FEJFAFARAGÁS
FEJFAFARAGÁS
A fejfa protestáns temetőink sírjele. A magyarországi reformátusok, unitáriusok és sokfelé (pl. a Kisalföldön, Gömörben, a Duna-Tisza közén) az evangélikusok állítottak fejfát halottaik sírjára. Népi megnevezése fűtül valófa, gombfa, gombosfa, kopjafa. Utóbbi elsősorban a Székelyföldön elterjedt, és egyes kutatók véleménye szerint a kopjás temetés emlékét őrzi. A római katolikusok a sírokra kereszt alakú sírjelet állítottak. A különböző típusú sírjelek múltját a tudomány még nem tárta fel kellően.
A 19. század utolsó évtizedeiben a református, unitárius temetőket faragott fejfák sűrű erdeje borította. Csak a hegyvidéki kőfaragó központok környékén jelentek meg tehetős polgárok és családtagjaik sírjain a faragott sírkövek. A faragott fejfák „erdeje” a századelőn s több helyen a közelmúltban is megkapó látványt, esztétikai élményt nyújtott, ám a helybeliek számára minden egyes fejfa jelentést (is) hordozott. A fejfáról tudni lehetett az elhunytnak nem csupán a vallását, hanem a nemét, vagyoni helyzetét, korát, néhol a foglalkozását is. Gönczi Ferenc írja Göcsejről: „A gazdagabb házbeli halottnak szebb és cifrább a fejfája, mint a szegénynek s az öregebbnek is mint pl. a gyermeknek. A szegény ember megelégszik egyszerűen simára faragott fejfával, a vagyonosabbak azonban kigyalulják, cifra kivágásokkal díszítik, sőt néha be is festetik” (Gönczi 1903: 145–146). Leírása – bár nem általános érvényű – más, protestánsok lakta vidékekre is jellemző.
Kiss Bálint szentesi református lelkész 1830 táján a dél-tiszántúli protestánsok temetőit így írta le: „Mindeniknek volt főtől való fája, némelyikre csak egy-két betűvel volt feljegyezve, ki fekszik ott; amelyiknek nagyobb főtől való fája volt, többet metszettek rá … Epitáfiumot is szegeztek némelyek a főtől való fára; néhol ezt márványból faragták ki. Békés vármegyében ezek a főtől való fák bunkósra vannak vágva, Csanád és Csongrádban vagy élesre, vagy pedig kicifrázva, kigombozva voltak, a felső végek kifaragva, feketére festve; ha pedig erőszakos halállal halt meg, veresre” (idézi Csalog J. 1957: 204).
A magyar temetők s kiváltképp a református fejfák néprajzi kutatásának gazdag irodalma van. Több kutatónk a fejfafaragás megörökítésére is gondot fordított, bár erről nincs mindenünnen jó leírásunk.
Göcsejben a 19. század utolsó évtizedeiben a fejfát „többnyire házbeli férfi”, a vagyonosoknak parasztács faragta ki (Gönczi 1903: 144–145). Az Ormánságban ugyanakkor az elhunyt komája, jóbarátja – tehát parasztember –, a századfordulón már inkább faragóspecialista készítette (Zentai 1964: 279–280). Az elhunyt férfirokonai faragták a fejfát a Szilágyságban is (Kós 1974b: 114). A Kárpát-medence keleti felének magyarlakta területein – a szatmári Erdőháton, Kalotaszegen, Székelyföldön – részint parasztok, részint parasztácsok: újabban használt terminológiával faragóspecialisták foglalkoztak fejfafaragással (Szinte 1901; Csete 1942: 201; Erdész 1968). Néhány településen azonban mást regisztrált a kutatás: a „csónak alakú” fejfáiról ismert Szatmárcsekén többnyire ácsok készítették a fejfákat, az 1950-es években éppenséggel kerékgyártómester volt a legkiválóbb fejfafaragó (Nyárády 1960: 198), a 433kalotaszegi Magyarvalkón pedig 1942-ben helyi ács- és asztalosmesterek faragták a fejfákat (Nagy J. 1942: 141). A Nagyalföldön a Nagykunságról és a Duna-Tisza közéről vannak adataink, ahol századunk elején ácsok, kerékgyártók és paraszt ezermesterek, ritkán asztalosok voltak a fejfafaragók (Györffy I. 1907: 94; Novák L. 1980: 94).
