II.
II.
Bessenyei kísérlete egy tudós társaság alapítására: Hazafiúi Magyar Társaság. – Tagjai és szervezete. – Ányost megválasztják titkárnak. – A terv meghiúsul. – Újabb, sikertelen terv. – A Társaság hatása Ányosra: baráti köre bővül. – Régi és új barátok. – Ányos költői levelei. – Miért kedvelték annyira a XVIII. század elején a költői leveleket? – A barátság kultusza külföldön és hazánkban. – Ányos részt vesz az irodalmi életben. (1778–1779.)
Ányos költői törekvései nem maradtak homályban. Rendtársai és Barcsay elvitték messze a hírét s a következő esztendőben, 1779-ben, az irodalom vezérének, Bessenyeinek, is reáterelték a figyelmét.
Bessenyei nem volt olyan elismert középpontja az irodalmi életnek, mint később Kazinczy vagy Kisfaludy Károly. Kisebb volt a köre, kisebb a hatása. De mint első érezte meg, hogy nemzetiségünk megmaradása az irodalom műveléséhez van kötve: ha föl akarjuk éleszteni a magyarságnak szunnyadó öntudatát, egész erőnkkel nyelvünk kiművelésén, irodalmunk fölvirágoztatásán, kultúránk emelésén kell dolgoznunk. Pezsgő irodalmi életet kell teremtenünk, hogy belőle öntudatos nemzeti élet fejlődjék, s újból egységbe fűzve a hazafias érzést és a kultúrát, melyeknek kapcsolata 1711-ben szétpattant, erős nemzeti köztudat kialakulását kell lehetővé tennünk. A czélnak ez a határozott képzete a 70-es években magasan kiemelte Bessenyeit az irodalom munkásai közül, s az elsővé, mindannyiuk között a legtekintélyesebbé tette, a kit mintaképül választottak, a kinek műveit utánozták, munkásságát folytatták. Ha kevesen is voltak, a kik munkatársul szegődtek hozzá,* e pár író közéletünk legértékesebb elemeiből került ki, úgy hogy fölújulásunk első évtizedében a francziás iskola működése a legjelentősebb irodalmi mozgalom, s fejük, Bessenyei, egyszersmind a magyar irodalmi törekvéseknek vezetője és irányítója.
Vagy húszra tehető azoknak az íróknak a száma, a kiknek irodalmi működése gyöngébb vagy erősebb szálakkal hozzá van kötve Bessenyeihez.
Bessenyei, a mint kitűzte élete czéljául a nemzeti műveltség emelését, rögtön munkához látott. Eleinte tanult és művelődött, hogy azután taníthasson és művelhessen. Pár évnyi megfeszített munka után 1772-ben a nyilvánosság elé lépett. Mestere, Voltaire, példájára drámákkal akarta fölkelteni közönyös honfitársai érdeklődését. De mivel tudta, hogy egy ember buzgalma nem elég a nagy föladat véghezvitelére, írói gárdát akart szervezni, mely eszméje megvalósításában segítse. Testőrtársai felé fordult a figyelme, őket s később többi barátját is iparkodott megnyerni. Híven fölfogásához, hogy a kultúra egyetlen emelője a könyv, társait magyar könyvek írására buzdította, s azon volt, hogy mennél több eredeti és fordított magyar munkát bocsássanak a közönség kezébe. Munkájával és pénzével támogatta a vállalkozókat, s hogy együttes működésüket külsőleg is kifejezésre juttassa, 1777-ben a maga és barátai költeményeiből egy gyűjteményt bocsátott közre, a Bessenyei György Társasága czímű könyvet.
Majd az Académie française és a két franczia tudományos akadémia (Académie des Inscraptions és Académie des Sciences) szervezetének és munkásságának vizsgálata arról győzte meg, hogy az írók közös működésének sokkal nagyobb a sikere akkor, ha nem esetlegesen történik, az írók egyéni tetszésére bízva, hanem ha tervszerűen vezetik a munkásságukat, ha szervezett közösség vállalja magára az irányítást és a munkamegosztást. Már 1777 óta foglalkoztatta Bessenyeit a gondolat, hogy a magyar írókat egy nagyobb szervezetbe egyesíti.* A külföldi akadémiák mintájára ő is tudós társaságra gondolt. Sőt már 1778-ban eljutott az önálló, külön léttel bíró tudós társaság, a magyar akadémia conceptiójához. Gondolatban meghatározta czélját, kijelölte munkakörét s az év vége felé megtette az első lépést, hogy tervét valóra váltsa. Ebben az időben több ízben megfordult Pesten, a hol mind több és több kulturális intézmény talált otthonra, egyre nagyobb lett a tudománynyal foglalkozó férfiak száma. Az egyetemnek Budára történt áthelyezésével valóban a kettős város lett az országnak szellemileg leggazdagabb középpontja, s így Bessenyei egészen természetesen választotta új intézete székhelyéül. A megalkotandó akadémia tagjait elsősorban a pesti írói világból akarta toborozni. Elsőnek barátját, Kreskay Imrét, szólította föl, a ki akkor a pesti pálos rendház könyvtárosa volt. Úgy látszik, az volt Bessenyei terve, hogy míg intézete véglegesen megalakulhat, a pálosok vendégszerető és tudománykedvelő kolostora adhat társaságának otthont.
Bessenyei ezen igyekezeteire vonatkozólag l. akadémiai fölolvasásomat: Bessenyei akadémiai törekvései, Budapest, 1910. Innen veszem adataimat és állításaimat.
32. «A BESENYEI GYÖRGY TÁRSASÁGA» CZÍMŰ VERSGYŰJTEMÉNY CZIMLAPJA.
