CSECSEMŐGYILKOSSÁG, MAGZATÖLÉS
CSECSEMŐGYILKOSSÁG, MAGZATÖLÉS
Az erkölcs kétarcúsága még nyilvánvalóbb a csecsemőgyilkossággal és a magzatöléssel kapcsolatos paraszti vélekedésekben. Kapros Márta a palócföldi falvakban a csecsemőgyilkosságról hallott 1930-as évekbeli és jelenkori példázatokból a kriminalitást, a gyilkossá lett leányanya törvényes felelősségre vonását érezte igazán hangsúlyosnak. Azokra a megjegyzésekre azonban magyarázatot kellett keresnie, miszerint a 19. század végéig „irtották a gyereket, annyi volt”. Arra következtetett, hogy a 19. században a sokgyermekes szegények esetében a faluközösség „tolerálta a végszükségben igénybe vett megoldást”: a véletlen balesetnek vagy természetes halálnak álcázott ölést (a párnával, dunnával megfojtást, a kiéheztetést, a kihűlés előidézését). Ezeknek a módszereknek a megítélése a „születéskorlátozó eszközök terjedésével párhuzamosan alakult át”, s minősült, hiszen más megoldás is létezett, egyértelműen bűnnek (Kapros M. 1989: 20–21).
A szegénység jelentette kényszerhelyzet miatt ítélte tehát a faluközösség a csecsemőgyilkosságot, ha nem is „bocsánatos bűnnek”, de méltányolható kétségbeesett megoldásnak. Csak akkor azonban, ha a tettes megfelelően titkolózott, azaz senki sem „tudhatott” bizonyosat. A megértés persze nem jelentett erkölcsi felmentést. Ha 759lehet is találni személyes mentséget a gyilkosságra, kinek-kinek úgyis számot kell adnia minden bűnéről a saját lelkiismerete és Isten ítélőszéke előtt – íme, ez a cinkosság miatt érzett személyes bűntudat és az önfelmentés magyarázata.
A büntetésnek a láthatatlanul is jelen lévő legfőbb hatalomra hárítása nem csupán a valláserkölcsi elvekből levezethető logikai következtetés. A magzatölés „büntetésének” országszerte elterjedt hiedelme, az tudniillik, hogy a művi vetélésben vétkes asszonynak a halálos ágyán, a túlvilágra készülőben (vagy a túlvilágon) „meg kell ennie” a meg nem szült gyermekeit, félreérthetetlenül kifejezi a bármilyen evilági bíróságénál elrettentőbb bűnhődés elkerülhetetlen voltát (összefoglalóan: Gémes B. 1975:233–258).
Ez alkalommal nem feladatunk az abortusz módszereinek számbavétele (vö. Gémes B. 1987). Aki azonban az egybegyűjtött adatok birtokában vállalkozni fog rá, hogy az ország egyes vidékei – legjellemzőbben az Ormánság és a Sárköz – birtokos parasztságának egykézésével együtt járó, szélsőségesen kegyetlen, szándéktalanul ugyan, de az öngyilkosságig-önpusztításig fajuló terhességmegszakítási módszereit az ölés paraszti „normává” válása szempontjából értelmezze, figyelembe kell majd vennie: a művi abortusz tömegesedése párhuzamos folyamatként zajlott a túlvilági büntetéstől való rettegés enyhülésével. A világi hatalom bármennyire következetes szankciói – ezt igazolja a családon belüli gyilkosságokat titkoló közösségi cinkosság – a szolidaritást erősítették a faluközösségben. A büntető törvénykezésnek nyújtott segítség „árulásnak” minősült volna. Ez a felfogás eredendően része volt a faluközösségbe bezárt parasztok erkölcsi- és jogérzékének, függetlenül attól, hogy a büntetőhatalom a maga jogrendszerével „jó” avagy „rossz” célokat szolgált-e, amikor – együttműködésüket remélve – le akart sújtani a bűnösökre.
