DEBRECEN
DEBRECEN
Debrecen vásárairól, annak ellenére, hogy összefoglaló módon még senki sem foglalkozott velük, tucatnyi jobbnál jobb tanulmány szól. Szimics Mária történeti feldolgozása (1938) mindmáig helytálló, alapos munka. Újabban pedig Gyimesi Sándor (1982–1983) tárta fel közgazdasági, gazdaságtörténeti aspektusból a feudalizmus végi debreceni vásárokat, kereskedelmet, az elsők között hangsúlyozva – a vásárok mellett – a hetivásárok fontosságát.
Debrecen mint vásárközpont két földrajzi tényezőnek köszönheti kialakulását. Fontos szárazföldi utak találkozásánál, végeredményében még peremterületen létesült. Úgy tűnik, hogy Debrecen várossá alakulásában, nagy vásárhellyé formálódásában a társadalmi körülményeknek jelentősebb szerepük volt, mint a földrajziaknak. Debrecen birtokosai országos jelentőségű főurak voltak, uradalmuk központjává Debrecent tették, létrehozva ezzel egy bizonyos gazdasági, társadalmi és kulturális koncentrációt, már a 13–14. században (Bársony 1984). Ennek a koncentrációnak volt első renden következménye a mezővárosi fejlődés kibontakozása, a parasztpolgárság mellett túlsúlyra jutó kézművesek, kereskedők rétegének kialakulása. A debreceni áros-népek társadalmi mozgása a debreceni vásárok kialakulásának, fejlődésének a legfőbb alapja.
A debreceni vásárokat többféle névvel illették, jelezve a vásár, az árucsere rendkívüli jelentőségét a város és hatalmas vonzáskörzete életében. A debreceni vásárokat inkább nevezték sokodalomnak, mint más vásárokat. Bizonyára azért, mert a debreceni vásárok hosszú-hosszú évszázadokon keresztül tényleg sokadalmak, rendkívül sok embert a városba, a vásárba hozó árucsere-alkalmak voltak. Aztán sehol másutt nem vált a vásár nevévé a szabadság szó annyira jellemzően, mint itt, ebben a szabad városban, értelmezhetjük akárhogy is ezt a nevet. Akár úgy, hogy a feudalizmus, a rendiség korlátai között a debreceni vásárok azon kevés intézmények közé tartoztak, amelyeken viszonylag szabad, az árucsere lehetőségét biztosító és ezzel a vásártartónak is nem kevés hasznot hajtó független körülmények uralkodtak; akár úgy, hogy a megnyílt, a határnapra összejött vásárokon a vásárra érvényes helyi rendszabályok – például elővásárlási, vásárlási tilalmak, kikötések stb. – figyelembevételével szabad, jogos volt a vásár, az adás-vétel. Bármelyik is volt a vásár szabadság névvel illetésének oka, Debrecen esetében fontosabbnak tűnik a gyakran használt, mondhatni állandósult jelzője: nagy. A debreceni vásárokat igen elterjedten nagyszabadságoknak is nevezték (Boldisár 1934), nyilván a vásárok nagyságára is célozva vele.
A debreceni vásárokkal kapcsolatosan több vonzáskörzeti kutatás folyt mind a régmúltra, mind a közelmúltra vonatkozóan (Eördegh 1953; Dankó 1974c; Gyimesi 1982–1983). Ezek a kutatások bebizonyították, hogy bár Debrecen vásárai elsősorban magára a városra és a mintegy 100 kilométeres közvetlen 695környezetére épültek, vonzáskörzete óriási, esetenként közelebbről meg sem határozható nagyságú volt. Mert a debreceni vásárok közvetlenül kapcsolatban álltak a távoli, legnagyobb magyar vásárközpontokkal (Rozsnyó, Kassa, Miskolc, Beregszász, Szatmár, Nagybánya, Nagyvárad, Kolozsvár, Marosvásárhely, Brassó, Arad, Temesvár, Szeged, Szabadka, Kecskemét, Gyöngyös, Buda és Pest, Komárom, Győr, Sopron, Nagyszombat, Érsekújvár, Gyula stb.) és ezek közvetítésével igen távoli vidékekkel mint vonzáskörzettel.