Bessenyei a következő 1779-ik év elején is folytatta szervező munkáját. Tervének megnyerte főnökét, Beleznay tábornokot, a ki anyagilag is hajlandó volt támogatni szövetkezésüket, Orczy Lőrincz bárót, a magyar költők érdemes nestorát, Horányi Eleket, a nagytudományú piaristát, két orvosdoktort, Glosius Sámuelt és Rácz Sámuelt, az egyetem hírneves tanárát, a ki már abban az időben kezdte megvetni a magyar orvosi műnyelv alapját, Fejér Antal ügyvédet, és magát Ányost, a kit valószínűleg rendtársa, Kreskay, ajánlott figyelmébe. Még a mágnások körében is híre ment az új egyesületnek s önként jelentkeztek maecenások, a kik a megalakulás esetén 5000 forintot ígértek a társaság czéljaira.
Minden a legszebb reményekkel kecsegtette Bessenyeit és társait. Maga Bessenyei az 1779. év tavaszán személyesen buzdított az akadémia érdekében, s miután több ízben megbeszélték a tennivalókat, május 10-én alakuló gyűlésre jöttek össze. Egyesületüket Hazafiúi Magyar Társaságnak nevezték el, elkészítették alapszabályait, megállapították szervezetét s megalkották a tisztikart, melyben Orczyt elnöknek, Bessenyeit főtitkárnak és Ányost második titkárnak választották.
33. RÁTZ SÁMUEL ARCZKÉPE.*
Rátz Sámuel arczképe (90. l.) a Magy. Nemz. Múzeum metszetéről.
Nagy kitűntetés volt Ányosra ez a választás. A föllendülő irodalmi élet vezére s a magyar tudományosság elismert kiválóságai maguk mellé emelik őt, a fiatal egyetemi hallgatót. S nemcsak társuknak, hanem barátjuknak is tekintik. Egy czélra törnek ugyanavval a lelkesedéssel, s a társadalom korlátait ledöntve bizalmas tegezéssel tüntetik el az őket elválasztó távolságot. Fokozta Ányos önérzetét, hogy e kitűntetést pusztán költői hírnevének köszönhette, s megválasztásában joggal láthatta költészetének elismerését és méltánylását. Rendtársainak és barátainak buzdítását így mintegy megerősítette a közvélemény ítélete, innen kezdve az ország elismert költői közé számíthatta magát Barcsay véleménye költői működéséről megkapta a hivatalos sanctiót.
A Hazafiúi Magyar Társaság azonban, a milyen szépen indult, olyan gyors véget ért. A tagok tudták, hogy társaságuk mindaddig egy pár buzgó embernek magánigyekezete marad, míg hivatalosan el nem ismerik s anyagi eszközökkel el nem látják. Megtették tehát a lépéseket arra, hogy az uralkodótól megnyerjék a hivatalos elismerést és az anyagi támogatást. Bessenyeit fölküldték egy Horányi fogalmazta kérvénynyel Bécsbe. Eljutott-e a kérvény a királyné kezébe, arról nincs semmi hírünk. Akkoriban azt sejtették, hogy a támogatást Kollár Ádám, a császár bizalmas embere, hiúsította meg, a kihez Bessenyei közbenjárásért fordult. Bizonyítani nem tudjuk, de nem is szükséges. Ismerve a viszonyokat, előre lehetett volna látni, hogy a királyné nem fog pénzt áldozni magyar hazafias társaságra; a kérés másik fele pedig, a mely a mai ember szemében olyan jelentéktelen dolognak látszik: egy pár emberből álló nyelvművelő társaság szabályainak jóváhagyása, abban az időben jóval fontosabb volt. Arról volt szó, hogy egy szerénynek látszó, de a fejlődés képességét magában rejtő szervezetet, a magyar műveltség fejlesztését szolgáló akadémiát, engedélyezzen a fejedelem, hogy a társaság az államfő jóváhagyásával szolgálja a magyar nemzetiség ügyét. Az ilyen particularis törekvéseknek veszedelmét jól látták a bécsi körök, s mint a birodalom egységének veszélyeztetőjét még Mária Terézia korában sem engedték megalakulni, József császár trónraléptével meg egészen elveszett a megerősítés reménye.
Ezután hosszú ideig nincs semmi hír a társaságról. Három évvel az alakulás után, 1782-ben, még egyszer, utoljára, fölmerül a társaság emléke, de már szűkebb körre szorítva, a tudomány és irodalom minden ágára kiterjedő tudós akadémia helyett mint verselő társaság. Elnöke, úgy látszik, akkor is Orczy maradt, s titkárnak újra Ányost választották meg,* de hogy a társaság, ha mint magán egyesülés is, fönnállott volna, annak nincs semmi nyoma.
L. Ányosnak Orczyhoz intézett levelét 1782 augusztus 23-ról. Közölve több helyütt, így Koltai Ányos-monographiájában 60–61. l.
Az az üdvös föllendülés, a mit Bessenyei a tervezett akadémiától várt, így elmaradt, de Ányosra nézve még sem mult el hatás nélkül a Hazafiúi Magyar Társaság terve. Emelte önbizalmát s új barátokat szerzett a régiek mellé. Bárótzi, a ki még 1778-ban megtisztelte barátságával, nem tartozik közéjük. Őt Ányos maga nyerte meg magának. Mint előbb Barcsaynak és később Bessenyeinek, neki is megküldi verseit, s a nála megszokott őszinteséggel megírja, milyen csodálattal tekint a Marmontel fordítójára, a kit – s ez leghőbb vágya – szeretne barátjának nevezhetni. Ezzel megindul közöttük a levélváltás, a melynek sajnos csak egy-egy levél őrzi emlékét, a többi elveszett. Bárótzi, minden magyar író között a legszerényebb, a kinél az udvariaskodás nem eltanult modor, hanem veleszületett hajlam volt, siet eleget tenni a költő óhajtásának. Nemcsak baráti érzelmeit viszonozza, hanem a csodálatát is. Kijelenti, hogy az ő igyekezetei homályba fognak tűnni Ányos költeményei mellett.* Megküldi neki Marmontel levelét is, melyben a franczia író megköszönte magyar fordítójának a szívességet, hogy meséit átültette a «krimiai dámák nyelvére».* Bár Ányos és Bárótzi nem látták egymást az életben, s a húsz esztendei korkülönbség megérzik viszonyukon, Ányosnak ez a barátság egyik legszebb emléke maradt.
