A GAZDASÁGI KÖRÜLMÉNYEK
A GAZDASÁGI KÖRÜLMÉNYEK
A jobbágyfelszabadítást követően az esetek többségében a korábbi úrbéres vagy községi erdőből valamilyen erdőjog alapján birtokoltak jobbágytelek után járó részt a gazdák. A fakitermelés kiegészítő jövedelmet jelentett. A gazdák fuvaroztak, a szegények nyáron summáskodtak, télen pedig fát vágtak (Petercsák T. 1986). A kis földű vagy nincstelen parasztoknak az aratókhoz hasonlóan tájanként, körzetenként megvoltak a megszokott útvonalai és munkahelyei. Párokból összetevődő, 6–12 fős csoportokban jártak, és szóbeli egyezség alapján dolgoztak lehetőleg ősztől tavaszig. Saját szerszámaikkal és hagyományos módon majdnem minden munkát elvégeztek, az egyes munkafolyamatok lassan különültek el, vontatott volt a szakosodás. A fát csak rövidebb távra szállították, hiszen kétkezi munkások voltak; a fát rendszerint a tulajdonos fuvarozta, illetve szállította el. E téli erdőmunka jól kiegészítette a mezőgazdaságit. A favágók zöme mindkét munkahelyen nagyjából egyformán élt, s lényegében megmaradt parasztnak. E mezőgazdasági és erdőmunkások voltaképp kétlaki parasztok voltak: konyhájuk, ruházatuk, táplálkozásuk és hiedelmeik, szokásaik, költészetük is híven tükrözte a faluközösségi hagyományokat. A munkások tulajdonképpen ingáztak: rövidebb-hosszabb időre és távolságra elszegődtek ugyan, de ők is hazajártak, mint az aratórészesek, summások és kubikosok. Már ekkor is akadtak azonban tavasszal érkező olyan munkáscsoportok, amelyek a tuskók, gyökerek kiszedését nem vállalták, csak a fák kidöntését; az utómunkákról másként kellett gondoskodni. Az ipar és a közlekedés mind nagyobb arányú minőségi-mennyiségi igényeinek (például deszkák, vasúti talpfák készítésének) kielégítésére is megtörtént a szakosodás.
Az erdei és a faipari munkások életében a tőkés vállalkozás hozott gyökeres átalakulást, habár a gépesítés késlekedett, megmaradtak régebbi munkaszervezeti formák, továbbá a munkamód és az életvitel is. A fát azonban elsősorban eladásra termeltették ki a mind nagyobb számban ügyködő vállalkozók, akik rendszerint alvállalkozókat, azok pedig bérmunkásokat fogadtak. Mindez felgyorsította a hivatásossá válást, a vándormunkát és esetenként a szakosodást is. A fakitermeléssel kapcsolatos bérmunka is egyre inkább a gyár függvényévé vált: közvetlenül is összefügghetett az üzemi, fűrész- és fatelepi termeléssel. E „modernizálódás” ellenére is épp az erdei munkában maradtak fenn legszívósabban a hagyományos paraszti munkamódok, eljárások.
A fa iránti kereslet növekedése, a fűrésztelepek, fafeldolgozó üzemek elszaporodása ellenére az erdőmunkások jelentős részének foglalkoztatása továbbra is rendszertelen maradt. Elszigetelt munkahelyeiken sokkal jobban ki voltak szolgáltatva a vállalkozók mohóságának, mint például a bányászok vagy a kubikosok, és a hatóságoktól 200ők sem várhattak hathatósabb védelmet. Tagjai lettek annak a rejtett tartalékseregnek, amely a tőkés rendszer létének és fejlődésének feltétele. Esetükben a munkás és a munkaadó viszonyát az 1900: XXVIII. tc. szabályozta, melynek alapján a helyben dolgozókkal szóbeli, a vándormunkásokkal pedig írásbeli szerződést kötöttek. Az erdőmunkák körébe a következők tartoztak: döntés, legallyazás, eldarabolás, felhasogatás és összerakás, a mozgatás csak 50 m-es távolságig. Az erdőmunkások kategóriáját egységesnek vették. A munkabér a szerződés szerint is lehetett napszám vagy teljesítménybér, helybelieknél farészesedés is (a tuskókat harmadában szedhették). A kubikmunkán és egyebütt elterjedt országos gyakorlat szerint egyik héten előleget, a másikon a felmért teljesítmény alapján fizetést adtak. Az átlagos munkaidőt tíz órának vették.
