VI.
VI.
Ányos, a fájdalom költője. – Elégiái s a belőlük kiáradó szentimentalizmus. – Szentimentalizmusának forrásai. – A szentimentalizmus külföldön. – A világfájdalom kérdése. – Az elégia s a fölújulás korának elégiakusai. – Ányos és Dayka. Ányos egyénisége s életviszonyai. (1781–1782.) – A Bartakovics-család. – Szent beszéde Nyitrán. – Eposzi tervek.
Ez a fájdalom Ányos költészetének legkibélyegzőbb vonása: Ányos a fájdalom költője, sajátos műformája az elégia. Attól a percztől kezdve, hogy költői hivatását fölismerve, a puszta költői levelezés helyett az igazi költészet régiójába emelkedett, újra meg újra fölhangzik ajkán a panaszos elégia. Hangja nem egyforma. Mintha az állandó szomorúságért a hang változatosságával akarná kárunkat pótolni: a fájdalmas érzések és hangulatuk egész skáláját megszólaltatja.
Már ifjúkori költeményeiből, melyekben nem is a maga bánatát zengi, fölhangzik a fájdalom; melancholikus kedélyállapotában szeretettel keresi az élet és természet azon jelenségeit, melyekben az elmulás szomorú képeit mutathatja be. Ezekre az elégiáira illik Greguss Ágostnak az a megjegyzése, hogy úgy hatnak reánk, mint valami enyhe nyári tájkép, de éjjeli világításban, a hold reszkető fényétől megezüstözve.* Szerelmes versei, egy kivételével, mind elégiák. A veszteséghez arányítva, a melyet gyászolnak, enyhe tónusúak, inkább fájdalmas búsongás, mint zokogó fájdalom az uralkodó bennük. Lelke érzi a csapás súlyát, de a sors ellen nem lázong, csak sír, mint a görög threnos.
Pesti Napló, 1854. 125. sz. Greguss evvel Ányos egész költészetét akarta jellemezni.
Szenvedései növekedtével egyre sötétebb lesz elégiáinak színezete. Vannak ugyan nyugodtabb perczei, mikor a Fohászkodást vagy a Sohajtást írja; ilyenkor inkább csak fáj neki, a mit vesztett, az ifjúság, a barátság s az «arany idők»-nek ködbe foszlott reménye, de a nehéz pillanatokban, midőn egész súlyával nehezedik rá a kétségbeesés, vagy szilaj fájdalommal kap a húrokba s az elkeseredésnek megdöbbentően erős hangjait hallatja, vagy a mindennel leszámolt lélek fásultságát, a sívár pessimismust kényszeríti magára.* A Boldogtalannak panaszszai a halavány holdnál czímü verse üti meg először ezt az akkordot. A vérző szívű, szenvedésben elmerült boldogtalanokkal csak a hold van ébren, a német szentimentális költők kedves csillaga. A költő szemét is elkerüli az üdítő álom, s a hold méla világánál bámul ki az éjbe. Egy temető van előtte, sötét cziprusait megrezzenti a szellő, s az egyik sírból fehér alak lebben feléje. Óhajtva hívja őt magához a költő: több részvétet vár a holt lélektől, mint az élőktől. Hiába. Még az árnyék is elfut előle, mikor meglátja könnyeit: hiszen még az is boldogabb nála, a kinek egyetlen megváltása a halál. Követik e verset az Érzékenységeim, a melyben egy atyjafiát siratja. Nem azzal az önös fájdalommal, a mely Arany szerint az elhunytban is a maga veszteségét kesergi, hanem mint az élettel leszámolt szenvedő, a ki irigyli az elköltözöttet, hogy megelőzte, hogy «a boldogság fényében lebeg», míg ő – egy-két évre még – ide van kötve a földi szenvedéshez. Majd a Tűnődés czímen ismert versében (Egy terhes álomtalan éjjelemkor) eléri tetőpontját a kétségbeesés. Mint Csokonai, midőn Tüdőgyulladásomról czímü versét írta, hánykódik ágyában. Még a csöndes éjjel s a szenvedők vigasztalója, az enyhe álom is ellensége: az kínos sötétségével rémíti, ez hazug képeket fest eléje. S ha az óra ütését hallja, mely a halandóságra emlékezteti, még jobban égeti szívének sebe, mert ki tudja, mikor jön el a szenvedéseit megváltó óra. Ez már nem panasz, nem fájdalmas megnyugvás a végzetben, hanem szinte átok, mely a vers második felében a környezete ellen fordulva lángoló haraggá változik. Fékevesztett, elvakult szenvedélylyel támad társaira, a kik nem engedik, hogy kisírja magát, hanem mosolygást kívánnak látni arczán.