Levele Ányoshoz 1778. márczius 24-én. Közöltem Irodalomtörténeti Közlemények 1907: 352.
Bárótzi e levele elveszett. Megemlékszik róla Ányos 1779 nov. 19-én Két jó barátomnak írt levelében.
34. ORCZY LŐRINCZ ARCZKÉPE.*
Orczy Lőrincz arczképe (93. l.) a Szépművészeti Múzeum metszetgyűjteményének 3518. sz. eredetijéről vétetett. A metszet aláírása: A. Tischler del. sculp.
Orczy Lőrincz azonban, a Hazafiúi Magyar Társaság elnöke, a ki Ányosról Barcsay révén már régebben hallott, ekkor, a Társaság megalakulása idején, ismerte meg Ányost és költeményeit. A kis kopasz poéta, a mint Orczy magát nevezte, a ki nem restelt czéh-mesterből inasgyerekké válni, hogy ifjú barátaival együtt verselhessen, atyai szeretettel ölelte magához a fiatal pálos szerzetest, s mint mindenkihez, a kit megszeretett, hozzá is a legnagyobb jósággal és elismeréssel szólott.*
Levele Ányoshoz 1782 aug. 23. Közli Koltai id. művének függelékében 60–61. l.
Még nagyobb, valódi baráti szeretettel fogadta őt Bessenyei. Nyílt, minden tetetéstől ment vonzódásával annyira meghatotta Ányost, hogy egy esztendeig (1778 nov.–1779 nov.) mintha még Barcsaynál is jobban vonzódott volna hozzá. A testőríróknak elismert vezére épen ebben az időben élte legválságosabb napjait. Hitfeleivel a közoktatás államosítása kérdésében meghasonolva, még 1778 tavaszán lemondott consistorialis titkári állásáról és volt főnökének, Beleznay Miklósnak, a consistorium elnökének, magántitkáraként működött. Ellenfeleinek áskálódása és Teleki József grófnak neheztelése ezt a pusztán Beleznaynak jóvoltától függő állását is megrendítette.* Az önfönntartás minden reményétől megfosztva állott a fényes városban, «romokban látott mindent, a mi kedves előtte: ép úgy az élet örömeit, melyeket megszokott, mint élte hivatását, melyet betölteni kívánt»,* kétségbeesve nyúlt az egyetlen kötél után, mely a nagy hajótörésből kimenthette: elhagyta ősei hitét. Ebben a nehéz, küzdelmes időben, melynek fájó és mardosó emléke még évtizedek mulva is gyötörte lelkét, ismerte meg Ányost, előbb leveleiből és verseiből, majd személyében. Alig hogy megküldi neki verseit a fiatal szerzetes, magasztalásokkal fogadja. Eleinte kissé tartózkodó: nem barátjának tartja, hanem csak költőtársának, a kinek tehetségét dicséri, de a ki előtt szívét nem nyitja meg. Minek keserítené el szánalmas sorsának elpanaszolásával:
L. A bihari remete id. kiadásában Széll Farkas bevezetését IX–XXX. l. és Zoványi Jenő könyvét: Bessenyei György, mint ref. főconsistoriumi titkár.
Beöthy Zsolt szavai, Széppróza II. 276. l.
Több gondolatimat most csak elhalgatom,
Kéméllek ’s azokat ide nem irhatom.*
Kéméllek ’s azokat ide nem irhatom.*
Levele Ányoshoz 1778 okt. 26. Közöltem Irodtört. Közl. 1907: 353–355.
Majd mikor fölismerte benne a rokonlelket – említettük, hogy épen abban az időben kezdődött Ányos borongós hangulata – kitárja a lelkét, s a két szerencsétlen, reményeiben csalódott, bizonytalan sorsán aggódó költő örömmel borult egymás szívére, hogy elpanaszolják bánatukat. Bessenyei fiatal barátja verseinek tüzétől, nyájasságától vár vígasztalást:
Ollyan vagy mint a’ melly rosa bimbójából
Felyére ki nyilván piroslik magából,
Szemeknek, érzésnek gyengén hizelkedik,
Mosolyog, lebeg, és szépen nevelkedik.*
Felyére ki nyilván piroslik magából,
Szemeknek, érzésnek gyengén hizelkedik,
Mosolyog, lebeg, és szépen nevelkedik.*
Levele Ányoshoz 1779 ápr. 25. Közöltem u.-ott 356–357.
Míg e három iró, Bárótzi, Orczy és Bessenyei, mint Ányosnál idősebb emberek és már elismert költők, bármennyire hangoztatták is bámulatukat Ányos költészete iránt, tulajdonképen pártfogói voltak, a kik a maguk kis társaságában vezető szerepet játszván az új tehetséget magukhoz emelték, addig Ányos többi ismeretségében költőnk volt a pártfogó, ő ajánlotta barátságát, s ő emelte magához Kónyit és Mészárost.* Mint mesterei, ő is rendkívül finom érzékkel tudta ezt tenni, nemcsak hogy nem éreztette p. o. azt a különbséget, mely őt a szegény Kónyitól elválasztotta, de szavaiból az tűnik ki, mintha nem is érezte volna: a mint Bessenyei őt, ő is teljesen magával egyenrangúnak tekintette Kónyit. Mindketten írók voltak, a magyar művelődés apostolai, a kik között sem rang, sem korkülönbség nincs, egymásnak tehát tegező barátai kell, hogy legyenek.
