I.
I.
25. A NAGYESZTERGÁRI ÚJ ÁNYOS-KASTÉLY.*
A nagyesztergári új Ányos-kastély (71. l.) újabb fényképfelvételről.
A költő első évei Budán (1777–1781), az egyetem új székhelyén. – Férfiúvá érik. – Költészete, mint fejlődésének magyarázata. – Olvasmányai: római klasszikusok, a modern irodalmak termékei és a francziások művei. – Hatásuk költészetére. – Oszi látogatásai Esztergárott. – Magába mélyed. – Melancholiája s annak forrása: csöndes elégedetlenség sorsával. – E hangulat költeményeiben. – Ányos öntudatos költővé fejlik.
AZ 1776/77. iskolai esztendő nyári szünidejét, mely az egyetem költözése miatt ez évben különösen hosszúra nyúlt, Ányos szokása szerint Esztergárott töltötte. Augusztus végén boldogan búcsút mondott Nagyszombatnak. Örült a lelke, hogy a nagyváros gőgös hivalkodása helyett az együgyű, ártatlan falusi erkölcs fogadja – mondja ő maga,* a mikor szülőföldjére érkezett. Van ebben költői túlzás. Nem a nagyváros hiúsága bántotta őt Nagyszombatban, hanem a szabadság hiánya, a lekötöttség, a mindennapi egyforma munka, s a fegyelem, a melynek szigorúságához hozzátörődött ugyan, de a mely alól olyan jól esik «kiröpülni» – ez is az ő szava. Esztergárott, az apai háznál, élvezi a függetlenségét, azt, hogy a maga ura s nem tartozik senkinek számadással tetteiért. Tetszése szerint barangolhat a kies Bakony erdeiben, gyönyörködhetik a természet őszi pompájában, a lombjukat vesztő szürke bükkökben, hatalmas tölgyekben, az örökzöld fenyvesekben, végig nézheti a szántóföldeken folyó őszi munkát.* Úgy él, mint más ember, a kit nem köt a szerzetesi fogadalom.
Levele Barcsayhoz 1777 szeptember 8-án.
Még 1779-ben is irigyli barátját, Mészárost, hogy gazdaságában gyönyörködhetik. (Verses levele szept. 1-ről.)
Az erdő mélyén költői gondolatok lepik meg, s visszaemlékezve Barcsay biztatására, versekbe foglalja a lelkén keresztül suhanó megilletődést. E boldog hónapokban nincs is más komoly foglalkozása, mint a versírás.*
Id. levelében (Barcsayhoz 1777 szept. 8-ról) mondja:
Én azonban Pindust magamnak épittek,
Mellyen barátimnak verseket készittek.
Mellyen barátimnak verseket készittek.
A mint e sorok mutatják, a «versek»-en költői leveleket kell értenünk, s valóban e korból (1777 ősze) nem is bírunk más költeményt tőle, mint egy pár verses levelet. Egy részük azonban, úgy látszik, elveszett, mert a fönnmaradtak mind Barcsayhoz vannak intézve.
November elején meg kellett válnia a szülői háztól, édes anyja kényeztető szeretetétől, Budára ment theologiai tanulmányai folytatására. Bár nehezére esett otthagyni a kedves környezetet, sokkal nagyobb örömmel ment az ország szívébe, mint ment volna Nagyszombatba: gyűlölte a nagy város «gőgös piaczait», de vonzotta a még nagyobb város avval a sok szellemi élvezettel, a melyet a fiatal, ambitiosus, tanulni vágyó szerzetes Budán találni vélt. Nem volt ugyan már gyermek, hiszen megszerezte a doctor philosophiae czímet, s közel állott a 21. esztendejének betöltéséhez, de naiv volt és tapasztalatlan, eltelve nemes lelkesedéssel. Azonban már az első Budán töltött esztendők férfiúvá érlelték: iskolás műveltsége helyett irodalmi műveltséget szerzett, a tapasztalatlan, szinte azt mondhatnók együgyű szerzetes-növendékből a világ hiúságait ismerő s azokon elmélkedő férfi lett. Eseményekben nem volt gazdag életének ez a szakasza, de annál fontosabb volt fejlődésében, lelki világának kialakulásában.
26. BARCSAY NÉVALÁÍRÁSA.*
Barcsay névaláírása (72. l.) a «Hebe» zsebkönyv mellékletéről vétetett.
