KAPUFARAGÁS
KAPUFARAGÁS
A magyar faragóművészet legszebb és legismertebb alkotásai közé tartoznak a Kárpát-medence több tájegységén elterjedt fedeles kis- és nagykapuk. Szélesebb körben elterjedt a fedeles kiskapu állítása. Szép, egyszerűen faragott példái maradtak fenn a Szatmári- és a Beregi-Tiszaháton, a Nagykunságon és a Sárréten (Gilyén–Mendele–Tóth 1975: 102–104; Miskolczy–Vargha 1943). Díszesebbek a kalotaszegi „hímes utcaajtók”: a két ajtófélfa rendszerint hímes, vagyis díszített, de jutott faragás a szemöldökfára is. Változatos faragású kapubálványfejeket ismerünk a Duna-mellék és a Középső-Tisza-vidék (Szolnok és környéke) falvaiból (Torbágyi-Novák 1926). Legmívesebb megmunkálásúak azonban a Székelyföldön állított nagykapuk, melyek az irodalomban és a köztudatban már a múlt század végén székelykapu néven váltak ismertté. Maguk a székelyek ezeket galambbúgos nagykapunak emlegették.
A székely nagykapu három oszlopra – kapulábra vagy kapuzábéra – épült és két bejárata van: a gyalog- vagy kiskapu és a szekérkapu, melynek a nyílása legalább 2 öl (3,8 m) magas, hogy a megrakott szekér elférjen alatta. A vastag tölgygerendából bárdolt kapulábakat és a szemöldökgerendát ácskötésekkel kapcsolták össze, innen ered, hogy kötött kapunak is nevezték.
A fedeles nagykapu állítása középkori európai hagyomány. Viski Károly 1929-ben széles kitekintéssel, középkori metszetek és történeti munkák alapján vizsgálta a székelykapu párhuzamait és eredetét. Kutatásaiból tudjuk, hogy 15–16. századi várainkban fedeles nagykapuk voltak, amelyek megfelelőit kimutatta ausztriai várak, németországi városok ábrázolásain és Dürer metszetein. 17. századi írott forrásaink nemesi udvarházakból, kolostorudvarok, templomok kőkerítéseiből említenek hasonló fedeles nagykapukat. Az erdélyi fejedelmek tordai kúriájának 1588-ban épült nagykapuja ugyan kőből készült, de galambbúgos és zsindelyes fedél volt rajta (Viski 1929: 66–77). A Viski által bemutatott német, osztrák és magyarországi várkapuk voltak az előképei a 17–18. századi erdélyi nemesi kúriák és udvarházak nagykapuinak, és ezek szolgáltak közvetlen mintául a székelyföldi falvakban a 17. század végétől fölbukkanó galambbúgos nagykapuknak (Szabó T. A. 1977: 305–306).
A legrégibb ismert székely nagykapu a mikházai ferences kolostor 1673-ban készült fedeles kapuja, melyet a Néprajzi Múzeum őriz. Szinte Gábor megállapítása szerint tökéletesen szerkesztett, kötésekkel erősített ácsmunka, díszítését a hornyolás és a 431sűrűn belevert faszegek sorozata adja (1909–1910: 46–48). Legrégibb adatunk 1632-ből egy kucsulátai (fogarasi) udvarház kapujáról bizonykodik: „Az utca felől egy öreg deszkás galambucos zsindelyes kapu, mellette egy kis ajtó” (Szabó T. A. 1977: 306). A következő egy siménfalvi udvarház kapujának leírása 1636-ból: „… vagyon nagy eöregh festett harom temerdek oszlopokon allo keöteött galamb bugos kapuja syndelyes, mely kapunak dezkázattyát mostan építették” (Haáz 1942: 88). A Székelyföld régebbi kutatói – Orbán Balázs, Huszka József, Szinte Gábor – túlnyomórészt 19. századi kapukat örökítettek meg, pedig egyes források szerint a fedeles nagykapu a 18. század végén már eléggé elterjedt. II. József erdélyi útja alkalmával, ha galambbúgos kaput látott, olykor rámutatott: „ím, ott is egy uralkodótársam lakik” (idézi Viski 1934: 349). A századfordulón a Székelyföld sík területein: Háromszéken és a Maros mentén új galambbúgos kaput már nem talált a kutató, de Csíkban és Udvarhelyszéken még fedeles nagykaput állíttattak a székelyek (Szinte 1909–1910: 44), 1935 táján pedig Udvarhely megyében csak egyetlen hivatásos, elismert kapufaragót lelt föl Haáz Ferenc. Az utóbbi két-három évtizedben újból szokásba jött a székelyföldi falusi házak, olykor városi magánházak, közintézmények bejáratául díszesen faragott, fedeles nagykaput állítani. A ma élő kapufaragók a tradicionális formákból, díszítőkincsből merítenek, s közben alakítják is azt. Faragványaik a kapulábak és a deszkák egész felületét beborítják, és általában cifrábbak, mint a régiek.
