A VÁSÁROK-HETIVÁSÁROK KÖRÉNEK BŐVÜLÉSE, 1700–1848
A VÁSÁROK-HETIVÁSÁROK KÖRÉNEK BŐVÜLÉSE, 1700–1848
Vásár- és kereskedelem-történetírásunk azt a nagy korszakot, ami a felszabadító háborúk befejezésétől, a II. Rákóczi Ferenc-féle szabadságharc leverésétől 1848-ig tartott, a kései feudalizmus korának nevezi. De előfordul az is, hogy ezt a korszakot a feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenet időszakának mondják. Mint Gyimesi Sándor is, aki éppen Debrecen e korabeli gazdaságtörténetének, benne a vásártörténetnek több munkát szentelt (Gyimesi S. 1975; 1981; 1982–1983). Mások egyenesen a jobbágyvilág végéről írtak erre a korra vonatkozóan, éppen a vásárok fejlődése, a kereskedelem alakulása kapcsán (Horváth Z. 1976). Nagy jelentőségűek azok a történeti feldolgozások is, amelyek egy-egy jeles vásárhelyünk, városunk e korabeli mezőgazdaságának, iparának és kereskedelmének az átalakulásáról szólnak. Ilyen feldolgozás tanulmányozható Debrecen mezőgazdaságának alakulásáról, a balassagyarmati kereskedelem változásairól, Győr általános fejlődésmenetéről a feudalizmus bomlása és a polgári forradalom idején. A nagykanizsai kereskedelem kibontakozásáról, a 18. századi Siklós társadalmi fejlődése kapcsán a siklósi céhekről (Bezerédy 1982), a mezőtúri várostörténet keretében különös hangsúllyal a túri vásárok átalakulásáról (Bodoki Fodor Z.–Bodoki Fodor Zs. 1978), a békéscsabai ipar és kereskedelem fejlődésrajzában – a gyáripar megindulásáig – a vásárok fontosságáról is hallhatunk. A debreceni vásárok vonzáskörzet-ismertetése alapján – a 18-19. század fordulójára vonatkozóan – betekinthetünk a debreceni vásárok tényleges nagyságába (Dankó 1974c), s képet kapunk a soproni hetivásárok jelentőségéről az 1830 körüli időszakban (Iváncsics 1958). A dél-alföldi vásározási körzetek és a hozzájuk kapcsolódó iparosmigráció vonatkozásában is tájékozódhatunk (Juhász 1986). Erről az átalakulásról szól a Nógrád megyei, 1593–1731 közti kézművesipari termékek és termények árucseréjének történeti áttekintése (Pálmány 1985). Az egyes iparágak termékeinek, például a felvidéki üveghuták 18-19. századi felvevőpiacainak vizsgálatával is közelebb kerülhetünk korunk nagy átalakulásának ismeretéhez (Veres 1986). Ebben a hosszú, több mint egy évszázadnyi időszakban egyrészt egyfajta refeudalizáció ment végbe, másrészt, főleg az ipart és kereskedelmet pártoló új földbirtokosok gazdasági tevékenysége következtében, az eredeti tőkefelhalmozás. Ebben az időszakban az ország közigazgatásának újrarendezése, a katonai vidékek fokozatos felszámolása, a háború kiküszöbölése és nem utolsósorban a 18. század első felében lezajló rendkívül nagy méretű belső vándorlás és telepítés azzal járt, hogy egyes, korábban fontos utak elvesztették jelentőségüket. A gazdasági-társadalmi változásoknak megfelelően egyes helységek, köztük számos vásárhely is veszített jelentőségéből. Bár közülük több sokáig megtartotta vásárszabadalmát, vásáraik forgalma fokozatosan csökkent, vonzáskörzeteik összeszűkültek, a vásárok mindinkább elvesztették jelentőségüket a helységek életében, sőt olyan vásárhelyek is akadtak, ahol a vásárok meg 661is szűntek. Ezek legtöbbje hátrányos közlekedési-szállítási helyzetbe kerülő középkori mezőváros volt (Segesd, Vásárosdombó, Nagyecsed, Tolna, Vásárosbéc, Kálmáncsehi, Kraszna stb.). Ugyanakkor a megmaradt, jelentőségükből mit sem vesztett és megújult vásárok, valamint az egészen új szervezésűek közül nem egy országos jelentőségű árucsere-alkalommá nőtt, s ezek közül is nem egy a korábbinál erőteljesebben kapcsolódott be a külkereskedelembe (mindenekelőtt Pest – és csak részben Buda – vásárai mellett Debrecen, Nagyvárad, Győr, Sopron, Mosonmagyaróvár, Pozsony, Szeged, Makó, Hódmezővásárhely, Temesvár, Szabadka, Kassa, Eperjes, Beregszász, Trencsén, Nagyszombat, Kolozsvár, Brassó, Nagyszeben, Marosvásárhely, Székelyudvarhely, Kézdivásárhely, illetve Lőcse, Besztercebánya, Rozsnyó, Temesvár és Nagykanizsa vásárai jöhetnek szóba). E hosszú időszak alatt fejlődött ki az a vásárrendszer, amit mi most hagyományos magyar vásárrendszernek, illetve vásároknak nevezünk. Ebben a fejlődésmenetben vált az ország legnagyobb, minden többi vásárunkra hatást gyakorló vásárává a pesti, és maradt meg a további négy legfontosabbnak a debreceni, a kolozsvári, a pozsonyi és