E csöndes folyamat megrajzolására vannak adataink: Ányos költeményei. Barátaival váltott levelei és ifjúkori lírája határozott vonásokat szolgáltatnak e képhez. Segítségükkel beleláthatunk a költő lelkébe, épen abban a fontos időben, a mikor férfiúvá és költővé érik. Verseinek ezt az őszinteségét annál inkább meg kell becsülnünk, mert a fölújulás irodalmának történetében páratlan jelenség. E korszak írói ugyanis vagy érettebb korukban lépnek föl az irodalom terén, mikor egyéniségük már teljesen kiforrott, s fejlődésről már nem lehet szó – ezt látjuk Rádaynál, Orczynál, a deákosoknál, Gvadányinál – vagy ha fiatalabb korukban kezdik is költői működésüket, költészetükben olyan kevés a személyes elem, hogy legföljebb költői tehetségüknek, de nem egyéniségüknek fejlődését látjuk magunk előtt. Van több írónk e korból, a kinek élete sokkal mozgalmasabb volt, s változatos életüknek apróbb-nagyobb eseményeit elég pontosan ismerjük – a testőrírókat nem is számítva, elég Révait, Dugonicsot, Horváth Ádámot említenünk – de majd mindegyiknél hiányzanak azok a bizalmas, jelentéktelennek látszó és mégis sokat eláruló közlések, a melyek alapján lelkük fejlődéséről beszámolhatnánk. Ebben a tekintetben nehéz e kor historikusának helyzete. Kazinczyról, a magyar irodalom legközlékenyebb és adatoktól legjobban megvilágított hőséről, természetesen nem beszélünk, ha azonban kiveszszük őt a sorból, Csokonaiig nem találunk senkit, a kinek fiatal kora olyan éles világításban állana előttünk, mint Ányosé, s utána a hozzá sok tekintetben hasonló Daykáé. Már korán, költői pályája legelején kezdett levelezni, s versei egyéniségének tükrei, ha a kép, melyet mutatnak, nem is mindig teljesen megbízható.
Olvasva költeményeit, nemcsak azt a nagy változást veszszük észre, a mely a fiatal doctor philosophiaet a fölszentelt pálos szerzetestől elválasztja, hanem azokat az erőket is, a melyek e változást szülték.
1777-ben, mikor Barcsay elvezeti «Castalis forrásához», műveltsége egészen iskolás, látóköre szűk, egyénisége nem emeli ki a többi kezdő poéta sorából. Semmi új, semmi jellemző nincs verseiben, s az a kevés, a mi egyéniségének bélyegét viseli magán, a lelkes öröm a magyar irodalom újjáébredésén, az is közös a kor legtöbb költőjével.
Egyénisége akkor kezd kibontakozni, a mikor Budára kerül. Mint a testőrírók, a kiknek műveiről sokat beszélhetett neki Barcsay, hozzálát, hogy a gimnázium és az egyetem adta fogyatékos műveltségét kiegészítse. Nem kellett annyit pótolnia, mint barátainak, a kik jóformán puszta grammatikai képzettséggel kerültek a francziás műveltségű császárvárosba, és nem kellett küzdenie a nyelvvel, mert németül már tudott, a franczia műveket meg barátai fordításában olvashatta.
De nem is állott annyi idő rendelkezésére, mindössze pár esztendő, s ekkor is a theologiai tanulmányoktól kellett elrabolni az órákat. Mohón esik a világi könyveknek, de nem sokfélét olvas. Már olvasmányainak megválasztásában nyilatkozik egyénisége. Ifjúságának két vezetője közül csak az egyikhez lesz hűtelen. Gyöngyösitől, mint említettük, elfordul, a latin klasszikus irodalom azonban, különösen a római költészet, megmarad kedvelt tanulmányának. Ovidius-szal már gimnazista kora óta foglalkozik, most sor kerül Vergiliusra, de nem szemelvényeket olvas az Aeneis-ből, mint Pápán, hanem ismeri az egész eposzt s a Georgicont is. Nem is a latin nyelv gyakorlása kedvéért veszi kezébe, hanem azért a gyönyörűségért, a mit a szépen esztergályozott versek s a fönséges tárgy nyujtanak.
