III. | Magyar Történeti Életrajzok

III.

Theologiai tanulmányok. (1779–1781.) – Életmódja, szórakozásai, pesti barátai. – E baráti kör emléke: A vig társaságról. – Fölszentelik pappá. (1780.) Első miséje. – Életének legnagyobb problémája: szerelme. – Szerelmének természete. – A két fölfogás. – Az érzéki szerelmet vitatóknak érvei s azok czáfolata. – A költemények tanúságai. – Ányos szerelmének igazi természete.

Csöndesen, a theologiai tanulmányok és költői törekvések között megosztva figyelmét, élte le Ányos a budai esztendőket. Theologiai tanulmányairól nem tudunk egyebet, mint a mennyit Horányi följegyzett: «Ányos öt éven át nagy tűzzel hallgatta a theologiai előadásokat és e komoly tanulmányban nagy jártasságra tett szert.»* Maga Ányos csak egyetlen egyszer emlékszik meg theologus voltáról és ekkor is azt a tanulmányát említi, a mely legmesszebb áll a tulajdonképeni theologiai disciplináktól, a kánon-jogot.* Tanulmányai nem is tettek maradandó hatást lelkére. Megfelelt becsülettel kötelességeinek, szorgalmasan tanult a vizsgálatokra,* de úgy látszik, minden nagyobb ambitio nélkül s a theologiai doktori fokozatot már nem nyerte el. Talán a szónoklattan volt az egyetlen tárgy, a melylyel kedvvel foglalkozott, s később is, fölszentelt pap korában, ennek az egy theologiai tanulmányának látta hasznát.

Nova Memoria, I: 172. l.

Levele Virághoz, 1777 nov. 15.

Az egyetem szabályai nem engedték meg a theologiai tanfolyamok ismétlését (l. Pauler, A budapesti egyetem története, 69. l.): ez bizonyítja, hogy Ányos, a ki öt évig volt theologiai hallgató, teljesítette kötelességét.

Nem tartozott azon papnövendékek közé, a kik pusztán jövendő hivatásukra készülnek elő, hanem a mennyire a rendi ruhája engedte, élvezni akarta a nagyváros nyujtotta szórakozásokat. Huszonnegyedik évében járt s mint a Hazafiúi Magyar Társaság titkára szerepet játszott az irodalmi életben, de romlatlan kedélye sokat megőrzött fiatalos vágyaiból s szinte gyermeki gondolkozásmódjából. Falusi voltát sem tagadta meg. Pest és Buda még mindig a nagy város volt előtte, a mely újra meg újra alkalmat ad a szemlélődésre és gyönyörködésre. Így fárasztó napi munkája után nemcsak kedvelt költőinél keresett üdülést, hanem a nagyvárosi életben is, a mozgalmas utczákon, a föl s alá hullámzó tömegben. Különösen az a fény- és pompa hatotta meg, a melyet a hivatalos és a főúri világ nagy ünnepségek alkalmával kifejtett. Ott volt mindenütt a lelkesedő tömegben, túláradó örömmel ünnepelte a szent jobbot, mikor Szent István napján körülhordozták a várban,* részt vett az egyetem ünnepélyes fölavatásán, s az ott elhangzott beszédek, az avató jelenet nagyszerűsége mélyen bevésődött emlékezetébe.* Jobb mulatság hiányában, mint egy negyedszázaddal később rendtársa és barátja Virág Benedek, elsétált esténként a hajóhídhoz és gyönyörködött az eléje táruló természeti képben, a csevegő, zsibongó népségben, vagy elment «török muzsikát» hallgatni.*

L. az Igaz haza-fi czímű versét.

L. A széptudományoknak áldozott verseket, különösen a prózai jegyzetet hozzá.

Levele Krajnik Lászlóhoz 1782 aug. 22-én. Közöltem az Irodtört. Közl. 1907: 360–361. l.

42. HORÁNYI ELEK.*

Horányi Elek arczképe (111. l.) a Beöthy-Badics-féle Magyar irodalom történetében jelent meg először.

Legkedvesebb órái azonban azok voltak, melyeket barátai körében töltött. Nem irodalmi sikereivel szerzett barátait értjük. Ezek nagyobb része messze volt Budától, a többiek pedig, mint Horányi és Rátz Sámuel, bármilyen szeretettel fogadták is magukhoz, már állásuknál vagy koruknál fogva nem lehettek igazi barátai. Arra a jókedvű társaságra czélzunk, a melyet Pesten jurátusok és fiatal tisztek alkottak, s a melybe Ányos is csakhamar belekerült. A költő legkedvesebb testvére, a nála hat évvel fiatalabb Ignácz, a ki előbb mint jogász, később mint jurátus tartózkodott Pesten, régi gyermekkori barátja, Megyesi Somogyi János, szintén jogász, Gentsi kapitány, Szénási hadnagy és Krajnik László: ezek voltak tagjai annak a társaságnak, melyben legszívesebben időzött.

Jókedvű, gondtalan fiúk voltak, a kiknek körében maga is elfelejtett mindent, a mi búsította, s olyan pajkos, olyan vígkedélyű lett, hogy reá sem ismerünk benne a Boldogtalan panaszszainak szomorú szerzőjére.*

Tréfás, jókedvű hangulatának bizonysága az imént említett levele Krajnik Lászlóhoz, a mely egyszersmind a baráti kör tagjainak nevét is fönntartotta.