a kassai. Ez a vásárfejlődés szoros kapcsolatban volt a mezőgazdasági és ipari termelés újfajta koncentrációjával, a településfejlődés előrehaladásával, a társadalom differenciálódásával és a közlekedés-szállítás egyre nagyobb mérvű fejlődésével. A korszak végére vásáraink életében is megfigyelhetővé vált bizonyos koncentráció. A nagy vásárhelyek erősen befolyásolták a környezetükbe eső kisebb vásárokat. Számos kisebb vásár időben és árképzésben alkalmazkodni volt kénytelen a közeli nagy vásárhoz. A nagy vásárok váltak egyre inkább a vonzáskörzetbe tartozó helységek áruinak felvevőpiacaivá. Ebben a fejlődési szakaszban nőtt meg a kisebb vásárhelyek hetivásárainak jelentősége. A hetivásárok nagymértékben a felvásárlás szolgálatába álltak, mind a mezőgazdasági termények, élelmiszerek, mind pedig az iparcikkek tekintetében. A hetivásárokon felvásárolt terményeket és termékeket a kereskedők a közeli nagyvásárokon, vagy pedig az élelmiszereket a közeli nagyváros mindennapi piacain adták el. A korszak végére kialakultak nagyvárosaink, vásárhelyeink ellátókörzetei, hogy aztán a következő időszakban megerősödjenek, a szállítás gyorssá és olcsóvá tétele után pedig kiteljesedjenek. Elsőnek a baromfitartás és vele kapcsolatosan a tojástermelés és tojásárusítás bontakozott ki (tyúkász, tyúkászat). Különösen a nyugati határvidéken, a Nyugat-Dunántúlon, ahol is Győr, Mosonmagyaróvár, Sopron, Pozsony ellátásán kívül Bécs és elővárosai ellátását is meg kellett oldaniuk (Csatkai 1939; Domonkos O. 1967; J. L. 1859; Mártha 1970; Tarisznyás 1982a; stb.). Hasonló terménykoncentráció bontakozott ki a gyümölcstermesztés, -árusítás terén is (Viga 1986b stb.). Ipari vonatkozásban a termelési koncentrációt abban is feltételezhetjük, hogy a kisebb helyeken, az alföldi mezővárosokban, ahol régtől fogva több kézműves dolgozott, de önálló helyi céhet nem alkottak, főleg a 19. század elején sorra alakították meg a céheket. A céhes iparosok vásári árusítása révén a céhek, kései alakulásuk ellenére, átmenetileg a helyi iparfejlődés kiindulópontjai voltak (Eperjessy 1967; Kecskés 1978; Varga 1981 a; Vörös 1911). Bár a kereskedelem a tárgyalt időszakban is többnyire a volt török alattvalók, főleg görögök, macedónak, szerbek, örmények kezében maradt, a 18. század második harmadában megjelentek a színen a zsidók és kisebb mértékben a németek. Ez a békés időszak nagyban kedvezett a vándoriparosok és vándorárusok tevékenységének is. A kereskedők, bármely népcsoporthoz tartoztak is, főleg saját raktáraik számára vásároltak, s csak kevesen árultak közülük vásárokon (Erdődi 1982; Fügedi M. 1984; Füvessy 1971; Gunda 1954, 1969; Hőgye 1981, 1986; Lukács 1986). Ennek ellenére a korszak alapvető kereskedelmi intézménye továbbra is a vásár maradt. Úgy, ahogy azt Horváth Mihály 1840-ben az utóbbi háromszáz év távlatában 662bemutatta (Horváth M. 1840). E régi vásároknak állított emléket erdélyi vonatkozásban Nagy Ferenc híres vásárlajstroma (Nagy F. 1842; újra kiadva: Ethn. 1979. 510–515). Ez a vásárlajstrom az erdélyi vásárokra felhajtott, illetve felvitt áruk milyensége és mennyisége felöl közelítve meg a vásári forgalom kérdését, az erdélyi vásárokat egyfajta hierarchikus rendbe is sorolta. A korszak végére nemcsak kialakult, hanem meg is szilárdult egyfajta vásárrendszer. Kialakultak a nagy vásárközpontok, s mellettük felsorakoztak a kisebb vásárcentrumok (Bácskai-Nagy 1978; Csorna 1988; Gunda 1988; Hőgye 1981, 1986; Kós 1976a; Lukács 1986; Mendöl 1936a, 1936b; Princz 1934; Viga 1984a, 1984b). Ezekről a vásárokról, vásárfajtákról adtak tömör jellemzéseket a múlt század eleji ország- és népismertető leírások, statisztikák. Különösen Fényes Elek munkái, az 1851-ben kiadott geográfiai szótárral bezárólag (Fényes 1841–1843; 1851). Fényes Elek és kortársai – Vályi András, Magda Pál, Galgóczy Károly stb. – a korabeli közvéleménynek megfelelően, a vásároknak a népéletben betöltött fontos szerepe szempontjából szóltak vásárainkról. Míg Bácskai Vera és Nagy Lajos az 1828. évi országos összeírás adatai alapján közgazdaságtani szempontból rangsorolták vásárainkat, és piackörzet-alakító, illetve városképző funkcióikat vizsgálták meg (Bácskai–Nagy 1984). Munkájuk mind vásárainkat, mind pedig piackörzeteinket, illetőleg városrendszerünket az európai fejlődéstől elmaradottnak mutatta be.
