V.
V.
A költőt áthelyezik Fölsőelefántra. (1781.) – Ezen intézkedés oka és magyarázata. – A környezet hatása, mint boldogtalanságának állítólagos oka – A valódi ok. – A hivatásában való csalódás gyötrelmei.
A budai esztendők közeledtek végükhöz. Ányos 1781-ben bevégezte a theologiai tanfolyamot s Verseghyvel együtt, a ki a két utolsó iskolai esztendőben szintén a hittudományi kar hallgatója volt, letette a szigorlatokat. A két fiatal szerzetes csak életkorban egyezett meg s abban, hogy később mindegyik megsínylette a szerencsétlenül választott pályát, egyébként sorsuk, helyzetük s tanulmányaik iránya homlokegyenest ellenkező. Ányos már fölszentelt pap, a ki a theologiával csak kötelességtudásból foglalkozott. Verseghy növendék, de abban az időben még lelkes theologus, a ki nemcsak buzgalommal tanult, hanem mint a rendi növendékek között egyike a legkitűnőbbeknek, tanítással is meg volt bízva, növendéktársait tanította héberre és görögre.* Bár ennyire eltértek egymástól, jóbarátok lettek,* de a rend kormánya, a mint elvégezték tanulmányaikat, 1781 szeptemberében elszakította őket, Verseghyt Felsőgyőrre, Ányost Felsőelefántra küldte,* a világtól elzárt Nyitra vármegyei falucskába.
Lásd szerző monographiáját, Verseghy Ferencz élete és művei, 12–13. l.
Barátságuk emlékét őrzi az a pár egyházi ének, melyet Verseghy a székesfehérvári Énekek Könyvébe írt.
Batsányi s utána Koltai novemberre teszik Ányos elhelyezését. Ányos ugyan azt mondja Orczynak írt levelében (1782 ápr. 15.): «Még Szt. Mihály havában eljöttem Budáról; feljebbvalóimnak parancsolatából itt lakom», de azért nem lehetetlen, bár nem tartom valószínűnek, hogy Batsányinak van igaza, s Ányos a szűnidőt otthon töltvén, csak novemberben ment Elefántra.
49. VERSEGHY FERENCZ ARCZKÉPE.*
Verseghy Ferencz arczképe (138. l.) «Verseghy Ferencz maradványai és élete» cz. műből (1825.)
A pálos provincziális ezen intézkedését a költő legtöbb életírója valami különös, az utókor előtt szinte érthetetlen rendelkezésnek tartja s mindenféle mesterkélt magyarázathoz folyamodik, hogy valamikép rájusson az áthelyezés okára. Endrődi a bosszú művének tudja be. Szerinte Ányos megszegte a szerzet szabályait, tiltott gyönyörűségeket élvezett, s előljárói büntetésből helyezték át a zord, kietlen Elefántra.* Kelemen Béla, Csaplár sejtéseire támaszkodva, szintén sujtó czélzatot lát Gindl Gáspár rendeletében.* A rend vezetői – így okoskodik Csaplár* – rossz néven vették Ányos sűrű levelezését a testőrírókkal és megsokallották hazafias buzgóságát. Helyesen jegyzi meg Kelemen, hogy mindez csak találgatás, de oda kellett volna tennie azt is: melynek semmi alapja sincs. Endrődi föltevését positiv bizonyítékokkal nem támogatja, s mindaz, a mit Ányosról tudunk, valamint a szerzetesi életről való ismereteink a leghatározottabban tiltakoznak ellene. Csaplár állítását sem erősíti semmiféle adat, arra pedig, hogy a pálos rend körében, ebben a hazafias érzelmeiről és szabad, független gondolkodásáról ismert szerzetben, a hazafias buzgóságot üldözték volna, egyáltalán nincs példa. Ellenkezőleg, Ányosnak költői levelezése iránt nemcsak fiatalabb rendtársai érdeklődtek, hanem még a rend vezetői is, és a testőríróknak Ányoshoz intézett versei úgy látszik kézről-kézre jártak a szerzetben, legalább Ányosnak elég baja volt, míg rendtársaitól vissza tudta őket szerezni.*
Az Abafi-féle Ányos kiadás 103. l.
Id. műve 16–17. l.
Irodtört. Közl. 1899: 198–199. l.