Majd, igen korán, mindjárt az első esztendőben, megkedveli azt a római költőt, a kiről az iskolában nem hallott semmit, Lucanust. A Pharsalia republikánus érzelmű költője, a ki a császárság korában a megkoronázatlan római uralkodónak, Caesarnak, veszedelmes ellenfelét magasztalta s Pompeius küzdelmét a köztársaság szabadságharczaként dicsőítette, csillogó rhetorikájával, szenvedélyesen áradó nyelvével, lebilincselte Ányos lelkét: innen kezdve nem tud hatása alól szabadulni. Ő az, a kit legtöbbször idéz, s a polgárháború képei újra meg újra fölmerülnek Ányos költeményeiben úgy, a mint ez az ékes dictiójú, de alakítani nem tudó költő megírta.* Később Horatiust is tanulmányozta, meg is érzik egy pár költeményén hatása, de sokkal fiatalabban halt meg, mintsem ez a hideg, bölcselkedő költő Lucanust elhomályosíthatta volna. Helyesen jegyzi meg Batsányi «ha tovább élhetett volna, hihető, hogy Horátziust választotta volna mindennapi mulató társának».
Érdekes, hogy valamint Ányos, úgy Bessenyei is mennyire lelkesedtek Lucanusért, a ki a republikánus párt költője volt, noha mindketten, ebben az időben még Ányos is, erősen royalis gondolkodásúak voltak.
27. BUDA ÉS PEST A XVIII. SZÁZADBAN.*
Buda és Pest a XVIII. században (75. l.). Az eredeti metszet a Történelmi Képcsarnok metszetgyűjteményében.
Még nagyobb lelkesedéssel olvassa a modern irodalmi termékeket, a francziákat és angolokat fordításban, a németeket nagyrészt eredetiben. Elsősorban természetesen azokat a jobbára franczia műveket, melyeket a testőrírók és magyar követőik vagy elődeik fordítottak. Bárótzi Marmontel-fordításával kezdte a sort, s ez marad végig legkedvesebb olvasmánya. Utána következik a többi: Dusch erkölcsi levelei ugyancsak Bárótzitól, az Essay on man, természetesen nem a Popeé, hanem a Bessenyei-féle Ember próbája, az angol író gondolatainak nagyon is szabad, önkényes átültetése,* Young Éjtszakáiból annyi, a mennyit Bessenyei* és Bárótzi* lefordítottak, Zechenter Phaedrája, Teleki Cidje, Fénelon Télémaqueja, az olasz Metastasio egy-két színműve valószínűleg még Illei János vagy Kereskényi Ádám fordításában. Voltaire és Rousseau, Bessenyeinek és társainak kedvelt olvasmányai, ismeretlenek előtte, csak elveiket és irányukat ismeri barátai közvetítésével, műveiket nem, mert az utóbbitól egyáltalán semmi sem volt magyarra fordítva, Voltairenek két magyarra fordított darabja, Bessenyei Hármas vitéze és Zechenter Hitető Machometje nem került ez időben, s úgy látszik, későbben sem Ányos kezébe. Helyette a német irodalom egy pár divatos termékét ismeri meg, Wielandot és Weisse Romeo und Juliejét, a melyről ismételten megemlékszik leveleiben, s a mely mint Shakespeare Romeo és Juliájának a szentimentális fölfogás szerint átalakított és elrontott utánzata, magának a nagy angol drámaírónak költészetéről is adott némi fogalmat.* Említ Ányos még egy pár ebben az időben nagyon olvasott írót, főképen angolokat (Milton) s a franczia Racinet meg a német Kleistet, de czélzásai nagyon általánosak. Nem is hiszszük, hogy egyebet ismert volna, mint nevüket s költői irányukat, azt is valószínűleg pusztán testőr-barátaitól.
Föltűnő, hogy verseiben egyetlen szó sem mutatja, hogy olvasta volna Bárótzi Kassandráját.
Bessenyeinek Young-fordítása (19. éjtszaka), A jó erkölcsről, a Holmiban (341–365. l.) jelent meg.
Bárótzi fordítását Ányos lemásolta verses könyvébe, az ú. n. akadémiai kódexbe.
Ányos azt hitte, hogy Weisse Shakespeare tragédiáját fordította.
Olvasmányainak harmadik körét a magyar költők eredeti, vagy eredetieknek tetsző művei alkották, élükön Bessenyei színműveivel, az Ágissal, Budával, Hunyadi Lászlóval, Filósófussal, azután Kónyi munkái következtek, a melyek közül kétségtelenül ismerte a Zrinyiász átdolgozását, a Magyar hadi románt; végül Mészáros Kartigámja és a mit elsősorban kellett volna említenünk, a Bessenyei György Társasága czím alatt közrebocsátott. kötet Barcsay, Orczy és Bessenyei verseivel. Különösen ennek az utóbbinak szépségével nem tud betelni egészen elragadja a lelkesedés, s ez a hevülés mindig erőt vesz szívén, valahányszor Bessenyei egy-egy újabb munkájával megajándékozza.
