V.
V.
Ányos költői zsengéi: költői levelek pálos barátaihoz. – Barátai (Virág, Kreskay, Marton László), s a pálos növendékek verselő köre. – Leteszi a filozofiai doktorátust (1776) s theologiát hallgat. – Költői öntudatának fölvillanása. – Elküldi verseit Barcsaynak bírálatra. – Barcsay barátsága költővé avatja.
A fiatal papnövendék e fordításokkal rálépett arra az útra, a melyen később annyi dicsőséget aratott. Az idegen eszmék puszta tolmácsolásával azonban már igen korán szakított. Nem elégítette ki érzelmekben gazdag lelkét. Szükségét érezte, hogy a verselésnek megkezdett és valószínűleg könnyűnek talált módján a saját gondolatait és érzéseit öntse költői formába. Költészetének e legkorábbi termékei nem maradtak reánk, de talán nem csalódunk, ha elsősorban költői leveleket keresünk bennük. Elküldi verseit – s erre alapítjuk föltevésünket – jó barátjának és rendtársának, Virág Benedeknek,* a ki ebben az időben Pesten vagy Pápán filozofiát tanult. A régi barátságot sűrű levelezésük ápolta, s még inkább az a szeretet és méltányolás, a melylyel egymás iránt viseltettek. Virág még később sem szűnik meg fiatalabb barátja verseit dicsérni,* Ányos viszont megjósolja, hogy barátjából országunknak fő versszerzője lesz.* A mennyire a ránk maradt pár verses levélből megítélhetjük, Ányos volt a mozgékonyabb, merészebb, ő vetette föl az eszméket és foglalkoztatta idősebb barátja szellemét. Sőt nagyon valószínű, a mit már Virág életírói jeleztek,* hogy Ányos volt az, a ki Virág félénk múzsáját serkentette, s mikor a theologiai tanulmányokkal vesződő Virág végleg búcsút akart mondani a költészetnek:
1777-ben (júl. 6.) írja Virágnak:
... Ott (Pécsett) feltalálom szíves barátomat,
Kivel néha napján közlöttem lantomat.
Kivel néha napján közlöttem lantomat.
Egyik elveszett levelére felelve, írja ugyanott Ányos:
Irtad, ugy óhajtod kezeim vonását
Mint szomju barázdák essőnek hullását.
Mint szomju barázdák essőnek hullását.
Levele Virághoz 1777 decz. 15-én.
Szalay Gyula Virág Benedek élete és művei, Figyelő, XXV: 103–104. l.
Quodve nefas dictu pertusus Apollinis artem
In sacras ieci, fulmina bruta, Deas.
Musarum, dixi, studium quid inutile tractem?
An mendax verae proderit umbra rei?*
In sacras ieci, fulmina bruta, Deas.
Musarum, dixi, studium quid inutile tractem?
An mendax verae proderit umbra rei?*
Költői levele Ányoshoz 1777 szept. 30-ról. Közöltem: Irodalomtörténeti Közlemények, 1097: 357–358. l.
ő hódította vissza a költészetnek, újra meg újra versszerzésre azaz verses levelek írására buzdítván:
Azért bizonnyára megnyered kedvemet,
Hogy ha viszontaglod verssel levelemet.*
Hogy ha viszontaglod verssel levelemet.*
Id. levele 1777 júl. 6-ról.
Az is kétségtelenül Ányos érdeme, de már a francziások hatása alatt álló Ányosé, hogy elvonta barátját a latin verselés mellől s hogy az ő példájára és útmutatására Virág ezentúl a francziások módjára páros rímű Zrínyi-sorokban tolmácsolta gondolatait, nem pedig latin distichonokban.*
Virág ugyan egy írásában (M. T. Akad. kézirattár, Régi és újabb írók, 40, 209.) Bessenyeit említi, mint a ki őt arra bírta, hogy magyarul írjon. Bessenyeinek ez a hatása azonban későbbi keletű, mert 1775–76-ban, mint pécsi theologus, nem állhatott Virág érintkezésben a testőrökkel.
18. A NAGYSZOMBATI EGYETEM.*
A nagyszombati egyetem (56. l.) Dörre Tivadar rajza.