Valószínűleg ennek a baráti körnek állít emléket Ányos A víg társaságról czímű költeményben. Ez az egyetlen jókedvű verse egyike legsikerültebb alkotásainak. Bár borról nincs benne szó, mégis olyan pajzán hangú, hogy joggal tarthatjuk bordalszerű költeménynek.* Nem minden ízében sikerült. A mámornak és józanságnak azt a szerencsés keverékét, a melyet Gyulai óta minden bordaltól mint a hatás első föltételét szoktuk megkövetelni, itt még nem találjuk meg – a mámor helyét csak a gondolatoknak dithyrambszerű szökellése pótolja – de igen a jókedvnek és érzelmes hangulatnak vegyületét; a szerelem és haza, a bordaloknak megszokott komoly tárgya, szintén hiányzik, helyettük a barátság és pallérozás szerepel; a gondolatok egy része homályos vagy erőltetett, de viszont olyanok is vannak köztük, a melyek Petőfihez sem volnának méltatlanok. Az egészen közvetetlenség s derű vonul végig, mely az utolsó versszakban művésziesen méla akkordnak ad helyet:

Batsányi bordalnak is tartotta s ezt a czímet adta neki: Ivó ének.

Nem tud a magyar sziv ahhoz,
Mert hivség illik bajszához!
Nosza pajtás! pederjük meg, s vigadgyunk,
Lessz idő még, hogy a buról aggódgyunk…

A BUDAI EGYETEM FELAVATÓ ÜNNEPE 1780-BAN.*

A budai egyetem felavató ünnepe 1780-ban (112. l.). Tollrajz a budapesti tudományegyetem rektori hivatalában.

Az egész költemény az egyes részletek erőtlensége ellenére kiváló alkotássá teszi, melynek hatását még emeli a dallamos formája, pattogó ütemei. A nyolczasokból és tizenegyesekből összefűzött négysorú versszakok második felében ugyanaz a rhythmus zeng, mint a Fóti dalban, a háromütemű (4–4–3) párrímes tizenegyes: a véletlennek érdekes játéka, hogy mind a két költemény bordal, s így a műfaji rokonságot még szorosabbra fűzi a formai egyezés* Bizonysága egyszersmind Ányos formaérzékének. Ha nem is olyan művészettel, mint Vörösmarty, a kinél a sorok szabályosan tagolódnak, s a harmadik része, a hármas ütem, külön sorban is van írva,* de megtalálta a bordalhoz igen illő versformát.

Harmadikul odakapcsolhatnók e két költeményhez Petőfi Rég veri már-ját, a mely szintén bordalszerű, dithyrambikus vers, s formája szintén a párrímes tizenegyes.

A Fóti dal ugyan trochaikus lejtésű, de önkéntelenül ütemekre is tagolódik.

A szűnidőket ezentúl is családja körében töltötte, csak az 1778/79-ik iskolai év után, őszszel, tett nagyobb utazást. Járt Komáromban nagyanyjánál,* hosszabb időt töltött a Csallóközben, Mészáros Ignácz barátjánál, annak bodó-baári birtokán* s csak a szűnidő másik felében ment haza, Esztegárra.* Innen ellátogatott a Bakonyban lakó barátaihoz, köztük valószínűleg Megyesi Somogyi Jánoshoz, s vele annak bátyjához, a ki mint Benedekrendi szerzetes a rendnek pannonhalmi kolostorában lakott.

Verses levele Kónyihoz 1779 szept. 11.

Levele ugyanahhoz 1779 okt. 26.

Erről az esztergári tartózkodásról nincs biztos hírünk, de nem valószínű, hogy Csallóközben és a Bakonyban járva (l. levelét Két jó barátomnak, 1779 nov. 18.), elkerülte volna a szülei házat, főképen ebben az időben: az utolsó szűnidőben pappá szentelése előtt.

Az 1780. év elején fölszentelték pappá Ányost* s evvel megpecsételődött szomorú sorsa.

Már Sulyok Károly megállapította (Kath. Szemle, 1901: 320. l.) Barcsay két levele alapján, hogy a fölszentelésnek 1779 nov.-e és 1780 ápr.-a között kellett történnie, mert – szerinte – Barcsay 1779 okt. 29-én említi, hogy szeretne megjelenni Ányos első miséjén, 1780 ápr. 25-én meg sajnálkozik, hogy nem lehetett ott. Mivel azonban Barcsay az előbbi levelét nem okt. 29-én, hanem decz. 29-én írta (Sulyok úgy látszik a 10 rist tizedik hónapnak vette), a fölszentelés kétségkívül 1780 elején történt.

Milyen érzelmek hullámoztak Ányos lelkében ez ünnepélyes percz előtt? Vajjon átérezve hajlamának és hivatásának azon ellentéteit, melyek később életét megmérgezték, hosszú küzdelem után csupán kötelességérzetből és büszkeségből lépett az oltár elé; vagy ha érezte is hivatásának veszedelmeit, de azt remélve, hogy erős akarattal győzedelmeskedik szívének világias hajlamain, alázatosan, biztos hittel hajtotta meg fejét az olajjal való megkenésre: olyan kérdés, a melyre hiteles adataink nincsenek. Több levelét ismerjük e korból, de még csak a legcsekélyebb utalást, a leghomályosabb czélzást sem találjuk bennük. Ha azonban arra gondolunk, hogy épen ebben az időben, 1780 elején, valószínűleg január 5-e és február 25-e között, írta egyik legfájdalmasabb költeményét, a Boldogtalannak panaszszai a halavány holdnál czíműt, a melyben gyötrődő szíve már csak a haláltól várja kínjai enyhülését, akkor inkább az előbbi föltevés felé hajlunk. Bármint áll is a dolog, annyi kétségtelen, hogy elhatározását hosszú küzdelem előzte meg, s a küzdelemnek egyik csüggeteg perczében, mikor az ellentétes erők majd szétfeszítették agyát, írta meg a kétségbeesésnek ezt a szomorú szózatát.

