SZARVALAKÍTÁS
SZARVALAKÍTÁS
A marha szarvának mérete, állása fajtánként változó, s fajtán belül is különböző lehet. Ezek leírására a magyar népnyelv igen sok szót ismer. Szürke magyar marha dísze a táblásvillás, azaz kétfelé ágazó nagy szarv. A hegyes (egyenes), a göndör (csavarodott), a villás (előre öklelő), a csákó (csákószerűen görbe), kajla (lekonyuló) szarvállás szintén gyakori volt e marhafajta egyedein. A szarvállást jelölő szavak gyakorta tulajdonnévként is használatosak, főként bikák, ökrök esetében. A tarka marhafajták szarva gyakran csula, csuli, csuliga, azaz kicsiny és lekonyuló. Ezeknél gyakori a bugás vagy puskás szarvállás, ami azt jelenti, hogy az egyik szarv felfelé, a másik meg lefelé áll (Herman O. 1914; Szabó K. 1965: 57–62; Bálint S. 1976: I. 471).
Különösen ökrök esetében fordítottak gondot a szarv alakjára, méretére, állására. A szabálytalanul nőtt szarvakat átformálták, s az esztétikusnak tartott szarvállásra alakították. Forró cipót, korpát, kását, répát, burgonyát húztak rá, s amikor a hő hatására a szaru megpuhult, a kívánt formára hajlították. Szarvalakítással főként marhakupecek, hajcsárok, pásztorok foglalkoztak. Helyenként puhafából készült szarvidomító csövet is alkalmaztak, amit forró kásával megtöltve húztak a marha szarvára. Néhány erdélyi adaton túlmenően (Gyimes, Lápos-völgy) főként a Nagyalföldön élt a szarvalakítás gyakorlata. Bodrogköztől, Szatmártól a Kiskunságig sok vidéken éltek ezzel az eljárással (Tálasi I. 1936b: 13; Luby M. 1943: 36–37; Varga Gy. 1961: 543; Bodó S. 1992: 70; Gunda B. 1973; Fazekas M. 1979: 172).
A szarvalakítás ősiségére utal, hogy egyiptomi sziklaképeken már feltűnik a kultikus okból deformált marhaszarv, s Észak-Afrika egyes részein máig él a szarvalakítás szokása. Kréta szigetén és a Balkánon juhok szarvát is igen régtől fogva alakítgatják mesterségesen (Hankó B. 1937: 69, 71; Gunda B. 1973: 108–109).