Debrecen több kisebb faluból alakult egységes várossá a 13. század folyamán. A településhálózat körülbelüli központjában épült fel a mai Nagytemplom elődje, a gótikus – a szegedi Alsóvárosi templommal rokon – Szent András-templom. A mind összébb-összébb való település szabadon hagyta a templom déli oldala előtt kialakult, dél felé lenyúló vásárteret utcának. Ez a vásárutca, amely talán már a 15. század óta következetesen Piac utca néven szerepel, volt a helye a mindennapos piacoknak, de a hetivásároknakis.
Az első ismert, már korábbi viszonyokat szentesítő debreceni vásárszabadalom 1405-ből, Zsigmondtól származik. A város gazdasági jelentőségére, erőteljes fejlődésére mutat, hogy már két évvel később, 1407-ben újabb vásártartási jogot kapott. De talán még e két, egymást gyorsan követő vásárszabadalomnál is jobban mutatja Debrecen erőteljes gazdasági fejlődését az, hogy 1466-ban Szilágyi Erzsébet, Debrecen akkori földesura, érdekes vásárszabadalmat szerzett a városnak. Azaz nem is a város egészének, hanem csak a Mester utcának, ami a kiváltság értelmében évente egyszer, január 10-én, tizenöt napos vásárt tarthatott. A különös vásárszabadalom jelentőségét csak fokozta, hogy már a következő évben, 1467-ben, egy másik, hasonló vásárszabadalmat kapott a város, jobban mondva ismét egy része, ezúttal az akkori Homok utca (a mai Csapó utca). Ez a rendkívüli vásárszabadalom azt jelentette, hogy Debrecenben egyszerre három vásár is volt. Az első az eredeti, a régi vásár volt, a település központjává váló Piac utcán, a második a Mester utcán, a harmadik pedig a Homok utcán.
A debreceni vásárok a 15–17. században továbbfejlődtek, egységesültek, mind nagyobb forgalmúakká váltak. Ez a fejlődés abban is megmutatkozott, hogy a vásár a 18. század elején, amikor a háborúságok már nem veszélyeztették, kiköltözött a város árkán kívülre (Külsővásártér). Jóval tágasabb helyre, mint amilyen a város belsejében rendelkezésre állott. A vásárok száma és időtartama is emelkedett. A 18. század elején már évente hatot tartottak. Tekintve, hogy tartamuk 12-15 nap volt, azt jelentette, hogy Debrecenben egy évben 70-90 napon át vásár volt. Ha ehhez hozzávesszük a hetivásárokat is, azaz további 104 vásárnapot, elmondhatjuk, hogy Debrecenben az év felében vásár volt. A sok vásár közül nem mindegyik váltott ki megfelelő érdeklődést, de egyébként is rendezni kellett a közben szabad királyi várossá lett város vásárügyét. Ezért 1747-ben újraszervezték őket, számukat leszállították négyre. Ez a négy vásár fejlődött aztán tovább és vált a „debreceni nagyszabadság” fogalmává.
Az év első vásárja a Remete Antal-napi vásár volt. Általában január 7-től 15-ig tartott. Az első öt napon volt a bőr-, gyapjú, méz-, dió-, továbbá toll-, iparcikk-, gabona- és egyéb termény- (takarmány-) vásár. A hatodik és hetedik napon tartották a sertésvásárt, úgy azonban, hogy a hetedik napon már megkezdődött a lóvásár, ami a hetedik és a nyolcadik napon volt. A két utolsó napon pedig baromvásárt tartottak. Nagyjából ez volt a három másik vásár beosztása is. Ilyen renddel folyt le a második, a Szent György-napi vásár (április 15–23. között), aztán a harmadik, a Nagyboldogasszony-napi (augusztus 5–13.) és a negyedik, a Dienes-napi (szeptember 30–október 8. között) vásár is. A vásárok ilyenfajta „széthúzása” igen kedvezett a vonzáskörzet kiszélesedésének, mert távoli helyekről is kényelmesen el tudtak jönni. Még akkor sem történt baj, ha nem értek ide mindjárt az első napra. Sőt, voltak olyanok, akik eleve csak a vásár végére, későbbi napjaira jöttek, „kitartani” a vásárt és természetesen az árakat. A debreceni vásárok nagysága lehetővé tette, hogy a 19. század derekára elkülönüljön az „úri vásár” a parasztvásártól. Az „úri vásártársadalmi alkalom volt, birtokosok, pénzemberek, nagykereskedők alkották. A Bika és más neves vendéglátóhelyeken élt ez a vásár. Az árucserét közvetítőkkel végezték, és jobbára pénzügyleteket bonyolítottak le. A parasztvásár a vásártereken, a vásárutcákon folyt (id. Móricz P. 1891).