L. Krajnik Lászlóhoz 1782 aug. 22-én írt levelét, melyben arra kéri, hogy a pesti provincialis-commissariustól kérje vissza azokat a Barcsay-verseket, melyeket egy évvel azelőtt odakölcsönzött. (A levelet közöltem Irodtört. Közl. 1907: 360–361.)
A ki a pálos rend szervezetét ismeri, az előtt az áthelyezés egyszerű és természetes dolognak tűnik föl: Ányost el kellett Budáról helyezni, mert Budán a rendnek nem volt kolostora, s a rendtagok csak az egyetemi tanulmányok kedvéért tartózkodtak előbb fönn a várban, később a pesti kolostorban. Pestre nem helyezhették, mert a pesti kolostorban a magyar provinczia vezetőin és egy-két rendi hivatalnokon kívül csak kipróbált hitszónokok laktak. Ányost a rend kitaníttatta s most nem tehetett vele egyebet, mint hogy tanárnak alkalmazza valamelyik gimnáziumában vagy tovább képezze hitszónoknak. Verseghyt is, Ányost is az utóbbi hivatásra szánták, ezért elküldték egy-egy csöndesebb vidéki kolostorba, hogy ott kellőleg előkészülhessenek új föladatukra. A pálos szerzet, bár a jezsuiták eltörlése után még három új gimnáziumot látott el tanárokkal, nem volt tulajdonképen tanítórend, inkább a hívők lelki életének gondozását tartotta hivatásának, s tagjainak nagyobb része plébános vagy hitszónok volt. Nagy gondot fordított tehát tagjainak szónoki kiképzésére s kitűntetésekkel, megtisztelésekkel jutalmazta szónokló papjait.* Úgy látszik azonban, hogy Ányos elefánti tartózkodásának a szónoklatban való gyakorláson kívül volt más czélja is, a melyre már Csaplár Benedek utalt.* A pálos rend ugyanis alapjában véve remete-szerzet volt, melynek tagjai eleinte barlangokba elvonulva contemplativ életet folytattak. Idővel, mikor a viszonyok megváltoztával a pálos szerzet hivatása is módosult, a régi hagyományok emlékére elküldték tagjaikat egy-egy évig remetéskedni valamelyik elhagyottabb rendházukba. Élt-e még ez a szokás a XVIII. század végén, nem tudjuk eldönteni, mert sem a rend története nincs e korig megírva, sem egyes pálosok életrajzai nem állanak kellő számmal rendelkezésünkre, de nagyon valószínűvé teszi az, hogy Ányos majd minden levelében remetéskedés néven emlékszik meg elefánti tartózkodásáról. Megerősítik ezt Barcsay Ányoshoz intézett egyik levelének* következő sorai:
L. Bakonyvári Ildefonz id. művét (A pápai kath. gymn. tört.) 35. l.
Ányos Pál Elmélkedései, kiadta Csaplár Benedek, 45. l.
Első, Elefántra intézett levele. Kelt 1782 jan. 17-én.
…te most Elefánt völgyében
Majorkodol Szent Pál remete nevében…
Boldog remeteség, szerencsés lakások!
Majorkodol Szent Pál remete nevében…
Boldog remeteség, szerencsés lakások!
Barcsay, a ki rendszerint jól ismeri barátja életének minden mozzanatát, s a kit Ányos beavatott sorsának minden fordulatába, nem ok nélkül emeli ki a remete életet: azt hiszem, joggal következtethetjük e sorokból is, hogy Ányos elefánti «száműzése» nem volt egyéb, mint a szerzet szabályainak megfelelő intézkedés.*
Eléggé mutatja ezt különben az is, hogy Verseghyt is elküldte, fölszentelése után, a rend vezetősége, egy csöndes vidéki kolostorba, Felsőgyőrbe. (Lásd Verseghy Ferencz élete és munkái czímű művem 13. lapját.)
A felsőelefánti kolostor lett tehát Ányos otthona egy teljes esztendőre. Egészen tanulmányainak élt,* képezte magát az egyházi szónoklatban, olvasta kedvelt költőit, a római klasszikusokat, a magyar testőrírókat és mind nagyobb buzgalommal a német szentimentális irodalmat, azonkívül verselgetett. Nem terhelték kelletlen hivatalokkal, ellenszenves studiumokkal. Meg kellett ugyan tartania a Szent Ágoston reguláitól megkövetelt szabályokat, a közös éneket és imádkozást a kórusban, egyébként azonban szabad volt, tetszése szerint tölthette idejét. Azt gondolhatnók, hogy az egyedüllétet kedvelő Ányos, ha nem is volt boldog, legalább beletörődhetett sorsába, s nagyobb lelki küzdelmek nélkül békében, nyugalomban várta a hónapok mulását.