Kicsinyes, de igen érdekes bizonysága ennek, hogy Ányos az Orczytól, Bessenyeitől, Bárótzitól (valamint Barcsaytól) kapott verses leveleit mind híven lemásolta költeményei közé, az utóbbiaké közül azonban egyet sem őrzött meg.
Leghívebb barátja azonban mégis Barcsay volt és maradt. Barátságuk, melyet a Nagyszombatban töltött hónapok olyan szorosra fontak, nem lazult, bár Barcsayt új meg új állomáshelyekre rendelte a bécsi hadvezetőség, és a sok vándorlás, csatározás miatt csak egyszer, 1779 márcz. 21-én láthatták egymást, mikor Barcsay ezredével Sziléziából Magyarországba jött s egy napra Pesten megpihent.* Ányos sietett barátja ölelésére. A rövid pár órát olyan buzgalommal használta föl örömének, vágyainak tolmácsolására, mintha sejtette volna, hogy utóljára látja barátját.
Barcsay levele Ányoshoz 1779 márcz. 21-én. Közöltem u.-ott 348.
35. KÓNYI NÉVALÁÍRÁSA.*
Kónyi névaláírása (96. l.) a pannonhalmi Benedek-rendi levéltárban őrzött eredeti leveléről vétetett. ( Jelzése: actorum abbatiae Tihaniensis fase. 20. nr. 46.) Olvasása: Alázatos szegény szolgája I. Konyi m(anu propria) ftra(sa)m(ester).
Bizalmas barátságuknak a távollét nem ártott, s a mester és tanítvány viszonya, a melyben 1777-ben föltűnnek, Ányos részéről megmarad 1782-ben is, a mikor utoljára váltanak levelet. Még ekkor is hálásan vallja magát Barcsay tanítványának, s kéri, vezérelje elmélkedéseiben.* Elküldi neki verseit,* várva a bíráló szót. Barcsay nyíltan megmondja véleményét, ha nincs megelégedve barátja munkájával.* Megteheti bátran. Érzi, hogy a tanítványa kinőtt keze alól, s ö, az idősebb, már nem mint jólelkű pártfogó, hanem mint műélvező áll Ányos verseivel szemben. Elragadtatással olvassa barátja költeményeit, nem talál méltó jelzőt vagy hasonlatot. Határtalan lelkesedésével még a könnyen hevülő Barcsay is meglep. Nem bír fölhevült lelkével s versbe önti a dicséretet:
Levele Barcsayhoz 1782 ápr. 2-án.
Levele Barcsayhoz 1778. okt. 3.
Levele Ányoshoz 1778 decz. 1-ről. Kassai M. Museum II. 44. l.
Szerencsés, ezerszer szerencsés Ányos Pál,
Ki a szent forrásból már annyit ihattál,
Hogy a borostyánnak tövében nyughattál
S a kilencz szűzektől zöld ágot kaphattál.
Ki a szent forrásból már annyit ihattál,
Hogy a borostyánnak tövében nyughattál
S a kilencz szűzektől zöld ágot kaphattál.
Azok, a kik iszszák Marosnak vizeit,
Azokkal, kik lakják Mátrának völgyeit,
Örömmel olvassák Ányosnak verseit,
S várják elméjének jövő gyümölcseit.*
Azokkal, kik lakják Mátrának völgyeit,
Örömmel olvassák Ányosnak verseit,
S várják elméjének jövő gyümölcseit.*
U.-ott.
Ányos irodalmi barátai állandóan vagy legalább gyakran távol voltak Pesttől, s így gondolataikat jobbára csak írásban közölhették egymással. Mivel a fölújulás korában, s épen a francziások kezdeményezésére általános divat volt íróink között eszméiket, érzelmeiket versbe foglalni, Ányos is versben társalgott távollévő barátaival.
Ennek a divatnak kifejlődésére és megerősödésére, kétségtelenül volt hatása Horatius epistoláinak, a melyeket minden iskolát végzett ember ismert. A testőrírók tudtak talán a XVII. század franczia levélíróiról is, a kik prózai, missilis leveleiket vagy filozofiai elmélkedésekkel higították föl és udvarias kedveskedéssel töltötték meg, mint Balzac és Voiture, vagy mint Bussy-Rabutin, jobban megőrizve a levél igazi természetét, erősen subjectiv jellegű szemlét tartanak a kort izgató kérdésekről. Elterjedésüket mégis sokkal egyszerűbben lehet magyarázni abból, hogy látszólag ebben a műformában lehet legkönnyebben megszólaltatni a gondolatot és érzést. Mivel a XVIII. századvégi magyar költőkben általában hiányzott az érzék a poétikai műfajok sajátos természete iránt, azt hitték, vagy hogy eljárásuknak tudattalanságát kiemeljük, úgy érezték, hogy a költői levél nem szorul sem kompoziczióra, sem költői dictióra, nem egyéb az, mint természetesen ömlő, de versbe szedett árja a mindennapi mondanivalójuknak. Innen az a szárazság, mely a deákosok költői leveleit jellemzi: ha prózára váltjuk őket, valóban csak írásba foglalt baráti közlések, Szabó Dávidnál gyakran üzleti megbízások. Innen az az udvariasan áradozó prózaiság, mely Gvadányinak poétriáival folytatott verses levelezésében uralkodik. S innen a francziások leveleiben a filozofáló hajlamuknak megfelelő terjengős bölcselkedés. Csakhogy ők, szintén félreismerve a költői levél természetét, a másik végletbe estek, leveleik tartalma emelkedett – igen gyakran keresett – kifejezéseik választékosak, de hiányzik belőlük a közvetetlenség s az igazi epistolai hang: ép oly messze vannak a költői levél ideáljától, mint az előbbiek. Ezt irodalmunkban csak Kazinczy és Berzsenyi költői levelei közelítik meg. Ők ütnek meg először költői hangot epistoláikban, az a könnyed, csevegő hangot, Horatius gúnyolódó epistoláinak tréfás hangját, ez a komolyabbat, az oktatót, a mely ép úgy illik leveleinek magasan szárnyaló tartalmához; ők egyeztetik össze a látszólagos formátlanságot a művészi műgonddal; ők ismerik föl igazi lényegét: a közvéleményt foglalkoztató kérdéseknek magasabb szempontból való tárgyalását, úgy azonban, hogy a költő subjectivismusa hangban, tárgyalásmódban érvényre jusson.
