álló pásztorkunyhókat támaszthattak melléjük vagy az egyik szárnyát kanyarították be kontyos nádkunyhónak. A belső legelőkön, a települések határában a fejős juhnyájak szárnyékainak a széltől védett enyhébe, léc- és deszkafalakból esztrengákat is állítottak. Főként a Kiskunságból és a Hajdúságból vannak történeti adatok arról, hogy szárnyékban, illetőleg karámban teleltettek juhokat (Takáts S. 1903; Tálasi I. 1936b: 107 skk.; Balogh I. 1938: 18). Ezek az építmények azonban valószínűleg az előbbiekben ismertetett kosárkarám típusúak lehettek.
A Dunántúl nagyobbik felének és az Északi-középhegység vidéke magyarságának juhászai a nyári legelőkön is használtak fedett és falas, tehát zárt építményeket. Az erdők közelében fekvő legelőiken a gallyakból fonott garámok mellett nyári akók (Heves), akók (Borsod, Gömör) is álltak. Hosszuk 6–12 m, szélességük 4–4,5 m; a szalmatetőt ágasfás szelemenes tetőszerkezet tartotta. A színszerű építmény oldalát rudakkal vízszintesen vagy függőlegesen lazán beszegezték, esetleg fűzfavesszővel befonták (Paládi-Kovács A. 1965: 58–59). Egyes parasztcsaládok juhaikat portájukon a nyári akó formájú juhólakban, a fonott falú csűr egyik fiókjában, ritkábban 725hodályokban teleltették. Az uradalmak már kőből, vályogból falazott hodályokat használtak. Hasonló rendszerű és szerkezetű építményeket (birkaakol) ismertek a Bakonyban is, ezekhez azonban tüskés ágakból rakott körülkerített rész (kerítés) is kapcsolódott (Vajkai A. 1959a: 57–60). Ezek az építmények már jobbára a hodályokra emlékeztetnek. Erdély juhtenyésztéssel foglalkozó településein állataikat ősztől tavaszig juhistállókban, csűrfiókokban, esetleg nyitott aklos juhszínekben takarmányozták (Szebeni G. 1962; Gunda B. 1961).
Az Alföldön és a Dunántúlon a belterjes juhtenyésztés legfejlettebbnek tekinthető építménye a hodály a juh-, ritkábban sertésnyájak téglalap, ritkábban L alaprajzú, nagy befogadóképességű, zárt, tetővel fedett építménye. Az általánosnak mondható hodály elnevezés mellett előfordul a szín, birkaszín (Kiskunság, Szeged környéke), akol, akoly, akó, juhakol (Palócföld és Dunántúl) elnevezés is. Hodálynak az építményt elsősorban hazánk északkeleti harmadában, a Körösöktől északra a Tiszántúlon, illetve Heves és Borsod megyék déli részén nevezik. A Dunántúlon jobbára csak uradalmakban használták.
Két típusa ismert: a csupán nád- vagy szalmahéjazattal ellátott tetőszerkezetből álló, ún. seggenülő hodály, valamint az alacsony falú, nyeregtetős ún. falas hodály. Az előbbit hevenyészetten építik, ezért lehet a nyári legelők szétszedhető és továbbhelyezhető építménye; a falas már elsősorban az uradalmak juhnyájainak téli elhelyezését szolgálja. A falazat készülhetett – a földrajzi környezetnek megfelelően – kőből, téglából, vályogból vagy paticsból. Benne a juhok takarmányozásához vályúkat és rácsokat is helyeztek el. Az egyetlen helyiségből álló építmény belső terét például ellés idején mozgatható lészákkal több részre választhatják. A hodálynak egy, két vagy három széles ajtaja van.
A jellegzetes építmény a 18. században a merinó birkákkal jutott Magyarországra. A rackatartásnál nem használták. A hodály szó vándorszó, ismeretes a román, az ukrán, a bolgár, a szerb-horvát és a macedón nyelvben, de jelentése nem mindig ugyanaz, mint a magyar szóé (TESz).