Levele Orczyhoz 1782 ápr. 15-én.
50. VERSEGHY NÉVALÁÍRÁSA.*
Verseghy névaláírása (141. l.) Császár Elemér: «Verseghy Ferencz élete és munkái» czímű műben jelent meg először. Olv. Verseghy Ferencz m(anu)p(ro)pr(ia).
Nem így volt. Ányos szenvedett, s lelki gyötrelmei épen itt, Elefánton, értek meg. Batsányi nyomán, a ki Elefánt környékét szigorú, rideg vidéknek rajzolta, hol a «sűrű, setét erdők és magas bértzes hegyek között mélly tsendesség uralkodik», Ányos szenvedéseit kapcsolatba hozták a környezet zordságával, mintha a kietlen természet, a klima zordonsága lett volna legalább egyik forrása Ányos elkeseredett hangulatának. Valójában azonban, a mint már Gellért Jenő is említette,* a Zobor hegy alatt elterülő Felsőelefánt környéke épen nem zordon. Széles völgykatlanban fekszik, termékeny szántóföldek szegélyezik, sőt Barcsay, a ki igen jól ismerte a vidéket, mert maga is tartózkodott a Zobor hegyen, lelkesedéssel emlegeti a kanyargó Nyitra folyó körül elnyúló gyönyörű mezőket s Elefántnak gyümölcscsel gazdagon megáldott kertjeit.* Az az Ányos, a ki a Bakonyban élte gyermekéveit, a ki a Zircz körüli sűrű erdőkben olyan szeretettel barangolt, s a ki nem rettent meg
Id. műve 13. l.
Levele Ányoshoz 1782 jan. 17. Hon. 1873. 203. sz. Barcsay leírását érdemes összevetni avval a részleteiben is megegyező tájképpel, melyet Olgyai Bertalan ad Elefánt vidékéről. (Irodalom 1912: 391–392. l.)
…a hó fuvásoktól,
Vagy letörő ágok tsattogatásoktól,
Sem éjszaki szelek komor zugásától,
Vagy szomoru baglok huhogatásától…
Vagy letörő ágok tsattogatásoktól,
Sem éjszaki szelek komor zugásától,
Vagy szomoru baglok huhogatásától…
hanem magát biztatva így énekelt:
Megszoktad te már ezt anyád emlőjénél,
S sokszor jobban tetszett nevelő tejénél…*
S sokszor jobban tetszett nevelő tejénél…*
Levele bátyjához 1778 jan. 19.
annak lelke nem iszonyodhatott az elefánti tájképtől, mely épen a szeretett Bakonynak képét újította föl emlékében. S ha Ányos mégis így írja le Elefántot:
…hó fedi bértzes vidékemet,
Mellyet a szünetlen erdők sürüsége,
Hegyek magossága, völgyeknek mélysége
Isszonyuvá tészen nézők látásának…*
Mellyet a szünetlen erdők sürüsége,
Hegyek magossága, völgyeknek mélysége
Isszonyuvá tészen nézők látásának…*
Levele Mészároshoz 1782 febr. 10.
e sorokban nem a természeti képtől a kétségbeesés szélére űzött költő szól, hanem ellenkezőleg, a fájdalmától lesujtott lélek keresi a természet jelenségei között meg azt, mely megfelel szomorú érzelmeinek. Nem a környezet tette beteggé Ányost, hanem a lelke volt beteg, s az látta olyan szörnyűnek ezt az egészséges léleknek épen nem «iszonyú» látványt.
