A RÉPA
455A RÉPA
A répafélék számos változatát a középkorban a főúri és jobbágyi kertekben egyaránt kizárólag konyhai szükségre termesztették. Az emberi táplálkozásra szolgáló változatok közül napjainkra csak a sárgarépa és a cékla őrizte meg jelentőségét. Az egykori zöldségeskerti kultúrában szereplő édesrépák (sárgarépa, paszternák, tarlórépa stb.) a mezőgazdaság belterjes fejlődésének hatására kerültek ki a szántóföldekre. Elsőként a 17. század végén a Rajna-melléken kezdték termeszteni a répát takarmányozás céljából. Nyugat-Európa mezőgazdaságilag fejlettebb tájain a 18. század végére kiformálódott a szántóföldi takarmányrépa-művelés, amely a 19. század elején a hazai uradalmakra is hatást gyakorolt. Elsősorban azonban Tessedik Sámuel fáradhatatlan agitációjának köszönhető, hogy a takarmányrépa szántóföldi termesztése – a szálastakarmányokat jelentősen megelőzve – nálunk is teret hódított. Az általa meghonosított francia eredetű burgundi répa mindmáig a legelterjedtebb fajta.
104. ábra. Répaásók, Átány (Heves vm.)
A takarmányrépa termesztése a paraszti gazdaságokban a 19. század végétől a gabonakonjunktúra elmúlását követően mutat fellendülést az istállózó állattenyésztés kibővülésének hatására. Különösen a tejhozamra épülő szarvasmarha-tenyésztés számára vált nélkülözhetetlenné a répa. Szántóföldi művelésének változó mértéke mindvégig az állattenyésztés függvényeként alakult. Piaci hasznosítása – hasonlóan a 456kukoricához – az állattenyésztésen keresztül realizálódott. Paraszti művelésének nagyobb aránya a századfordulótól a Dunántúl intenzív szarvasmarha-tenyésztő övezeteiben és a Tisza középső folyásának területén bontakozott ki, valamint a nagyvárosok környékének tejtermékkel piacozó parasztgazdaságaiban emelkedett az önellátás szintje fölé.
A répaféléknek napjainkra legfontosabbá váló faja, a cukorrépa még később jelent meg a mezőgazdasági termelésben, mint a takarmányrépa. Ugyanis csak a 18. század végén fedezték fel Németországban a répa cukortartalmát, és a 19. század elején kezdődött meg a nagyobb cukortartalmú fajták nemesítése. A cukorrépa kitenyésztéséhez, valamint a répacukor előállításához a napóleoni háborúk kontinentális zárlata számottevően hozzájárult, ami megakadályozta az addig egyedül használatos nádcukor behozatalát Európába. Annak ellenére, hogy Napóleon bukása után ismét visszatértek a nádcukor fogyasztására, a cukorrépaművelés – bár erősen hullámzó mértékben – mindinkább teret kapott az uradalmi gazdálkodásban.
A hazai cukoripar kibontakozása a 19. század első harmadára esett. Eperjesen már 1802-ben cukorfőzdét létesítettek, majd az első cukorgyárat 1831-ben a Pozsony megyei Nagyfödémesen állították fel. A cukorrépa művelésének elterjesztése szintén Tessedik Sámuel érdeme. Példája nyomán a gazdasági írók is jelentős részt vállaltak a fontos mezőgazdasági ipar felvirágoztatásában. A 19. század második felében 22 nagyobb teljesítményű cukorgyár működött az ország különböző területén. A cukoripar rohamos fellendülését 1888-ban a cukoradóról szóló törvény indította el, amely számos állami kedvezményt biztosított a cukorgyárak számára. A törvény bevezetését követő néhány év leforgása alatt a cukorrépa vetésterülete megkétszereződött. A cukorrépa termelése döntő arányban az uradalmak kezében volt, művelésének területe tájilag a cukorgyárak vonzáskörzetében helyezkedett el. A századfordulón elsősorban Nyugat-Magyarországon (Vas, Sopron, Pozsony, Nyitra, Győr, Komárom, Bars m.), valamint a hatvani és szerencsi cukorgyár felvásárlási körzetében (Heves, Nógrád, Hont, Zemplén m.) művelték, de vetésterülete számottevő volt a dél-alföldi (Bács-Bodrog, Torontál m.) allódiumokon is (Szemző B. 1979).
