IV.
IV.
Ki lehetett ideálja? – Az érzés keletkezésének valószínű időpontja. – Ányos szerelmi költeményei. – Uralkodó elemük a lemondás. – Kiválóságaik: őszinteség, költőiség, formaérzék.
Ki keltette föl a költő szívében a szerelmet, kinek a képe lebegett szeme előtt szerelmes versei írásakor, s hű maradt-e lelkében ehhez az ideálhoz, vagy új ábrándképet keresett később a női báj iránt fogékony lelke: olyan kérdések, melyek közül az elsőre még találgatással sem lehet felelni,* a másodikra is csak bizonytalanul. S ha itt inkább az előbbi föltevés felé hajlunk, teszszük egyfelől Ányos szerelmi költeményeinek alaphangjára való tekintettel, másfelől mert a köztudat, a mely nem sokkal Ányos halála után nyilatkozott, egy érzelem, egy ideális viszony emlékét őrizte meg.* Az érzelem keletkezésének időpontjára nézve azonban van föltevésünk, a mely, ha nem is bizonyítható be, legalább valószínű. 1778 előtt nem énekelt szerelemről, s az a költeménye is (A titkos Polixena), mely ezen év végén megüti az új hangot, méltó párja az ugyanakkor készült melancholikus verseknek (Egy elenyészendő rósához, A lenyugovó naphoz): nagyobb szerepe van benne a képzeletnek, mint az érzésnek. Csak az 1780. év végéről bírunk olyan költeményeket, melyek ha fordítások is, arra vallanak, hogy szerzőjük ismerte azt az érzelmet, melyben fogantak.* S nem is véletlen műve, hogy 1778-ban még eldobja magától Kreskay intésére azt a német munkát (valószínűleg Wieland valamelyik erotikus költeményét), mely mint valami «édes maszlag csiklandoztatja a szivet»,* 1780-ban pedig már fordít belőle, noha ki a «mérget megkóstolja, halállal büntetik». Az 1780. évnek őszére tehetjük szerelme születését, és valószínű, hogy otthon, a szűlői házban, vagy bátyja családjánál ismerte meg szerelmes verseinek múzsáját.
Erre vonatkozólag is van családi hagyomány, mely azonban annyival méltóbb a figyelemre, hogy tudjuk terjesztőjét. Saáry Elekné Kovács Kamilla úrasszony, Ányos Pál öcscsének, Ignácznak, unokája, a ki ismerte a dunántúli családok genealogiáját és hagyományait, beszélte barátomnak, Ányos Istvánnak, hogy a költő szerelmét egy Berzsenyi-leány ébresztette föl. A hagyomány hitelességét, mivel a közlő már további forrást nem említett, nem lehet ellenőrizni.
Horváth Ev. Jánosnak föntebb közölt verse bizonyítja, hogy a kortársak tudtak a költő szerencsétlen – de épen ez bizonyítja – ideális szerelméről, vagy legalább hittek benne.
Az Érzékeny levelek. Sajnos, épen e költemény-cziklusról nem tudjuk pontosan megállapítani, mikor keletkezett. Külső okok arra látszanak mutatni, hogy 1782-ben, belsők, hogy 1780. őszén. Ányos-kiadásomban kénytelen voltam a külső nyomokra figyelni, bármilyen halványak is, itt azonban jogosan hallgathatok a nyomosabbaknak tetsző belsőkre.
Kreskay szavai. L. IV. levelét a Régi Magyar Könyvtár XXII. kötetében 41. l.
47. WIELAND NÉVALÁIRÁSA.*
Wieland névaláírása (129. l. ) összes művei kiadása előtt közölt hasonmás után. Olv. C.(hristof) M. (artin) Wieland.
