VÁSÁRKÖZPONT, VONZÁSKÖRZET
VÁSÁRKÖZPONT, VONZÁSKÖRZET
Ezen etnológiai bevezető után kívánunk előbb általánosságban, etnológiai vonatkozásban foglalkozni a vásárokkal. A vásárt az előbbiek szerint a legkomplexebb szervezett árucsereformák egyikének tartjuk, amelyben minden korábbi árucseremód integrálódik. A vásár intézménye lehet helyhez nem kötött is, azonban a vásárok általános jellemzője éppen a helyhez kötöttség. A vásár kialakulása, a vásárhely létrejötte szoros kapcsolatban áll a kérdéses hely és környezete termelési viszonyaival. Ez természetes dolog, hiszen a vásárokon a saját szükségleten felüli termény és termék kerül árusításra. A termelés viszont nagymértékben függ a kérdéses hely vagy terület földrajzi viszonyaitól. Nemcsak a mezőgazdasági termelés szempontjából meghatározó jelentőségű talajviszonyokról, hanem a klimatikus viszonyokról is szó van itt. Nem is beszélve az ugyancsak a földrajzi adottságokon alapuló közlekedési körülményekről, 647akár víziek, akár szárazföldiek ezek. A földrajzi adottságok, illetve a köztük lévő különbségek nagyban hozzájárultak az úgynevezett vásárhelyek kialakulásához, amennyiben azok folyók torkolatainál, jeles átkelőhelyeknél, völgybejáratoknál vagy völgycsúcsoknál, illetőleg azonos nemű földrajzi tájak, például síkságok, medencék, fennsíkok központjaiban, vagy éppen a belőlük kivezető hágók, átjáróvölgyek belső és külső oldalán alakultak. Különösen fontosak azok a peremterületek, ahol két egymástól különböző földrajzi táj és ennek megfelelően különböző termelési körzet – például síkság és hegyvidék – találkozik és egész vásárövet alkot (Mendöl 1963: 322, 396, 460–463, 466, 469, 471–473, 475; Sárkány M. 1983). A vásárhellyé válásnak azonban nemcsak földrajzi alapjai voltak. Vásárhelyképző erővel bírtak az uradalmi központok, különösen akkor, ha ezek erődített, várral ellátott, tehát katonailag is fontos helyek voltak. A középkor folyamán az uradalmi központok – nálunk ispánsági székhelyek – egyben közigazgatási központok, melyek önmagukban is vásárhelyképző erővel bírtak. Hasonlóképpen vásárhelyformáló energiákkal rendelkeztek a vallási, egyházi központok, a püspökségek, káptalanok, illetve egy-egy szerzetesrend nagyobb, központi-irányító szerepet betöltő kolostorai, de gyakran – különösen olyan esetekben, amikor több kis településnek egyetlen közös temploma épült, és több apró településnek egy plébániája volt – az egyes egyházközségek, plébániák is. Vásárhelyképző energiaként kell értékelnünk a monopolisztikus termelési viszonyokat is, mint például a bányavárosok esetében.
Erdei Ferenc a piac-, vásáralakulások okai közül a társadalmiakat tekintette elsődlegesnek. Véleményét a településrenddel, a településformák társadalmi összefüggéseivel kapcsolatosan fejtette ki. A tanyákat a falvak, a falvakat pedig a városok szerves részeinek tekintette (falurészek, városrészek), amelyek terményfölöslegeiket a városok piacán-vásárján értékesítik. Különösen hangsúlyozta a városok, különösen a mezővárosok jelentőségét az árucserében, és külön szólt a mezővárosok központjainak, városmagjainak fontos társadalmi szerepéről. Mert a paraszttársadalom termelési terhét egyfajta munkamegosztás se osztja meg. Van a parasztok közt iparos és kofálkodó is, de annak mindnek kiskertje és veteményföldje, vagy éppen szőlője és szántói vannak. Egyszerűen elviselhetetlennek tartaná, hogy ő ne csinálja végig ugyanazt, amit a többi, még akkor is, ha saját munkája után jobban és könnyebben élhetne. Szerinte is a piacokon-vásárokban is megmutatkozó polgári törekvések változtatták meg a feudalizmusban kialakult és megkövesedett, zárt paraszti világot, mert a falu keretei között is a falvakon kívül folyó élet gyökeres átalakulása természetszerűleg megbontotta a falu rendi társadalmi formáját. A technikai átalakulás összekapcsolta a falvakat a városokkal, s ezen a réven az élet belterjessége nagymértékben felengedett. Többet termel a falu a városi piacra, többet vesz a városi piacról, az élet technikai kellékeit nem helyi termeléssel és együttességgel állítja elő, hanem a városból hozza.