Ányosnak Bessenyeihez, Barcsayhoz és Kónyihoz írott levelei távolról sem állanak olyan magas színvonalon, mint Kazinczyéi vagy Berzsenyiéi, de van sok kiválóságuk, mely a többi korabeli író művei fölé emeli. Nem olyan prózaiak, mint a deákos és magyaros iskola tagjaié, kevesebb bennük a hétköznapi személyes elem, s nem olyan felhőkben járók, mint a testőrírók levelei. E helyett megvan az az előnyük, hogy költőjük bele tud helyezkedni barátai lelkiállapotába és gondolatvilágába – levélírónál és társalgónál megbecsülhetetlen adomány. Megtalálja, mi érdekli társát, s arra irányítja gondolatait. Tárgyai a szerint változnak, kinek ír. Bessenyeihez írt levelei majd mindig barátjának szomorú helyzetével foglalkoznak. Maga is szenved a sors csapásaitól, van hát fogékonysága barátja szenvedései iránt. Ő a költészetben talál enyhülést, evvel biztatja barátját is: Apolló társaságában még mindketten boldogok lehetnek,* már a mennyire a szomorúságra rendelt ember egyáltalán boldog lehet. Ne gondolja Bessenyei – és evvel vígasztalja őt – hogy csak az ő szerencséje nem volt állandó. Romlandó a földön minden, s arra vagyunk teremtve, hogy rövid örömeinket bánat váltsa föl. Bessenyei fájdalma enyhül is, és hálásan írja barátjának: «A’ szivemre botsátottad tűzedet Pál, mellyet mint ujj Prometheus az Egekből loptál; és ismét Elevenségre hozattam általa.»*
Levele Bessenyeihez 1779 ápr. 30-án.
Levele Ányoshoz 1779 ápr. 26. Közöltem Irodtört. Közl. 1907: 357.
Ugyanez az elegiai hang vonul végig Kónyinak írt vigasztaló levelein. Kónyi, a királyné szegény strázsamestere, ép úgy szenvedett az élet terhei alatt, mint az előkelő Bessenyei, a királyné testőrségének volt hadnagya, s nem tudjuk, melyikük szenvedése volt nagyobb. Ezé-e, a ki előtt egy fényes jövő képe szakadt szét, vagy amazé, a kinek életét föllebbvalóinak durvasága, a katonai és írói szolgálat kettős súlya s az előkelő írók lenézése keserítette meg. Ányos nem ismerte személyesen Kónyit, de – a mint említettem, valószínűleg a Hazafiúi Társaság révén – levelezésbe bocsátkozott vele. Ismeretségüknek legrégibbi nyoma 1778 augusztusába vezet: ekkor üdvözölte Ányos, névünnepe alkalmából, a szegény katonát.* Ezóta többször fölkereste verses levéllel barátját, s mikor a nehéz sorsban élő katona kiöntötte szívét, elpanaszolta a sok bánatát,* a nemeslelkű Ányos ép úgy enyhíteni akarta fájdalmát, mint Bessenyeiét. Sőt még a vígasztaló gondolat is megegyezik: a szenvedés nem egyes emberek csapása, hanem az egész emberi nemé; csakhogy míg a filozofusok tanítványa számára általános igazság képébe öltözteti Ányos, s mint természeti szükséget tűnteti föl: a sokat olvasott, de fogyatékos képzettségű közkatona előtt a történetből vett példákkal, főképen a nagy hadvezérek sorsával érzékíti meg. Az érvek nem hangzottak el hatástalanul, s ha Kónyi értelmét nem is tudták teljesen meggyőzni, szívét annál inkább meghatotta Ányos baráti érzelme* és a kedves levelek, a melyekben nyoma sem volt a leereszkedésnek. A barát szólt bennük a baráthoz: olyan kitűntetés, a melyben Kónyinak nem volt többé része az irodalom elismert kiválóságaitól.
Ányos ezen elveszett levelének emlékét megőrizte Kónyi a Vajda Samu tihanyi benczés apáthoz 1780 febr. 20. írt levelében. L. Egy. Phil. Közl. 1907: 168.
A levél u.-ott 166–167. l.
A feleletet l. u.-ott 167–168. l.
36. BESSENYEI NÉVALÁÍRÁSA.*
Bessenyei névaláírása (99. l.) «Az ember próbája» cz. munkájáról. Múz. kézirattár 136. quart. hung. jelzettel.
