A FAFELDOLGOZÁS SPECIALISTÁI, HÁZIIPAROSOK
416A FAFELDOLGOZÁS SPECIALISTÁI, HÁZIIPAROSOK
A parasztközösségeknek azok a tagjai, akiknek átlagon felüli kézügyességük, rátermettségük volt, és családjuk megélhetését mezei munkával nem tudták biztosítani, másoknak is készítettek a gazdaságban, háztartásban használatos faeszközöket, -edényeket. Ismert, hogy a feudális korban egyre nőtt a jobbágyparasztok zselléresedése, ami azt eredményezte, hogy a zsellérsorba süllyedt jobbágyúak kézművességgel, többek között fúró-faragó tevékenységgel igyekeztek keresethez jutni. Többségük nem tudta vállalni a céhbe lépéssel járó költségeket és feltételeket, ezért kontárnak minősült. A tőkés agrárviszonyok között, tájanként más-más arányban folytatódó elszegényedés újabb paraszti származású elemeket sodort a mezőgazdaságon kívüli jövedelemszerzési források felé. Mivel a kibontakozó magyarországi gyáripar ezeket a szegényparaszti rétegeket nem tudta (nem is tudhatta) mindenünnen „fölszívni”, számosan az iparűzés terén kerestek életlehetőséget – anélkül, hogy valamilyen mesterségben képesítést szereztek volna. így a magyar gazdaság- és társadalomfejlődés sajátos következménye, hogy a 18–20. században jelentős számú képesítetlen paraszt kézműves specialista dolgozott. Számuk – becslésünk szerint – a fafeldolgozó ágazatban volt a legnagyobb.
A helyzetkép másik összetevője az, hogy a képesítés nélküli famegmunkáló specialisták tevékenységére a társadalomnak szüksége is volt. Részint olyan eszközöket állítottak elő, amelyekkel a céhes kézművesek nem foglalkoztak, például favillákat, a kenderfonáshoz orsókat, tetőfedő zsindelyt készítettek, részint olyan vidékeket láttak el a termékeikkel, ahol kevés céhes iparos működött, vagy nem voltak meg a feltételek egyes fafeldolgozó ágazatok kibontakozásához.
Számos famegmunkáló specialista tevékenykedett a céhekbe tömörült ács-, asztalos-, bognár-, kádármesterek műhelyeinek körzetében is. Fennmaradásukat itt az tette lehetővé, hogy másfajta rétegek számára dolgoztak, mint a céhbeli mesterek – erre majd az egyes iparágak bemutatásánál említünk példákat.
Ilyen gazdasági, társadalmi, ellátási körülmények magyarázzák, hogy a népesség anyagi szükségleteinek ellátásában, a céhes faiparosok mellett, a képesítés nélküli specialistáknak és a ’háziiparosoknak jelentékeny szerep jutott.
A fafeldolgozás specialistái legtöbb vidékünkön többféle famunkához értettek, sokféle szerszámot, háztartási eszközt, még bútordarabokat is készítettek. Takáts Sándor kutatásaiból ismert, hogy 16–17. századi faragómestereink a faragás számos munkáját végezték: „A molnárok házakat zsindelyeznek, koporsót rónak, esztergályos munkát végeznek. A tekenősök nem egyszer a bodnárok mesterségét űzik, a szekrénygyártók szekereket javítanak…” (Takáts 1961: 94). A középkori faragók sokoldalúságát a képesítés nélküli parasztiparosok vitték, örökítették tovább, amiben három tényezőnek tulajdonítunk fontos szerepet: 1. a parasztiparosok nem szakosodtak egy kézművesmesterségre, mint a céhbeli, majd ipartestületben tömörült mestereknél fölszabadult segédek, 2. tőlük a közösség többféle famunkában való jártasságot igényelt és 3. rá voltak utalva arra, hogy midenféle famegmunkálást végezzenek, különben nem tudtak volna megélni. Egy-egy vidék vagy település parasztiparosainak szakosodására onnan tudunk példákat említeni, ahol egy vagy több készítmény korán keresett áruvá vált, és az így kibontakozó árutermelés megteremtette a háziipar alapjait: ilyen a zetelaki zsindelymetszés vagy a bakonyi favillakészítés.
A faragóspecialisták sokoldalúságát jól tükrözi szerszámkészletük. 1963-ban egy faddi faragóspecialista műhelyében, az 1870–1920-as évek közötti időből, a következő 417szerszámok maradtak ránk: faragószék (vonyószék vagy samu), faragókés, toporbalta, faragótőke, fakalapács, rönkfacsaptató, cirkalom, derékszög, egyenleghúzó, keretes fűrész, passzítófűrész, lyukfűrész, 6 cigányfúró, 6 véső, gyalupad, 6 darab különböző gyalu, egy darab fazsindelyhez való gyalu. A műhely alapítója 1870-től 1895-ig vízimolnár volt, majd vincellér lett. A faragómolnároknak a famunkában való jártasságát ismerve (lásd a molnárokról szóló fejezetben), korai szerszámai a faipar általános munkaeszközei (balta, faragókés), illetőleg a hajóépítés és ácsmesterség szerszámai (rönkfacsaptató, fakalapács, keretes fűrész, cigányfúrók stb.). Miután vincellérként a faluba költözött, eszközanyaga a gyalupaddal, különféle gyalukkal és fűrészekkel gyarapodott. Szerszámkészletében négy faipar: az ács-, az asztalos-, a kádár- és a kerékgyártó-mesterség szerszámai mutathatók ki (Molnár M. 1965: 329–336). A szerszámok egy részét a specialisták – akárcsak a képesített mesteremberek – maguk készítették, s gyakran véséssel díszítették.