A székely fedeles kapuk készítői nem céhbeli ácsmesterek, hanem kontár ácsok és faragómolnárok voltak. Az a szokás járta, hogy a megrendelő parasztember és felesége nevét vésték a „kicsi kapu” fölé vagy a szemöldökfába, így alig néhány faragó neve maradt az utókorra. Szinte Gábor nyolc, Udvarhely megyében élő 18-19. századi kapufaragó nevére bukkant, akik nevüket a kapun megörökítették, Malonyay Dezső pedig egy máréfalvi öreg molnárt említ, aki az 1900-as években a legdíszesebb kapuzábékat faragta (Szinte 1909–1910: 172; Malonyay 1907–1922: II. 173).
A fedeles nagykapu tölgy- vagy cserefából készült. Egyenes, bog nélküli fatörzseket szemeltek ki vágásra, és egyévi száradás után, félszáraz állapotban fogtak a faragáshoz. A fejszével lenagyolt kapuoszlopokat a faragó simára gyalulta. Fenyéden (Udvarhely m.) a három kapuoszlopot vagy kapuzábét az ún. kontyfa (szemöldökfa) köti össze, ebbe becsapolták a kapuzábékat, és a csapokat 2-2 faszeggel fogták össze. Ezután cirkalommal leszabták a kötéseket és bevállazták az oszlopokba és kontyfába. A kiskapu fölötti felületet a kapukoronája vagy betét (régiesen tükör) tölti ki, amit szintén becsapoltak a két oszlopba.
Az egész kaput alacsony tuskókra vagy bakokra szokták fektetni, hogy a faragó lovagló ülésben végezhesse munkáját. Falusi kovács készítette vésőkkel dolgozott, melyek közül a legfontosabb a kupás véső. A székelykapu díszítményeit más kötet hivatott elemezni, itt csak annyit jegyzünk meg, hogy gyakori díszítőeleme a napkorong (bevésett rozetta alakjában) és az életfa. A 18. század vége óta terjed a székelykapuk festése. Piros, zöld, kék és fehér festéket használnak. A galambbúg (galambdúc) fenyőből (puhafa) készül, amit ezért sosem faragnak, csak festenek. Födele zsindelyből készül. Festés után az összeállított nagykaput 10-12 ember segítségével állították helyére. 1934-ben egy fenyédi gazda a fiával három hét alatt készített el egy faragott nagykaput, amiért pénzt és teljes ellátást kapott (Haáz 1942: 49–57).
A fedeles kis- és nagykapu mellé gyakran építettek csapott fedéllel ellátott padot, aminek szakállszárító a neve. Ráérő emberek, asszonyok itt jöttek össze beszélgetni. A legtöbb 19. századi galambbúgos nagykapu napjainkra a Hargita tövében fekvő Máréfalván és Malomfalván maradt fenn. Ugyanitt él a kapuállítás szokása, és néhány helybeli kapufaragó távoli megrendelésekre is dolgozik.
432Egy fedél alá fogott kis- és nagykapuk a Felföldön, Cseh- és Morvaországban, Németországban, Oroszországban az ugor népek lakta területen is készültek (Viski 1934: 349). Az összehasonlító kutatás elterjedésüket még bizonyára pontosabban körülhatárolja. A mai Magyarországon a sajókeresztúri (Borsod-Abaúj-Zemplén m.) református templom kerítőfalának ácsolt fedeles kapuja a legrégibb, 1766-ban állították.
