FASZERSZÁM- ÉS SZEKÉRKÉSZÍTÉS
FASZERSZÁM- ÉS SZEKÉRKÉSZÍTÉS
A hegyvidéki faragók régebben az erdőn készített kunyhóban végezték a famegmunkálást. 1744-ben Csutorás Mihály kislődi lakos vallotta, hogy „társaival együtt egyvégben három esztendeig a Sz(ent) Gáli Bakonyban tányérokat csinált, oda fizetvén árendát” (Tálasi 1942: 166). Rómer Flóris említi, hogy a bakonyi faszerszámkészítők egész telüket és nyarukat az erdőn töltik, de hozzáteszi: „Manap [1860-ban – J. A.], minthogy ezen üzlet mindinkább csökken, már nagyobb része hazahozza a kiválasztott fát és udvarában vagy fészer alatt dolgozza fel” (idézi Hegyi 1978a: 85). Századunkban a famegmunkáló specialisták műhelye már nagyobbrészt otthon volt, és csak akkor építettek erdei kunyhót, ha lakóhelyüktől távol dolgoztak.
Gazdasági eszközök faragására legértékesebbnek a bükkfát tartották, de alkalmas volt a kőris, gyertyán, hárs, juhar, jávor, nyír, szil, vadalma- és vadkörtefa is. A többi fafajtát a bakonyi faragók épület-, bútor- és tűzifának használták.
Richard Bright, 1815-ben Magyarországon járt angol orvos a bakonyi faszerszámkészítésről így írt: „Majd minden háznál készítenek gazdasági eszközöket: gereblyét, lapátot, villát. Amikor … megérkeztünk Városlődre, megkértem a postamestert, hogy vezessen el egy ilyen műhelybe. Egy gyümölcsös közepén állott a szín, benne kemence és katlan. Itt dolgozott a paraszt a társával és egy vagy két napszámossal … Amikor meglátogattam őket, szénahányó villát készítettek, mégpedig bámulatos ügyességgel. A kellő nagyságra vágott fát félig a katlanba merítették. Negyedóra múlva kivették, a kívánatos fokig meggörbítették és a darabokat fakapoccsal összefogták. Most a villa fogait farácsba tették, hogy alakjuk megmaradjon és az egészet kemencébe helyezték, hogy jól megtüzesedjék. Nagyon tetszetős villákat készítettek ilyenformán” (idézi Hegyi 1978a: 86). Az egykorú leírást több részlettel kiegészíthetjük. A bakonybéli faragók a villaágakat előbb négy- vagy nyolcszögletűre nagyolják, majd vonókéssel simítják, azután következik az üstben való főzés, ami által a fa a hajlításkor kellőképpen megpuhult. Főzés után a villaágakat az ún. lukasfán görbítik, majd a villahajtóba vagy kalodába teszik.. Egy-egy kalodában egyszerre több tucat 419villaág száradt. Végül a favillát tűzhely vagy kemence fölött szárították: „Az volt a jó vella, amelyik szép hegedűbarnára volt kiszárítva” – tartották a bakonybéli specialisták.
Az 1900-as években a bakonybéli villafaragók aratás után fogtak az előző télen kitermelt, elfűrészelt fatörzsek feldolgozásához, és – a téli favágást kivéve – húsvétig folyvást szerszámokat készítettek. Egész évi munkájuk eredményét tavasszal értékesítették. Egy villafaragó – a fiával és két napszámossal – egy esztendőben tíz-tizenöt fatörzset dolgozott fel. Egy vastag fából 400-500 villa telt ki, így évente 4-7 ezer favilla készülhetett egy-egy specialista műhelyében. A pesti József-napi vásáron a bakonybéliek 35-40 ezer favillát eladtak, ha pedig külön megrendelésük volt, akkor 70-80 ezret is. Ezenkívül kis- és nagygereblyét, kaszanyelet, más szerszámnyeleket is készítettek.