Vannak olyan jeleink is, a melyek azt bizonyítják, hogy a két pálos növendéknek ez a barátsága nem volt különálló jelenség. Úgy látjuk, hogy a rend fiatal tagjait nemcsak a szerzet közössége fűzte össze, hanem egy más, hatalmasabb kapocs is, az érzelmi. Nagyszombat, mint a legtehetségesebb rendi növendékek tanulóhelye, a hol legtovább, sőt esetleg hét évig élhettek egymás társaságában, egy kis pálos-körnek volt a középpontja. Levelezés által belevonták társaságukba azokat a növendékeket is, a kik a rendi főiskolákban tanulták a theologiát és filozofiát, s mivel közöttük ebben az időben több költői hajlamú és érzékű növendék volt, baráti szövetkezésük irodalmi színt öltött. Egymást buzdítva olvasgattak, verseket fordítottak és írtak: így társaságuk olyan önképzőkör-féle intézménynyé alakult. Eleinte talán nem is magyarul, hanem a szerzet hagyományaihoz képest latinul verseltek. Virág, sőt valószínűleg maga Ányos is ezen az úton indult el.* Ebben az időben írta az Ad S. Paulum czímű verset, latin nyelvű verselésének egyetlen emlékét. Lassanként azonban mindannyian rátértek a magyar versek szerzésére, s ebben, úgy sejtjük, magának az intézménynek és Ányosnak is döntő része volt.
V. ö. Virághoz 1777 júl. 6-án írt költői levelének következő sorát: «Ne álmélkodgy pedig, hogy magyaról irok...» Előbb tehát nem magyarul írt!
19. KRESKAY IMRE NÉVALÁÍRÁSA.*
Kreskay Imre névaláírása (57. l.) a M. Nemzeti Múzeum levéltárában őrzött eredeti leveléről. Olv. Alázatos engedelmes | káplánnya, és fzolgája | Kreskaij Imre m. p.
Itt, e verselő körben, szövődött Ányosnak nem egy oly baráti viszonya, a melyről későbbi levelei tanúskodnak. Valószínűleg ebből a korból származik, még pedig épen Virág közvetítésével, egyik legmaradandóbb kötése, Kreskay Imrével szőtt barátsága.* A nagyműveltségű, Rómában tanult és Németországban is járt Kreskay, a ki ebben az időben, mint a rend jószágkormányzója Mecseken tartózkodott, barátja volt Virágnak,* s mikor tudomást vett a nála jóval fiatalabb két növendék verselő kísérleteiről, nagy lelkesedéssel csatlakozott hozzájuk, maga is tollat fogott a kezébe s verses levelekben buzdította őket, bámulta műveiket.* Tapasztaltabb és higgadtabb lévén náluk, különösen Ányosnál, iparkodott forrongó hevüket mérsékelni. Ányosnak szinte atyai jóakarattal adott tanácsokat élete módjára és olvasmányainak megválasztására,* a mit fiatalabb társa hálával fogadott.
Lehet azonban ismeretségük régibb keletű is, mert a fehérmegyei Kreskay-család az Ányosokkal sógorsági viszonyban volt: Pál nagybátyja, Rötth Ignácz, Kreskay-leányt bírt nőűl.
L. Kreskay életrajzát Hattyuffy Dezsőtől a Régi Magyar Könyvtár, XXII. k. 6–8. l.
V. ö. az I., VI. és IX. sz. levelet; u.-ott 35., 43–44., 47. l.
V. ö. IV. levelét, u.-ott 39–42. l.
Az egyetemen kötött barátságai közül az egyiknek emléket is állított Ányos. Ez a barátja, a kihez különösen vonzódott, Marton László volt. Ányos előtt épen két évvel vette föl a pálos szerzet ruháját,* s ebben az időben theologus volt Nagyszombatban. Megnyerte-e Ányos a költészetnek őt is, nem tudjuk, hogy azonban benne ifjabb társának versei nagy méltányolóra találtak, azt Ányosnak barátja névünnepére írt verse, az Alexis czímű pásztorjáték bizonyítja. Az egészen iskolás modorban, a neo-klassziczizmus kedvelt ékességeivel fölczifrázott idill puszta visszhangja a korabeli jezsuita idill-költészetnek, nincs is más érdeme, mint az alapjául szolgáló érzelem nemessége.
A Paulinorum Catalogus szerint.