28. BESSENYEI «BUDA TRAGÉDIÁJÁ»-NAK CZÍMLAPJA.*
Bessenyei «Buda tragédiájá«-nak czímlapjának hasonmása (77. l.) id. Weinwurm Antal czinkográfiai műintézetében készült.
Ez az összeállítás nem tart számot arra, hogy teljes legyen, mert pusztán Ányosnak költeményeiben és leveleiben elszórt nyilatkozataira támaszkodik, de így is rendkívül jellemző. Mutatja, hogy Ányos kevés kivétellel a magyar irodalom azon termékei felé irányozta figyelmét, a melyek közvetve vagy közvetetlenül a franczia irodalom földjéből fakadtak. Újra ébredő irodalomunknak többi mozgalmáról, azokról a törekvésekről, melyek más irányban megindulva kívánták szolgálni a nemzeti nyelv és nemzeti művelődés ügyét, semmit sem tud. Nem ismeri a deákos iskola tagjait, sem a kengyelfutókat, Molnár Jánost és Kalmár Györgyöt, sem a triászt, pedig 1781-ben mind a hárman fölléptek az irodalom színterére, nem ismeri Faludinak és ebben az időben még Amadének sem épen a Dunántúl fölső részén írásban kézről-kézre terjedő költeményeit, nem említi volt tanárának, Dugonicsnak, 1781 előtt megjelent magyar műveit, Trója veszedelmét (1774) és Ulyssesnek történeteit (1780), a melyek a magyaros iskolának későbbi legnagyobb hatású íróját még a két irány, a magyaros és klasszikus, határán mutatják: nem hivatkozik verseiben olyan magyar íróra, a kinek működését nem lehetne kapcsolatba hozni a franczia irodalommal vagy a francziás iskolával.* A franczia példákon induló írók között azonban nem tesz különbséget, egyformán olvassa a franczia művészi elveket magába olvasztó Bessenyeit és a szóról-szóra fordító Mészárost; Barcsayt, a ki csak gondolkodása módját és stílusát finomította a franczia szellem hatása alatt, és Kónyit, a ki pusztán tárgyat vett tőlük. Így megosztva szeretetét Mészáros és Marmontel között, megczáfolta Kazinczyt, a ki e két írót mint két ellenséges, kibékíthetetlen irány képviselőjét állította oda.* Ányos tanú reá, hogy a régi magyar prózának utolsó és az új széppróza első képviselője között tátongó stílusbeli űrt át lehet hidalni a tárgynak – nemzeti szempontból tekintett – rokonságával.*
Igen érdekes Ányosnak az az összeállítása, a mely első írott gyűjteményében olvasható. Fölsorolja az 1778-ban a mostanában élő magyar írókat (nem szépírókat!) összesen tizennégyet, s oda teszi: versben vagy prózában írnak-e. Kalmárról itt sem emlékszik meg, s Faludiról és Molnárról nem tudja, hogy versben is írtak.
»Ifjaink a Kartigám dagályain s ízetlen feszességén lelék gyönyörködéseket elfordulva a Svéd grófnétól és a Marmontel után adott Belizertől.« Felső Magyar Országi Minerva 1826: 696. l. (Az 1826-iki Hebe és Aurora bírálatában.)
A Kártigámot ugyan németből fordította Mészáros, de hogy a német mű franczia regényen alapszik, azt Heinrich Gusztáv (az Olcsó Könyvtár Kártigám-kiadásának bevezetésében, 10. l.) és Beöthy Zsolt (Széppróza I: 250. l.) kétségtelennek tartják, habár az illető franczia munka mindeddig nem került elő.
Azon az Ányoson, a ki e sok költői alkotást szellemi tulajdonává tette, már van egyéni szín; a ki ezekre az ismeretekre támaszkodva írja költeményeit, az már nem a régi iskolás olvasottságú költő. Szemhatára tágult, lelke gazdagodott: két nagy szellemi áramlat hullámai érintették, a klasszikus költészeté és a francziásoké. Annak az egy-két német meg angol munkának hatása, a melyről megemlékeztünk, elenyésző emezekéhez képest.
Ennek a két iránynak hatása érzik meg e korbeli költeményein. Tárgyat ritkábban vett mintaképeitől, a római költőktől és testőríróktól, mindössze kétszer. A Titkos Polyxena kiinduló pontja Ovidius Metamorphosesének egyik epizódja,* s a Megaggott világ-fiának emlékezete azokból a gondolatokból, képzetekből szövődik, melyeket Bessenyei egy versében, Az ifjúságnak hanyatlásában,* talált. Inkább költői ékességeket keresett náluk, képeket, gondolatokat a rómaiaknál, fordulatokat, stílusvirágokat a francziásoknál. Korábbi versei, Egy elenyészendő rósához, A lenyugovó naphoz Vergiliusra,* Horatiusra* s elsősorban kedvelt költőjére, Ovidiusra* utalnak, a későbbiek, A szép tudományoknak áldozott versek, Érzékenységeim, Érzékeny levelek, Somogyi Jánosnak, Érzékeny gondolatok a testőrökre, Barcsayra,* s különösen Bárótzira, a kinek szép kifejezéseit nagy kedvvel használta a verseinek díszítésére.*
XIII. ének 447–504. sor.
Megjelent a Holmiban.
»Morpheus álmos fája« az Aeneis VI. 283. sorából került A lenyugovó naphoz czímű versbe.
Az «inmortalia ne speres» gondolat (Horatius, Carmina, IV. 7.) visszhangja u.-o.
A Metamorphoses sugallta Ányosnak az aranykor rajzát, meg Daphnis és Phoebus jelenetét; a Tristia a Hiblát, rajzó méheivel; a Heroidák Szalmaczis esetének említését.
Ilyen Barcsaytól átvett kifejezés az Ányosnál többször előforduló »tündérpiacz« kifejezés, a gyakran használt »érzékenység« szó, stb.
Leginkább a Marmontel-fordítást aknázta ki, annak is a Havasoki juhászné czímű elbeszélését. Merített Bárótzi fordított elbeszéléseiből tárgyat is: XI. érzékeny gondolat puszta illusztrálása a novella hősének.
29. MÉSZÁROS «KARTIGÁM»-JÁNAK CZÍMLAPJA.*
Mészáros Ignácz »Kartigám«-jának czímlapja (79. l.) ugyanott készült.
A két áramlat így szerencsés egyensúlyban tartotta egymást, és ez Ányost korának egyoldalú írói fölé emelte. Nem vált olyan maradivá és fogyatékos ízlésűvé, mint a deákosok vagy a velük költői fölfogásukat tekintve nagyon egyező magyarosak, a kik gondolataikkal csak letűnt világokban mozogtak. És ha kiválóságát a francziásokkal szemben, az eredetiséget, a bölcselkedő elem háttérbe szorulását az érzelmi előtt, nem is tulajdoníthatjuk klasszikus műveltségének, tagadhatatlan, hogy a klasszikus remekírók eredeti nyelven való olvasása nagy hatással volt ízlésének fejlesztésére. Nem volt szelleme és érdeklődése oly sokoldalú, mint a később föllépő Batsányinak, Verseghynek, Kazinczynak, de kortársai között mindenesetre első hely illeti meg.
Azonban Ányos lelkére nemcsak külső benyomások rakódtak le, nemcsak kívülről gyarapodott az, mint az ásvány, hanem mint a virág, mely magába szívja a környező levegő szénsavát és belülről fejlődik, ő is, lelkébe gyűjtve a külvilág hatásait, önmagából fejlesztette lelki világát.
Nem volt ugyan magába vonuló ember, a ki elrejti mások előtt szíve tartalmát, de azért szeretett magával foglalkozni, számot adni magának arról, a mi foglalkoztatja. Elmélkedő hajlama, a melyet még táplált a szerzetesi élet, gyakran késztette elmélyedésre, s kereste a magányt, a nélkül, hogy futott volna az emberektől. Azok a budai bérczek, a melyekről annyi szeretettel emlékszik meg leveleiben, s a Bakonynak hűvös erdei sokszor látták az álmodozó költőt egymagában bolyongani. Az egyedül töltött gondolat-ébresztő órák még nagyobb hatással voltak életfölfogásának kialakulására, mint kedvelt könyvei. Különösen az 1778. év őszén családjánál töltött pár hét gazdagította lelkét. Szeptemberben és októberben Esztergárott volt, közben egy-két napra, még a szüret előtt, Badacsonyban.* Megfigyelhetjük, mint támadt ekkor egy-egy gondolat, egy-egy érzés lelkében, nyomon kísérhetjük, mint munkált, mint hatalmasodik el rajta, s az új gondolatokkal, új érzelmekkel kapcsolatba lépve, mint tölti be egész valóját. Versei, melyeket itt, vagy később Budán írt, mutatják, mennyit kellett ezen idő alatt önmagával foglalkoznia. Azelőtt csak a hazafiúi öröm és baráti érzés szólal meg lantján, mind a két érzelem egészen általánosan, s csak elvétve hallatszik egy-egy hang, a melynek rezgése elárulja, hogy a szív vagy elme mélyéről tör elő:* majd, már 1778-ban megcsendül ajkán az egyéni érzelem első hangja, a vágyakozás a budai kolostorból ki a szabadba, az élet piaczára.*
Levele Barcsayhoz 1778 okt. 3.