Bárki volt is az a fiatal, szép leány, a ki ilyen szenvedélyt gyujtott költőnkben, bármikor is támadt érzelme, az kétségtelen, hogy ez az érzés csak gyötrelmet okozott Ányosnak. Egyházi ruhája s szerzetesi fogadalma megsemmisítették minden reményét, hogy az imádott leányt magáévá tegye, valószínűleg nem is tárta föl előtte érzelmeit: nem maradt más számára, mint lemondani, némán tűrni a kínokat. Nem lázong a sors ellen, nem átkozza szerencsétlen pályaválasztását,* de annál erősebben zárja szívébe szerelmének emlékét. A mint maga mondja:
Ennek, azt hiszem, elég bizonyítéka az, hogy épen legsötétebb hangulatú versei nem említik szerelmét.
Nem szegezem a végzések,
Örök szent végzések
Ellenébe magamat.
Eltitkolom szenvedések,
Kinos szenvedések
Tengerébe bajomat.
Eltávozom személlyedtől,
Szivedtől nem távozom; –
Miként válhatnék el ettől,
S nemes hivségedtől?
Oh! ettől nem távozom,
Nem távozom, nem távozom!*
Örök szent végzések
Ellenébe magamat.
Eltitkolom szenvedések,
Kinos szenvedések
Tengerébe bajomat.
Eltávozom személlyedtől,
Szivedtől nem távozom; –
Miként válhatnék el ettől,
S nemes hivségedtől?
Oh! ettől nem távozom,
Nem távozom, nem távozom!*
Hiv barátnak hivétől fájdalmas elválása. Batsányi érezvén, hogy a czím nem felel meg a tartalomnak, a czímet Bútsúvételre változtatta. E költemény kedves verse volt P. Horváth Ádámnak.
A mit Domby Márton mondott Csokonairól: «nem azért szeretett, hogy a szeretet édességével éljen, hanem, hogy azután csak áhítozzon… őrizze, de hozzá ne nyuljon, hogy lángoljon s magában emésztődjön, mint a csipkebokor»,* reá is teljesen illik. Ezután, különösen a 80-as évek elején, gyakran menekül képzelete a közelmult emlékeihez, meg-megszólal ajakán a szívében tovább rezgő érzelem. Az egyedüllét hosszú órái alatt átélte a képzelt boldogságot és valódi fájdalmat. E gyönyörűség és szenvedés nem volt üres képzelgés, tettetett érzelem, hanem reá nézve valóság, mely égetett és boldogított: átszenvedte az elképzelt viszony minden fázisát. A valóban átérzett szenvedély összeolvadt a képzelet szőtte ábrándokkal egy olyan egységbe, melyet alkotó részeire ma már nem tudunk szétbontani.
Csokonay V. Mihály élete, Pest, 1817. 34–35. l.
A költészetnek, mely ebből az érzelemből táplálkozott, uralkodó eleme a lemondás a földi boldogságról. Érzi, hogy szerelemre volna hivatva:
Páthmosi vak gyermek repdes körülöttem,
Unszol, emlékezzem, hogy mire születtem.
Mérges nyilaival döfödi mellyemet,
Leggyengébb érzéssel ruházza szivemet…*
Unszol, emlékezzem, hogy mire születtem.
Mérges nyilaival döfödi mellyemet,
Leggyengébb érzéssel ruházza szivemet…*
Érzékeny levelek. V. levél.
de tudja azt is, hogy papi méltósága távol tartja a szerelem örömeitől. Ebből az érzelemből fakadnak szerelmes versei. Heves panasz, dacz egyikből sem hangzik felénk, hanem a legkülönbözőbb formában, a legváltozatosabb hangulattal, hol elmélkedve, hol mély érzéssel ugyanazt a változhatatlanban való megnyugvást variálják. Elmélkedő természetű verseiben, így azokban, melyeket levél alakjába foglalt, majd azt a pusztítást festi, a mit a szerelem az emberi szívben tesz, megfosztva a nyugalmától, a ki egyszer rabja lett (Barcsaynak, 1782 júl. 17-én), majd meg a szerelem kínjai ellen magától a szerelemtől kér orvosságot, mert jól tudja, bármilyen paradoxonszerűen hangzik is, hogy a szerelmi bánat tetőpontján csak maga a szerelem adhat enyhülést. (Barcsaynak 1782. szept. 2.) Megkapóbbak azon költeményei, melyekben az elmélkedés helyét az érzés foglalja el. Első jelentkezése alkalmával (V. Érzékeny levél) az érzés még leírásban oldódik föl: annak a fájdalmasan édes lelkiállapotnak rajzává válik, a melybe a szerelem juttatja a férfit. Majd megírja minden szerelmes verse között a legigazabbat, a már említett Hiv barátnak hivétől elválása czíműt, a mely teljesen megfelel az Ányos szerelméről föntebb rajzolt képnek. A búcsúvevő szerelmesek helyzete, az őket elválasztó ok homályba borítása annyira Ányos életviszonyaihoz illik, hogy szinte azt hiszszük: tévedt Batsányi, mikor ezt egy német költemény átdolgozásának tartotta. A sors arra kárhoztatja a költőt, hogy bujdossék. Fölkeresi utoljára kedvesét, s megható szelídséggel búcsúzik el tőle és boldogságától. Ne keressünk e versben élményi vonatkozást – ha valóban megtörtént búcsúzásra vonatkoznék, sokkal szenvedélyesebb, fájdalmasabb hangú volna – de az alapérzelem igaz: az ábrándjaitól búcsúzó költő rezignált hangulata. Az igazi költöiség, mely minden sorát áthatja, s a Kazinczy-Kölcsey kedvelte chiar-oscuro, mely az egész költeményen olyan sajátos tónust önt el, a zengzetes, ismétlő sorokkal tarkított forma Ányos egyik legsikerültebb költeményévé avatja.
Ugyanebből a hangulatból fakadt s a realitásnak mértékére nézve is teljesen megegyezik e költeményével az Egy hiv szivnek kedvesse sírja felett való panaszi, Ányosnak mindenkitől legszebbnek elismert költeménye.
1.
Im, koporsód ajtajánál áll hiv szeretőd!
De látom, hogy bé van zárva setét temetőd.
Nyisd fel! készen vár már ölem, hogy ölelhessen,
Szivem pedig, hogy itt veled elenyészhessen!
Ah! kegyetlen Párkák,
Kik e sirba zárták
Szivemet – kedvemet
Füstben oszlatták.
De látom, hogy bé van zárva setét temetőd.
Nyisd fel! készen vár már ölem, hogy ölelhessen,
Szivem pedig, hogy itt veled elenyészhessen!
Ah! kegyetlen Párkák,
Kik e sirba zárták
Szivemet – kedvemet
Füstben oszlatták.
2.
Oh Halál! mit kegyetlenkedsz az olly sziveken,
Kik tsak most kezdtek örülni szent hivségeken? –
Mit mutatod hatalmadat gyenge ágakon,
Tegnapi hajnalba kinyilt virágszálokon?
Bús birodalmadnak
Mi örömöt adnak,
Ha ezen – erőtlen
Szálok hervadnak?
Kik tsak most kezdtek örülni szent hivségeken? –
Mit mutatod hatalmadat gyenge ágakon,
Tegnapi hajnalba kinyilt virágszálokon?
Bús birodalmadnak
Mi örömöt adnak,
Ha ezen – erőtlen
Szálok hervadnak?
3.
De nem jön hivemtől szózat, nem jön felelet,
Melly keresztül hatná ezt a gyászos fedelet;
Ó pedig be jól esmérte előbb szavamat!
Most hágy először egyedül sirni magamat!
Ha előbb könyvem folt,
Velem együtt gyászolt;
Örömünk – gyötrelmünk
Közönséges volt.
Melly keresztül hatná ezt a gyászos fedelet;
Ó pedig be jól esmérte előbb szavamat!
Most hágy először egyedül sirni magamat!
Ha előbb könyvem folt,
Velem együtt gyászolt;
Örömünk – gyötrelmünk
Közönséges volt.
4.
Már a halál feloldozta illy köteleit;
Nem boritthattyák már könyvek ékes szemeit!
Nyugodgy tehát, áldott lélek, békességedben!