E kellemes baráti körben gyorsan teltek a napok, úgy hogy e két esztendőt joggal számíthatjuk Ányos legboldogabb évei közé. Lelke folyton el volt foglalva, a mi ideje a komoly egyetemi tanulmányok végzése után fönnmaradt, azt a költészetnek szentelte. Buzgalmának meg is volt az eredménye. Egyrészt elsajátította a magyar verselésnek hagyományos módját s a rendszeres gyakorlás folytán nagy könnyűséggel használta Gyöngyösi versformáját, a régi magyar négyrímű tizenkettőst, másfelől 1776-ban letette a kötelező tárgyakból a doktori szigorlatokat, megtartotta a szokásos vitatkozást, s Weisz Ferencz, a csillagászat tanára, mint rektor, Katona István mint kari dékán, a filozofia doktorává avatták.*
Neve előfordul az egyetemen doktori fokozatot nyert filozofusok között (l. u.-ott 85. l.) s maga Katona is megemlékszik szigorlatáról nagy művének, a Historia Critica Regum Hungariae-nek XXI. Tomulus, XL. Ord. 711. lapján: «Tyrnaviae facto sub me historico tentamine, supremum in philosophiae honorem consecutus.» Horányi a Nova Memoria-ban (I: 172. l.) szintén megemlíti, hogy «Tirnaviae ... Anno MDCCLXXVI. AA. LL. et Magister Philosophiae creatus fuit».
Az őszi szűnidőt valószínűleg szüleinél töltötte Esztergárott és várta, hova rendelik főnökei theologiát hallgatni. Nem igen lehetett kétséges, hogy őt, mint filozofiai doktort, a legmagasabb theologiai képzésben fogják részesíteni, a mit csak a hazai intézetek megadhatnak, és a nagyszombati egyetemre disponálják. Meg is érkezett az intézkedés, s Ányos az 1776. év őszén beiratkozott az ötéves theologiai tanulmány első ú. n. előkészítő folyamába.
20. NAGYSZOMBAT.*
Nagyszombat (59. l.) eredeti fénykép után, melyet főt. Zellinger Alajos úr küldött meg.
Az 1776. esztendő a második nagy fordulópont Ányos életében. Ekkor ébredt tudatára annak, hogy bármennyire megfelel hajlamainak az a hivatás, a melyre életét szentelte, bármilyen erővel vonzotta is őt szíve a papi pályára, egész lelkét nem tölti be ez az érzés, a hivatás érzete mellett ott él a hivatottságé is. Sejtette vagy megértette, hogy ő nemcsak papnak, hanem költőnek is született. E két tudat nincs ellentétben egymással, a költészet istenasszonyai nem követelik meg, hogy lemondjon Istenének szolgálatáról. Ellenkezőleg, mintha e két hivatás még támogatná is egymást, hiszen szerzetestársai, tanárai és a csak nemrég eltörölt jezsuita szerzet tagjai között nagyon sokan voltak, a kik e két szolgálatot össze tudták kötni.
Hogyan ébredt Ányosban öntudatra ez a belátás, nem tudjuk megállapítani, mert lelkének első nyilatkozatait csak a következő 1777. esztendőből ismerjük, de Batsányi bizonysága s magának Ányosnak egész költészete kétségtelenné teszi, hogy e fejlődésben a testőr-írók, az irodalomtörténetírástól francziásnak nevezett iskola művei játszották a legfontosabb szerepet. Batsányi azt állítja, hogy «Magyar Poétai pállyafutását ott (t. i. Nagyszombatban) kezdette. Bárótzi Sándor és Bessenyei György Urak’ munkájának olvasása gerjesztette-fel benne legelőszször és mindenek felett, az elmének szunnyadó tüzét».* Batsányi tehát nyomtatott műveknek tudja be, hogy Ányosban föltámadt a költői hivatás érzete. Lehet. A nagyszombati egyetemnek abban az esztendőben 431 hallgatója volt, közöttük volt főnemes és nemes,* a kik többnyire mentoraikkal együtt éltek Nagyszombatban: nem lett volna csodálatos, ha egyikük-másikuk bírta volna a testőröknek, csupa előkelő nemesnek műveit, s az ő révükön Ányos is megismerkedett volna a költésnek ezzel az új módjával.* Maga Ányos azonban csak 1778 közepén említi először Bessenyeit,* Bárótzi munkáinak ismerete pedig csak 1777 decz. 15-én írt leveléből tűnik ki,* holott már első ismert költői emléke Barcsayhoz fűződik, s műveiben újra meg újra Barcsayt említi, mint a kinek fölbuzdulását köszöni
Magyar Minerva, I. (Ányos munkái) XVI. l.