A bakonyi favillákat tízezerszámra vásárolták balkáni kereskedők is a pesti vásárokon, és hajón szállíttatták hazájukba. 1881–1882 körül azután 24 bakonybéli famunkást szerződtettek Romániába villakészítésre. Később Bulgáriában, Szerbiában, Horvátországban is dolgoztak. Fél évre, májustól novemberig tartó munkára szerződtek. Kisebb szerszámaikat magukkal vitték, a nagyobbakat – villahajtókat, állványokat és a faragószéket – a munkahelyen készítették el. Az 1890-es évek közepétől a lókúti (szintén bakonyi) faragók is csatlakoztak hozzájuk, s évente 3-4 csoportban 40-50 villakészítő járt a balkáni országokba dolgozni. Külföldön párban végezték a munkát, mivel úgy gyorsabban lehetett haladni. Egy pár év alatt 5-6 ezer favillát készítettek. E munkavállalásaiknak az első világháború kitörése vetett véget. Bulgáriában, Romániában a bakonyi faragók által készített toldott, háromágú favillákat „magyar vellá”-nak nevezték.
A Bakonyban a faszerszámkészítés legnagyobb központja Bakonybél volt, ahol még az 1940-es években is évente 40-50 ezer favilla, 15 ezer gereblye, 4 ezer falapát, 5 ezer járomfa, 50 ezer keréktalp készült – de számos fafaragó háziiparos működött Városlődön, Kislődön, Lókúton, Szentgálon, Herenden, Bakonyszentkirályon is. Toldott ágú favillákkal ellátták az egész Dunántúlt, és a közvetítő kereskedelem révén jutott belőlük az Alföldre is. Dél-Bihar fafeldolgozó központjaiban (Árpád, Tenke), Borsodban (Nádasd, Cserépfalu) és Udvarhelyszéken másfajta, ún. hasított favillát készítettek, amelynek munkafázisait az udvarhelyi Telekfalváról ismerjük (Haáz 1942: 25–27). Ott a fiatal nyírfát tartották a favillakészítésre legalkalmasabbnak. A nyírfa héját a kézvonópadon, a kézvonóval letisztítják, s a töve felőli, rugalmasabb részét elvékonyítják és meghegyezik. Ezután a végétől lemérnek három előaraszt (kb. 45 cm), ezt meghajlítva beteszik a gerendafalú épület kiálló gerendavégei közé úgy, hogy a villa leendő nyelét erősen lekötik. A készülő villának így kell kiszáradnia. Utána a most már meghajlított villafát a három előarasznyi távolságon mogyorófából hasított kávával – újabban dróttal is – megkötik, majd a villafát hegyétől a káváig egyszer vagy kétszer befűrészelik. A befűrészelést fadarabkával két vagy három ágba feszítik – aszerint, ahány ágú villát készítenek –, majd az eszköz az ún. villahajtóba kerül. Ebben kapják meg a favilla ágai a kívánt görbületet. A villahajtóba szorított eszközöket régen felvitték a padlásra, hogy az ott szállongó füst a fát átjárja, és ezzel hamarabb száradjon. Igyekvő, dolgos háziiparosnál egyszerre 50-60 favilla is száradt.
Az ugyancsak udvarhelyi Fenyéden a villafát parázs fölött megsütötték, vagy forró vízben főzték, és azután hajlították – ami megegyezett a bakonyi villakészítők eljárásaival. Hasított ágú favillát nem lehetett olyan nagy mennyiségben előállítani, mint toldott ágút – egyrészt nehézkesebb volt ugyanannyi darabhoz faanyagot beszerezni, másrészt hajlítása külön-külön történt, míg több tucat toldott ágú villa hosszú és rövidebb ágai a nagy- és kiskalodában egyszerre száradtak. Egy székely háziiparos két 420családtagjával, egy télen át 1500-1600 favillát és -gereblyét tudott elkészíteni. Innen adódott, hogy a székelyföldi favilla már a századfordulón 30%-kal drágább volt, mint a felföldi vagy a bakonyi.