Az állatvásárokkal kapcsolatosan kell megemlékeznünk a debreceni vásárok egy másik érdekességéről, a hortobágyi hídi vásár kialakulásáról. A Hortobágy Debrecen határába eső, nagy kiterjedésű legelő, tele gulyákkal, csordákkal, nyájakkal, ménesekkel. A Füredi út, amely a Hortobágy-folyón át tartott Tiszafüreden át Egerbe, illetve Gyöngyösre és Pestre, majd teljes hosszában vásárút volt. A nagy számú állatot nem hajtották be a vásárra, hanem az út szélén legeltetve árulták őket. A hídnál a kora középkortól fogva vám- és vele kapcsolatosan várakozóhely (csárdával, hatalmas kocsiállással) volt, ami könnyen alakult át alkalmi vásárhellyé. Az útszélen való vásárcsapást legalizálták: 1892-ben a városi tanács elhatározta, hogy rendszeresíti 696a hortobágyi vásárt, kijelölte végleges helyét a megszokott, akkor már hagyományos helyén, a kilenclyukú híd mellett, a csárdától délre elterülő részen. A helymeghatározás azért volt fontos, mert a hídvámszedés továbbra is fennmaradt, s aki a másik oldalról jött, annak hídvámot kellett fizetnie. Ugyanakkor az új vásárhely hivatalos használatbavételének ünnepélyesebbé tételére azt is elhatározták, hogy a nyitást összekapcsolják a Gazdasági Egyesület 25 éves jubileumával, az Egyesület által a hídi vásáron rendezendő állatbemutatóval. A hídi vásárok időpontját illetően 1893-ban született döntés (Dankó 1974d). A belügyminiszter úgy rendelkezett, hogy az egyik hídi vásár minden év augusztus 20-án tartandó meg. A másik vásárt pedig (ekkor, a hídi vásár virágkorában, évi két vásár volt) a szeptember 14-ét megelőző hét szerdáján tartották. Eredetileg tehát naptárilag két közeli vásárról volt szó, nyári vásárról – és kezdetben csak állatvásárról. Később aztán az egyik vásárt tavaszra tették, de az állatvásár jelleg továbbra is megmaradt. Az idevonatkozó rendelkezéseket azonban nemigen tartották be, a hídi vásároknak kezdettől fogva volt bizonyos, a pásztorélettel összefüggő kirakodóvásár része is (kulacs, kolomp, csengő, juhászkampó, pásztorkalap, szűr, bicska, buksza, bogrács, vaskanál, szíjgyártómunkák, nyereg, tarisznya stb. árusítása; Béres 1976). A századvég egyszerre volt a hídi vásárok virágkora és hanyatlásuk kezdete is. Az állatforgalom mindinkább a vasúton bonyolódott le; bekapcsolódva számos kisebb vásár, az uradalmak és még inkább a helyi, sokszor a hetivásárok, vásárok kizárásával folyó állatkereskedelem, a felvásárlás. Ugyanakkor, a forgalom fellendítése érdekében, sorozatosan egy sereg helység, nagyközség kapott vásárszabadalmat, amelyek végül is nem a vásárok fellendüléséhez, hanem a forgalom rendkívüli méretű megosztásához, következésképpen a vásárok hanyatlásához vezettek általánosan; így a hídi vásár esetében is. A második világháború előtt a hídi vásár már elvesztette jelentőségét. Az a vélemény alakult ki róla, hogy nem is érdemes megtartani. Pedig ekkor figyeltek fel rá, és vált a pusztával együtt idegenforgalmi érdekességgé. A második világháború után jó ideig nem is tartották meg, és amikor a hatvanas években a hivatalos, inkább idegenforgalmi, mint kereskedelmi szervek felélesztették és egy napra (augusztus 20.) összpontosították, eredeti állatvásár jellegét mind a gazdálkodási, mind a kereskedelmi struktúra megváltozásából következően is elvesztette. Kirakodóvásár lett, sőt ezen belül is ún. folklórvásár, amelyen népművészek, népi iparművészek, a népművészet mestereinek készítményeit árulták, illetve árulják.