Tudom, ha nem szólsz is, képem fenn van szivedben.
Mig bennem a lélek
Piheg, gyászban élek;
Már többet – vig kedvet
Nem is reménlek.
Nem boritthattyák már könyvek ékes szemeit!
Nyugodgy tehát, áldott lélek, békességedben!
Tudom, ha nem szólsz is, képem fenn van szivedben.
Mig bennem a lélek
Piheg, gyászban élek;
Már többet – vig kedvet
Nem is reménlek.
Nem való esemény ihlette a költőt, midőn ezt a szép éneket írta, erre vall a szenvedélyes Ányosnál a szokatlanul megenyhült hangú befejezés is, de azért e költemény forrása, ép úgy mint az előbbié, való érzés, bánat a boldogság elvesztésén. Számára valóban meghalt a kedves, nem testileg, hanem lelkileg, nem akkor, mikor a költeményt írta, de már mikor az érzelme megszületett: szerzetes volt, a kit elzártak a szerelem gyönyörűségeinek élvezetétől.
Ismét más a hangja és természete Az Ifjuság hivataljáról éneklő versének, a melyre valószínűleg Wielandnak Erinnerung an eine Freundin czímű hosszabb költeménye ihlette.* Horatius hasonlata szerint Ányos is a köszörűkő szerepét vállalta magára, a mely, ha már maga nem tud vágni, legalább a kést teszi alkalmassá a vágásra: a szerelemről kénytelen lévén lemondani, az ifjakat biztatja a házasságra.*
Wieland e versében a külső, léleknélküli női szépséget állítja szembe a lelkileg is szép leányéval. Ányos versének főként a második fele mutat egyezéseket Wielandéval.
Érdekes, hogy e költeményében épen egy fél századdal Balzac előtt figyelmeztet arra a veszedelemre, a melyet a kifejlett, harminczéves asszony szépsége rejt magában. (A La femme de trente ans 1831-ben jelent meg, Ányos 1781-ben írta versét.)
48. WIELAND ARCKÉPE.*
Wieland arczképe (129. l.) újabb metszet után.
Van még egy-két szerelmes verse, ezek azonban jobbára csak költői játékok (Tsalfa szivnek megvetése, Esdeklés) vagy eredetiségük kétes (egyik-másik az Érzékeny levelek közül s az Érzékeny gondolatok), úgy hogy egyéniségére nem jellemzők. Ép így nem vonhatjuk ide a Batsányinál Az ifjuság czímet viselő helyzetdalt, a melyben Bessenyei egy költeménye nyomán (Az ifjuságnak hanyatlása) Mimnermosként panaszkodik az idő gyors mulásán. Visszatekint multjára. Színes képekben vonulnak el előtte ifjú korának kedves emlékei. Átéli újra a boldog órákat, mikor árnyas fasorokban vagy ragyogó báltermekben sétált kedvesével, s az volt legnagyobb boldogsága, ha kihízeleghetett egy csókot Klórisától – most mindez már csak emlék, füst… ifjúsága oda van. Hogy a vers csak helyzetdal, azt rögtön megértjük, ha ismerjük eredeti czímét: A megaggott világ-fiának emlékezete.*
Az ifjuság czím Batsányitól való.
Ányosnak, mint szerelmi lirikusnak, érdeme elsősorban őszinteségében határozódik. Ha nem is tulajdoníthatunk élményi jelleget verseinek: iparkodtunk kimutatni, hogy az érzés, mely őt dalra késztette, igaz volt. Így ő a fölújulás korában az első költőnk, a ki nem olvasmányai alapján, mint Révai, hanem tapasztalatból rajzolta a szerelem keltette érzelmeket, s nagyobb művészettel, mint az utána következők Csokonaiig, úgy hogy sem Daykát, sem Verseghyt vagy Kazinczyt nem lehet hozzá hasonlítani.