Pauler Tivadar, A budapesti egyetem története, 104–105. l.
Patakon azonban, a hol pedig állítólag 20.000 kötetnyi könyvtár volt (valójában jóval kevesebb, még a XIX. század elején is csak kb. 10.000 kötet, mert a régi Rákócziak ajándékozta könyvtár a XVIII. század közepén elkallódott), Kazinczy korában annyira nem érdeklődtek az irodalmi törekvések iránt, hogy az új könyvekről (p. o. Teleki Cidjéről) nem tudtak semmit s Gessnerről nem is hallottak. (Kazinczy, Pályám Emlékezete, Váczy kiadása 198., 196. és Abafi kiadása 252. l.) Ily körülmények között a nagyszombati ifjúság irodalmi ismereteit sem tarthatjuk túlságosan nagynak.
Kreskaynak 1778 júl. 12-én írt levelében. Itt azonban tulajdonképen csak Bessenyei György Társaságáról emlékszik meg, magáról a költőről csak négy hónappal későbben, nov. 4-én, Bessenyeinek írt levelében.
Fonrost és Adelaidot említi, A havasi juhászné (megj. az Erköltsi Mesék között 1775) főhőseit.
21. ÁNYOS KÖLTŐI LEVELE BARCSAY KAPITÁNYHOZ.*
Az esztergári családi levéltárban őrzött u. n. «Esztergári kódex»-ből.
Bartsai Kapitánynak.
Ime által kűldőm elmém futtatását,
Mellybe Nagy-Szombatnak siratom romlását.
De tsak festett Könyvek éllesztik tollamat,
Nevetem azomban, ’s meg vonom vállomat;
Halottas oszlopot emeltem hirének
Hogy örökösitsem bőtsét nagy nevének,
Mellyel ditsekedett a’ Tudos Világnak,
Hogy ő Parnassussa volt Magyar Országnak
Fogyatkozik immár hirének ereje,
Mert dőlő félben fűg Parnassus teteje’
Elől látván Phebus leendő omlását,
Anya-Városunkban vette szaladását,
Itt azonnal kivánt nyugodalmat talált
Tartsa kegyelmében szolgáját
Ányos Pált
m. k.
Nagy-Szombat 12. Juniusban.
Ime által kűldőm elmém futtatását,
Mellybe Nagy-Szombatnak siratom romlását.
De tsak festett Könyvek éllesztik tollamat,
Nevetem azomban, ’s meg vonom vállomat;
Halottas oszlopot emeltem hirének
Hogy örökösitsem bőtsét nagy nevének,
Mellyel ditsekedett a’ Tudos Világnak,
Hogy ő Parnassussa volt Magyar Országnak
Fogyatkozik immár hirének ereje,
Mert dőlő félben fűg Parnassus teteje’
Elől látván Phebus leendő omlását,
Anya-Városunkban vette szaladását,
Itt azonnal kivánt nyugodalmat talált
Tartsa kegyelmében szolgáját
Ányos Pált
m. k.
Nagy-Szombat 12. Juniusban.
1777.
Egy zőld ággal bé-font Tornátzon mulatozo Nimfanak énekére Ekhonak felelete.
Mulatozol Nimfa a’ nyirkos erezben
’S lantod ékességét nem-is veszed ezben
Olly érzékeny szivvel áldozol Keménynek
Ez illendő zsoldgya a’ jó Téteménynek
Éppen ||
’S lantod ékességét nem-is veszed ezben
Olly érzékeny szivvel áldozol Keménynek
Ez illendő zsoldgya a’ jó Téteménynek
Éppen ||
Engem újra teremt az Úr szép tollával* …
Levele Barcsayhoz 1777 okt. 8.
s a kire ő, mint bálványozott mintaképére, bámulattal tekint föl: «Ide zártam nyomtatott verseimet, – tsak első szikráját fogod ezekben tanálni annak a tüznek, melly a te verseidet lelkesitti.»*
Levele u.-ahhoz 1778 okt. 3.