A vásárok néprajzi vizsgálatát legeredményesebben úgy folytathatjuk, ha a vásárok funkcióit vesszük szemügyre (Dankó 1973). A vásárok első és alapvető funkciója gazdasági természetű, az ellátást, illetve a termény-, termékfelesleg felvásárlását és másutt, olyan helyeken való értékesítését szolgálja, ahol a kérdéses anyagra, terményre, illetve termékre szükség van. A vásárok gazdasági funkciójának vizsgálata során fényt kell deríteni arra, hogy milyen kapcsolatban áll a kérdéses vásár a helyi termelési renddel, gazdálkodási formákkal, hogy a vásár mily mértékben vesz részt a kérdéses helység és földrajzi környezet, a táj munkamegosztásában, mily mértékben önellátó egy bizonyos terület – s minthogy nem az, fényt kell deríteni arra is, hogy a kérdéses vásár miből és mily mértékben szorul behozatalra („importra”), illetve miből, mily 648mértékben teljesít exportot (Andrásfalvy 1978). A vásárok gazdasági funkcióinak vizsgálatánál vetődik fel legvilágosabban a vásár vonzáskörzetének fogalma. Földrajztudományunk, nemcsak a gazdaságföldrajz, hanem más földrajztudományi ágazatok is az utóbbi időben fokozott figyelmet szentelnek a vonzáskörzetek vizsgálatának. Egy-egy vásár vonzáskörzetének vagy vonzásterületének nevezzük azt a területet, azokat a helységeket, amelyekből származnak a kérdéses vásár eladói, vevői és árui. Egy-egy vásár annál nagyobb, jelentősebb, minél nagyobb területekről, minél több és minél távolabbi településekről keresik fel az eladók, a vevők, és minél több és távolabbi helyekről származik az áru. Vannak olyan vásárhelyek, amelyeknek igen szűk, kicsi a vonzáskörzetük, holott forgalmuk nagy. Az ilyenfajta vonzáskörzet csak a kérdéses vásárhelyre és határára – a határában létező szórványtelepülésekre, például tanyákra – szorítkozik. Ilyen szűk vonzáskörzetű, de ugyanakkor nagy forgalmú vásárai csak a nagy lélekszámú, határát tekintve is nagy vásárhelyeknek, településeknek lehetnek; saját igényeiket kielégítő mezőgazdasággal és kézművességgel, illetve kereskedelemmel. Az ilyen vásárhelyeken a felvásárló jellegű hetivásároknak van különösebb jelentőségük, mert a felvásárolt különféle árukat a kereskedők más helyekre szállítják és az ottani vásárokon értékesítik. A sok-sok vásár különböző nagyságú vonzáskörzete általában nem különül el egymástól, hanem sok tekintetben fedik egymást. A legtöbb vonzáskörzet ún. kevert vonzáskörzet és nem tiszta, ahogy az átfedésektől, közös vonzáskörzet-tényezőktől mentes vonzáskörzeteket nevezzük. A vonzáskörzet annyiban is gazdasági tényező, hogy mily közel vagy távol vannak egyes részei, települései a vásárhelyhez, milyenek az utak, a közlekedési és szállítási lehetőségek a vonzáskörzet települései és területei, valamint a vásárhely, a vonzáskörzet központja között (Hajdú 1987; Tóth J.–Dövényi–Mosolygó 1975).
A gazdasági természetű vásárfunkciók közé sorolhatjuk a vásárok városformáló szerepét is, jóllehet a várossá fejlődésnek számos fontos társadalmi természetű előzménye és következménye is van. Főleg településtörténeti, várostörténeti és településföldrajzi kutatásokból tudjuk, hogy a vásárok, a vásár intézménye az egyik legerősebb városképző tényező (Mályusz 1953; Major 1966; Bácskai 1964, 1965). A városok elképzelhetetlenek vásárok nélkül, mint ahogy azt a vásáros helyek német nevének – Markt – ’város’ jelentéssel való elterjedése és használata is bizonyítja. A legtöbbet mondó városmeghatározások funkcionalisták. Általános vélemény a városokról, hogy azok egyik legfontosabb funkciója a vásártartás. A falut többek között éppen az különbözteti meg a várostól, hogy nincsen vásárja, adás-vevésüket éppen a város vásárán bonyolítják le; a falusiak egy vagy esetleg több városba is piacolnak, vásároznak. A vásárok meghatározó jelenlétét a városokban mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a középkori vásárok közül csak kevésnek volt külön, önálló vásárszabadalma, mert azt a legtermészetesebb módon magába foglalta a városprivilégium (Fügedi E. 1959; 1971; 1972). A vásárok városképző energiái közé tartozott az is, hogy a városokban inkább kifejlődött a kézművesség, az ipar és a kereskedelem, mint a falvakban, ahol viszont az élelmiszer-termelő mezőgazdaság volt az általános. A társadalomtudományban él olyan vélekedés is, hogy a falvak terményekkel, növényi és állati eredetű élelmiszerekkel látták el a városokat, míg a városok fel- és fel nem dolgozott anyagokat, iparcikkeket adtak el a falusiaknak. A vásártörténet és településföldrajz egyöntetűen azt állítja, hogy a síkságok és a hegyvidékek találkozásánál kialakult vásárhelyeken, illetve vásárövekben ilyen jellegű árucsere folyt: az inkább anyagtermelő, iparos és kereskedő hegyvidékiek iparcikkeket adtak el a sík vidéki, főleg mezőgazdasággal, élelmiszer-termeléssel foglalkozó falusiaknak (Kósa L. 1967; Paládi-Kovács 1966).