Művészi e költemények formája. Míg ugyanis Ányos legtöbb versét Zrinyi-sorokban írta, szerelmi költeményeiben igen változatos formákat használ. Korához képest nagy művészettel írja a tizenkettőst is, verseiben rendszerint párrímel (csupán három versében találunk négyes rímet), költői leveleiben fölváltva, körülbelül egyenlő mértékben, a párost és négyest. A legkülönfélébb tárgyú és hangulatú versek békésen osztoznak meg a hagyományos magyar formán, ódaszerű költemények és elégiák, epigrammok és vallásos versek. Itt-ott, különösen ódáiban, érezhető ugyan a tartalom és mérték disharmoniája, de verseinek könnyű ömlése, a metszetek szigorú megtartása, a gondolatok arányos tagolása a verselés mesterének mutatják Ányost, a ki nem volt első példaképének, Gyöngyösinek, méltatlan tanítványa.
Szerelmi költeményeiben, valamint a később említendő vallásos verseiben, szakít a magyarosok és francziások tizenketteseivel, és kiaknázza azt a gazdagságot, melyet a magyaros verselés a költőnek rendelkezésére bocsát. Merészen kombinálja az ütemeket sorokká és a sorokat versszakokká, a mire a XVIII. század egyházi énekeiben, de még inkább a műköltészetben Amadénél találhatni példát. Nem ok nélkül említjük Amadét. Mikor Ányos 1779-ben Csallóközben járt, Mészáros barátjának «tündér-kertjében» nemcsak «arany-gyümölcsöt» szakított a fákról, a mint Kónyinak írja,* hanem Mészárosnál megismerkedett a szintén csallóközi Amade verseivel, melyeket Mészáros még 1765-ben lemásolt.* A katona-poétának csodálatosan gazdag formakészlete, szeszélyesen változatos strófaszerkezetei megbűvölték: Gyöngyösi és Barcsay mellé mesterévé fogadta Amadét is.
Levele 1779 nov. 13-án.
Egy másik barátja, Kreskay, révén is megismerkedhetett Amade költészetével. Kreskay gyűjteményében ugyanis szintén volt több Amade-vers.
Motivumot, gondolatot alig vett tőle,* de annál inkább eltanulta versalkotó módját. E költeményeiben, melyek kétségtelenül Amade hatása alatt kapták formájukat, a mi a variatiót illeti, az egyházi énekeknél gazdagabb, Amadénél szegényebb, nem olyan merész, mint mestere, de bátrabb az énekszerzőknél, a kik nem szeretik túlságosan elaprózni vagy fölczifrázni a sorokat. Azonban Amade is csak verseinek nagy számával haladja meg, mert Ányos minden e körbe tartozó versére külön formát alkotott, a kilencz verse kilenczféle rhythmusú. Még a formaalkotás technikája is nagyon változatos. Van, a hol alig enyhít a tizenkettes egyhangúságán, csak azáltal, hogy az utolsó sorban az első két ütemet egy-egy szótaggal megtoldja s tizennégyessé (4 | 4 || 3 | 3) teszi, máskor a háromütemű tizenkettes (4 | 4 | 4) és hatos keverésével alkot új, de még szintén aránylag egyszerű szerkezetet; már merészebb és Amade eljárására emlékeztet, mikor egy-egy versében a hosszabb (tizenhármas, ill. tizes) sorokat rövidebb (hatos és együtemű hármas, ill. négyes és ötös) sorokkal tarkítja. Legmesterkéltebb s már keresett formájú, a mint föntebb czéloztunk rá, a Hiv szivnek elválása, a melyben a nyolczasokat, heteseket, hatosokat szeszélyesen hol ölelkező, hol páros rímek tartják össze.
A tsalfa szivnek megvetése már a czímével utal Amade egyik legkedveltebb motívumára, s a költemény valóban emlékeztet Amade hasonló verseire, különösen a Fileno és Dorisra (megj. Kath. Szemle, 1904).
A formaérzék és formai készség, a mellyel még fokozottabb mértékben találkozunk majd Ányos utolsó nagyobb szabású költői művében, az Énekek könyvében, teszi Ányos jelentőségének az őszinteségen és költőiségen kívül harmadik oldalát.
