A HASZONVÉTEL FORMÁI
A HASZONVÉTEL FORMÁI
A szarvasmarhatartás legtöbb vidéken a paraszti üzem működtetését, igaerejét szolgálta, a helyi lakosság élelmezését, a háztartások hús- és tejellátását, más szóval önellátását segítette. Bőrét, szaruját, faggyúját, szőrét feldolgozták, s trágyája is hasznosult. Ugyanakkor a vágómarha kivitele koronként minden más terméknél fontosabb tétel az ország külkereskedelmében, s a belső piaci forgalomban is folyton jelen volt. A 15. században felvirágzott tőzsérség történetét a gazdaságtörténeti kutatás alaposan feltárta. Takáts Sándor és nyomában mások munkáiból köztudott, hogy a 16–17. század folyamán az ország vágómarhaexportja jóval meghaladta az évi 100 000 darabot, s a kivitel főként a bajor és osztrák városokba irányult. Nem elhanyagolható abban a korban a cseh, morva, sziléziai piac, illetve a Velencébe, az Adriára 696vezető útvonal jelentősége sem (Takáts S. 1927: 143, 154; 1961: 233; Pach Zs. P. 1963: 148; Gaál L. 1966: 170–172; Zimányi V. 1976: 133–135). Az eladásra, piacra szánt vágómarha tenyésztése és hizlalása főként az alföldi mezővárosok, falvak legelőin, illetve az időlegesen megszerzett pusztákon folyt. Marhakivitellel még főúri családok, erdélyi fejedelmek és horvát bánok is foglalkoztak (például Zrínyi, Nádas-dy, Bethlen, Thököly). Embereik széles marhahajtó utakon terelgették a vágómarha csapatait. Hetekig tartott a többszáz kilométeres út megtétele, s az úton itatni, legeltetni kellett a szilaj jószágot. A hajtóknak meg is kellett védelmezni az értékes lábasmarhát az útonálló tolvajokkal szemben. Gazdag tőzsérek és a jószág terelésére felfogadott szegény hajtók, az ökrök védelmére felfegyverzett marcona hajdúk világa volt ez.
A 18. században a dél-alföldi pusztabérleteken ismét felvirágzott a vágómarha-nevelés, s újra növekedett a kivitel. Jól jövedelmezett a marhatenyésztés a pusztabérlő alföldi parasztságnak is, de a kor jellegzetes alakjai mégis inkább a tőkepénzes nagybérlők voltak. Ez utóbbiak között örmények, görögök mellett akadtak szerbek, románok, bolgárok is. A marhanevelést és -hizlalást a 18–19. század fordulójától a gyapjúkonjunktúra, a növekvő merinóállomány korlátozta, s a legeltetésre alkalmas puszták fogyatkozása vetette ismét vissza (Paládi-Kovács A. 1993b: 170–178, 263–266).
Parasztságunk az élő jószágot főként vásárokon adta és vette. Minden vidéknek voltak nevezetes marhavásárai, ahová elhajthatták eladásra szánt jószágaikat. Vásárokon tevékenykedtek az adásvételre szakosodott kereskedők, a marhakupecek és a felhajtást, közvetítést vállaló szenzálok. Nagyban dolgozó kupecek és mészárosok a 20. században is marhahajtókat, hajcsárokat fogadtak, akik nagyobb távolságra is elhajtották a gazdát cserélt marhacsapatokat.
Állandó vásárlóként jelentkeztek a mészárosok. Az abaúji Hegyköz falvait az 1920–1945 közötti években még gyakran felkeresték csengős szekereken, és felvásárolták a 8–10 hetes kisborjúkat. Régebben Kassáról, később Hidasnémetiről, Sátoraljaújhelyről indultak, és tíz borjút is elvittek egy-egy szekéren (Petercsák T. 1983: 79). Marhatenyésztő tájak nagyobb parasztgazdaságai azonban nem egy-két borjút adtak el évente. A Kiskunságból például az 1890-es években számos gazda 70–80 borjút hajtott fel Székesfehérvárra minden esztendőben. Hagyományos alkalom volt erre az augusztusban esedékes fehérvári nyári vásár (Tálasi I. 1936b: 204). Takarmányban szűkölködő hegyvidéken, illetve kisbirtokos gazdaságokban volt szokásban, hogy az ökröket az őszi munkák elvégzése után kicsit feljavították, s még a tél beállta előtt eladták a mészárosnak vagy a közeli cukorgyárnak.