A bakonyi, dél-bihari, börzsönyi és zempléni faszerszámkészítők gyakran csináltak keréktalpakat és küllőket mezővárosi kerékgyártómesterek megrendelésére, de szekeret képesítés nélküli specialisták az utóbbi évszázadban már csak a Székelyföldön készítettek. Pedig Erdélyben is működtek évszázadok óta kerékgyártó céhek. Bizonyos, hogy a székely szekérkészítésben a hegyek között élő, magára utalt népesség hosszú ideje kialakult önellátása őrződött meg. Századunk első évtizedeiben Udvarhelyszéken a szekér készítésével már mindinkább városi iparos, kerekes foglalkozott, „mégis alig van olyan falu – írja Haáz Ferenc (1932: 10) –, ahol ne találkozna szekércsináló ember. Leginkább apáról fiúra szálló mesterkedés ez … Vannak mesterei, akik megszegődött árért másnak dolgoznak, de nem tekinthetők hivatásos iparosoknak, mert főfoglalkozásuk mégis csak a gazdálkodás; és vannak – ilyenek a székely gazdák csaknem kivétel nélkül – akik javításokat végeznek, vagy részeket pótolnak saját szekerükön.” Ide az előbbiek tevékenysége tartozik, akik parasztiparosként, pénzért végeztek kézművesmunkát mások számára. Közel fél évszázaddal később a kutató megállapította: „Az atyhai földmívesember maga készítette – részben napjainkban is maga készíti – szekerét” (P. Madar 1973: 86).
A székely parasztember az otthon fejszével kinagyolt fát kemencében megsütötte, vagy teknőben leforrázta, majd trágyával bekente, némelyek a kerékagyat a trágyadomb alá elásták. A trágya konzverváló hatása ma már bizonyított. A szekér fa alkatrészeit sok székely megcsinálta, de a kereket nem tudta mindenki egyformán elkészíteni – különösen azután, hogy a vasalás és az eszterga elterjedt. A többi munkafázisnál bonyolultabb kerékkészítés így a székelyek között külön foglalkozássá vált. A munkafolyamat részleteit a kerékgyártó-mesterségnél ismertetjük.
Egy sokoldalú kemencei faragó eszközkészletét Gönyey Sándor gyűjtése nyomán mutatjuk be (1940a: 228–232). Az 1930-as években dolgozó idős faragó szerszámait részben apjától és nagybátyjától örökölte. Tíz különböző fejszét, baltát, szekercét használt: favágó fejsze, faragófejsze talpfafaragáshoz, villaszár- és kaszanyélhasogató fejsze, ölfahasogató, keréktalpfaragó szekerce, gereblyefej-szögellő, vályú- és teknőkivágó balta, villaszárhoz, kaszanyélhez való faragószekerce, sindölöző- (zsindelyező-) balta, bárd. Ezeket a finomabb munkához szükséges alábbi eszközök egészítették ki: gereblyenagyoló gyalu, kis gyalu nagyoláshoz, simítógyalu, gereblyefogfúró, nagy fúró, füles véső, colos véső, ácsmunkához, karfa-, oldalfa-, létrakészítésnél használt véső, karfafúró, kaszakacsvéső, orsóeszterga-véső, széklábfúró, gereblyefejfúró. Emellett kilenc, különféle rendeltetésű vonó-, illetve simítókést, hatféle fűrészt használt, és esztergája is volt. A műhelyében felállított faragóállványt, az ún. lukasfát villahajlításnál, gereblyenyél, kocsioldalfa faragásakor használta. A börzsönyi fafaragók – a már említett faddi specialistához hasonlóan – több kézművesmesterség: az ács, a kerékgyártó és az esztergályos szerszámait alkalmazták.
A parasztfaragók szinte napjainkig sukkban számolnak. Egy sukk – vagy súk – a két ökölbe szorított kéz kinyújtott hüvelykujjakkal (kb. 31 cm). Sukkban számolták a szekér, illetve kocsi részeit és teljes hosszát. Kisebb mértékegységük a coll (2,6 cm), 1 sukk 12 collal egyenlő.