43. PÁLOSRENDI SZERZETES.*

Pálos rendi szerzetes (114. l.) régi metszet után rajzolta Richter Aurél.

A mikor megszilárdult elhatározása, és meggyötört idegei is lecsöndesedtek, megírta első vallásos költeményét, az Isteni gondviselést, a melyben a sors ellen lázongó szíve már megbékült önmagával. Mint később Berzsenyi a Fohászkodásban, ő is meglátja a nagy mindenségben s az őt körülvevő természet jelenségeiben a végtelen hatalmú és irgalmú Isten működő kezét, a ki egyként gondot visel élőre és élettelenre:

… Nagy Teremtőm! gondolsz te miveddel
Tekéntesz reám is atyai szemeddel.
……………………..
Mindent elintézel szent akaratoddal,
S bé is tellyesittesz örök hatalmaddal.

Így megenyhülve, kétségeit egy időre száműzve lelkéből, lépett az oltár elé, hogy megtartsa első miséjét.

Egész családja megjelent a szent misén, atyja, anyja és testvérei ott voltak s fogadták fiúk áldását, örömmel elegy bánattal, mint Barcsay mondja,* mert a mennyire örültek, hogy fiúk Istennek fog szolgálni, annyira fájt nekik, hogy elválik örökre tőlük és a világtól. Barcsay, a hű barát is szeretett volna ott lenni az első misén, de katona volt, «császárának fogadott zsoldosa», s a kötelesség Nagymartonban tartotta. Maga helyett egy verset küldött, talán a legszebbet, leghangulatosabbat minden költeménye között. Fájdalomtól könnyező szemmel örvend barátja boldogságának, érzi, milyen magasztos a föladat, melyre egykori tanítványa szentelte magát, de azért

Levele Ányoshoz 1780 ápr. 25-én. Megjelent: Hon, 1873. 203. sz.

Jobb volt hát énnekem a szomoru pompát,
Nem látni barátom lelki lakodalmát.

A szomorú pompa, a fölszentelés magasztos mozzanata Ányost véglegesen lekötötte hivatásához. Mint hívő katholikus, jól tudta, hogy e kötelék széttéphetetlen. Papi ruhája szilárdabb, mint a pánczél, arról le kell peregnie, ha a sors kívánja, minden támadó fegyvernek: ambitiónak, világi hiúságnak, sőt – a szerelemnek is. Evvel a szóval megjelöltük azt a kérdést, a mely Ányos életíróit minden más problémánál jobban érdekelte, de a mely ma is ép oly, vagy még nagyobb homályban van, mint volt 1798-ban, Batsányi kiadásának megjelenésekor. Eddig, sőt félő, ezentúl is, minden megbízható, hiteles adat nélkül kénytelen az életrajzíró a kérdés megoldásához fogni, s így nem kecsegtethetjük magunkat avval a reménynyel, hogy objectiv bizonyosságra jutunk el. Sikerül-e psychologiai úton, mert csak ez az egy áll nyitva a kutató előtt, némi világosságot deríteni a kérdésre, vagy legalább egy kissé eloszlatni a homályt, lehet-e valószínű megoldást találni, nem tudom, de meg kell kísérelnem, mert e kérdés nemcsak életrajzi fontosságú, hanem Ányos költészetének megítélésénél is elsőrangú szerepet játszik.

44. BATSÁNYI NÉVALÁÍRÁSA.*

Batsányi névaláírása (116. l.) az Akadémia kézirattárában őrzött eredeti leveléről. Olv. Batsányi.

Batsányi és Gellért Jenő kivételével – az előbbi a kor divatja szerint ennek a kérdésnek vizsgálatát szerzetesre nézve illetlennek találta – Ányos minden életírója, sőt mindenki, a ki Ányossal foglalkozott, egyetért abban, hogy a költő szerelmes volt, csak arra nézve térnek el a vélemények, milyen természetű volt ez a szerelem, ideális, pusztán lelki szerelem, legföllebb vágyódássá fokozva, vagy érzéki olyan értelemben, hogy a költő nemcsak bírni óhajtotta, hanem bírta is a kedvest, más szóval, s itt a problema kapcsolata Ányos költészetével, Ányos szerelmi költeményei egy átélt szenvedélyes viszony emlékei-e, mint azt p. o. Ányos rendtársára és barátjára Verseghyre nézve sikerült kimutatnom,* vagy az érzéstől hevített képzelődésé-e.

L. Verseghy Ferencz élete és művei czímű munkámnak a 116–118. lapjait.

A dolog természete azt követeli, hogy azok bizonyítsanak, a kik a szerelem testi voltát hirdetik s azt állítják, hogy Ányos szerelmi lírájának forrása valódi szerelmi viszonyból fakad. Annál inkább reájuk hárul az onus probandi, mert szerzetesről van szó, a ki a kötelességszegés vétségébe esik, ha az irodalomtörténet igazolja a vádat. Könnyelműen, elégséges okok híján nem szabad tehát kimondanunk a vétkest.