A vonómarhával kialakult kereskedelem, s a hozzá kapcsolódó tinóoktatás, a tinók járomba szoktatása és azt követő értékesítése szintén szép haszonnal járt. Erről a tevékenységről és haszonvételi formáról a Közlekedés fejezet igázással kapcsolatos részlete szól kicsit bővebben.
Több évszázados hagyománya él Magyarországon a marhahizlalásnak. A hízó-marhát és falkáját a Dunántúlon göböly, a Tiszántúlon sőre, az Alföld északi szélein pőcs néven ismerték. Marhahizlalással a 18. században főként uradalmak és a Dél-Alföldön pusztabérlő görög, örmény, bolgár kereskedők, illetve a pusztabérlethez jutó alföldi városok, községek jobbágygazdái foglalkoztak. Akkor még a marhahizlalás 697is legelőn, füvön történt. A hízómarha számára jó legelőt szakítottak ki és adtak neki elegendő sót. Őrzését a göbölyös vagy a sőrés pásztorra bízták, aki a hízómarhát a legjobb kaszálóból kikompolt Göbölyjáráson legeltette. A Kiskunságban azt tartották, hogy az őszi vásárra menő göböly a legelőn hízott, a tavaszi vásárra szánt marhát viszont szénán kellett meghizlalni (Tálasi I. 1936b: 202–203; Giday K. 1941; 1943).
A 19. század végétől a marhahizlalás is istállóban történik. Eleinte csak az idősebb ökröket hizlalták fel eladás előtt, a 20. században pedig inkább a fiatal tinókat, bikákat fogták hízóba a piac igénye szerint. Istállóban a hízómarha naponta háromszor kap enni. Takarmánya a széna, szecska és abrak mellett egyre több zöld bükköny, lóhere, csalamádé. Itatás után 1–2 kg árpadara a ráadás. Még a vizet is beviszik neki az istállóba, hogy minél kevesebbet mozogjon (Petercsák T. 1983: 56). Sok marhát hizlaltak melléktermékeiken az utóbbi másfél-két évszázadban a cukor- és sörgyárak. A felvidéki magyarok szarvasmarháit 1920 után jó áron vették meg a cseh gyárak felvásárlói, akik Gömörig, Zemplénig eljártak marhát venni. A Tiszántúl falvaiban a marhahizlalás csak a nagyobb parasztgazdaságokban volt szokás a két világháború között. Az 1960–1970-es években a bikahizlalás a kis háztáji gazdaságokban is a tsz-tagok egyik legjövedelmezőbb üzletága volt. A Bódva-völgy háztáji gazdaságaiban a kétéves ökörtinókat szokták hizlalni az 1970–1980-as években (Varga Gy. 1973b: 500; Paládi-Kovács A. 1999b: 295).
Marhahús-értékesítésre szakosodott húsipari ágazat Magyarországon a késő középkor óta a mészáros mesterség. A mészárosok már a 14–15. században is a városok leggazdagabb iparosai közé tartoztak, minthogy a marhakereskedelembe is bekapcsolódtak (MN III. 214–218). A pásztorok, parasztok nem taglóval ütötték le a marhát, mint a mészárosok, hanem megfojtották vagy belső vérzést idéztek elő nála, hogy külsérelmi nyomot ne mutasson a bőre; ugyanis az esett jószág, a dög bőrével el kellett számolniuk. A marhapásztorok kedvelték a fiatal tinót, a hízó göbölyt, s olykor a borjúnak se kegyelmeztek. A hús javát pörköltnek, paprikásnak készítették el, s az Alföld nagyobb részén szárazhús, szárított hús is készült belőle az 1930–1940-es évekig. A saját faggyújában, hagyma nélkül főzött marhahúst 4–5 napon keresztül szárítgatták a napon. Gyékényre, szűrre terítették, s egy bojtárgyerek naphosszat hajtotta róla a legyeket. A tűző napon zörgősre szárított húst iszákba, tömlőbe, vászonzsákba tömték és gödör hűvösében vagy otthon a padlás szellős helyére akasztva tárolták. A kiskunsági gulyás a szárított hús egyik részét hazaadta, másik részét a cserénynél fogyasztotta el társaival (Tálasi I. 1936b: 224–225; Paládi-Kovács A. 1974).
