AZ ÁRUCSERE MÓDJAI
AZ ÁRUCSERE MÓDJAI
Az eddigiekben felvázolt javak cseréjének csak egy része az anyagi javak cseréje, amit külön névvel árucserének nevezünk (Kós 1976e). Az árucsere kifejezés nem egészen szabatos, hiszen anyagi javak adása, cseréje, megszerzése azt megelőzően is folyt, hogy áttértek volna az árutermelésre. Az árutermelés kiteljesedése előtti időkben, a természeti gazdálkodás korában is termeltek fölösleget, olyan és annyi terményt, illetve terméket, amit elcserélhettek, eladhattak azoknak, akiknek nem volt 645vagy csak kevés a kérdéses terményből vagy termékből. Az árucsere fogalmának tisztázása közben kell kitérnünk arra is, hogy mindaddig cseréről, adás-vevésről beszélünk, amíg a csere, az adás-vevés közvetlen marad, azaz a termelő-készítő saját maga vagy megbízottai (leginkább családtagjai) adják el termény-termék fölöslegüket, sőt, az árutermelésre való áttérés utáni időkben az eladásra termelt-készített javaikat, most már új nevén, árujukat is. Az árucserében szinte a kezdetektől nagy szerepet játszó kereskedelem akkor és ott alakul ki, amikor és ahol a termelő-készítő eladó nem közvetlenül a felhasználónak-vevőnek adja el áruját, hanem a kereskedő vásárolja azt meg, hogy aztán továbbadja azoknak, akiknek a kérdéses áru hiányzik, akik ismerve a kereskedőt éppen azért az áruféleségért keresik fel szokásos árusítási helyén, az ugyancsak hagyományosan megszabott időben (Paulinyi é. n.). Az árucsere vizsgálata keretében mindenekelőtt kis- és nagykereskedőt különböztetünk meg, illetve kis- és nagykereskedelmet (már itt meg kell jegyeznünk, hogy a vásárokon, piacokon általában a kiskereskedők, a kiskereskedelem volt és van inkább jelen, kivéve néhány vásárformát, amelyekről majd a későbbiekben lesz szó).
Az árucserének az idők folyamán több fajtája fejlődött ki. Mindenekelőtt két nagy csoportot különböztetünk meg: az egyik a spontán, a szervezetlen árucsere, a másik pedig az intézményesített, azaz szervezett árucsere. Bár a spontán árucsere korábbi, mint az intézményesített, és általában a kezdetleges gazdasági és társadalmi viszonyokra jellemző, egyes motívumaiban mindmáig, a legfejlettebb gazdasági és társadalmi körülmények között is továbbél. Az intézményesített, azaz szervezett árucsere a gazdasági, társadalmi és kulturális adottságoknak megfelelően az idők folyamán erőteljesen differenciálódott. Ezt nagymértékben elősegítette a kereskedelem fejlődése. A szervezett árucserének a következő intézményei, intézményrendszerei fejlődtek ki: a piac (állandóak és időlegesek, idénypiacok, szakosodott piacok, alkalmi piacok stb.), a hetivásár (a hét egy, az árucsere szempontjából hangsúlyos helyeken esetleg két napján), a hónapos vásár (általában a hónap egyik hetivására fejlődött hónapos vásárrá, azaz a hetivásárnál bizonyos szempontból – leginkább valamilyen áruféleség miatt – nagyobbá, jelentősebbé), az országos vagy nagyvásár (amit a kapott vásárszabadalom szerint tartottak – a legtöbb helyen évente négyszer, a jelentéktelenebb helyeken csak kétszer, sőt olyan vásártartó helyeket is ismerünk, ahol évente csak egyszer), az árumintavásár (termény vagy termék szerint és ezen túl szezonálisan – őszi, tavaszi, nyári stb. – különböző bemutató-kiállítás jellegű országos vásár), a nemzetközi vásár (voltaképpen árumintavásár – a hazai mellett – országon kívüli, idegen árusokkal, vevőkkel és árukkal). A vásárok-piacok mellett más árucsere-intézmények is kialakultak, de a vásárok hagyományaiból több-kevesebb mindegyikben továbbélt (Diczig 1933, 1940; Hoffmann 1988). Az árucsere klasszikus intézménye a bolt is, amelynek ugyancsak kifejlődtek a maga különböző formái. Ideszámíthatjuk az általános háztól való vételformákat, a házi árusítást is, de mindenekelőtt a műhelyboltot (vagy üzletet, amely valamilyen kézműves műhelye és árusítóhelye is egyben), az üzletházat (amely egy-egy nagyobb iparos vagy kereskedő nagy mennyiségű és sokféle árujának a raktározási és árusítási helye is), az áruházat (amiben nemcsak egyféle terményt vagy terméket raktároznak és árusítanak, hanem lehetőleg minél sokfélébb árut tartanak), a szakáruházat (ami egy-egy szakmának vagy egy-egy áruféleségnek megfelelően raktároz és árul, de a lehető legnagyobb választékban).