Meg is kísérlik a bizonyítást. Érveiket két körből merítik. Elsősorban hiteleseknek tartott adatokra, mondhatnók tényekre hivatkoznak. Ballagi már költőnknek nagyszombati tartózkodásából idéz ilyen adatot: «Hagyományos hírek suttogják, hogy itt (t. i. Nagyszombatban) egy érzet ragadta meg Ányos lelkét, melylyel küzdenie kellett. A hús és vér szélsőségekre ragadta volna, s hogy úgy szóljunk, vad szenvedélye önuralmát, akaraterejét eltiprással fenyegette»…* s később így folytatja: «Néhány eredeti (költeményt) is írt, s ezekben többé elviselni nem bírt szenvedélyének ad nyilatkozást. Az Ányos Galatheája, Chlórisa, Grátiái hihetőleg élő alak, vagy alakok valának,»* vagyis Ányos már 18–19 éves korában küzdött vad szenvedélyével, már ekkor megbomlott lelki egyensúlya, s egész élete folytonos emésztő kínok között telt el. Ányos egész költészete tiltakozik már e föltevés ellen, de az érvelés alaptalanságát nagyon könnyű magának a közlőnek szavaiból is kimutatni. Hogy a szóhagyományok mit érnek még akkor is, ha valóban élnek, arról igen helyes ítéletet olvashatni egy irodalomtörténeti munkában: «Véleményem szerint szóhagyományokat curiosumként föl lehet említeni, de utánuk biographiát írni nem szabad», mondja – maga Ballagi.* Mi ehhez hozzátehetjük még azt is, hogyha ezek a bizonyos szóhagyományok nem élnek, s a hír, a mit közölnek, a tényeknek határozottan ellentmondó és teljesen valószínűtlen, akkor még fölemlíteni sem szabad. Ballagi szóhagyománya pedig, melynek nem tudja gazdáját adni, ilyen. A tudós szerzőt félrevezették, mert elképzelhetetlen, hogy száz évvel Ányos nagyszombati tartózkodása után még élne ott a hír egy egykori deák szerelmi viszonyáról, s még kevésbbé képzelhető el, hogy a mit ma még a pletyka is suttog, azt akkor ne tudta volna a rend vezetősége, s nemcsak meghagyta volna továbbra is Nagyszombatban a bűnös növendéket, hanem még jutalmul az egyetemre küldte volna Budára, s nem valamelyik szigorú rendházba. Arról nem is szólva, hogy a 18–20 esztendős komoly, egyetemi tanulmányaikba elmerült ifjak – ilyen korú volt Ányos bölcselethallgató korában – nem igen ragadtatják magukat még húsuk és vérük által a szélsőségekre, különösen nem, ha olyan szorgalmasan és igyekezettel tanulnak, mint Ányos: csak azt jegyzem meg, hogy Ányos nagyszombati tartózkodása alatt «elviselni nem bírt szenvedélyének» nem adott kifejezést, mert mindössze három versét ismerjük e korból (Gyöngyösi árnyékához, Alexais, Kemény), a melyekben még a leghalványabb czélzás sincs a szerelemre, s azok a versek, melyekre Ballagi hivatkozik, sokkal későbbi keletűek.

A magyar kir. testőrség története, 150. l.

U.-ott 151. l.

U.-ott 148. l. Még csattanósabb érvet szolgáltat azonban egy másik, szintén Ányosra vonatkozó hagyomány. Kelemen Béla közli id. munkájában (Ányos Pál, 18. l.), hogy a székesfehérvári szóhagyomány szerint Ányos Fehérvárott írta a Boldogtalan panasszait. Ányos kézirata azonban kétségtelenül bizonyítja, hogy e verset két-három évvel korábban, még Budán írta.

Endrődi, a másik író, minden megokolás nélkül, mintha csak magától értetődnék, beszél Ányos szerelmi viszonyairól. Budai tartózkodása alatt (1777–1781) «bánatát gyönyörökbe fojtja», Székesfehérvárott (1782–1784) «még egyszer körülölelték őt az élet csábjai, ellenállhatatlanul vonta őt az inger, – élvezett, szeretett», mígnem valószínűleg «féktelen szenvedélyei következtében meghalt.»* Nem csak a kegyeletet sértik ezek az állítások – ez a kisebb baj – hanem az igazságot is. Ha Endrődi minden szavát komoly érvekkel tudná támogatni, még akkor is óvatosan kellett volna kimondani; az előadással, a mennyire lehet és szabad, elvenni az élét, s nem kiáltó frázisokkal még jobban kiélezni. Így azonban a maga subjectiv véleményét objectiv igazságként odavetve, a nélkül, hogy a legcsekélyebb értékű bizonyító körülményre hivatkoznék: már előre lemond arról, hogy szavait komolyan czáfoljuk.

Ányos Pál költeményeinek Abafi-féle kiadásában 103–104. l.

45. BUDA VÁRA A XVIII. SZÁZADBAN.*

Buda vára a XVIII. században (119. l.) Bél Mátyásnak «Notitia Hungariae novae« cz. műve III. kötetének 431. lapjáról vétetett.