Endrődi azonkívül elhagyatottságára is utal, arra, hogy szerzetestársai között nem talált egy résztvevő szívet sem. Koltai meg ennek alapján részletes, rikítóan festett képet ad a kolostorba érkező Ányosról, a kinek «lelke megdermed, szívében a halál, a lelki halál nyomasztó súlyát hordja«»,* s arról a visszavonultságról, melyben világgyűlölő, szerzetestársaitól szinte iszonyodó költő itt élt. Milyen viszonyban volt Ányos elefánti társaival, nem tudjuk, de hogy szerzetének igen sok tagjával a legjobb baráti viszonyban élt, s őket, valamint föllebbvalóit is, még legbizalmasabb, idegen szem nem látta, leveleiben is mindig szeretettel említette, végül hogy tudomásunk szerint egyetlen rendtársával sem volt ellenkezése: arra vall, hogy elefánti «remetéskedés»-e, ha fájdalmas és gyötrő volt is, nem volt olyan rideg, társtalan magány, mint a hogyan sejtik.
Id. műve 18. l.
Mindamellett teljes joggal hivatkoztak Ányos életírói arra a nagy különbségre, mely Buda és Elefánt között volt. A költő mély fájdalommal szívében mondott búcsút a nagy városnak, s míg azelőtt a nagyvilág «lármás piaczai»-ról örömmel röpült a természet ölébe és alig várta az órát, mely megszabadítja a fojtogató bilincsektől, most hogy az elefánti csöndes magány fogadta magába, visszasírja a multat és csak azt az egyet kéri a sorstól:
…hozd el már nyaramat,
Hogy én is elhagyván magánosságomat,
Repülhessek Buda kedves sziklájára,
Ifju nyájosságim hiv kalibájára.
Hogy én is elhagyván magánosságomat,
Repülhessek Buda kedves sziklájára,
Ifju nyájosságim hiv kalibájára.
| (Egy fohászkodás.) |
Ha három évvel előbb küldik Elefántra, talán zúgolódás nélkül engedelmeskedik a parancsnak, s megnyugvást talál a nyitraparti erdőségekben, 1781-ben azonban Ányos már nem a régi ábrándos, melancholiára hajló ifjú, hanem ünnepelt tagja annak az egyetlen írói körnek, melyet ismert, jó barátja és dicsőített társa az irodalom jeleseinek, hivatásának tudatára ébredt költő: már nem elégszik meg avval a gyönyörűséggel, melyet a költői tevékenység magában rejt, hanem hatni akar a közre, s barátaival együtt eszméket, érzéseket terjeszteni nemzete fiai között. Ettől a körtől, ettől a hivatástól zárta el őt föllebbvalóinak rendelete, ezért kesereg «távol barátjától, távol örömétől, távol hazájától».*
Fohászkodás czímű versében.
Jó pajtást, kedves társat találhatott Elefánton, de baráti lelket, mely fogékony lett volna költői keservei iránt, nem. Veszteségét, csalódásait, fájdalmát nem panaszolhatta el nekik, s ha meg is tette volna, nem értették volna meg.
Ne tartsuk azért Ányos szerzetes társait rideg, érzéketlen embereknek, s ne ítéljük el őket, a mint nyugodtabb perczeiben maga Ányos sem kárhoztatta társait. Egyszerű, jelentéktelen emberek voltak.* Vagy tizen-tizenketten lehettek, a kiknek nem volt egyéb ambitiójuk, mint híven teljesítve rendi kötelességeiket kiérdemelni előljáróik megelégedését. Új társuk fájdalma idegen volt előttük, s Ányos irodalmi tervei iránt ép úgy nem volt érzékük, mint azon érzés iránt, a melyet az Budáról magával hozott, a szerelem iránt.
1786-ból, tehát négy évvel Ányos elefánti tartózkodása után, ismerjük az elefánti szerzetesek neveit (l. a pálos-rend eltörlésekor 1786 márcz. 28-án fölvett jegyzőkönyvet. Orsz. Levéltár, H. T. 1786. E. 9. d.): egyetlen ismert szerzetes nincs közöttük.
Így a költő, ha nagyon fölgyülemlett szívében a keserűség, ha a czellájában töltött órák alatt kétszeresen érezte bánatát, csak annál a néma barátnál talált enyhülést, a mely kora gyermeksége óta hű vigasztalója volt, a természetnél. A mint ifjúkorában a Bakony bükköseiben és fenyveseiben barangolt, hogy felejtse búját, most is az Elefántot körülölelő rónára és erdőkbe menekült, s panaszosan énekelt:
Kelj fel! siess ama magános erdőkre,
Tiszta forrásokra, szomoru mezőkre,
Mellyek már megszokták hallani szavamat,
Mikor bus énekkel fejezem bajomat.