Azt hiszszük ezek alapján, hogy nem annyira a francziások művei, mint inkább maga Barcsay, az ember, a költő volt, a ki Ányost a költészetnek megnyerte, illetőleg költői lelkesedését táplálta. Barcsay mint dragonyos-kapitány már 1775 óta Nagyszombatban állomásozott, s valami kedvező véletlen megismertethette Ányossal, vagy esetleg Ányos kereste a megismerkedésre az alkalmat, mivel hallhatott Barcsay költői tevékenységéről. A különben is közlékeny Barcsay észrevévén Ányos érdeklődését, mindenesetre fölolvasta barátaihoz intézett és a tőlük kapott költői leveleket: a könnyen ömlő párosrímű sorok, a bennük nyilatkozó magas röptű gondolatok lángra lobbantották az Ányos lelkében élő költői tüzet, a mely eddig elfojtva, mint parázs égett barátaihoz intézett költői leveleiben. Elküldte tehát Barcsayhoz, a mint Batsányi írja Ányos életrajzában, «múzsájának első zsengéjét… kérvén egy kis levélben, hogy nézné által, – és mondaná-meg azutánn néki magyaránn: ha méltó volna-e, tovább is fáradnia? és remélhetne-e hasznos előmenetelt a’ magyar poézisban».* Barcsay feleletét nem közli Batsányi, de a fejlemények mutatják, hogy kedvező volt: dicsérte, a mit olvasott tőle, s további munkára buzdította.*
Magyar Minerva, I: XVI. l.
Ányos első reánk maradt levelét 1777 jún. 12-én írta Barcsaynak. Ezt azonban, mint bizalmas hangja mutatja, hosszabb ismeretségnek kellett megelőznie.
A fiatalabb, kezdő poétának ez a szerény közeledése az idősebb, tekintélyes költőhöz, a miből azonban egyformán kiérzik a tisztelet s az öntudat, meg az utóbbinak kedves, biztató válasza szinte tipikus volt a fölújulás korában. Így kötődött akkor a legtöbb irodalmi barátság, s száz év multán újra, mikor Arany szívére ölelte Madáchot.*
Olv. Madáchoz intézett második levelét. (Összes művek XII: 386 s. k. lk.)
A két költő frigyét kétségtelenül a szellemi rokonság kötötte, a költészet iránti vonzódás, de megerősödésében és abban, hogy egy egész életre szólt, volt része külső körülményeknek is, elsősorban annak, hogy mind a ketten ugyanahhoz a társadalmi osztályhoz tartoztak. Régi nemes család hajtása mind a kettő, s ezt megérezték öntudatlanul is. Az előkelő világfi, a bécsi szalonok s magyarországi kastélyok szívesen látott vendége, a kékszemű és szöghajú Antinous,* fölismerte fiatal társának modorában, gondolkozásmódjában, beszédében azt a bizonyos sajátosságot, a mely, mint valami szabadkőműves jel, rögtön elárulja a régi nemesi család fiát, még ha szerzetesi durva csuklya borítja is a díszruhába vagy uniformisba illő testet. A viszony nem a mester és tanítvány, a pártfogó és pártfogolt viszonya, hanem két baráté, s ha az ifjabb nem is tud megfeledkezni a köztük levő korlátokról, az öregebb nem tekint sem állására, sem korára.*
V. ö. Kazinczy, Báróczy élete (Bárótzi munkái előtt; a közkézen forgó Abafi-féle Magyar Pantheon-ban a 68. lapon).
Barcsay már legelső fönnmaradt levelében tegezi Ányost s barátjaként bánik vele. Ányos csak 1777 második felében meri a bizalmat hasonló bizalommal viszonozni.
Könnyű elképzelnünk, mennyire föllelkesítette Ányost Barcsay barátsága, milyen nagy hatást tett az egyszerű szerzetesre a csillogó szellemű katonaköltő, az erdélyi fejedelmi sarj. Ányos eddig csak szerzetestársaival vagy az egyetem egy pár hallgatójával érintkezett, az ő dicséretük volt költői ambitiójának egyetlen élesztője: mennyire meg lehetett indulva, mikor az a férfiú dicsérte verseit, a kit rangban, tekintélyben messze maga fölött látott, a ki maga is neves költő és előkelő, nemes ízlésű férfiak barátja. Kettőzött buzgalommal folytatja a verselést, most már nemcsak a lelki szükség hajtja, hanem az a vágy is, hogy barátja dicséretét kiérdemelje.