Bár több vidékről hiányoznak vagy erről éppen nem tájékoztatnak a föltárások, annyi megállapítható: egy-egy tájon, illetve településen a társadalmi munkamegosztás, illetőleg a lokális társadalom differenciálódásának függvénye, hogy kik foglalkoztak fejfafaragással. Ahol a helyi vagy kistáji társadalomban az önellátás kereteit a sokféle kézművesipar még nem feszítette szét, vagyis a munkamegosztás nem bontakozott ki, ott a fejfákat parasztemberek, legfeljebb (a módosabbaknak) parasztspecialisták faragták. Ahol a népi társadalomban a munkamegosztás jobban előrehaladt, ott a fejfák készítői – a parasztfaragók, barkácsnak nevezett ezermesterek mellett – már többnyire képesítéssel bíró famegmunkáló kézművesek: ácsok, kerékgyártók, asztalosok. Jellemző, hogy a fafeldolgozó iparosok szerepét a társadalom differenciálódásában a Göcsej és az Ormánság előtt járó Nagykunságon és a Duna-Tisza közén mutatta ki a kutatás.
Időrendet tekintve árnyalt helyzetfölmérést egyedül az ormánsági fejfakészítésről ismerünk: a múlt században az elhalthoz közelálló parasztemberek, a századfordulón specialisták, a 20. század közepén viszont bognár-, ács- vagy asztalosmesterek készítették a fejfákat. A koma vagy jóbarát viszontszolgálat nélkül, barátságból vállalta a faragást, a „szakosodott fejfafaragók” munkáját ajándékkal vagy visszasegítéssel viszonozták, az iparosnak pedig fizettek (Zentai 1964: 279–280). Helyenként valóságos faragódinasztiák alakultak ki, ilyen volt például egy nagykőrösi család, amelyben a 19. század közepe óta négy nemzedéken át voltak gombosfát faragó ácsmesterek (Novák L. 1980: 94).
Gyakran még életükben kiválasztották azt a fát, amelyből fejfát óhajtottak maguknak. A tölgyfa, az Alföldön az akácfatörzs évekig pihent az udvaron, a kerítés mellett. Amikor a halál bekövetkezett, hívatták a fejfafaragót vagy elvitték hozzá a kiszemelt fát, hogy a fejfa a temetésre elkészüljön.
A fatörzset bakra, ászokra helyezték s lehántották a kérgét. A faragó előbb fejszével kinagyolta a törzsből az oszlopot, mérték után megjelölte a fejfa részeit, majd bárddal vagy faragófejszével a faragáshoz látott. A nehezen hozzáférhető helyeken kézvonót és vésőt használt. Régebben a fejfafaragó parasztoknak és specialistáknak csak fejsze, bárd, kézvonó és véső volt az eszközük. A kézművesek és az őket követő specialisták már fűrészt és gyalut is használtak.
Egyes fejfafaragók a sírfelirat vésését is elkészítették, mások csak a faragást végezték, és a felírást a fejfaíróra, kopjafaíróra bízták. Neves fejfaírók működtek századunk első felében is a szatmári Erdőháton (Erdész 1968).
A kész fejfa lábát rendszerint megpörkölték, hogy ne korhadjon el hamar, felső részét pedig sok településen – de nem mindenütt (!) – korommal vagy fahamuval feketére festették. A Szilágyságból és Nagykőrösről ismert az az eljárás, hogy a vízben oldott hamut, illetve a bécsi korom nevű festéket állatok májával dörzsölték a fejfára. Désházán a torra levágott borjú vagy tyúk máját, Nagykőrösön a mészárszékben vásárolt marhamájat használták erre. Kós Károly pogány kultusszal (a halott etetése) magyarázza az eljárást, Novák László racionális magyarázatot ad: a véres máj jó kötőanyag, ami hosszú időre konzerválta a fára vitt festéket (Kós 1974b: 114; Novák L. 1980: 97). Kívánatos lenne az eljárást és hátterét másutt is földeríteni.