A fájdalomnyilvánításnak erre a két végletére rámutatott már Ányos egyik legújabb monographusa, Horváth Dezső. (Ányos Pál, 1906. 40. l.)
Ó boldog szabadság erdők közepében,
A hol kiki bátran sirhat keservében,
Nem ugy, mint halandó társaink ölében,
Kiknek kegyetlenség lakozik szivében!
Még sirás – ártatlan jele keservünknek,
Kiss vigasztalása levert életünknek –
Még ez is tilalmas! … mosolygást kivánnak
Látni ajakunkon, mikor kardra hánnak.
Mostoha fajzati feld gojóbitsának,
Vérszopó vadai végső Libiának,
Meddig fogjátok még az ártatlanságot
Üldözni, letapodt gyámoltalanságot?
Hát még több vért kiván pogány szomjuságtok,
Szilaj erköltsötök, isszonyu vadságtok?
Há! kegyetlen lelkek! vad is megelégszik,
Ha már eleget ölt, barlangjában fekszik:
S ti nem szünhettek meg? Ez-é az okosság?
Halhatatlan lélek? emberi társosság?
Fussatok el tőlem, tigrisek kölkei,
Mesés Polyfemus undok gyermekei!
Rátok koholtatnak Étna menykövei,
Ákheron, Erebus kinzó eszközei.
A hol kiki bátran sirhat keservében,
Nem ugy, mint halandó társaink ölében,
Kiknek kegyetlenség lakozik szivében!
Még sirás – ártatlan jele keservünknek,
Kiss vigasztalása levert életünknek –
Még ez is tilalmas! … mosolygást kivánnak
Látni ajakunkon, mikor kardra hánnak.
Mostoha fajzati feld gojóbitsának,
Vérszopó vadai végső Libiának,
Meddig fogjátok még az ártatlanságot
Üldözni, letapodt gyámoltalanságot?
Hát még több vért kiván pogány szomjuságtok,
Szilaj erköltsötök, isszonyu vadságtok?
Há! kegyetlen lelkek! vad is megelégszik,
Ha már eleget ölt, barlangjában fekszik:
S ti nem szünhettek meg? Ez-é az okosság?
Halhatatlan lélek? emberi társosság?
Fussatok el tőlem, tigrisek kölkei,
Mesés Polyfemus undok gyermekei!
Rátok koholtatnak Étna menykövei,
Ákheron, Erebus kinzó eszközei.
Összevetve a társaira szórt átkok szertelenségét avval a valóban kicsinyes okkal, mely Ányost e bősz kitörésekre késztette, kitűnik, milyen erős volt az elkeseredése, milyen elevenen érezte a lelkét emésztő fájdalom tüzét. Nem volt igaz a kétségbeesés oka – soha többé ehhez hasonló vád nem hangzik ajkán – de igaz volt az érzés, átérzett a szenvedés, s a költő maga is hitte, hogy szíve vérével írja e sorokat. De bármennyire átérzett is a fájdalma, azok a szavak, azok a képek, melyekkel költeményeiben megérzékíti, nem mentek a túlzástól. E túlzás magyarázata, hogy Ányos időközben, a 70-es évek végén, egy új irodalmi hatás alá került, a klasszikus költészet, Gyöngyösi és a testőrírók után megismerkedett a német szentimentális költészettel.