Az új barátnak döntő szerepe volt Ányos fejlődésében. E fordulat jelentőségét azonban nem szabad Batsányi értelmében vennünk. Nem azt jelenti, hogy Barcsay vagy a testőrírók nélkül nem jutott volna Ányos költői hivatásának tudatára. A Barcsayval való érintkezés csak gyorsította a fejlődést és – ez a másik fontossága – helyes irányba térítette, Gyöngyösitől a francziások közé vezette a költőt.
Barcsay barátsága megismertette Ányost a francziások műveivel, költői leveleik után a nyomtatásban megjelent nagyobb alkotásokkal, Bárótzi elbeszéléseivel, Bessenyei drámáival. Bárótzi hatott reá először, s hatása maradandóbb is volt. Egy új világ tárult föl a kolostor falai közé zárt Ányos előtt, egy ragyogó, bűvös világ, mely fényével egészen elkápráztatta. Új volt előtte minden, a választékos nyelv, mely később Kazinczyt is könnyekig meghatotta, az előadás, a tárgy. Ányosra egyforma hatással volt mindkettő, a költői műveknek tárgyi és formai fele. Bessenyei tragédiái s a bennük szereplő nemeslelkű emberbarátok meg kegyetlen zsarnokok, Bárótzi novelláinak változatos világa, a melyben egymást váltják a klasszikus görög kor, a lovag- és pásztorvilág, a mesés kelet gyermekei, eddig ismeretlen képzetekkel töltötték meg Ányos lelkét. A ki eddig csak Gyöngyösi verses regényeiből merített költői élvezetet, s azt hitte, hogy a költészetnek nincs más tárgya, mint a vitézség és az akadályokat legyőző szerelem, most Bessenyei tragédiáiban a hazaszeretet dicső képein lelkesedett és Bárótzinál «a tiszta szívek egyesülésében, az erény megható önfeláldozásában, a jó cselekedetek sikerében»* gyönyörködhetett. Gyöngyösi hosszadalmas festéseihez képest csupa élet és mozgalmasság, rövid pár lapon megannyi megható, fordulatos történet.
Beöthy, Széppróza, II: 56. l.
22. BÁRÓTZI ARCZKÉPE «MINDEN MUNKÁJI» ELŐTT.*
Bárótzi idealizált arczképe (65. l.) a «Minden munkáji» I. kötete előtt lévő metszetről készült.
És mindez magyarul, az édes hazai nyelven. Hogy Bessenyei drámái utánzatok, azt nem tudta, de ha tudta volna, akkor sem törődött volna vele; hogy Bárótzi csak fordította a novellákat, az Ányos szemében nem vont le semmit érdeméből, a fontos az volt, hogy újra megszólal a költészet azon a nyelven, a melyen Gyöngyösi halála óta nem zengett költő ajka. Nevünk már a sír szélén állott,* s még a nagy magyar költő emléke is egyre halványodik az utódok előtt. Ha megjelennék a földön, már csak az a vigasztalása volna, hogy még «van» valaki, «a ki versszerző tüzének örül» – maga Ányos. Így búslakodik legrégebbi ránk maradt költeményében (Gyöngyösi árnyékához).
Levele Virághoz 1777 júl. 6-án.
A mikor e versét írja, még egészen Gyöngyösi követője: tőle tanulja a formát, neki áldozza érzéseit. De már megérintette az új szellem. Költészetünk dicső multja mellé odaállítja a szép reményekkel kecsegtető jelent s bizakodva énekli:
Miolta eljöltünk Tanais partyáról
S nyilak nem tsüggenek magyarok válláról –
Nem keltek illy napok világunk sarkáról,
S nem törött annyi ág Apollo fájáról.*
S nyilak nem tsüggenek magyarok válláról –
Nem keltek illy napok világunk sarkáról,
S nem törött annyi ág Apollo fájáról.*
Gyöngyösi árnyékához.
Most, hogy egy új költői nemzedéket ismer meg, mely a sír széléről dicsőbb életre kelti költészetünket, sír örömében, látva:
Miként müveltetik édes anyanyelvünk.*
Levele Virághoz 1777. november 15-én.
