SZARVASMARHA-BETEGSÉGEK, NÉPI GYÓGYMÓDOK
670SZARVASMARHA-BETEGSÉGEK, NÉPI GYÓGYMÓDOK
Legveszedelmesebb betegség volt egykor a dögvész, a keleti marhavész vagy marhapestis. Ez ellen nem volt orvosság, s a marha ezrével pusztult a legelőkön. A 18. században az itatás rendezésével a hatóságok szorgalmazták a vész megelőzését. 1768-ban a Kiskunságban elrendelték, hogy „Büdöskő Virágját” (salétromot) sóval elegyítve hintsenek a csatornákba és a barmot arról itassák (Tálasi I. 1936b: 97). Évtizedeken át nem tudták megfékezni a keleti marhavészt, a szarvasmarhák „legveszedelmesebb nyavalyáját”. Ez 1711-ben vitte véghez Európában a legnagyobb pusztítást. Nyugati szomszédaink még 1783-ban is azért korlátozták magyarországi vágómarha-vásárlásaikat, mert féltek a marhadög ragályának behurcolásától (Pethe F. 1815: 449; Gaál L. 1966: 279–280).
A száj- és körömfájás az 1960-as évekig a marha legveszedelmesebb járványos betegsége volt. Nehezen gyógyítható, ezért sós víz itatásával, a jószág nyári úsztatásával próbálták megelőzni. A beteg marhát elkülönítették az egészségestől. Az abaúji Hegyközben a gazdák frissen oltott meszet kötöztek rongyba téve az állat körmére úgy, hogy a szőrt ne érje a mész. Patkolt marháról előzőleg leszedték a patkót (Petercsák T. 1983: 69).
Egy másik jellegzetes betegség a marha felfúvódása. A felfúvódott marhát – ha a futtatás nem használt – megpupálták (Vésztő) vagy zabolázták (Palócföld, abaúji Hegyköz), azaz szarvához kötözött vastag fadarabbal kifeszítették a száját (Varga Gy. 1973b: 498; Viga Gy. 1979; Petercsák T. 1983: 66; Zólyomi J. 1989: 204). Amikor a zabolázás sem segített, következhetett a trokározás vagy kokádázás. Ez a legradikálisabb beavatkozás. A trokár cipészárhoz hasonló szúróeszköz, amivel bal felől a csípőtől négy ujjnyira ferdén szúrták át a bőrt és a bendő falát, hogy a felgyülemlett gázokat nádcsövön kiengedjék. Nád helyett bürökszárat, bodzacsövet is használtak. Egyes falvakban a községházán őrizték a trokárt. Szúrhattak késsel is, ha nem volt kéznél a trokár. Szúrás után a sebet farkasalma (Aristolochia clematitis) levével mosogatták (Vajkai A. 1943; Varga Gy. 1973b: 498; Petercsák T. 1983: 67).
Előfordul, hogy a marha nem tud kérődzni, „megáll a kérője”. Ilyen esetben keserűsót oldottak fel langyos vízben, azt itatták meg vele. Régebben záptojást tettek a szájába vagy egy másik marha „kérődzését elkapták”, s azzal segítettek a beteg jószágon (Tálasi I. 1936b: 96; Petercsák T. 1983: 67; Zólyomi J. 1989: 204; SzMNA I. 139). A hirtelen bezabált marha hátát ecetes ruhával, szalmacsutakkal dörzsölték végig és a rászáradt bőrét fellazították. Itathattak vele fél liter petróleumot is.
Marhagyógyító burgyánok (Kiskunság), tudósok gyakran nyúltak le a marha torkába, ha az szöget nyelt vagy daganat keletkezett a torkában. A somogyi Nagy-berekben minden gulyáskunyhóban ott volt a háromágú szájfeszítő ágas, amit minden pásztor maga készített 15–20 cm nagyságban. Amikor az állat száját szétfeszítették vele, mellette a pásztor kézfeje befért a marha torkába. Kisebb méretben készült szájfeszítő ágas a növendék jószág számára (Takáts Gy. 1986: 92).
Torok alatti daganatra (guga, sólyomguga) az abaúji Hegyközben farkasalma-levelet vagy meleg zabot kötöttek egy melegvizes vászondarabbal. Amikor a pelyva etetése miatt kisebesedett a marha szája, porrá tört kékkővel (rézgálic) hintették meg a sebet vagy sóval dörzsölgették, s egy ideig szüneteltették a pelyvaetetést 671(Petercsák T. 1983: 68–69). A megdagadt tőgyet párgolással gyógyították. Szénaport főztek, s a főzetet a tőgy alá tartották, úgy gőzölték. Amikor a tehén tőgye megrepedt, vajjal, tejfellel kenegették. Amelyik jószágnak a szarva megrepedt, frissen sült kenyér belét erősen megsózták és rákötötték a szarvrepedésre (Zólyomi J. 1989: 204).
142. ábra. Marhagyógyító eszközök: a) ár, Mezőköbölkút (Kolozs vm.); b) marhaköröm hornyoló, Györgyfalva (Kolozs vm.); c) bicska árral, Apahida (Kolozs vm.); d) érvágó, Mezőköbölkút (Kolozs vm.); e) érvágó kés (1900 körül), Szentes (Csongrád vm.)
672A beteg marhához az 1960-as évekig hívtak messzi földön elhíresedett népi állatgyógyítókat. Ezek többnyire öreg pásztorok voltak, s a legtöbb faluban akadt néhány tapasztalt idős gazda is, akiktől tanácsot kérhettek. Hiedelmek inkább a tej „el-viteléhez”, visszaszerzéséhez kapcsolódtak, mint a gyógymódokhoz. A 19. században azonban még előfordult, hogy a marha étvágytalanságát igézésre vezették vissza és szenes vízzel, ráolvasással gyógyították. Később is volt rá eset, hogy amikor a tehén tőgye megdagadt, eltüzesedett vaslapátra parazsat helyeztek és szentelt barkát tettek rá, annak a füstjével kezelték a gyulladást (István L. 1980: 48–49).