Ballagi és Endrődi véleménye nemcsak önmagának, hanem egymásnak is ellentmond, nem csoda, hogy Széchy Károly kivételével, a ki hitelt ad Endrődi egyik-másik állításának, még azok is más úton próbálnak Ányos lelkébe behatolni, a kik a kérdés lényegét illetőleg nyíltan vagy elburkolva az ő álláspontjukat fogadják el. Érveiket a másik körből, Ányos költészetéből, merítik. Utalnak arra, hogy Ányos versei között nagy számmal vannak erősen érzéki jellegűek, a melyek nemcsak czímükben viselik az Érzéki jelzőt (Érzékeny gondolatok, Érzékeny levelek),* hanem tartalmuk, hangjuk, fölfogásuk a költőt egészen az érzékiség rabjának mutatják be. Hivatkoznak Ányosnak arra az előttük ismeretlen levelére, melyet Kazinczy csak olvasásra ígért Toldynak, de nem közlés végett, mert nem hogy paptól, de még világi embertől is gaz erkölcstelenség az, a mi benne van: Ányos egy Pesten lévő katona barátjának tanácsot ad, mint szédítsen el egy tapasztalatlan mátkát.*

Nem szükséges kiemelnünk, hogy az érzéki és érzékeny szavak jelentése között semmi kapcsolat sincs. (Érzékeny abban az időben érzelmest jelentett, s ma így mondanók a czímet: szentimentális levelek.)

Levele Toldyhoz 1824 febr. 19. L. Kazinczy Levelezése (Kiadja Váczy) XIX: 45. l.

Ezek az érvek súlyosabbaknak tetszenek előttünk, mint Ballagi és Endrődi adatai, azonban döntő erejű bizonyitékoknak nem tartjuk őket. Ha a Kazinczy említette elszédítésen elcsábítást kellene értenünk, jogosan botránkoznánk meg mi is Kazinczyval, azonban szerencsére megtaláltam az elveszettnek hitt levelet,* s az egészen más színben tűnteti föl a dolgot. Elszédítésről szó sincs benne, mindössze annyi az egész, hogy Ányos vidéki ismerősei, egy földbirtokos nejével és két leányával, Pestre készülnek, s Ányos kértükre fölszólítja egy pesti barátját (Krajnik Lászlót), gondoskodjék a családnak, különösen a leányoknak szórakoztatásáról. Ányos ártatlansága a reá rótt vétekben első perczben is világos az olvasó előtt.

Levele Krajnik Lászlóhoz. Közöltem az Irodt. Közl. 1909. folyamában 360–361. l.

Az ismert költemények közül, bár Ányos sokszor beszél a szerelemről, sőt a maga szerelméről, mindössze az Érzékeny gondolatok czímű cziklus egyik-másik tagjából lehetne vádat kovácsolni a költő ellen. Ezen erotikummal erősen megterhelt epigramm- vagy gnómaszerű versikék nem ugyan tartalmukkal vallanak Ányos ellen, mert positiv adat Ányos szerelmére vonatkozólag nincs bennük, hanem képeikkel, melyek az érzékiségnek olyan erős nyilatkozásai, hogy csak annak gondolatában születhettek meg, a ki az érzéki szerelemből kivette részét.* Azonban formájuk, compositiójuk, hangjuk annyira keresett, csinált, s a német Anakreon-utánzók körében mozgó – egy párnak (XXV., XXVI.) még a tárgya is kétségtelenül teljesen független Ányos gondolatvilágától – hogy nem habozunk nagy részüket, köztük az erotikus tartalmúakat, idegen, valószínűleg német versek átültetésének nyilvánítani. Határozott bizonyitékunk nagyon kevés van erre,* de nagy megnyugvással olvasom, hogy a Budapesti Szemle egy névtelen czikkírója tőlem függetlenül szintén így gondolkodik e versekről.* Sőt talán azt az állítást is megkoczkáztathatjuk, hogy még e költemények eredetijei sem önálló termékei a költői képzeletnek, hanem képekhez, esetleg képek sorozatához készült szövegek, a milyenek p. o. Goethétől az apró Gedichte zu Bildern (a 36 kötetes Cotta-kiadás XV. kötetében): erre vall megkötött, egyenlő terjedelmük s a hosszú, néha 2–3 soros czímek leíró volta.

Azonban még így is helyén van az óvatosság. Gondoljunk csak Wielandra – szándékosan említem ezt a német költőt, Ányos kedvelt íróját – a kinek egyik-másik munkája, még az ideális világfölfogás küzdelmeit tárgyazó Agathonja is, hogy az erotikus tárgyú műveit, a Neuer Amadist és a Grácziákat ne is említsük, annyira tele van frivol, sőt erkölcstelen részletekkel, hogy miatta a Hainbund tagjai munkáit szétszaggatták – de élete egyáltalán nem volt erkölcstelen.

Ilyen a XXV. gondolat. Egy kisded gyermek a másikat egy kis kocsin huzza

Nézd el az ártatlan természet munkáit,
Mellyek festésére oktatta Musáit
Göthe s boldogoknak nevezte tréfáit,
Mert még nem esmérik az élet igáit.

Hogy Goethe a költemény keletkezésének idejében (1779) nemcsak Ányos, de általában a magyar írók előtt ismeretlen volt, nem szorul igazolásra, s e szerint magának a gondolatnak idegen (német) eredete sem lehet kétséges. Egyébiránt, hogy az igazi klasszikus költők híre milyen nehezen és lassan terjedt el nálunk, arra érdekes adatot olvashatunk a Pályám emlékezetében. Kazinczy 1780 körül egy magyarországi német prédikátornál volt látogatóban s a falon divatos német írók képeit látta. A képek között (Gessner, Lessing, Gellert, Ramler, Uz stb.) azonban nem volt Goethéé. (Pály. Eml. Váczy kiadása 216–217. l.)

