KISNEMESI ERDŐKÖZÖSSÉGEK
KISNEMESI ERDŐKÖZÖSSÉGEK
A feudalizmus korában a jobbágyfalvak jelentős részében több földesúr rendelkezett tulajdonjoggal. Az ilyen településeken a nemesek közbirtokosságban (komposszesszorátusban) éltek egymással. Ezek gazdasági és hasznosítási szervezetként összefogták a több nemes érdekkörébe tartozó osztatlan ingatlanok közös használatát. Sajátos módon a nemesi belsőség és tartozékai sohasem váltak a közbirtokosság részévé, viszont a többi ingatlan (legelő, erdő, rét) és az ún. kisebb haszonvételek mindig a közbirtokosság vagyonát alkották. Többek között a nemesi közbirtokosság 216szervezte és szabályozta a közös tulajdonban levő erdő használatát (Tárkány Szücs E. 1981: 516).
A feudalizmuskori nemesi közbirtokosságok jelentős része a jobbágyfelszabadítás után is megmaradt, és sok helyen az 1960-as évekig működött. Ezek szervezeti és belső rendje példaként állt a 19. század utolsó harmadában megalakuló úrbéri közbirtokosságok előtt. Ugyanakkor a sok esetben paraszti szinten élő kisnemesek közös erdőhasználatát a volt úrbéresekétől eltérő vonások jellemzik. A nagyobb erdőkben ekkorra már befejeződött az egyes komposszeszorok között az erdők szétválasztása, és megkezdődhetett az uradalmi erdőgazdálkodás kialakítása. A kisnemesi községek erdejében viszont a birtokosok csekély erdőterülettel rendelkeztek, és a szétválasztást ugyanúgy nem lehetett végrehajtani, akár az úrbéres erdőkben (Petercsák T. 1992: 48–51).
Az egyes közbirtokosoknak a közös jogokban való részesedése arányszámok, aránykulcsok (hányadok) szerint történt, ami a közössé tett részek mennyiségéhez, értékéhez igazodott. Ha a közbirtokosság osztályos örökösök meg nem osztott vagyonára alapult, a kulcs az egyes örökösök osztályrésze volt. Ahol viszont nem öröklés folytán jött létre közbirtokosság, a kulcsot a nemesi udvarhely, tehát a belső telek nagysága szerint határozták meg (Tárkány Szücs E. 1981: 518). A csallóközi Tejfaluban minden udvarhoz az erdők egyforma használati joga tartozott. Eredetileg a közbirtokosság annyi egész jogból tevődött össze, ahány udvarból állt a község beltelki állománya. A népesség szaporodásával az udvarok, s velük együtt a hozzájuk csatolt közbirtokossági jogok is mindinkább felaprózódtak, feltagozódtak. Az udvarok a közbirtokossági jog eszmei egységei lettek, melyek az egykori birtokosok leszármazottai között felosztásra kerültek. Egy-egy birtokosnak több „udvar”-ban is lehetett kisebb-nagyobb osztályrésze. 1874-ben határozták el, hogy az ilyen részjogokat össze lehet vonni és egy tagban ki lehet adni. Később a favágási jog teljesen felszabadulva szabad adásvétel tárgyát képezte (Csiba L. 1958: 314).
A nemesi közbirtokosságok faosztási gyakorlata nagy változatosságot mutat. Alsóörs Község Nemesi Közbirtokossága a 371 hold erdőből az erdész által meghatározott területen, illetve vágásmód alapján, de hagyományos módszerekkel osztotta a fát. A vezetőség tagjai az erdőn végezték el az állézást vagy numerázást. A tarvágásra kijelölt területet 99 egyenlő részre osztották. Az egyes részek sarkán a lehántolt kérgű jelfákra írták a nyilas számát. Egy nyilas az egy joghoz kapcsolódó járandóság. A tagokat a közbirtokosság kerülője „parancsolja” a cédulahúzásra. Ennek során a sorsolással eldöntött névsor szerint húzták ki a cédulákra írt nyilas számát. Az erdőt mindenki maga vágta ki (Jablonkay G. 1968: 200).
A dédestapolcsányi nemes erdő közbirtokosság tagjai az ún. hetvenedek alapján részesedtek a közös erdő fájából. Itt a fát a 20. század első felében már fogadott erdőmunkásokkal termeltették ki az erdőhivatal engedélye alapján, majd az elnök lakásán osztották el papíron. A tagok hetvenedjük arányában fizettek be bizonyos összeget a közös költségekre, s ugyanígy részesedtek a haszonfa eladásából származó jövedelemből (Petercsák T. 1989b: 242).
Más módon történt a faosztás azokban a falvakban, ahol a közbirtokosság tagjai öröklés révén jutottak erdőrészükhöz. Például a Veszprém megyei Nemespécselyen az egész kicsiny 28 négyszögöltől 11 000 négyszögölig terjedt az egyes erdőrészek 217mérete. A vágásra kerülő terület, a plága fájának a legkülönbözőbb erdőterületekhez kapcsolódó jogok szerinti igazságos elosztása rendkívüli feladatot jelentett. Erre két alkalmi bizottságot – becsülő bizottság és elosztó bizottság – hoztak létre. A két becsüsből és két faragóból álló bizottság a vezetőséggel az erdőbe vonult, ahol az elnök pontosan kijelölte az évi vágás határait. Ezután került sor a becsülésre, a fák csoportjai szerinti kisebb egységek kialakítására. A két becsüs megállapodott, hogy mely fákat veszik egybe, egy böcsübe. Ha egy-egy csoportba sok fát soroltak, nagy böcsüt csináltak, ha keveset, akkor kis böcsüt. Lehetőség szerint több apróbb csoportot, becsűt alakítottak ki, mivel azokkal – lévén sok kisebb résztulajdonos – könnyebben számolhattak. Ha a két becsüs megállapodott, hogy mely fákat veszik egybe, a faragók meghántották a fa kérgét, és az egy becsübe vett fák sima törzsére ráírták ugyanazt a számot. Ezt a numerát listára vezették, majd emellé került a numera értéke is. Az értékmeghatározás alapjául az szolgált, hogy az adott facsoportból hány szekér fa kerülhetett ki. A szekér fa értékét korona és fillér szerint adták meg. Egy-egy évi vágás általában 150–200–250 numerát tett ki. A lista alapján az elosztó bizottság végezte el a fa szétosztását. Az összértékből kiszámították egy négyszögöl értékét. Ezzel szorozták meg a részterületek nagyságát, és megkapták az illető terület évi értékét. Ezután már csak a numerákat kellett szétosztani a részterületek értéke szerint. Akinek nagy erdőterülete volt, az 4–5 becsűt is kaphatott, míg a kicsi résztulajdonosok többen kaptak egy becsűt. Ilyenkor együtt vágták ki a fát, hogy senki ne csalatkozzék. A kiosztott facédula alapján mehettek vágni a fát, s ezen név mellett a hozzátartozó becsű száma szerepelt (Takács L. 1991: 137–138).