Majd midőn behatóan megismerkedett a francziás költők műveivel, lelkesedése hevében szinte látomásai vannak. Izgatott képzelete fölidézi szíve új bálványainak képét. Látja Orczyt, mint megifjodott sast, Barcsayt, mint Aeneast, Bessenyeit a Parnassuson a Múzsák élén s elragadtatással írja sorsa osztályosának, Kreskaynak:
Barátom, nem birok felhevült szivemmel,
Otzeán habjait képezem kedvemmel.
A magyar iróknak gyullaszt serénsége,
Kik tollával ujjul nyelvünk ékessége.
Hidd el, alig hittem szikrázó szememnek,
Midőn fényét láttom született nyelvemnek.*
Otzeán habjait képezem kedvemmel.
A magyar iróknak gyullaszt serénsége,
Kik tollával ujjul nyelvünk ékessége.
Hidd el, alig hittem szikrázó szememnek,
Midőn fényét láttom született nyelvemnek.*
Ányos levele Kreskayhoz. 1778 július 12-én.
Ez időponttól kezdve, mely összeesik említett költeményének (Gyöngyösi árnyékához) keltével, meg is szűnik Ányoson Gyöngyösi uralma. Még nevét is alig említi* s költeményeiben csak elvétve használja első mestere formáját, a négyrímű Zrínyi-szakot.* Gyöngyösi helyett új ismerőseit magasztalja, a francziásokat, s az ő mértékükkel, a páros rímű tizenkettőssel, cseréli föl az egyhangú Zrínyi-strófát. Az egyszerűbb formában könnyen találja meg a gondolataihoz illő kifejezést, de tárgyai, képei egyelőre még a hagyományos körben mozognak. Első költeményei, mint p. o. Kemény dicsérete, Alexis, Három királyok napján, csak versforma tekintetében tartoznak az új irányhoz. Phrasiskincsük a régi, s érzésviláguk szintén az. Nagy emberek dicsőítése vagy fontosabb alkalmak ünneplése: eszmétlen közhelyek erősen keverve a klasszikus mythologia színehagyott ékességeivel.
Tudtunkkal csak egyszer, az 1783-ban írt prózai elmélkedésében (Egy kisasszony levele).
Költői leveleiben azonban elég sűrűn.
23. BADACSONY.*
Badacsony (67. l.) Garay János «Balatoni kagylók» cz. művének czímlapjáról.
Új költeményeit, így azt az elveszett elégiáját, melyben Nagyszombat pusztulását – az egyetem áthelyezését Budára – kesergi, elküldi Barcsaynak, nemcsak hogy véleményét hallja róluk, hanem fölkeresi velük, mint költő a társát, a kit műveivel meg akar örvendeztetni.
Az együtt töltött szép óráknak azonban nemsokára végét szakasztotta a sors, a mely előbb Ányost, azután Barcsayt örökre elrendelte Nagyszombatból. Az egyetemet az 1776/77-iki iskolai év végével Budára helyezte át a királyné, Barcsay pedig 1777 őszén Erdélybe ment, s a következő évben a bajor örökösödési háború szólította fegyverbe. Lelkük azonban nem vált el, s a mit szóval nem mondhattak el egymásnak, leveleikre bízták. Öt esztendő alatt, 1777-től 1782-ig, harminczkét levelet váltanak, Ányos tizennyolczat, Barcsay tizennégyet ír,* s e pár év alatt nemcsak Ányosnak nincs bizalmasabb barátja, mint Barcsay, hanem a háborúk zajában élő Barcsay is Ányosra s vele Bessenyeire és Orczyra gondol legtöbbet.
Az ismert levelek nem merítik ki teljesen levelezésüket. Az első, elveszett levélváltásra már hivatkoztam, az 1777–82. közti időszakból minden levelük ránk maradt, csak a költői levelek prózai folytatása veszett el egyik-másik mellől. 1782 óta azonban Ányosnak semmiféle levelét nem ismerjük, sem azokat, a melyeket írt, sem a melyeket kapott (egyedül Kreskaynak 1783-ban kelt verses levele maradt fönn Kreskay iratai között). Azt hiszszük, hogy e korban is váltottak leveleket, de azok elkallódtak.
24. ÁNYOS PÁL PECSÉTJE.
