KÁDÁRMESTERSÉG
KÁDÁRMESTERSÉG
Kora középkori és középkori forrásokban a mesterség bodnár, pintér, kádár néven szerepel. Az előbbi kettő a német Binder mesterségelnevezésből származik, kádár szavunk viszont a szerbhorvát kàd arra vezethető vissza (TESz II. 300). A német eredetű elnevezések – sok mesterműszóval együtt – a betelepült németországi kézművesek közvetítette hatást tanúsítják, a délszláv kádár szó meghonosodásának pedig talán az a magyarázata, hogy az ország középső területei számára a jórészt horvát- és szlovénlakta Dráva- és Száva-mellék tölgyerdői adták a mesterség elsőrendű nyersanyagát.
Hordókat, kádakat, dézsákat, különböző rendeltetésű faedényeket (vödör, puttony, köpülő, kármentő stb.) készítettek. A 16-17. században borkötőnek, hordókötőnek hívták őket, mivel a hordókat hajlékony mogyoró-, nyír- vagy fűzfavesszőből való faabroncsokkal „kötötték össze”. Akkoriban évente kétszer kellett a faabroncsokat berkének nevezett kötővesszővel újrakötni. Munkájuk fontosságáról, halaszthatatlan voltáról a debreceni bodnárcéh rendtartása így tanúskodik: „Valamikor a kádármesterek közül valaki borkötésre hívattatik, mindenik az első hívásra tartozik a boros emberhez elmenni. Ha az elmenetelében halasztás leszen, s azonközben a bor el talál menni, tartozik a kádár a borbeli kárt … megtéríteni. Ha a bor a kádármester menetele közben folyik el, a kár a borgazdáé. A borkötéstől a kádárcéhben egyetlen mester sem mentes” (Takáts 1961: 75). Faabroncsos hordókat – az erős, tartós vasabroncs elterjedése mellett – a 19. században is használtak. 1815-ben egy módos szegedi vendéglős pincéjében 27 darab vasabroncsos és 12 faabroncsos hordót vettek leltárba. A század végén a Nógrád megyei specialisták évente 2-3 ezer méter faabroncsot készítettek, ami Budapesten kelt el (Kovács Gy. 1898). A székelyvarsági kádárok még az 1930-as években is mogyoróvesszővel pántolták meg faedényeiket.
A mesterség különösen a nagy múltú borvidékeink – a zempléni Hegyalja, Gyöngyös és Eger vidéke, a Balaton-felvidék stb. – városaiban és azokon a településeken vált jelentőssé, ahol sörfőzdék létesültek. A híres magyar borokat a 16–17. században külön-külön hordófajtákban tárolták és szállították, a tokaji aszút például antalfában, más néven antalhordóban, a másfajta tokaji bort gönci fában vitték a kereskedők külföldre (Takáts 1961: 76–77). Régen a kádárok – uradalmak, kolostorok, borkereskedők szolgálatában – borkezeléssel is foglalkoztak. A századforduló táján előfordult, hogy a nagyobb szőlővel rendelkező mezővárosi gazdák boruk kezelését kádármesterre bízták.
A Kárpát-medence erdős hegyvidékein a 19. század végén és századunk első évtizedeiben több helyütt – így az Árva megyei Alsó-Lipniczán, a Gömör megyei Tiszolczon és Erdélyben Udvarhelyszéken, Kászonban – számos specialista foglalkozott a kádársággal, akik portékáikat részben maguk, részben közvetítő kereskedők révén értékesítették.
456A 19. század végén a kádármesterek főleg megrendelésre dolgoztak, századunkban viszont mind többen eljártak vásározni, mivel a helyi rendelések, javítások nem látták el műhelyüket elegendő munkával. A dél-alföldi mesterek vásározókedve föltehetően azért is nőtt, mert az első világháború után megszűnt a bihari, erdélyi fafeldolgozó specialisták készítményeinek Alföldre áramlása. Legjobb jövedelmet az őszi vásárok hoztak, ám borvidéken már a szőlővirágzás után kiderült, milyen lesz a hordó iránti kereslet. A kádárok a jól kereső iparosok közé tartoztak, egészen a zománcos, üveg, majd a műanyag tárolóedények elterjedéséig. A Duna-Tisza közi szőlőtermelő szakszövetkezetek körzetében a boroshordó-készítés és -javítás, másutt néhány speciális áru készítése ad munkát a mai mestereknek.
A kádárok legalkalmasabb nyersanyaga a tölgyfa, ebből készültek a boros- és söröshodók – de anyaghiány esetén, kispénzű embereknek és vásárra készítettek eper-, néhol akác- és szelídgesztenyefa hordót is. Az eperfa puhább, könnyebb munkálatú, mint a tölgy, ezért a belőle készült hordó olcsóbb volt, de rövidebb élettartamú, mint a bevált tölgyfahordó. Dézsát, kádat fenyőfából, Miskolcon szilből, hársból, kőrisből is készítettek (Juhász 1965: 325; Fejes L. 1976: 117).
Ahol a mesterség apáról fiúra szállt, számos kézbeli szerszám öröklődött, így kerülhettek az utóbbi évtizedekben múzeumokba 1820–1840-es évekből való eszközök. A régi mesterek sok szerszámot maguk faragtak és véséssel díszítettek is. Önállósuló fiatalok idős kádároktól és városi vaskereskedésekben is vásároltak fűrészeket, gyalukat, késeket.