A cukorrépa-vetőmagot kezdettől a cukorgyárak adták a velük szerződésbe lépő gazdaságoknak. Ebből következően a cukorrépának kizárólag külföldi fajtáit termesztették.
A kapásnövények sorában a répafélék a legigényesebbek közé tartoznak, amelyek csak megfelelő táperejű talajban hoznak hasznot. Tömeges termelésük rendszeres talajerő-utánpótlást követel meg, ezért művelésük csak a fejlettebb, állattartó vidékeken tudott jobban kibontakozni, miközben a növényművelés eredményessége természetszerűleg visszahatott az állattenyésztés belterjesedésére.
E speciális növénykultúra igényessége főként a növénygondozás területén érvényesült. A termesztéséhez szükséges többszöri kapálás – különösen a cukorrépa esetében – nagyobb gondosságot követelt meg, mint a többi újkori kapásnövény. Az uradalmak éppen ezen ok miatt kényszerültek rá a részes művelés helyett a pénzben fizetett napszámosok, bérmunkások alkalmazására. Bár így is előfordult, hogy azokon a területeken, ahol a házi kertészkedésnek nem volt hagyománya, a cukorrépa kapálására a helybeliek nem szívesen vállalkoztak. Amint például a Pest megyei Tassról egy 1873-ból származó gazdasági írásból tudjuk, ezen a vidéken a répaművelés 457terjedésének akadálya, hogy a napszámosoktól nagy pontosságot és figyelmet igényel, ami miatt sokkal fárasztóbbnak tartották, mint a kukoricakapálást. A munkafelügyelők hiába biztatták a napszámosokat, hogy ne siessenek a munkával, gondosan kapáljanak, azok tömegesen félbe akarták hagyni a számukra szokatlan munkát. A beszámoló írója ennek okát abban látta, hogy az asszonyok, akik ezen a vidéken nem kertészkednek, nem tanulták meg a figyelmesebb kapálást (Balogh I. 1965: 407–408). A növényművelés ezen nehézségei a múlt század második felében általánosabb érvényűnek tekinthetőek. Ezt látszik alátámasztani az a gyakorlat, hogy a cukorrépa művelésére vállalkozó jobb módú parasztgazdaságokban is túlnyomóan napszámosokkal végeztették a növénygondozást, hasonlóan az uradalmakhoz. A cukorrépa az állami propaganda hatására az 1930-as évektől a paraszti szántóföldeken is kezdett teret hódítani.
A cukorrépa és a takarmányrépa művelésmódja nem mutat lényeges eltérést egymástól, botanikai adottságaik megegyeznek. A répafélék a jó erőben lévő, többször szántott, porhanyós földet kedvelik. A népi tapasztalat szerint a répa a mélyebben fekvő, nedvesebb földet szereti, de az alaposan megmunkált és gondozott szikes talajon is megterem (Szank, Bács-Kiskun m). A cukorrépa-termelés kibővülésének köszönhető, hogy a 19. század végén a paraszti gazdálkodásban is megjelent a műtrágya felhasználása. Elsősorban az ország északnyugati területein a kisebb parasztgazdák is egy-két holdas cukorrépaföldjeiken kezdték kiszórni a műtrágyát.