Ottan fülemülék s gerlitzék nyögése,
Felel jajjaimra, s patakok tsergése;
Ottan számlálom el hiv magánosságnak
Hány nyila szegezett a mostohaságnak;
S mikor már kiöntöm titkos gyötrelmemet
Tsendes könyvezésre olvasztom szememet,
Melly lehömpölygetvén érzékeny tsöppeit,
Itattya pásitok hervadó füveit.
Tiszta forrásokra, szomoru mezőkre,
Mellyek már megszokták hallani szavamat,
Mikor bus énekkel fejezem bajomat.
Ottan fülemülék s gerlitzék nyögése,
Felel jajjaimra, s patakok tsergése;
Ottan számlálom el hiv magánosságnak
Hány nyila szegezett a mostohaságnak;
S mikor már kiöntöm titkos gyötrelmemet
Tsendes könyvezésre olvasztom szememet,
Melly lehömpölygetvén érzékeny tsöppeit,
Itattya pásitok hervadó füveit.
| (Egy terhes álomtalan éjjelemkor.) |
Az Elefánton töltött esztendő volt Ányos életének legszomorúbb szakasza. Már az új helyzettel való elégedetlensége, társaságának, irodalmi barátainak teljes elvesztése, ambitiójának szárnyaszegése, mély sebet ütött a szívén; fokozta szenvedését szerencsétlen, ábrándos szerelme, mely elérhetetlen vágygyá, édes-bús álommá finomodva egyre mélyült, «a mint időben, térben távozott» tőle; aggasztotta szeretett édes anyjának egészségi állapota, a ki halálos betegen feküdt Esztergárott:* gyötrelmeinek forrása azonban mélyebbről fakadt.
Levele öccséhez 1782. febr. 11. L. Ányos-kiadásom 194–195. l. Édes anyja még ezután is majd két hónapig kinlódott, míg a halál ápr. 6-án megváltotta szenvedéseitől.
Boldogtalanságának csiráit már régen szívében hordozta. Melancholiájának nyomait már 1778-ban írt verseiben fölfödöztük, s ha ez a hangulat akkor még inkább volt elgondolt, mint átérzett, innen kezdve mind mélyebben fúrta bele magát lelkébe. A víg baráti társaság, theologiai tanulmányai és még inkább irodalmi, meg ha szabad mondanunk, közéleti sikerei megakadályozták, hogy elhatalmasodjék lelkén a szomorúság, de fölszentelése idején, mikor hite hivatásában megrendült, igazi, átérzett fájdalommá vált. Érezte a szerencsétlenül választott pálya töviseit, s szenvedése olyan megrázó jajkiáltásra ihlette, mint a Boldogtalannak panaszszai a halavány holdnál, melyben túlságosan, szinte keresetten sötét az árnyék, de az alapszín igaz. Utána megnyugodott, a fölszentelés magasztos aktusa elaltatták háborgó lelkiismeretét.
Elefánton nem foglalta el semmi. Mint egy félszázaddal előtte Mikes,* ő sem panaszkodhatott, hogy háborgatják, hogy mindenféle ügyes-bajos dologgal alkalmatlankodnak neki; tanulmányokkal nem gyötörték, barátai nincsenek, irodalmi ambitiója nem talál kielégítést: volt ideje elmélyedni magában. Ekkor erősödik meg szívében a leggyötrőbb fájdalma, a csalódás hivatásában. Fölébredtek újra lelkiismereti furdalásai, föltárult előtte egész valóságában az a szerencsétlenség, a melybe magát döntötte. Mint jó keresztyén, mint erősen vallásos érzésű ember érezte, hogy nem tud megfelelni annak a kötelességnek, melyet reá egyházi ruhája szab, gondolatvilága, érzelmei kibékíthetetlen ellenmondásban vannak szerzetesi esküjével. Félte Istenét, ragaszkodott vallásához, tisztelte törvényeit, szerette rendjét, de hajlamai, gondolkodásmódja, vonzalmai a világi élethez vonták. Belátta, hogy Istenének szolgálni, s ha kell, mindent föláldozni hivatásának teljesítésében olyan föladat, a melyre ő nem született. Lelkében élő ideáljai, még ha nem is állottak ellentétben hivatásával, gyakran háttérbe szorították azt, világnézete, vérmérséklete, szabadságra törő lelke olyan vágyakat, olyan törekvéseket oltott bele, a melyeket nem lehet harmoniába hozni papi kötelességeivel, még kevésbbé a szerzetesi élet szabályaival, a világról való lemondással.