Budapesti Szemle, CXXV. köt. (1906.) 468. l.

Mivel határozottan állíthatjuk, hogy e pár nyomnál több nem található Ányos szerelmi viszonyának realitására vonatkozólag, s talán sikerült ezeket is megfosztani azon bizonyító erőtől, melyet nekik tulajdonítottak: mindaddig, míg újabb kétségtelen erejű bizonyítékokat nem talál – s hiszszük, nem is fog találni – a történet, az előbbi állítást a szerepüket eljátszott föltevések közé utalhatjuk.* Annál inkább, mert Ányosnak azon szerelmet éneklő költeményei, melyek kétségtelenül eredeti hajtásai lelkének, mind a tiszta, ideális szerelmet dicsőítik. Barátjának lelkére köti, hogy csak leányt szeressen, a kit nőül vehet, mert ha asszonyt szeret, három embert tesz boldogtalanná;* állítólagos kedveseiben mindig a szűzi szemérmet magasztalja:* innen van, hogy még paptársai sem ütköztek meg a szerelmi költeményein.*

Az természetesen más kérdés – de vizsgálata nem tartozik ide – vajjon Ányos budai tanuló korában mindenben a szerzet szabályainak megfelelő életet folytatott-e. Kreskaynak 1779-ben Ányoshoz írt levele (közölve a Régi Magyar Könyvtár XXII. k. 46–47. l.) az ellenkezőre enged következtetni; hogy azonban ezen kikövetkeztetett kicsapongásoknak a szerelemhez semmi közük sem volt, azt épen következményük bizonyítja.

Az ifjúság hivataljáról. A három boldogtalan: az asszony, férje s maga a csábító.

Esdeklés.

P. o. Horváth Ev. János maga is pap, nemcsak nem ítéli el Ányos szerelmi költeményeit, hanem még emléket is állított neki Ányos Pál sírhalmára czímű versében, melyben többek között így énekel.

Két rózsátskát látok amott virágozni,
………
Áh! tudom eggyike nőtt ki Te porodból,
Ányos! hogy új éltet támaszszon sírodból,
Mellyet midőn Klóris könnyekkel öntözött,
Maga is hasonló rózsába költözött!
Egymást ölelitek most örömetekben,
Mellytől tiltattatok rövid éltetekben.

(A Pesti Magyar Társaság kiadásainak első [egyetlen] darabja, 1792. 91. l.)

A kutatók nagyobb része valóban egészen másnak rajzolja Ányos szerelmét. De a milyen könnyű volt a föntebbi negativ természetű igazságot kimutatni, ép olyan ingatag területre lépünk, ha positive meg akarjuk határozni e szerelem természetét. Nem áll más forrás rendelkezésünkre, mint magának a költőnek költői vagy legalább a költészet fényével bevont prózai nyilatkozatai, s hogy a lirikus szavait nem szabad készpénz gyanánt fogadni, mert «szerelmi énekekből nehéz dolog tényeket halászni, bajos meghatározni, mennyi bennök a valóság, mennyi a fictio» azt már irodalomtörténetünk nagy tekintélyű búvára, Szilády Áron, megmondta,* s a tapasztalás is igazolja. Ha még a legőszintébb magyar lirikusnak, Petőfinek, költészetében is sok az elgondolt elem – s itt nemcsak bordalaira, hanem régebbi szerelmeinek költői ábrázolásaira is czélzunk – mennyivel óvatosabban kell Ányos költészetét használnunk, a ki a sentimentalismus korában élt, midőn a közfölfogás még egészen másként formulázta a költői őszinteség követelményeit.

Balassa Bálint költeményeinek 1879-iki kiadása előtt X. l.

Egy-két «tényt» lehetne ugyan «kihalászni» Ányos költészetéből, de az eredmény fényesen igazolná Szilády tiltó szavát. Így könnyen valónak lehetne venni azokat a költői sorokat, melyeket Ányos és Barcsay levelezésük legvégén Ányos szerelméről váltottak, s a levelekben szereplő Chloét valóságos élő alaknak tarthatnók. Barcsay tesz először említést a dologról. 1782 jún. 29-én biztatja barátját, hogy szálljon le Árkádia völgyeibe vagy Hesperia kertjeibe, s Venussal enyelegvén felejtse a szeretet keblében gondjait.* Ányosnak tetszik a gondolat, de érzi, hogy megvalósíthatatlan:

Megjelent a Honban, 1873. 204. sz.

…Bár volna olly áldott helyetske
E roppant világba, vagy egy szegletetske,
Hol aggódás nélkül lennénk szerentsések,
S hol fájdalom nélkül volnánk szerelmesek!

Oda idéznélek ősz Filemonoddal,
Őtet Baucissával, téged Klorisoddal;
Én szőke Kloémmal üzném gondjaimat
Majd eztet ölelvén, majd jó barátimat.*

Levele Barcsayhoz 1782 júl. 17-én.