Ezekkel a szerszámokkal a faddi specialista dolgozott a dunai hajómalom javításán, készített ladikot, faragott kapubálványt, fejfát, szerszámnyeleket, kendertörőt, szőlőprést, kádat, háztartási eszközöket (disznóbontó asztal, gyúródeszka, kenyérsütő lapát, káposztagyalu stb.), és értett a zsindelykészítéshez is. Az eszközegyüttes és a családi hagyomány alapján a sokoldalú, sokféle faszerszámot és -eszközt készítő falusi parasztiparos tevékenysége rajzolódik ki előttünk.
Hasonló volt a legtöbb székely famegmunkáló specialista munkássága (Haáz 1942: 62–64), míg a börzsönyi Diósjenő vagy a zempléni Középhuta faragói kevesebb faeszköz készítésére szakosodtak. A diósjeneiek kocsialkatrészeket (kerékagy, küllő, keréktalp stb.), jármot, gereblyét, favillát, a középhutaiak ablakrámákat, kapa-, kaszanyeleket, favillákat, gereblyéket, keréktalpakat készítettek (Gönyey 1940a: 229; Petercsák 1981b: 56). Előfordult, hogy az erdős hegyvidék fafeldolgozó települései között munkamegosztás jött létre: Bükkalján például a cserépfalusiak főleg favilla- és gereblyekészítéssel foglalkoztak, a kisgyőriek pedig a járom-, kapu- és kopjafakészítésben tűntek ki. A Fekete-Körös vidékén a 19. század végén az Alsó-völgy falvai kerék-, favilla-, járom-, szekérgyártásból éltek, míg a Felső-völgyön a kádárság virágzott. Ez a szakosodás néhol már az Árpád-korban kialakult – példaként a királyi szolgálónépek foglalkozásaira utalunk –, másutt az újkor századaiban teremtődött meg.
Ezeknek a vidékeknek a faragóspecialistái jórészt maguk szekereztek készítményeikkel az Alföldre, Pestre és a nagy dunántúli vásárhelyekre, kis számban közvetítő kereskedőknek adták el termékeiket. Ám arra is volt példa, hogy a hegyvidéki faragók másutt találtak munkaalkalmat: „A diósjenői emberek országszerte ismertek voltak, s nagyon szívesen vitték őket a gazdák és uradalmak gazdasági eszközök faragtatására. Osszel szétszéledtek »falkákba« az országban, s hónapokig éltek idegen falvakban, ahonnan négy hetenként tértek haza élésért…” (Gönyey 1940a: 229). A Duna-Tisza közére, nógrádi, gömöri uradalmakba és a Tiszántúlra jártak el dolgozni.
Faragóspecialistákká váltak – gazdasági helyzetükből, körülményeikből adódóan – a Bükk hegység mészégetői is. A bélapátfalvaiak, akik tavasztól őszig a fennsíkon éltek, esős időszakokban faragással töltötték idejüket. Elődeiktől örökölt ismeretekkel gyűjtötték össze a faanyagot: mogyoró- és somfavesszőt szerszámnyélnek, bükkfahusángot szekértengelynek, somfát járomszögnek, nyakszögnek, kőrisfát, szilfát, jávorfát asztallábnak, szerszámfának, gyertyánt lőcsnek, nyújtónak, a juharjávort asztallapnak. A nagyobb darabokat csak kinagyolták és otthon fejezték be a munkát. Leginkább családjuk, rokonságuk számára dolgoztak (Bakó F. 1968a: 279–280).
418A famegmunkáló specialisták mindenütt a föld nélküli napszámosok és törpebirtokos kisparasztok közül kerültek ki. Módos gazdák között is akadt faragni tudó ezermester, de az jobbára csak a maga szükségletére faragott, másoknak nem. Általánosítható a perőcsényi (Nógrád m.) kutatás tapasztalata: rátermettségük és rászorultságuk csinált specialistát a mesterkedő szegény- és kisparasztokból (Indra 1967: 60). Gyakori, hogy a famegmunkálás ismeretanyaga apáról fiúra szállt: a faragáshoz hajlamot érző gyermek így korán elsajátította a szerszámok használatát, a munkafogásokat, de az ismeretszerzésnek ez a módja behatárolta tudását – csak azt tanulta meg, amit apjától látott. A foglalkozás hagyományozódása így – a tanult kézművesek és a parasztiparosok közötti kapcsolatok mellett is – hozzájárult a régi eszközök, munkamódszerek fennmaradásához, konzerválta a kontárkodó parasztiparosok tapasztalati tudását és régimódi technológiáját.
Barkácsoló cselédek, szegényparasztok közül származtak az uradalmak faragóbéresei, akik a majorok gazdasági eszközeit javították, illetve pótolták. Az uradalmi cselédek rangsorában az öregbéres után, a parádés kocsis s utóbb a gépész mellett helyezkedtek el, ami szakértelmük megbecsülését fejezte ki.
A fafeldolgozó specialisták és háziiparosok munkáját készítményeik szerint mutatjuk be, ami tájanként más-más mértékben kibontakozó szakosodásukat is tükrözi.
FASZERSZÁM- ÉS SZEKÉRKÉSZÍTÉS
DONGA- ÉS TALPFAFARAGÓK
ZSINDELYMETSZÉS
TEKNŐ- ÉS CSÓNAKVÁJÁS
ORSÓ- ÉS GUZSALYKÉSZÍTÉS, ROKKÁSOK
HÁZÉPÍTŐ FARAGÓK
KAPUFARAGÁS
FEJFAFARAGÁS
FASZÉNÉGETÉS