Ebben az időben, a XVIII. század végén, szinte a levegőben volt a szentimentalizmus s a szívekben a fogékonyság iránta. Külföldön hatalmas mozgalommá dagadt ez az áramlat. Francziaországban fakadt egyik gyökere abból az általános elégületlenségből, nyugtalanságból, mely elfogta a szíveket, mikor a fölvilágosodás-hirdette eszméket nem látta a társadalomban megvalósulva, s a mely, mint Taine mondja,* Rousseau geniális munkáiban jutott költői kifejezésre,* a jelen pessimistikus megítélésében és az ideális állapotok utáni sóvárgásban. Az így megindult szentimentális-melancholikus irány, melynek egy másik gyökérszála Richardson, Young, Milton révén angol humusba mélyedt,* kész talajra talált a németség földjén, a hol a területi szakadozottság és a zsarnok uralom minden szabad mozgást elfojtott s a merész, nagyszabású gondolatokat nem engedte tetté érni, úgy hogy az emberek a meddő álmodozásra, majd meg a fejlődés egy későbbi fokán a nagyhangú, de pusztán szavakban nyilvánuló lelkesedésre voltak kényszerítve. Az előbbi fájdalmasan ábrándos iránynak legköltőibb terméke, Goethe Wertherje, épen Ányos korában, 1774-ben jelent meg.
Les origines de la France contemporaine, L’Ancien Régime. Magyar fordításában, melyet Toldy László végezett, (A jelenkori Francziaország alakulása) I. kötet 428. lap.
Politikai kifejezése: a nagy franczia forradalom.
A szentimentális szót is angol ember faragta: Sterne. (Yorick’s sentimental Journey.)
51. A KASSAI «MAGYAR MUSEUM« CZÍMLAPJA.*
A kassai «Magyar Museum» czímlapja (151. l.) a M. Nemz. Múzeumi könyvtár példányáról.
E hatalmas hullámverés utolsó gyűrűi bennünket is megérintettek, de mint irodalmunk számtalan jelensége tanúsítja, íróink nem a legnagyobbakat, Rousseaut, Werthert utánozták és fordították, hanem a közepes tehetségeket, s így nem a maga tisztaságában került át az irány, hanem elsekélyedve; költőink nem a világrenddel való elégületlenségüknek adtak kifejezést, hanem a maguk sorsának szomorúságát siratják.
Így szűkebb körre szorítva, de már igen korán jelentkezik nálunk e szentimentális-melancholikus irányzat. Még a francziások is meghódoltak neki. Barcsay tisztább forrásból merít, Rousseau elveit hirdeti, de csak szólamokat tanul el mesterétől s nem világfölfogást, maga Bessenyei azonban már a germán szentimentalizmus követője. Nemcsak lefordít és magyaráz Youngból egy éjszakát,* hanem eredeti költeményeiben és költői leveleiben* is ép úgy siránkozik – és ugyanannyi joggal – mint a XVIII. század német szentimentális írói. Harminczkét éves fővel kesereg az ifjúsága eltűntén:
A 19.-et. Holmi 341–370.
P. o. Levele Ányoshoz 1779 ápr. 25. (Közöltem Irodtört. Közl. 1907: 356–357.)
Nohát Ifiuság, ’s ti gyönyörűségek,
Régi ártatlan, vig, édes gyermekségek,
Tárgyam, ki szivemet kezedből étetted
S életem olly gyakran gyönyörködtethetted
Ah bús kegyetlen sórs! bútsúzom ezektül! – – –
El bádjad a testem, ’s benne szivem meghül!
Érzem, hogy életem már bennem hanyatlik
S a hidegség felé közelebb vonatik! – –*
Régi ártatlan, vig, édes gyermekségek,
Tárgyam, ki szivemet kezedből étetted
S életem olly gyakran gyönyörködtethetted
Ah bús kegyetlen sórs! bútsúzom ezektül! – – –
El bádjad a testem, ’s benne szivem meghül!
Érzem, hogy életem már bennem hanyatlik
S a hidegség felé közelebb vonatik! – –*
Az ifjuságnak hanyatlása (Holmi 378–388. [sh. 378.] l.). A versnek van való alapja: Bessenyei életének abban a szerencsétlen szakában írta, mikor bécsi állása végleg megrendült (1779 tavasza), s azt kellett látnia, hogy Bécsből valószínűleg örökre számkivetve lesz. A fájdalom azonban nemcsak túlzott, hanem – és ebben van a szentimentalizmus egyik jellemző vonása – olyan térre viszi át a kesergést, a melyet nem fenyeget semmi veszedelem, így az alapjában igaz bánat csinálttá lesz.