Barcsay mégis tud megoldást. 1782 aug. 21-én írt prózai levelében közli is a módot barátjával:

«Szép Verseidet örömmel ’s tiszta hivsággal olvastam. – – – Itt mindjárt Soprony mellett lakik hat vagy hét társad ugyan azon Sz. Pál tanitványi – valyon nem tehetnének é tégedet egy vagy két esztendőre ide, tőss szomszédom lennél – erről tudosits, bezzeg… Egy szép völgyben tölgyfák árnyékában, híves források között, a legszebb erdő tövében, egy kis hegyetskén Épűlt ott klastromotok, kedves mulatása a’ Musáknak! – Cloe képe a szomoru fátyol alatt kovályogván setét árnyékok között, ott tántorog és sóhajtoz – le akarna űlni – a’ fájdalom el fogta szivét – gyenge lábai ingadoznak, ’s mint lelke nem birják szomoruságokat alája rogygyanak – de szerelme ujj erőt adván ’s haragosan félre tekéntvén dorgálja a’ magános helyeket, hol Dámont nem tanálja – el tűnik – nints sohult mulatása – Isten veled – légy boldog kivánom és szeress engemet. »*

Másolata Ányos föntebb idézett gyűjteményében, közöltem az Irodt. Közl. 1907. évf.-ban a 351–352. l.

Eddig olvasva a levelezést, olyan világosnak, kétségtelennek látjuk a dolgot! A Sopron melletti pálos kolostor (Bánfalva) közelében élt Kloé és vágyódott Dámona, Ányos, után. Szerelme meg-meggyőzi fájdalmát, de nyugalmat nem tud találni. S milyen sokat mondóan hangzik Barcsay végszava: «Légy boldog, kivánom!» És mégis mindez – költői játék, melynek semmi alapja sincs. Kloé nem élt Sopron vidékén, s a mit róla Barcsay írt, az annyira nem valóság, hogy Ányos, a kinek pedig csak kellett volna ismerni állítólagos kedvesének élete-körülményeit, mintha egészen félreértené barátja szavait, mikor így felel:

Szomszédodban kivánsz, hogy Cloém lépésit,
Keressem álmomban testetlen tünésit,
S nem találván sehol szőke kedvesemet,
Barátom, öledbe sirjam ki szivemet!*

Levele Barcsayhoz, 1782 szept. 2.

A magyarázat, mely Ányos látszólagos félreértésének is nyitja, egyszerű. Barcsay első levelében a Venussal való enyelgés nem szeretkezést, hanem a szerelem megéneklését jelenti, a mint hogy levele elejétől végig Ányos költészetének különféle tárgyait jellemzi, csakhogy Barcsay a nála megszokott s Orczyval folytatott verses levelezésből is ismert módon érzéki képben fejezi ki az elvont dolgot. Ányos hasonlóképen felel: szeretne barátai társaságában élni egészen a költészetnek és a barátságnak. Barcsaynak második, egészében közölt levele megint allegoria: nem Chloéről beszél, hanem Chloé képéről, a kit maga előtt lát, s ezt észre nem véve írja Ányos, hogy nem találja ott, barátja szomszédságában, kedvesét. Természetesen, mert nem volt ott soha.

A másik «tény» állítólag Ányos kedvesének halála, s a költőnek fájdalma e csapáson, mely szíve békéjét végleg földúlta. Széchy Károly említi. Van ugyanis Ányosnak két rokon tárgyú költeménye, a már említett Titkos Polixena és Egy hiv szivnek kedvesse sirja felett való panaszi. Az előbbiben Polixena éjjel fölkel sírjából, fölkeresi kedvesét, az alvó Theseust, hogy ezer áldást hintsen reá, s kérje, imádkozzék érette. A második mintegy felelet az elsőre. A férfi megjelen kedvese sírjánál, szólítja, de a halott nem felel. Mély fájdalmában megfogadja, hogy a míg él, gyászolni fogja kedvesét. Széchy hitelt adva Endrődi állításának, hogy az utóbbiban Ányos a saját kedvesét gyászolja, a két költemény keletkezését egy időre, Ányos székesfehérvári tanárkodásának idejére teszi. Sőt még tovább megy. A megénekelt eseményt valónak fogadva, a kedves halálának idejét is megállapítja: 1782 júliusa. Gondolatmenetét azonban lerontja az a körülmény, hogy a két költemény keletkezése között legalább négy esztendő telt el: a Hiv szivnek panaszi valószínűleg 1782 után, tehát Ányos életének végén keletkezett, a Titkos Polixena azonban nemcsak megjelent 1780-ban nyomtatásban, hanem már benne van Ányosnak 1778-ban lezárt gyűjteményében, tehát költői működésének elején született meg. Így a két költemény közül ha nem mind a kettő, az egyik bizonyára helyzet-ének, nincs reális alapja, és az által, hogy ugyanazt az eseményt ugyanavval a hangulattal életének két távol eső szakában énekli meg: gyanút ébreszt bennünk, s nem mernők egyiket sem következtetések alapjául venni.

Ha még meggondoljuk, hogy az így kihámozott tények nemcsak önmagukban valószínűtlenek, hanem egymásnak is ellent mondanak: a Tsalfa szivnek megvetése, melynek tárgyát és hangulatát megadja már czíme, öt évvel későbbi, mint a Titkos Polixena; az Esdeklés, melyben csókot kér kedvesétől, körülbelől egyidős a Hiv szivnek panaszival; s az Érzékeny levelek, melyeknek egyikében azt vallja magáról, hogy szerelemre született, egy pár hónappal lehet korábbi, mint a Megaggott világ-fia, melyben a szerelemről és életről már teljesen lemondott: akkor könnyen beláthatjuk, hogy csak nagyon óvatos kézzel szabad fölhasználnunk Ányos azon költeményeit, melyekben a szerelemről énekel.