Levele Barcsayhoz 1777 szept. 8.
Levele Megyesi Somogyi Jánoshoz 1778 júl. 10.
1778 őszétől kezdve a komoly gondolatok s az egyéni érzelmek lesznek költészetének jellemző sajátságai. Nem verselő szerzetesnövendék többé, hanem érző s gondolkodó, s nemcsak a szerzet szabályai szerint érző, az iskolai tanítás szerint gondolkodó ember. Föltámad benne a lekötöttség érzete, és ha azelőtt annak örült, hogy kiröpülhet a kolostorból, most már fáj neki, hogy tíz hónapig meg van fosztva a szabadságtól. Érzi pályája bilincseit, a lemondás fájdalmas voltát, a melyre a szerzetes-élet kényszeríti, de még nem kételkedik hivatásában, hiszi, hogy meg tud felelni a nagy föladatnak. Avval a szomorú tudattal vígasztalja magát, hogy nincs is valóban szabadság, mert hiszen mar születésünk körülményei, a család, a melybe a véletlen juttatott, megszabják gondolataink, érzéseink, vágyaink irányát.*
Levele Barcsayhoz 1778 nov. 23. A gondolat annyira egyezik Orczynak a szabadságról vallott nézeteivel, hogy valószínűnek tartom a közvetetlen átvételt. A föltevés annál valószínűbb, mert Orczy azon költeményének kéziratát, a melyben a szabadságot meghatározza (Futó gondolat a Szabadságról, 1772.), Ányos hagyatékából az esztergári levéltár őrzi. (Kiadta Révai a Két nagyságos elme költeményes szüleményeiben.)
Csak az esett nehezére, hogy olyan egyedül volt. Volt ugyan sok barátja a rendben, különösen az idősebb rendtagok között, sőt Kreskayt, nagy örömére, nem sokkal Budára érkezése után Pestre, a rendház könyvtárába rendelte a provincziális, azután Virágon, Stasich Eleken és Marton Lászlón kívül Hérits Vincze, a ki épen ez időtájt élt Rómában mint Kreskay utódja,* de ezek majd mind távol voltak tőle, s még Kreskaytól is hosszú időre meg-megfosztotta a zajló Duna: nem volt, a ki előtt szívét föltárja, a ki barátságával feledtette volna a családi tűzhely melegét, a melyet gyermekkora óta annyira szeretett. Esztergárott még inkább érezte, mit vesztett lemondva a világról, mert ekkor egy kedves család helyett kettőt talált. Bátyja időközben, 1778 elején, megházasodott, és a mint a költő lelkes örömmel hirdeti, része lett abban a boldogságban, a melyet ő, a magános életre kárhoztatott szerzetes, földi paradicsomnak tart.*
L. verses levelét hozzá 1777. aug. 14.
Levele bátyjához 1778 febr. 12.
30. BAKONYI TÁJKÉP: A CZUHA VÖLGYE ESZTERGÁR KÖZELÉBEN.*
Bakonyi-tájkép: A Czuha völgye Esztergár közelében (82. l.) eredeti fényképfelvétel után.
A benső családi élet és a rideg szerzetesi magány ellentétes képei kísérték őt magános sétáin, ezek foglalkoztatták lelkét. Nem tört meg súlyuk alatt, nem esett kétségbe a vesztett reményeken, csak búsongó hangulatok vettek erőt szívén, az a mélázó szomorúság, a melyben az érzelgősségre hajló ifjak szinte kedvvel újítják föl a fájdalmas képeket, hogy a velük való foglalkozás gyönyöre – az a tudat, hogy szenvednek, hogy rendeltetésük a szenvedés – feledtesse magát az igazi vagy képzelt fájdalmat. Mert Ányos életének e korszakában nem is volt olyan szerencsétlen, a milyennek életírói közül többen rajzolják. A komoly gondolatok, a fájdalmas érzések nem rontották meg életkedvét. Ha kiszakította magát a bolyongásai közben szőtt borus hálóból, ha jó barátai között vagy vidám társaságban volt, tudott örülni az életnek, sőt ártatlan naivitással még a mindennapi élet apróbb örömei iránt is volt érzéke. Még egy évvel később, az 1779. szünidő alatt is, vígan mulat barátaival a Bakonyban, bebarangolják a hegyeket, s a völgyben koszorút kötnek az ősztől megkímélt vadvirágokból.*
Két jó barátomnak, 1779 nov. 18.