A Törökországi Levelek közül a CLXV-ben.
Azt a bomlasztó elemet, melyet az író-papok lelkébe e kettős hivatás belevitt, igen szépen mutatja be pusztító hatásában Beöthy Zsolt Szekér Joakim pályáját rajzolván. Kifejti, hogy e két pálya, az íróé és papé, nincs ugyan ellentétben, de abban az időben, midőn a magyar író élete a küzdelmek folytonos lánczolata volt, végzetessé vált reájuk: elvesztették életük békéjét, kolostoruk csendes nyugalmát.* Révai, Verseghy és Szekér, a kikre Beöthy hivatkozik, még szerencsésebbek voltak, nemcsak azért, mert kárpótlást találtak új hivatásukban a többé-kevésbbé megtagadott régiért, hanem egyfelől, mert sorsuk nem élezte úgy ki az ellentétet, s a szerzetesrendek eltörlése folytán megszabadultak legalább az egyik korlátozó mozzanattól, másfelől, mert a mindennapi kenyérért küzdve maguk sem érezték olyan mélyen a disharmonia kínjait. Ányos azonban egészen érzelmi életet élt, és ábrándokra hajló kedélye, könnyen hevülő képzelete még erősebb színekkel festette ki a reá várakozó végzetet. Nem tudta világi hiúságnak tartani azt, a mit élete czéljául tűzött ki, nem tudott lemondani arról, a mi kedves volt neki, s legkevésbbé arról, a mit a szerzet szabályai leginkább tiltottak, szerelméről.
Széppróza II: 184–185. l.
E láthatatlan, erkölcsi kötelékeken kívül, melyek lelkét nyügözték le, ép oly súlyosan nehezedtek reá a fogadalma által magára vállalt külső bilincsek, melyek elszakítván őt a világtól, irodalmi terveit ketté vágták, vágyai kielégítésében, szerelmi ábrándjainak megvalósításában megakadályozták. Súlyos és végzetes volt az összeütközés. Kötelességérzete megmutatta, mit kell tennie, szíve fájdalmasan jelentette, hogy képtelen reá. Mint tüzes parázs égette lelkét ennek a kibékíthetetlen ellentétnek tudata. Átérezte annak igazságát, a mit egyik legnagyobb tisztelője, Batsányi, olyan igazán és szépen írt meg az emberiség rendeltetését tárgyaló Intő szózatában:
Miért mit válaszszon, ’s mire legyen gondgya,
Azt szíve ’s elméje világosan mondgya.
E’ két vezér ’s bíró szoros egygyessége,
Földi boldogsága’ kivántt tellyessége;
’S viszont ezek’ visszás békételensége,
Élte legfőbb átka, ’s szerencsétlensége!
Azt szíve ’s elméje világosan mondgya.
E’ két vezér ’s bíró szoros egygyessége,
Földi boldogsága’ kivántt tellyessége;
’S viszont ezek’ visszás békételensége,
Élte legfőbb átka, ’s szerencsétlensége!
Ebben a küzdelemben, melyet meg kellett vívnia, a nélkül, hogy a siker reménye kecsegtethette volna, többet vesztett, mint sorsának osztályosai, a többi szerzetes-költő. Azok csak kolostoruk nyugalmának elvesztésén panaszkodhattak, az ő számára azonban elveszett minden, lelki békéje, ábrándjai, boldogsága.
«…Ollyan lettem, mint a méllységben zergő setétség, hegyek között fekvő magános erdők, vagy sivatag pusztaságok, hol semmi öröm kiáltás soha nem hallatik…»*
A világi gyönyörüségeknek haszontalansága.
Mikor ez a tudat átjárta Ányos lelki világát, akkor ő már nem az a mélabúval kesergő költő, a ki növendékpap korában a maga fájdalmas érzéseit belevitte reflektáló költeményeibe, hanem egy sebzett szívű férfi, a kinek lantján igaz fájdalom szólal meg, a földúlt szív legmélyéről előretörő fájdalom.