Mindevvel természetesen nem azt akarjuk mondani, hogy Ányos verseit nem lehet következtetésekre fölhasználni, csak azt, hogy nem annyira tényekre és határozott érzelmi árnyalatokra, azoknak változásaira, mint inkább magára az alapérzelemre, annak természetére következtethetünk. A kutatók iparkodtak is a költeményekben szétszórt nyilatkozatokat értékesíteni, s a dolog természetéhez képest subjectiv fölfogásuk szerint értékelték és magyarázták őket.* Innen van, hogy még azok is, a kik nem láttak kötelességszegést Ányos szerelmében, rendkívül eltérő képet adnak róla. A két végletet Széchy Károly és Koltai Virgil alkotják. Az előbbi izzó, érzéki szenvedélynek festi a költő lelkében hullámzó érzelmet,* az utóbbi eszményi vonzalomnak,* Széchy szerint visszafojtott láng lobogott benne, Koltai szerint Ányos csak ábrándosan képzelődött, test helyett árnyék után kapdosott. A két véglet között mozognak a többiek, ki egyik, ki a másik fölfogás felé hajlik.

E magyarázatoknak erősen subjectiv jellegéhez még az is hozzájárul, hogy az életírók nem voltak tekintettel, mivel nem vizsgálták át az eredeti kéziratokat, Ányos verseinek chronologiájára, s mint a föntebb említett példa mutatja, igen eltérő korú költeményeket hoztak egymással kapcsolatba.

Adalékok az újabb magyar irodalomhoz. Irodtört. Közl. III: 416–417.

Ányos Pál élete és költészete, 19. l.

Véleményem szerint Széchy föltevése közelíti meg jobban a valóságot. Nem ködös, sejtelemszerű álmodozás, ábrándos rajongás a szinte alaktalan eszmény iránt töltötte be Ányos lelkét, hanem szerelem a szónak megszokott értelmében. Hitelt adhatunk magának a költőnek, a ki a szerelem veszedelmeit fejtegetvén Barcsay előtt, így folytatja: «Ez barátom, természeti festése a szerelemnek. Lásd, hogy a poéták sem mondanak mindétig szint a valóság helyett!… Tapasztaltuk már mindketten a valóságot.»* A kit nem győznek meg ezek az őszintén hangzó szavak, olvassa el a Világi gyönyörűségeknek haszontalansága czímű elmefuttatását. A ki úgy tudja rajzolni a szerelem hatalmát, a melyből átkok között menekülünk, hogy újra meghódoljunk előtte; úgy tudja szemléltetni a szerelmes lélek vergődését, azt az édes-fájó vágyódást, mely kínoz, mikor gyönyört akar nyujtani: az lehetetlen, hogy ne érezte volna a szerelmet, s a lelkében viharzó érzelmek között ne lett volna ott ez az általános emberi érzelem.

Levele Barcsayhoz 1782 júl. 17.

Jól mondja Széchy: ember volt, fiatal ember s fiatalságának természetes követeléseit nem tudta elnyomni a szerzetesi fegyelem. Alávetette magát a fegyelemnek, de nem vágyait; fogadalma csak arra kötelezte, hogy tetteiben megtartsa szerzete szabályait – hogy vágyait föláldozza, hogy ne is érezzen, arról nem intézkedtek Szent Ágoston regulái. Mintha Révai Miklósnak a szerelmes papról írt szavai egyenesen reá vonatkoznának:

Nézz egy papot, ki érzését
Esküvéssel tagadja:
Bőjttel, vassal természetét
Sanyarún fojtogatja;

De szerelem még annál is
Inkább sérti ’s tsak könyvez:
Jaj! a’ szegény, oltárnál is
Azt sohajtja, hogy érez.

(Kupidó éneket kér a költőtől.)*

Révai, Elegyes versek: Az idézett rész a 137. lapon.

Nem is mondott le érzelmeiről. Az a pár sor, melyet erre vonatkozólag beleszőtt említett prózai munkájába, mély bepillantást enged lelkébe. Keresi a nyugalmat, az egyetlen igazi boldogságot, s az egész elmélkedés semmi egyéb, mint annak igazolása, hogy nyugalom és így boldogság nincs sehol, s azok a gyönyörűségek, a melyekben az ember keresi, mind hiúk. Tárgyról-tárgyra vándorol a költő, majd így folytatja: «Mennyünk most szerzetesseink közé, kik a tsendességnek karjai közt nyugodván, tsak örök Isteneknek szüntelen imádásával örvendeznek; itt lesz talán a nyugodalom? – Ha tsak lelkek volna test nélkül, elhinném; de testesülve, világi s asszonyi társasságbul kirekesztve, kevés nyugodalmakat gondolhatom.» Őszinte és meggyőző szavak, egy sokat szenvedett, de szenvedéseivel számot vető lélek vallomása. Végig küzdötte a testi vágyak s a lelki erő meg-megújuló harczait, a nélkül, hogy bármelyik győzelmét megérte volna. Mint egyházának hű fia, nem vétett az írott szó ellen, de belsejében izzott a szenvedély, égett a vágy: megadta magát, de lelke nem hajolt meg.

46. RÉVAI MIKLÓS ARCZKÉPE.*

Révai Miklós arczképe (128. l.) a Beöthy-Badics-féle Magyar irodalom történetében jelent meg először.

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem