AZ ERDŐHASZNÁLAT SZABÁLYOZÁSA
AZ ERDŐHASZNÁLAT SZABÁLYOZÁSA
Amíg az erdő bőven rendelkezésre állt, szabad erdőhasználat volt érvényben. Ha a mértéktelen favágás és legeltetés az erdő pusztulását, elsatnyulását eredményezte, tilalom alá vették a felújítandó erdőrészt. A székelyeknél igen korán, már 1231-ből ránk maradt az eresztvény szó, ami sarjadzó, fiatal erdőt jelent, de tilalmas értelemben is használták. A 17. században még a nagyobb uradalmakban is csak időleges tilalomról volt szó, amíg az erdő önmagától rekreálódott.
A kamarai hatóságoknak és a bányavárosoknak 1565-ben kiadott erdőrendtartást követően számos nemesi közbirtokosság készített erdőhasználati egyezséget. Ennek során tilos és szabad vagy közönséges erdőket különítettek el. Az előbbiek elsősorban épületfát szolgáltató és makkoltatásra alkalmas erdők voltak, melyekből épületfát a közbirtokosság tagjai is csak engedéllyel vághattak. A szabad vagy közönséges erdőket tűzifa kitermelésére, illetve a jobbágyok erdőhasználati igényeinek a kielégítésére jelölték ki (Tagányi K. 1896–1908: I. XVII–XX).
A rendszeres és tudatos erdőgazdálkodás megalapozása a 18. században történt. Az 1769-ben megjelent erdőrendtartás és az 1791-ben kiadott első magyar erdőtörvény 214az erdőket a közhatalom védelmében részesítette. Előírták, hogy a törvényhatóságok a tisztikar egy tagját bízzák meg az erdők felügyeletével. Az erdők felmérését a kamarai uradalmakban és a szabad királyi városokban a 18. század második felében a vágásterveken alapuló erdőgazdálkodás követte (Petercsák T. 1992: 30–31).
A falvakban az erdő gondját a község vezetésén belül egy-egy személy képviselte, akit sok helyen erdőbírónak neveztek. A közbirtokosok rendszerint sorban töltötték be ezt a tisztséget. Az erdőbíró engedélye nélkül egyik uraság emberei sem hordhatnak fát a közös erdőből. A tűzifahordást csak dőlt- és gallyfából engedélyezik. Aki élőfát levág vagy engedély nélkül visz haza fát, a Heves megyei Ivádon 3 forintra büntetik 1802-ben. Az erdők őrzését és tényleges felügyeletét az erdőkerülők látták el, akiket gyakran neveztek erdőpásztornak, csősznek vagy hajtónak (Takács L. 1991: 113–116). Az erdélyi Papolcon az erdőbíró vezetésével 24 erdőpásztor volt 1759-ben, akik a falutörvény előírása szerint végzik dolgukat: „haton a Bikkaljára vigyázzanak, tizennyolcan a felső tilalmasra” (Imreh I. 1983: 265–266). Az erdőőri tisztség a nemesi közbirtokosságokban is csak 2–4 hónapig tartó időszakos munka lehetett. A kerülők hajtó elnevezése arra utal, hogy a tilalmak megsértőinek az előállítása, a kártevők behajtása a feladatuk, amiért külön jutalmat, hajtópénzt is kapnak. A 18. század második felétől, a 19. század elejétől a dunántúli uradalmaknál több helyen a vadász feladatkörébe tartozott a fa kiadása és az erdő általános védelme.
A szabad királyi városokban a polgárok közül esztendőnként választott erdőinspektor volt az erdőgazdálkodás felügyelője. Az erdők felújítása, a makkvetés, a csőszök felügyelete, a kártevők távoltartása, az esztendőnként vágandó terület kijelölése volt a feladata. A nagyobb városok a 19. század elejétől kezdtek szakembereket, erdőmestereket alkalmazni erdőbirtokaik kezelésére.
A 18. században, a török kiűzése után fellendült a mezőgazdasági és ipari termelés, szaporodott a népesség, melynek egy része városokban koncentrálódott. Ennek során megnőtt a fa iránti igény (tűzi-, épület-, szerszámfa), ugyanakkor a gabonatermesztéshez is újabb területeket hódítottak el az erdőtől. Megindult a nagy allo-diális gazdaságok kialakítása, és ehhez nemcsak a jobbágyok használatából vonták el a telki állományba nem vett, főként irtásföldeket, hanem az uradalmi üzemegységek nagy tábláit is kialakították. Ennek során valójában az erdőket is elhatárolták, és a jobbágyok csak szigorú ellenőrzés mellett irthattak erdőt, illetve az erdőhasználat feltételei is szigorodtak. A leggyorsabban a nagyobb gazdaságok kezdték kialakítani erdőőrző szervezetüket. A Bars megyei Széplakon 1731-ben szervezték meg az „Erdő-Ispánságot”, melynek instrukciója 11 pontban szabályozta a 8 „erdőőrzővel” való felügyeletet (Takács L. 1991: 119). Az uradalom későbbi rendtartásai tovább szigorították az erdő használatát. Az 1787-es már „faizási regulátiot” adott ki, 1797-ben pedig lehetőséget nyújtott a portákon tárolt famennyiség ellenőrzésére is.
A földesúri erdőőri szervezet feleslegessé tette a falvak népének mint szervezett közösségnek az erdészeti ügyekben való részvételét. Az erdei felügyelet teljes egészében az uradalmak kezébe került. Míg az uradalmak az erdőkből is a legnagyobb jövedelmet akarták húzni, és a gyors pénzszerzés reményében hamuzsírégetőkkel taroltattak le hatalmas erdőterületeket, addig a jobbágyság a megszorítások miatt igen takarékos fahasználatra kényszerült. A 18. század közepétől rendszeressé vált 215az írásos engedély, amely személyre szóló, át nem ruházható faizási lehetőséget jelentett. Ezek között volt olyan, amelyik esztendei folyamatos faizást tett lehetővé, máshol pedig csak egy-egy alkalomra adtak engedélyt. A cédulát a kerülőnek kellett bemutatni, aki kijelölte a vágás helyét, illetve kiadta a fát. Így az új erdészeti felügyelet mellett a hajdani szabad használatból ellenőrzött favágás lett. A falusi lakosság fokozatosan kiszorult a földesúri ellenőrzés alá vont erdőkből, és még a legszükségesebb tűzifát is csak nagy utánajárással szerezhette meg (Takács L. 1991: 121–125).
A NEMESI ÉS JOBBÁGYI ERDŐK ELKÜLÖNÍTÉSE
KISNEMESI ERDŐKÖZÖSSÉGEK
A VOLT ÚRBÉRESEK KÖZBIRTOKOSSÁGAI
JUTTATOTT ERDŐ VAGY ÚJBIRTOK
KÖZÖSEN VÁSÁROLT ERDŐK
SAJÁT TULAJDONÚ ÉS HASZNÁLATÚ ERDŐK