A hídi vásárokról szólva három tényezőre kell felhívni a figyelmet. Az egyik az, hogy kialakulásukban nagy szerepük volt az ún. helyhez nem kötött, mozgó, útszéli, kút melléki stb. vásáralkalmaknak. Ezek a vásárformák rokonok voltak az ún. zugvásárokkal, amelyeket különböző helyeken, sokszor a legális vásárhelyek, vásárterek, vásárállások közelében, de a vásár kerítésén, árkán, kapuján kívül, megbeszélt helyeken tartottak. A zugvásároknak két fajtája alakult ki. Az egyik csoportra csak azért került sor, hogy az eladók, különösen sok jószág esetében, ne fizessenek vámot, helypénzt; ne kelljen az állatokat a messzi vásárterekre hajtani. A másik csoportot az is jellemzi, hogy kevésbé voltak nyílt vásárok; a vásároktól távolabbi helyeken, elrejtőzve jöttek össze, és rajtuk nem minden esetben „igaz jószág”, azaz törvényes tulajdonú állat cserélt gazdát. Az efféle zugvásárokon nem kértek visát, paksust, de nem is adtak, mert a legtöbb esetben nem is volt. Az ilyen zugvásárok közelében mindig található volt egy-egy megbízható kovács, aki rögvest átbilyogozta a jószágot. Ettől eltekintve nem kell azt gondolnunk, hogy a zugvásárok ezen csoportjában kizárólag lopott állatokat adtak-vettek. Sokféleképpen, másként is kerülhetett ide állat, olyan, amelyiknek a tulajdonjogi körülményei hosszabb magyarázatra, utánajárásra szorultak volna. Ilyenek voltak például a befogott állatok, a kártyacsatákon stb. nyert állatok.
A másik figyelmet érdemlő tényező az újvásár, első vásár megünneplésének, emlékezetessé tételének hagyománya. 1892-ben, amikor a hídi vásárt törvényesítették, az első vásárt állatkiállítással, a Gazdasági Egyesület fennállásának 25 éves évfordulójára tervezett ünnepségekkel kötötték össze. Ebben az időben igen sok helység kapott vásártartási jogot, az első vásárt mindenütt különféle versenyekkel, a helypénz mérséklésével vagy erre az alkalomra való elengedésével, népünnepélyekkel (karómászó, zsákbajáró, célbadobó játékok, lekvároslepény-evő versenyek, lóversenyek, csergetés-verseny stb.) tették emlékezetessé. Az első vásár hagyományaihoz hasonló ünnepségeket tartottak a vásár időpontjának változása esetén is, az első, új dátumon megrendezett vásáron. A század végén, a sok új vásárszabadalom kiadásával párhuzamosan, már csak az új vásárokkal való egyeztetés következtében is, több régi vásár időpontja megváltozott. Az új vásáridőpontokkor rendezett vásári ünnepségeknek is az volt a céljuk, hogy felhívják a figyelmet a vásártartási időpontra, hogy a vásárt propagálják. A harmadik figyelemreméltó tényező az volt, hogy a hídi vásár már legalizálásakor sem volt ún. hagyományos vásár. A hamarosan megépülő hortobágyi vasút erőteljesen bekapcsolódott az állatszállításba, és szinte kezdetektől fogva feleslegessé tette a hajcsárokat.