43489. ábra. A fejfafaragás eszközei, Nyárszó (Kolozs m.): 1. fésze, a tölgyfa héjának hántolásához; 2. faragófésze, a formakinagyoláshoz; 3. bárd, simításhoz, bárdoláshoz; 4. sváb firísz és 5. abzac firísz, a fejfatagozatok kifűrészeléséhez; 6. reszelő, az előbbi fűrészek (és kapa, ásó, fejsze stb.) élesítéséhez; 7. kézvonó és 8. víső, a fejfatagozatok simításához; 9. betűvíső; 10. butykó, a betűvíső ütögetéséhez; 11. csavaros fúrú, lyukat kezdenek vele a háromágú fa részére, a fejfa tetején; 12–13. tollas fúrú; 14. furdancs; 15. centrumfúrú, a furdancs alkotórésze, rendeltetése olyan, mint a 11–13. sz. fúróké
435A fejfák festése a Duna-Tisza közén és a Nagykunságon az elhunyt korát jelezte: az idősebbek fejfáját sötétbarnára vagy feketére, a felnőttekét kékre és szürkére, a gyermekekét fehérre vagy világoskékre festették.
Több tájunkon különbözött a férfi- és női fejfa faragott dísze, például a háromszéki Bodoson a férfi gombfájának ismertetőjele a sapka, az asszonyé a konty, lány és fiatalasszony fejfájáé a tulipán volt. Az Ormánságban viszont nem tettek különbséget férfi és nő fejfája között, s gyermeknek, idősnek egyforma fejfát készítettek (Zentai 1964: 281). A fejfa részeit általában az emberi testrészek megnevezésével illették, így Bodoson a férfinak állított gombfa részei: sapka, egyes lapocka, gomb, nyak, bajusz, törzs, szív, köldök, láb (Balassa 1947). Kalotaszegen a fejfa legfelső része a faragvány formája szerint tulipán, csillag vagy más alakzat, alatta van a homlok, az eresz, a törzs és a földbe ásott láb (Malonyay 1907–1922: I. 257). A fejfák homlokára több helyen az elhunyt foglalkozását jelképező szerszámot véstek: ácsnak szekercét, kovácsnak üllőt, kalapácsot.
Szatmárban és a Duna-melléken Dömsöd és Foktő között minden falunak kialakult a maga fejfatípusa, amitől a helyi faragók nem tértek el. A falusi temetőkben mégis föltűntek a helyi típustól különböző fejfák, aminek az exogámia a magyarázata: az elszármazottnak szülőfalujából hozattak fejfát, de az is előfordult, hogy az elhunytat kérésére szülőhelyén temették el, s „idegenben” készült fejfájával együtt vitték haza (Erdész 1968: 201).
A fejfáknak három alaptípusát különböztetjük meg: a fatönkös, az oszlopos és a táblás fejfák csoportját, melyekről más helyen olvasható áttekintés (Pócs 1979: 98107).
A Székelyföldön a századfordulón már kevés helyen állítottak kopjafát, mert nehéz volt tölgyfához jutni, s inkább az olcsóbb és tartósabb homokkőből faragtattak sírjelet (Szinte 1901: 121; Cs. Sebestyén 1905: 103). A reformátusok lakta alföldi településeken, ahol a fejfa akácfából készült, tovább élt a fejfaállítás szokása. Sok helyen az 1930-1940-es években még gyakran állítottak temetői fejfát. A magyarországi fejfatípusok között különleges hely illeti meg a szatmárcsekei református temető ún. „csónak alakú” fejfáit, melyeknek eredetével több kutató foglalkozott. Debrecenben is jellegzetes csónak alakú végződésű fejfákat állítottak, rendszerint szomorúfűzfa díszítéssel és ABFRA („A boldog feltámadás reménye alatt”) kezdőfelirattal. Zoltai Lajos 1919-ben még több mint 300 ilyen fejfát rajzolt le és nyolc, akkor már rég elhalt fejfafaragó-mester nevét jegyezte fel (Zoltai 1928: 16-24; Sápi 1965: 179–184). A fejfafaragás hagyománya Szatmárcsekén napjainkban is él. Hasonló fejfákat a FelsőTisza-vidék más falvaiból s Kunhegyesről is ismerünk.