Ányos gondolatvilágára legjellemzőbbek Barcsayhoz intézett levelei, melyek nemcsak nagy számukkal válnak ki, hanem hangjuknak kedvességével, tartalmuknak érdekességével is. Annyi szeretettel, olyan bizalommal beszélnek egymással, mintha barátságuk sűrű érintkezésben edződött volna meg. Sok közös tárgyuk, közös törekvésük volt, s Barcsay életének változatos fordulatai újabb meg újabb gondolatokat és érzelmeket keltettek Ányosban. Eleinte, míg Barcsay az 1778-ban kitört bajor örökösödési háborúban küzdött, Ányos lelkét a barátja életéért való aggódás folytonos izgalomban tartja. Nagy figyelemmel olvassa a német hírlapokat, s levelei tele vannak a háború képeivel. Félti Barcsayt, de nem tudja megtagadni a családi hagyományt: lelkesedik az ősi vitézség új kitörésén, gyönyörködik a trombiták harsogásában, a bombák morgásában, a fegyverek szikrázásában, a száguldó paripákban s a diadalra siető kétfejű sasok lengedezésében.* Barcsay, a kiben a XVIII. századvégi költő-katonák módjára a személyes vitézség békésen megfért a philanthropikus érzelmekkel, mérsékli barátja hevét: Voltaire-rel együtt barbárságnak bélyegzi a háborút. A vérengző háborúk nem szolgálnak az emberi nem dicsőségére, fájdalom és nyomor támad a fegyverek nyomán, ma a pallérozás századában csak úgy, mint a mikor az emberek durvák és vadak voltak.*
Egy jó barátomnak 1778 júl. 13. és Barcsaynak 1778 aug. 13.
Levele Ányoshoz 1778 szept. 11-én. Közölte Závodszky Károly a Figyelő 1873: 136. l. A háborúnak ilyetén elítélése nálunk először Pápai Páriz Ferencz ajkáról hangzik el a Pax ianimae (1680) előszavában.
37. KÓNYI LEVELE ÁNYOSHOZ.*
A pannonhalmi Benedek-rendi levéltárban őrzött eredetiről.
Más. Kónyi Ányosnak, midőn a’ Ganganelli forditását visgálására küldötte, a Posonyi Censornak reprobatioja után.
Szoros gondjaimtól ugy környül vétettem
Hogy még Musaimtól is meszsze vettettem
Sőt még énekjeket is el-felejtettem
Mivel siettetik vélem minden tettem
De tsak időm legyen utánnok eredek
A’ Parnasus ambár akarmelly meredek
Kurta lábaimmal addig tekeredek
Mig egy vén Laurussal bé nem keveredek
Bezzeg osztán néked verset tarisznyával
Annyit küldök mindenféle módijával –
Hogy a’ pad alatt-is hever tsoportjával
Sőt még meg is süthedd hajdu káposztával
Addig-is mig ebből olly nagybőven vészel
Soha kedvesb dolgot énnékem nem tészel
Mintha e’ munkával olly szorgalmas lészel
Hogy a’ Censurábol ki jőjjön ép kézzel.
Mert egy pohánkás’ Tóth igen meg tsufolta
Ugy hogy soha lábra nem kelhet azolta
Kárhozatos jellel homlokát mázolta.
Felette fájlalnám hogy ha lenne holta.
Jol tudod pediglen hogy ez mind honnét lett
Haragot magára e’ munkám miért vett
Mivel eredete attól kerekedett (Ganganelli)
Hogy még Musaimtól is meszsze vettettem
Sőt még énekjeket is el-felejtettem
Mivel siettetik vélem minden tettem
De tsak időm legyen utánnok eredek
A’ Parnasus ambár akarmelly meredek
Kurta lábaimmal addig tekeredek
Mig egy vén Laurussal bé nem keveredek
Bezzeg osztán néked verset tarisznyával
Annyit küldök mindenféle módijával –
Hogy a’ pad alatt-is hever tsoportjával
Sőt még meg is süthedd hajdu káposztával
Addig-is mig ebből olly nagybőven vészel
Soha kedvesb dolgot énnékem nem tészel
Mintha e’ munkával olly szorgalmas lészel
Hogy a’ Censurábol ki jőjjön ép kézzel.
Mert egy pohánkás’ Tóth igen meg tsufolta
Ugy hogy soha lábra nem kelhet azolta
Kárhozatos jellel homlokát mázolta.
Felette fájlalnám hogy ha lenne holta.
Jol tudod pediglen hogy ez mind honnét lett
Haragot magára e’ munkám miért vett
Mivel eredete attól kerekedett (Ganganelli)
Könyvibül ℵ A’ ki amazoknak tzoki poharat tett (Jesuviták)
Barcsay szavai gondolkodóba ejtik Ányost. Ámbár belátja barátja szavainak igazságát, de a hagyományos fölfogással nem tud egészen szakítani: ha már nem magasztalhatja, legalább mint szükséges rosszat védelmezi.* Majd mind jobban közeledik Barcsay álláspontjához. Dicséri még Wurmser vitézségét,* de nemsokára már a háború borzalmai helyett a béke áldásait zengi:
Levele Barcsayhoz 1778 okt. 3.
Generalis Vurmser vitézsége.
Ó boldog békesség! melly gyönyörüséget
Osztasz bajnokinkra s mely érzékenységet,
Hogy a sok szenvedést s drága ditsőséget
Jutalmazd, édessé tévén a hivséget…*
Osztasz bajnokinkra s mely érzékenységet,
Hogy a sok szenvedést s drága ditsőséget
Jutalmazd, édessé tévén a hivséget…*
Levele Barcsayhoz 1779 nov. 21. Ez a hang viszont Virág Benedek békeódájában lesz igazán nemes csengésűvé.