A vetőmagot a takarmányrépa esetében kereskedőktől vásárolták, a cukorrépát viszont a gyárral kötött szerződés keretében kapták a termesztők. A vetés ideje áprilisra esett, amikor általános gyakorlat szerint a sorhúzóval kijelölt földbe kapa vagy ültetőbot után vetették. A takarmányrépa vetésénél előfordult, hogy közvetlenül a sorhúzóval készített árokba egyszerűen kézzel beleszórták a magot. Ilyen esetben a jelölőt kővel megterhelték, hogy mélyebbre kerüljön a vetőmag (Janó Á. 1982: 118). Az eke után a barázdába való közvetlen vetést csupán a takarmányrépánál alkalmazták. A kézi növényművelés esetén a sortávolságot keskenyebbre vették, mint a kukoricánál. Az ekekapa 20. század eleji térhódítása viszont egységesítette a sortávolságot. A cukorrépa művelésében a gépi vetés aránylag korán elterjedt a munka gyorsasága és a további művelés megkönnyítése miatt.
A kikelt répa első kapálása összefonódott az egyeléssel. Ennek a munkának speciális kézi eszköze volt az egyelőkapa. A kapával a soron meghagyandó tövek mellé vágtak, így kapták meg a kívánt tőtávolságot. Ahol jól fejlett palántákat találtak, akkor is meghagyták, ha az egy kapavágásnál közelebb állt az előzőhöz. A ritkítást követően még kétszer-háromszor kapáltak, amit a nagyobb gazdaságokban ekekapával végeztek, csak a tövek gyomtalanítását bízták a napszámosokra vagy a részes kapásokra. Különösen a takarmányrépa kapálása és felszedése tartozott a 19. században az uradalmi részes munkások, summások, dohányosok járulékos munkafeladatai közé.
Noha a répa gondozása nem rendelkezik a többi kapásnövénytől eltérő eszközkészlettel, mégis a cukorrépa művelésének módja a specializálódás felé mutat. Amint már szóba került, éppen a kapálás jóval gondosabb végzése, minden egyes növénytő alapos körülkapálása kölcsönöz a cukorrépaművelésnek egyedi jelleget. Még a 20. század elején sem ment ritkaságszámba, hogy a cukorrépa megmunkálását 458kizárólag kézi erővel végeztették a nagyobb terméshozam érdekében. Uradalmi művelésének helyenként megmutatkozó sajátossága az egyelést megelőző sekély talajlazítás, a sarabolás; valamint az utolsó kapálás helyett végzett töltögetés, amivel igyekeztek megakadályozni a répa kinövését a földből. Ezek a jobbára feleslegesnek bizonyuló munkafázisok a paraszti művelésmódba nem kerültek át.
A répa felszedésére eleinte már augusztusban sort kerítettek. A 19. század vége óta a gazdasági szakoktatás és propagálás hatására a betakarítást a teljes beérés után, általában szeptember végén, október elején végzik. A répa kiemelésére ásót vagy kétágú villát használtak. A 19. század közepétől az ország egész területén elterjedt jellegzetes kétágú répaásó vasvilla jelenti ennek a növénykultúrának egyetlen speciális eszközét (Fél E.–Hofer T. 1974: 164, 435; Ikvai N. 1977: 200). A felásott répát a levelektől és a földtől megtisztogatva kupacokba rakták. A cukorrépa fejét, leveles végét késsel gondosan levágták, amit csírázásnak is mondanak (Sopron m.), a cukorgyárba az így megtisztított répát vihették. A csírát takarmányozásra használták, silózás után. A répatermelők a cukorgyártól megkapták a szárított répaszeletet, amiből a gyár kilúgozta a cukrot. Ezt beáztatva és melasszal ízesítve tehenek, ökrök téli táplálására hasznosították. Amíg a cukorrépa útja a földekről az átvevőhelyre vezetett, addig a takarmányrépát egyenesen hazaszállították, és a télre szánt mennyiséget elvermelték. A répát késsel vagy darálón aprították fel a teheneknek, lovaknak. A répalevél pedig már májustól, a művelés ideje alatt mindvégig a baromfiak fontos zöldtakarmányát jelentette.