Azt a lelkiállapotot, a melyben életkedv és lehangoltság oly gyorsan űzik egymást, mint tavaszszal a napfény és ború, a fájdalom és jókedv hirtelen változásait, legjobban maga a költő jellemzi egyik épen az esztergári tartózkodás hatása alatt keletkezett versében:
Vagyon olly állapot ember életében,
Hogy még azt sem tudgya, mit kivány szivében;
Titkos sóhajtások verődnek mejjében,
S unalmát jelenti akármely mivében.
Hogy még azt sem tudgya, mit kivány szivében;
Titkos sóhajtások verődnek mejjében,
S unalmát jelenti akármely mivében.
Mint mikor a gyermek felébred álmából,
Egy-két pityergő szót ereszt ki szájából,
S mig meg sem érthettyük, mit kivány, szavából,
Esmét elaluszik, s tréfát tesz magából!*
Egy-két pityergő szót ereszt ki szájából,
S mig meg sem érthettyük, mit kivány, szavából,
Esmét elaluszik, s tréfát tesz magából!*
Egy barátomnak, 1778 nov. 11.
Nem fér hozzá kétség, hogy Ányos is igen édesen aludt egy-egy panaszos kitörése után és családja körében vagy víg barátai között gyakran megfeledkezett bánatáról.
Ebből az édes-bús hangulatból fejlődött Ányos lírájának legjellemzőbb vonása: az a félig elgondolt, félig átérzett, de költészetében teljesen összeolvadt melancholia, a melynek uralkodó eszméje az emberi lét aszszonyi volta, az elmúlás gondolata. 1778 végén szólal meg ez a hang, de az első szólamokban több a gondolati, mint az érzelmi elem, általános érvényű filozofikus eszme inkább, melyre az elmélkedés és Horatius olvasása juttatta a költőt, és nem szívből fakadt, a sors csapásai alatt szenvedő lélek panasza. Hideg és józan.
Ha egy játék-néző hellyre vitettetel,
Hol szegény Julia sorsán könyvezhetel,
Mihelyt szállásodra vissza késértetel,
Elmultak könyveid!… s mint tréfán nevetel.
Hol szegény Julia sorsán könyvezhetel,
Mihelyt szállásodra vissza késértetel,
Elmultak könyveid!… s mint tréfán nevetel.
Ebből vegyünk példát mi is életünkről!
Alig igérhetünk többet ereminkről; –
Melly nap ma elüzte az hajnalt egünkről,
Talám holnap sirba szóllítand nevünkről.
Alig igérhetünk többet ereminkről; –
Melly nap ma elüzte az hajnalt egünkről,
Talám holnap sirba szóllítand nevünkről.
Minden fertál óra féljünk ütésétől,
Mindegyik tovább visz éltünk elejétől,
Mindegyik kiált ránk a sirnak széllyétől
Hogy majd butsut veszünk a napnak fénnyétől.*
Mindegyik tovább visz éltünk elejétől,
Mindegyik kiált ránk a sirnak széllyétől
Hogy majd butsut veszünk a napnak fénnyétől.*
U.-ott.
Lassanként mind mélyebb és mélyebb lesz a melancholiája. Uralkodó elemül megmarad a reflexio, de hozzájárul a hivatásában kételkedő léleknek valóban átérzett fájdalma. Azelőtt általában a mulandóság gondolata foglalkoztatta, most már észreveszi a pusztulást a természet változó képeiben, s bölcselkedő szemmel tekintve a multat, fölfödözi a hatalmas országok pusztulásában,* végre a maga és barátai lelkében, a honnan egyre tűnnek az ifjúkor szép érzései, merész lelkesedései.* Még a verselésben sem talál gyönyörűséget: barátját, Kreskayt, rá akarja beszélni, hogy égessék el minden versüket.*
Levele Bessenyeihez 1779 márcz. 30-án.
