DONGA- ÉS TALPFAFARAGÓK
421DONGA- ÉS TALPFAFARAGÓK
A 16–17. századi iratokban olvashatunk hordófalkéselőkről, hordófalhasítókról (Takáts 1961: 88), akik minden bizonnyal nem képesített mesterek, hanem a hordókészítés egy részletmunkájára szakosodott jobbágyok vagy zsellérek voltak. A 19. században a Zempléni-hegység famunkásai durván kifaragott dongákat készítettek a hegyaljai kádárok számára. Az első világháború előtt a kiterjedt bakonyi erdőségekkel rendelkező várpalotai uradalom horvátországi, szlavóniai kádárokat, ún. gránerokat fogadott hordókészítésre. A gránerok télen otthon dolgoztak, s nyárra szegődtek el a bakonyi uradalomba. Az uradalom adta a fát, és az elkészült hordók fele a megrendelőt, fele a kádárokat illette. Az erdőben nyeregtetős faházat, éléskamrát, fészert, szerszámkamrát építettek maguknak, s általában több évben ugyanazon a helyen dolgoztak. Kizárólag tölgyfa hordókat készítettek. Segédmunkásnak bakonyi falvakból való zsellérlegényeket alkalmaztak, akik a munkafogásokat elsajátítva később maguk is készítettek faedényeket, vagy kádárműhelybe szegődtek, tehát képesítés nélküli specialisták lettek (Hegyi 1978a: 80–82).
A Székelyföldön háziiparos kádárok is működtek, akik háromféle, nagyobb méretű faedényt: kádat, csöbröt és hordót készítettek. Az 1930-as években Oroszhegyen 27, Varságon és Szentkirályon 18 parasztkádár dolgozott (Haáz 1942: 43–44). Munkamenetük és eszközkészletük csaknem teljesen a képesített kádárokéval egyező, ezért ott vesszük sorra.
A 19. század második felében föllendülő magyarországi vasútépítés hívta életre a talpfafaragók rétegét. A Zala folyó és a Dráva között elterülő dombvidék irtásfaluinak szegényparasztjai előbb Somogyba, majd az 1880-as évektől a Bakonyba és a Vértesbe is eljártak talpfát faragni. Márton-naptól (november 11.) szerződtek téli idénymunkára. A 19. század végén és századunk elején maguk végezték a fa kitermelését, darabolását és a talpfafaragást, később kikötötték, hogy a talpfának való tölgyfát az uradalom szállítsa a munka színhelyére. A talpfafaragás téli keresetkiegészítést jelentett a zalai falvak mostoha természeti viszonyok között gazdálkodó szegény- és kisparaszti családjainak.