És lassanként a harczi dicsőség lelkes magasztalójából az emberiség békéjéért aggódó philanthrop lesz.
Ezután is kedves tárgyuk marad a külpolitikai események taglalása. A háborúk után megemlékszik Ányos a császártalálkozásokról, melyek olyan föltűnést keltettek a XVIII. század végén, azokról a látogatásokról, melyeket József császár tett Katalin czárnénál, majd Petrovics Pál, az orosz trónörökös, és később VI. Pius pápa II. Józsefnél. Bár a két költő vélekedése között az ellentét egyidőre elsimult, sőt Ányos elsajátította még Barcsaynak kedvelt tárgyaló módját is – a melyet már Arany János megrótt Barcsaynál – s a történeti példák hosszú sorozatával meg a földrajzi ismeretek csillogtatásával bizonyítgatta a fölvett tételt, azért a helyzetükből és jellemükből következő fölfogásbeli különbség mindjobban éreztette hatását. Barcsay, a kinek műveltsége nagyobb, látóköre szélesebb, inkább a nagyvilág iránt érdeklődik, Ányos, a mint II. József trónraléptével a belpolitikai kérdések is izgalomba hozzák lelkét, mind gyakrabban és szenvedélyesebben tárgyalja a haza szomorú helyzetét. Az katona létére is megmarad ugyan jó magyarnak, de idegen zászló alatt harczolva nem érzi a hazafiúi tüzet, egyetemesebb, általánosabb: a szenvedő emberiség nyomora indítja meg; ez az erősen magyar levegőjű pálos czellában élve, nemzetibb: a haza sorsán kesereg. Barcsay inkább elméleti, Ányos inkább gyakorlati politikus, annak minden szavából a finomlelkű philanthrop okoskodó s épen azért hideg hangját halljuk, ez nem tőlünk messzefekvő, csak hírből ismert népek sebeit mutatja, hanem a magunkét, s szaván megérezzük a mély fájdalom rezgését.
38. GRÓF WURMSER ARCZKÉPE.*
Gróf Wurmser arczképe (103. l.) egykorú metszet után.
Mind a ketten a béke uralmáért imádkoznak, de más megokolással. Barcsay, a francziák tanítványa, a rousseaui világnézetet könyvekből ismervén meg, eltanulja Rousseau követőinek beteges érzelgősségét; az aranykorba vágyik vissza, mert egyedül akkor volt boldog az ember, vagy a földművelők közé, az egyszerű, természetes életbe. Ezt még, úgy véli, nem mérgezte meg a kultúra, a mely az emberi érzést megfosztja minden nemességétől. Ányos is lelkesedik az aranykorért, de jól tudja, hogy annak ideje lejárt, s nem hallgatja el, hogy azok a régi századok, melyeknek letűntén barátja kesereg, valójában nem voltak oly szépek: vadak, műveletlenek, vérengzők voltak az emberek, s csak azóta szelidülnek az erkölcsök, a mióta a tudomány és a költészet otthont talált a földön. Mint Voltaire az Essai sur les moeurs et l’esprit des nationsban, a melyet azonban Ányos nem ismert, ő is a maga korának szellemi magaslatáról tekint a multra. Álláspontja így elfogult, de minden sorából a művelődés nagy munkájának megbecsülése érzik ki. Figyelmezteti Barcsayt, hogy a parasztok életmódjáért is alaptalanul rajong bizony, épen nem méltó irigylésre az életük. Véres verejtékkel keresik mindennapi kenyerüket, s életük a szenvedések hosszú lánczolata. Nem a kultúra a boldogság ellensége, hanem a kapzsi fejedelmek és hódító nemzetek, a kik önző hatalomvágyból eltiporják a gyöngét s a polgárok vérével szereznek maguknak új tartományokat.
39. II. KATALIN CZÁRNÉ.*
II. Katalin czárné (105. l.) arczképe Czemezov szentpétervári rézmetszőnek 1762-ben Pietro di Kotari festménye nyomán készült metszete után. Eredeti példányról.
Megint kitűnik, mennyivel önállóbb és egészségesebb gondolkodású Ányos, mint Barcsay. Gondolkodását nem könyvek, hanem szíve és józan életfölfogása irányítja. Valóban, a mint azelőtt ő volt az, a ki eszméket kapott Barcsaytól, most mindig ő a támadó fél, ő rontja le a másik okoskodását és állítja helyébe a magáét.
40. VI. PIUS PÁPA ÉS II. JÓZSEF TALÁLKOZÁSA.*
VI. Pius és II. József találkozása (106. l.) Részlet a Szépműv. Múzeum 1788. sz. metszetéből.
Többi barátaihoz intézett levelei – még Mészárossal váltott leginkább levelet – költői szempontból nem jelentékenyek. Subjectivebbek az előbbieknél, a mi a tartalmukat illeti, de épen azért prózaiabbak is, emlékeztetnek régebbi költői leveleire, melyeket szerzetestársainak, Virágnak, Kreskaynak, Hérits Vinczének írt, s a melyek legföllebb életrajzi szempontból érdeklik az irodalomtörténetet. Közös azonban ezekben is az a nagy, szinte túláradó szeretet, mely a Barcsayhoz, Bessenyeihez és Kónyiakhoz írottakat jellemzi. A mai ember könnyen hajol arra, hogy a baráti érzésnek ezt a túlságosan erős hangoztatását, különösen ha annyifelé oszlik, mint Ányosé, affectatiónak tartsa, s magát az érzést mesterkéltnek, tetetettnek. Nem volna igaza. Ányosnak vágyakozása a szeretet melege után, mivel szerzetesi élete mind a családjától, mind attól a reménytől megfosztotta, hogy maga is családot alapítson, egészen természetesen keresett kielégítést a baráti szeretetben. De ha megfigyeljük a baráti érzésnek azt a kultuszát, mely a XVIII. század magyar íróinál szinte törvényszerű volt – az ismert példákon kívül elég, ha Horváth Ádámnak a barátságot dicsőítő verseire utalunk* – s a külföldi irodalmak történetében is vizsgálódunk, még egy másik, sokkal általánosabb és mélyebb okát is megtaláljuk a kor fölfogásában, a sentimentalis világnézetben.