Az árucsere intézményeit aszerint is csoportosíthatjuk, hogy működésük állandó-e vagy időleges, illetve hogy az árucsere-folyamatok mozgóak-vándorok, avagy helyhez kötöttek-e. Az árucserén belül a kereskedelmet is osztályozhatjuk e szempontok szerint. A kereskedelem is lehet mozgó-, vándorkereskedelem, amit a házalók, vándorkereskedők, 646mozgóárusok folytatnak, és lehet helyhez kötött, mint ahogy a kereskedések legnagyobb része ilyen is. A piacoló-vásározó ipart és kereskedést a vándoripar és vándorkereskedelem közé kell sorolnunk. Meg kell jegyeznünk, hogy a vándor árusok-kereskedők, vándoriparosok árucsere-tevékenysége csak akkor tartozik a vásárok-piacok tárgyalási körébe, amennyiben a vándorárusok körútjaik során betervezetten vagy esetlegesen megjelennek egy-egy vásáron-piacon és ott árusítanak.
Az árucsere lefolyása forma szerint is kétféle lehet. Az árucsere egyrészt lehet tényleges csere, és az árucsere intézményei is lehetnek csereintézmények: cserepiac, cserevásár, cserekereskedelem. A tényleges csere a kezdetleges gazdasági és társadalmi berendezkedésre jellemző (Földes 1976), de egyes tényezőiben mindmáig – különösen a pénzgazdálkodásnak nem kedvező időkben – továbbél. Az egyik legerősebben továbbélő cserefajta a vegyes forma – csereanyag, tárgy vagy érték és pénz együttes használata. Különösen hosszasan továbbélt a fizetési, javadalmazási formákban, ahol is a járandóságot félig „természetbeniekben”, azaz csereanyagokban, tárgyakban, értékekben szolgáltatták ki, és a pénzhasználat elterjedése, általánossá válása után is a járandóság, a vételár kisebb hányada volt csak pénz. A cserét az értékközvetítővel történő adás-vevés váltotta fel. Az értékközvetítő bevezetése leginkább gyakorlati okokból történt. A csere, a cserekereskedelem egyrészt nehézkes, lassú és kényelmetlenvolt, másrészt a csereügylet általában nem is fejezte ki az árucserében részt vevő áru tényleges értékét. Értékközvetítő lehetett mindenféle anyag, termény vagy termék, ami – társadalmi közmegegyezés alapján – kicsisége, könnyen kezelhetősége ellenére is egyfajta meghatározott értéket képviselt. A természeti népeknél az értékközvetítő lehet akár kutyafog vagy egy érdekes színű, alakú kavics, vagy kődarab, üvegdarab is, akárcsak valamilyen fém vagy éppen ritka nemesfém, nemesfémdarab, arany, ezüst vagy drágakő. A földművelő társadalmakban azonban inkább elterjedtek az állat (marha, tinó), a termény (gabona: búza, rozs, köles, kukorica) értékközvetítők. A legelterjedtebb értékközvetítő azonban a pénz. A pénznek több fajtája van: a primitív pénzek csak kevéssé különböznek a közönséges, előbb említett értékközvetítőktől. A modern pénzek is társadalmi közmegegyezésen alapulnak, még akkor is, ha eredetileg tényleges értéket képviselő, bizonyos mennyiségű aranyból vagy ezüstből készültek. A társadalmi közmegegyezés különösen vonatkozik az ún. papírpénzekre, amelyek voltaképpen utalványok bizonyos értékű arany vagy ezüst beváltásához. A mai árucserében mind nagyobb teret nyernek az ún. fejlett pénzek vagy pénzformák, mint amilyen például az átutalás, a klíring, a váltó stb.