Sok vidéken fogyasztották a marhapacalt is, de csak a szegényebb családok. A bendőt és a marhabélt bödönök, üvegek lekötésére használták.
A marhafaggyút a Kiskunság pásztorai és marhatartó gazdái szívesen kisütötték. Lehűtve a faggyú felvette az edény formáját, s akkor karika zsírnak nevezték. „Azt tartották híres gulyásnak, akinek sok faggya volt a taligáján.” Főztek vele ételt is, főleg kását. Mégis inkább szappanfőzéshez, gyertyamártáshoz használták el a gulyásnék, s még pénzt is szereztek vele (Tálasi I. 1936b: 225).
Rossz emlékű fenyítőeszköz volt a bikacsök. Tartós bőredények, sótartók készültek bikatökből. A szívburokból pedig dohány- és pénzeszacskót fabrikáltak maguknak a pásztorok.
698Minden korban nagy érték volt a marhabőr. A nyersbőr az ország hagyományos kiviteli cikke századokon keresztül, s ezt a kivitelt szakosodott kereskedők tartották kézben. A török hódoltság korában a török vámot szedett a „német oldalra” vitt marha- és juhbőrök után. E kereskedelem méreteit jelzi, hogy Debrecenben az egyik kereskedő 1606-ban 6000 nyersbőrt adott el egyetlen tételben, s akkoriban előfordult 20 ezres tétel is (vö. Gaál L. 1966: 182). A hazai bőrfeldolgozást a középkor óta Európa-szerte kiválónak ismerték el. A 16. századi Franciaországban „Hongreyeurs” volt a „magyar módra” dolgozó tímárok neve, akik főként ökörbőröket munkáltak meg ezzel a technikával. Még a 17. században is azért vándoroltak Magyarországra német és francia szíjgyártók, hogy eltanulják a híres „magyar bőr” készítését (Gábor-ján A. 1962: 97–98). A marhabőr feldolgozására szakosodott mesterségekről bőven szól a sorozat Kézművesség c. kötete.
Bivalybőrből a bányászok vödrei, ércszállító bőrzsákjai, hevederei, bőrkötényei készültek. Erdélyi sóbányák aknáin át bivalybőr zsákokban hozták fel a sót, sőt a sós vizet is bivalybőr vödrökben, edényekben húzták fel a felszínre (Kós K. 1979: 255). Főként marhabőrt dolgoztak fel a hámokat, lószerszámot készítő szíjgyártók. Bocskornak, gúzsnak (ekepating, csépkápa) szintén a marha- és bivalybőr felelt meg leginkább.
A szilaj szarvasmarha téli szőrét nemezkészítéshez és kötéleresztéshez használták fel. Nemezből sok mindent készítettek, többek között takarókat, süvegeket. Az ismert kun süveget egészen a 19. század elejéig hordták. Istállós tartás esetén a jószág tisztogatása, gondozása során sok szőrt nyertek. A vakarással nyert szőrből labdát gyúrtak, tömést csináltak (Tálasi I. 1936b: 219).
A marha szarvát főként a fésűsök dolgozták fel. Szaruból a fésűsmester fésűt, csatot, gombot gyártott, de szívesen foglalkoztak ennek az anyagnak a megmunkálásával a pásztorok is. Lett belőle jeladásra szolgáló kürt, ivókürt vagy puskaportartó tülök. Még gyakrabban készült szaruból só- és paprikatartó, juhászoknak rühzsír-tartó (Györffy I. é. n. /1934/b: 178). A pásztorművészet ezen tárgycsoportja a 20. század második felében hagyományos technikával (karcolás, salétromozás) készült dísztárgyakból állt.