Levele u.-ahhoz 1779 ápr. 25-én.
L. Kreskay feleletét Ányos fölszólítására 1779-ből, Régi Magyar Könyvtár, XXII. k. 50. l. A józan Kreskay szerencsére lebeszélte Ányost meggondolatlan tervéről.
Ekkor már nemcsak «törött sohaj»-okban nyilatkozik a költő hangulata; egész költemények születnek, melyek objectiv formában mutatják be ugyanezt a fölfogást. Mint már czímükből, Egy elenyészendő rósához, A lenyugovó naphoz, sejthetni, ezek is Horatius kedvelt gondolatának, a mulandóság eszméjének illustratiói, a Labuntur anni hangulata szól belőlük: szomorú borongás az enyészet mindennapi, szinte útszéli jelenségei fölött, a nélkül azonban, hogy a költő a horatiusi epikureus tanítást is levonná belőlük. Bármilyen meghatottnak látszik költőjük, a gondolkodás s nem az érzés alkotásai. Nem a hervadó rózsa és a lenyugvó nap ihleti panaszos dalra a költőt, hanem úgy keresi a bánatos lelki állapotához legjobban illő képet, s nem mulasztja el a természeti képhez odafűzni a moralisatiót, világos jeléül annak, hogy hideg elmélkedés eredményei: a hervadó rózsa a női szépség mulandóságára, a napnyugta az emberi életére figyelmeztet. A hangulat, melyben e versek fogantak, költői, költői maga a befejezés is, s a másodikban valóságos genre-képbe illő alakokkal találkozunk, de az egész nyugodt, okoskodó, szinte tanító hangjával azt bizonyítja, hogy igaza volt Ányosnak, mikor első gyűjteményében e két czím alatt foglalta össze e két verset: Erkölcsi gondolatok.
Ép így nem annyira az érzelemnek, mint a képzeletnek szülötte a hasonlóan szomorú hangulatú Titkos Polyxena, utolsó költeménye életének e szakaszából (1778 legvége). Elbeszélő alakba öntött lírai vers, a mely, mint Gyulai Pál Éji látogatása, a síron túl is élő hű szeretet apotheosisa. Egy elgondolt kép, a melynek megfestéséhez Ovidius Metantorphosesének egyik jelenete* szolgált kiinduló ponttul, alkalmat ad a költőnek, hogy a maga fájdalmas érzéseit belevigye a mesterkélten kieszelt helyzetrajzba. Itt is, mint előbb tárgyalt költeményeiben, nem az érzés fakasztotta a képet, hanem a képzelet, s úgy töltötte meg a keretet bánatos lelkének tartalmával.
XIII: 448 s k. sorok.
31. A «TITKOS POLYXENA» CZÍMLAPJA.*
«A Titkos Polyxena» (86. l.) »A Bessenyei György társasága cz. versgyűjtemény czímlapjai (89. l.) a M. Nemz. Múzeum könyvtárában őrzött példányokról vétettek.
E költemények, bár sok bennük a reflexio, az érzelem álarczába rejtőző elmélkedés, mégis igazi költemények, Ányos költészetének első jelentős termései. Eleinte, míg nem ismeri Barcsayt, csak azért ír verset, hogy a magyar nyelvet művelje, azután 1777-től kezdve, költőnek érezvén magát, hogy magának és barátainak gyönyörűséget szerezzen; ekkor, a 70-es évek legvégén, tisztán látja, a mit azelőtt csak sejtett: költőnek született. Öntudatos költő, a ki fölismeri rendeltetését: meghódítani a magyarságot a műveltségnek, éreztetni vele, mi a szép, s ha vonakodik tanításait elfogadni, nem csüggedni, kitartó munkával arra kényszeríteni, hogy önként siessen az írók karjába.* Nem műkedvelő költő, mint a francziások legnagyobb része, nem nyelvművelő, mint annyian még a XVIII. század végén is, hanem komoly föladatának tudatában lévő, született költő. Ebben a korban bocsátja közre nyomtatásban első versét (Igaz hazafi), ekkor rendezi először sajtó alá eddig írt költeményeit:* részt kíván ő is venni az öntudatra ébredt irodalmi életben.
Levele Bessenyeihez 1779 ápr. 30.
Ez a kézirata, a mely nyomtatásban nem jelent meg, az ú. n. Esztergári kódex, az Ányos-család esztergári levéltárában van. Leírása Ányos-kiadásom 238–239. lapján olvasható.