Különösen a Hol-mi I: 177. s k. III: 17. s k. II: 74 s k. lapjain.
41. II. JÓZSEF.*
II. József arczképe (107. l.). Mansfeld rézmetszetének reproductiója.
Ismeretes dolog, hogy az emberiség lelkivilága, a mit az újabb tudomány szavával népléleknek is nevezhetünk, a történeti fejlődés folyamán nagy változásoknak volt és lesz kitéve. Különösen az emberek világfölfogása és gondolatvilága alakul át, de időszakonként, a közéleti, műveltségi és politikai viszonyok váltakozása szerint, még az érzelmek is módosulnak. Vannak érzések, melyek bizonyos korszakokban meggyöngülnek, szinte egészen elhalványulnak, másokban egyenesen uralkodóvá lesznek (ilyenek a philanthropikus érzelmek, pl. a szánalom) és még az állandó érzelmek (hazafias, vallásos) minősége és ereje is megváltozik. A XVIII. század második felében a baráti érzés élt át ilyen nagy változást. Mint Elster Ernő a német irodalomra vonatkozólag megállapítja, ebben a túlságosan érzékeny, könnyen lelkesülő korban kezdődik a baráti érzésnek ideális tisztelete, és nemsokára annyira fokozódik, hogy szinte észre sem veszik az emberek azt a mély örvényt, mely a szerelemtől elválasztja.* A német irodalomban Hagedornnal kezdődik ez az irányzat (1748-ban), a barátság elméleti dicsőítésével. (Die Freundschaft), folytatódik Klopstockkal és Schillerben tetőződik, a ki nemcsak leveleiben, filozofiai elmélkedéseiben dicsőítette ezt a nemes érzést, hanem különösen fiatalkori nyilatkozataiban igen sokszor szinte szenvedélyes lelkesedéssel szól róla. Még ábrándosabb, de már nagyon a visszataszító határán járó volt a barátságnak az a kultusza, a mely a barátságnak templomot építő Gleim* és a vallásos rajongó Lavater körében dívott: valóságos szerelmes leveleket írtak egymásnak* s olyan ízléstelen kifejezésekkel bókoltak, hogy még akkor is bosszankodva olvasnók leveleiket, ha nem férfiakhoz, hanem nőkhöz volnának írva.
Prinzipien der Litteraturwissenschaft I: 180. l.
Egyik szobáját «Freundschaftstempel»-nek rendezte be s fölfüggesztette benne barátai arczképét.
Szomorúan tanulságos ebben a tekintetben Gleimnek levelezése íróbarátaival, különösen Jacobival.
Maga a kor szelleme volt tehát, a mely Ányosban és társaiban a baráti szeretetet olyan hatalmassá fejlesztette; ez munkált a Hazafiúi Magyar Társaság alapítóiban, mikor bevették az alapszabályok közé, hogy a tagok egymást barátjuknak tekintik;* ennek a hatása, hogy a 80-as, 90-es évek írói minden «magyar litterátort» per te szólítanak.* Szerencsére e kor magyar íróit józan characterük megóvta attól, hogy olyan ízléstelenségekbe tévedjenek, mint német írótársaik: férfiúi méltóságukról sohasem feledkeztek meg, ábrándos baráti szeretetük sohasem fajult beteges érzelgősséggé.
A 18. pont. Lásd Csaplár Benedek értekezését, Irodtörténeti Közlemények 1899. 9. lap.
Batsányi írja Arankának 1791 márcz. 17-ikén kelt levelében. L. Batsányi költeményei (Toldy kiadása 1865.) 241. l. Kazinczy is említi ugyanezt a Pályám Emlékezetében. (Magyar Remekírók, 7: 259. l.)
E baráti kör, melynek minden tagjához Ányos nemcsak a kor divatos föllengzésével, hanem valóban szívének egész szeretetével ragaszkodott, a pálos növendéket mint az új irodalom legnagyobb költőjét ünnepelte. Jól tudjuk, hogy a költőknek egymásra halmozott dicséreteiből sokat kell az udvariasság és még többet a barátság rovására írnunk, de ha azokat az általános szólamokat, a melyekből a legtöbb ilyen dicsőítés áll, összevetjük Ányos barátainak tartalmas magasztalásával s e magasztalásoknak valóban lelkes hangjával, lehetetlen félreismernünk a dicséretek reális alapját. Bárótzi szavaira, hogy ifjú barátja munkái el fogják homályosítani az övéit, nem adhatunk sokat, mert ő szerénységében mindenkit maga fölött látott, s udvariassága nem ismert határt, de Ányos rendtársainak s kívülük Horányinak,* Bessenyeinek s Barcsaynak följegyzései, levelei és versei, melyek az őszinte elismerés hangjain szólanak, kétségtelen bizonyítékai, milyen nagyra tartotta az egész baráti kör Ányost.
Horányi Ányos halála után így jellemezte költészetét: «poematia ab ipso publici iuris facta admirabilem ingenii vim et nativam produnt elegantiam, quibus ornamentis progressu annorum ita effloruisset, ut inter Apollinis cultores, quos patria nostra tulit, insignem sibi locum vindicasset.» Nova Memoria I: 172. l.