A kádárok még az 1920–1930-as években is németül, gyakran torzultan elmagyarosodott kifejezéssel nevezték meg szerszámaikat, de sok német mesterműszónak használják a magyar megfelelőjét is. Például a ’fenékhúzó’ jelentésű Auszieher szót acigernek, a Hauselbank szót (vonó- vagy faragószék) házlipanknak említik. Készítményeik közül a hordókészítést ismertetjük, mivel az volt legjellegzetesebb és legmunkásabb portékájuk.
Dongafának a kádár csak egyenes szálú, görcsmentes fát választott. A farönkön megjelölte, majd elfűrészelte a hordódongák hosszúságának megfelelő hasábokat, amelyeket szekercével hosszában előbb kétfelé, majd újból kettőbe, fertályokba, vagyis negyedekbe hasított. Ügyeltek arra, hogy a fa szálában, ún. tükörszála mentén hasadjon. Ezután faragóbárddal kinagyolták a dongát, majd a faragószéken vonókéssel és füles gyaluval megadták a végleges formáját. A különböző méretű hordódongák kiszabásához mértékül módlák szolgáltak, melyeket a kádárok maguk készítettek. Ezután a dongafákat a szabadban kászliba (Orosháza), kalickába (Kecel, Mecseknádasd) vagy máglyába (Miskolc) rakták, hogy száradjanak. Legalább fél évig kellett a dongafának száradnia, de a nyersanyagbeszerzésben megelőzött mesterek mindig az érettebb, egy-két éve száradó fákat kezdték földolgozni. A miskolci kádárok úgy mondták, az idő viszontagságainak kitett dongafa megszelidül.
Hordókészítés előtt a kádár módlával ellenőrizte és ha szükséges volt, késsel vagy gyaluval kiigazította a dongák formáját, majd a dongákat abroncsba állította. Az állítás úgy történt, hogy egy dongát a húzatóabroncshoz erősített, majd körben mellé állította a többi dongafát. Miután a dongák jól összeilleszkedtek, a húzatóabroncsot kalapáccsal vagy a trapéz alakú bodnársulyokkal lejjebb ütötte, és a dongák felső vége felől ráhúzott még egy abroncsot. Most a hordót kitüzelte: az összeilleszkedő dongák között faforgácsból tüzet rakott, kívülről pedig vízzel locsolta a dongákat. A dongafa így rugalmassá vált (vö. a fahajó deszkáinak hajlításával), engedett az összehúzásnak, amíg valamennyi abroncsot rá nem szorították. Fejlettebb műhelyekben a hordók kitüzelésére ún. tüzelőkosarakat alkalmaztak.
457Ezután következett a csínvágás, székely kifejezéssel ontorázás, vagyis a hordófenék vájatának bevésése. Eszköze a három facsavarral állítható vésetű csínvágó vagy ontorázó. Majd a kádár cirkalommal (fakörzővel) megmérte a fenék kerületét, kiszabta, legyalulta a fenékdeszkákat. A fenékdarabokat régebben kéthegyű faszögekkel erősítették össze, és közéjük, az ún. fugokba napjainkban is egy-egy szál gyékényt, pintérkákát tesznek. A dongák közeinek tömítésére a vajasgyékény (Typha latifolia) puha, hosszú leveleit használják. Ezután a hordóról leverik a húzatóabroncsokat, az oldalfugok közé is gyékényt helyeznek, majd a körülfűrészelt és a peremén elvékonyított hátsó feneket a csínbe illesztik. Visszateszik az abroncsokat, az első fenéken kifúrják a csaplyukat, a szájdongán a beöntőlyukat, majd helyére teszik az első feneket. Ezzel kész a hordó. Végül a húzatóabroncsokat rendszerint ledobják, gyaluval megcsinosítják a hordót, ráverik és összeszegecselik a végleges abroncsokat és hitelesítik. (192–199. kép.)
Századokon át a hordómérőnek vagy akolómesternek nevezett mértékhitelesítők akófával mérték a hordókat. Mecseknádasdi adat szerint az 1 akós (1 magyar akó = 54,3 liter) hordó fenékátmérőjének 42 cm-nek, dongái hosszának 52 cm-nek kellett lennie. Uradalmakban a képzett kádármesterek keze alá hordófalhasító parasztspecialisták dolgoztak.
A többi faedény készítése a hordóéhoz hasonló, de valamivel egyszerűbb. A Csongrád megyei pintérek 1803. évi árszabásában a hordókon kívül a következő portékák szerepelnek: kád, bornak való „fertályos”, bortölcsér, búzamérő véka, uborkáshordó, kútveder, mosogatódézsa, facsöbör, „fördő kád”, vajas hordó, vízhordó puttony, fadézsa borsöprűnek, borhűtő fadézsa. A 19. század vége óta a szüreteléshez, borkezeléshez taposókádat, puttonyt, kármentőt (a hordó feltöltésére szolgáló, kiöblösödő tölcsért), általában a parasztháztartások számára káposztás-, túrós-, sózó- és mosódézsát, zsírosbödönt, vajköpülőt, favödröt, pásztorok és mezei munkások számára csobánt vagy csobolyót, egyes vidékeken mézpergető dézsát, halszállító hordót készítettek.
