GYILKOSSÁG A CSALÁDBAN
GYILKOSSÁG A CSALÁDBAN
A bűnnel kapcsolatos paraszti felfogás ellentmondásossága: a jogi minősítés és az erkölcsi megítélés egybeesének feltűnő hiánya még nyilvánvalóbb a családon belül elkövetett, s a faluközösség által hallgatólagosan tudomásul vett gyilkosságok esetében. A paraszti erkölcs nemzetveszejtő eltorzulásaként szokták volt kárhoztatni a szociografikus látleletek és elemző tanulmányok szerzői, hogy a 20. században a legsúlyosabb bűnök: az öregek, a betegek halálba segítése, a csecsemőgyilkosság, és – ezeknél is tömegesebben – a magzatölés a paraszti közösségek által eltűrt végső megoldássá, már-már életszabályozó „normává” vált egyes falvakban és egymáshoz 757igazodó falucsoportokban. A századelő óta fokozódó aggodalommal emlegetett „nemzeti sorstragédia”, a társadalmi igazságtalanságra rádöbbentő „néma forradalom” genezisének mélyreható elemzése nem tárgya ugyan ennek a fejezetnek (vö. Kovács Imre 1989), a legsúlyosabb bűnökkel azonosulásnak ezek az oly sokszor idézett tényei mégis megkerülhetetlenné teszik az erkölcs és a jog kiáltó ellentmondásának az egyik lehetséges értelmezését – ez alkalommal is.
Nemcsak a kortárs publicisztika és a politikai radikalizmussal azonosuló szépirodalom (például Háy Gyula berlini emigrációban írt, a sajtóközleményekre hagyatkozó Tiszazug c. drámája), hanem az elmélyültebb szociológiai, társadalomtörténeti elemzések is a kriminalisztikai vonatkozásokon messze túlmutató jelentőséget tulajdonítottak-tulajdonítanak a tiszazugi arzénes pereknek (lásd pl. Szombatfalvy Gy. 1931: 141–163; Gunst P. 1986: 89–97). Az 1929-ben kipattant ügy vizsgálati szakaszában 162 olyan személy tetemét exhumálták Nagyrév és Tiszakürt (Jász-Nagykun-Szolnok m.) temetőiben, akiket a nyomozás feltételezése szerint arzénnel (a légyölő papírból kioldott méreggel) segítettek a halálba hozzátartozóik. Bár alapos volt a gyanú, hogy a családi vagyon és presztízs védelmével, a minden áron való szerzéssel, olykor csupán az idősek, a betegek ápolásának nem vállalt vesződségével megokolt gyilkossági hullámnak a többi tiszazugi faluban is lehettek áldozatai, a hatóság igyekezett gyorsan lezárni a hovatovább a paraszttársadalom általános válságtünetének, nem egymástól elszigetelt bűneseteknek tetsző ügyek nyomozását. Ha elfogadjuk Gunst Péter érvelését, mely szerint „kiterjedt és alaposabb vizsgálattal az áldozatok száma […] nagyságrenddel lett volna növelhető”; illetve ha az ország más vidékein már évtizedekkel korábban elő-előforduló, s akkor beteges hajlamú személyek tettének minősített mérgezéses gyilkosságoknak is figyelmet szentelünk, nem tűnik megalapozatlannak arra következtetni e persorozatból, hogy az önérdekből gyilkolás és ennek a szörnyű bűnnek a takargatása egyes vidékeken szinte „tömegessé”, legalábbis „szokássá” vált. Ami a következtetés belső logikája szerint a paraszti erkölcs – gazdasági okokra visszavezethetően a 20. századra bekövetkezett – végzetes torzulásaként értelmezendő.
Nem az esetszám megnövekedése azonban a leginkább feltűnő a tudván tudott vagy gyanított gyilkosoknak a bűnüldöző hatóság előtti rejtegetésében. Az elemi erkölcsi érzék ugyanis az első gyanús esetben messzehangzón tiltakozna s méltó büntetésért kiáltana: nem engedné kórossá terebélyesedni az egyéni devianciát, ha a faluközösség életmegnyilvánulásait amúgy következetesen kontrolláló szokásjog nem lett volna eredendően kétarcú az intim szféra, a család titkolt, következetesen mégsem titkolható bűneinek számon tartásában, kezelésében és szankcionálásában.
Az emberélet kioltásának elvi szintű rosszallása, sőt: a „szemet szemért” elv igazságos voltának hangoztatása, konkrét esetekben azonban a gyanított gyilkosság agyonhallgatása végső soron annak a következménye, hogy a faluközösségnek nincsenek, sohasem voltak hatékony eszközei a „főbenjáró bűnök” felderítésére és megbüntetésére. El kellett fogadniuk a parasztoknak ilyen ügyekben a faluközösségen kívüli, lényege szerint idegen, barátságtalan és folytonosan fenyegető hatalom illetékességét. Nem csupán kényszerűségből: a természeti törvény érvényességével vették tudomásul, hogy minden súlyos bűn felderítése és a bűnösnek talált személy méltó 758megbüntetése a hierarchizált világi hatalom, s ha tehetetlennek bizonyulna, a legfőbb túlvilági hatalom elidegeníthetetlen joga és kötelessége. Csak a faluközösséget is sújtó gyújtogatás esetében vitatta a világi hatalom egyedüli illetékességét: az önbíráskodás eszközéhez nyúlt, tűzhalált szánt a gyújtogatónak, vállalván a nyílt ütközetet is a bűnüldöző hatóságokkal (vö. Degré A. 1963: 264–267; Gelencsér J. 1992: 251–262).
Nem csupán tudomásul vette a faluközösség, hogy a családban s titokban történt legsúlyosabb bűnesetek gyanújának igazolásában, a bűnnel arányos büntetés jogi formulázásában a mindenkori hatalom az illetékes – el is hárította magától a közreműködést. Azért hárította el, mert a „közösség” természetesen nem, csak valamely tagja vállalhatta volna a nyomozásban, a bírósági eljárásban való tevőleges részvételt: a gyanú megfogalmazását, az elítéltetéshez szükséges vád tételes igazolását. Az egyén azonban, ha megalapozottnak vélte is a maga részéről a tényeken és kombinációkon felépülő, a helyi szóbeszédben kiformálódott gyilkossági gyanút, az ellenséges hatalommal való együttműködéstől óvakodva nehezen lépte át a „mi” és az „ők” határát. Okkal-joggal félt ugyanis az esetleg igaztalannak vagy igazolhatatlannak bizonyuló vádaskodás reá nézve hátrányos következményeitől; attól, hogy közössége „rágalmazóként” fogja megbélyegezni. A gyanúja elhallgatása miatt érzett bűntudatát pedig a múló időre és az igazságosztó sorsra hivatkozó szentenciákkal enyhítette: „Bűn büntetlenül nem marad”; „A gaztettet a gonosz hiába takarja, a kakas is kiszólja, a tyúk is kikaparja” (Vöő G. 1989: 67, 109). Ezért van, hogy a családon belül elkövetett gyilkosságok feljelentői – a tiszazugi persorozat is ezt bizonyítja – rendszerint névtelenségbe burkolóztak. Máskor pedig személyes bosszújuk eszközeként használták fel a büntetőhatóságot: haragosuk, riválisuk nyilvános meghurcolását remélték a feljelentéstől.