Még inkább megérezték a szentimentalizmus szelét azok az íróink,* a kik nem a franczia, hanem a német példákon művelték ízlésüket: Kazinczy s a Kassai Magyar Museum gárdája (Szentjóbi Szabó különösen), majd Dayka és Kármán, de mindnyájuknál korábban maga Ányos.
Igen sikerült szatiráját adja ennek a beteges iránynak Csokonai Az én poézisom természete czímű költeményében, hol lefestvén a szentimentális költők (Hervey, Young) túlzóan sötét költészetét, így folytatja:
Mások siralmas énekekkel
Bőgettessék az oboát
És holmi gyász threnódiát
Rikassanak jajos versekkel;
Én ily kedvetlen embereknek
Nem lészek egyike,
Legyen jutalma bár ezeknek
A kedves Estike.
Bőgettessék az oboát
És holmi gyász threnódiát
Rikassanak jajos versekkel;
Én ily kedvetlen embereknek
Nem lészek egyike,
Legyen jutalma bár ezeknek
A kedves Estike.
Ányos nemcsak a közhangulatból ismerte a szentimentalizmust. Már igen korán, alig hogy a testőrök hatása alatt fölébred költői öntudata, a francziások irodalmi alkotásain kívül kezébe kerülnek a német s ugyancsak német közvetítéssel az angol irodalom termékei is. Új olvasmányai mind a germán irodalmakban divatos szentimentális munkákból kerülnek ki. Weisse, Ewald Christian v. Kleist, Wieland, Young, Pope ragadják el a maguk érzékeny és könnyfakasztó írásaikkal. Ezen írók tanulmányozásának nemcsak nyomai, hanem bizonyítékai is vannak írásaiban. Wielandot fordítja,* a többit említi s mindegyiket az őszinte csodálat hangján. Ismerte-e a korában divatos többi szentimentális írót, az angol Herveyt s Raynalt, valamint Gessnert és annak a költői körnek tagjait, a kik mint a szentimentális irány legtipikusabb képviselői szerepelnek, a Göttinger Hainbund íróit, arról ő maga nem tesz tanúságot. Klopstock, Uz, Gleim, Hagedorn, Miller és Hölty nevét hiába keressük Ányos írásaiban. Költeményei között sem akadunk olyanra, mely a Hainbund valamelyik hajtásának követése volna. Mindamellett Ányos költészete indítékaival, hangulatával teljesen beleilleszkedik a Hainbund irányába, mintha egészen onnan sarjadt volna ki.
Erotikus munkáin kívűl (Der neue Amadis, Die Gratien) elsősorban azon fiatalkori érzelgős műveit, a melyek miatt a németek Wielandot a «Seraphicus» melléknévvel illették. Ányos azonban inkább az előbbiekkel foglalkozott.
52. SZENT-JÓBI SZABÓ LÁSZLÓ.*
Szentjóbi Szabó László silhouetteje (153. l.) a Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárában őrzött eredeti példányról készült.
Mélyebben vizsgálódva fölismerszenek azok a finom szálak, melyek Ányost a göttingaiakhoz, főképen Höltyhez és Millerhez, fűzik. Kétségtelen, hogy a Hainbund költészetét Ányos ismerte s a maga érzelmei tolmácsolására tőlük ha nem is ösztönt, legalább segítséget vett, gondolatokat, hangulatokat, kifejező formákat.
Ányos állandó indítékai: a mulandóság gondolata, a közeli halál sejtelme, a halálvágy mind föltalálhatók a Hainbund egyik vagy másik tagjánál, különösen Höltynél. Az a fájdalmas érzés, hogy e földön minden mulandó, s a melyet Hölty is (Elegie auf eine Rose), Miller is (An Damon) a feslő rózsa gyors hervadásában példáznak, Ányosnál is többször s épen evvel a képpel megérzékítve kerül elő (p. o. Barcsayhoz 1779 márczius 30-ikán írt költői levelében). A közeli halál sejtelme, mely a beteges Höltynél megokoltabb volt, mint a friss, életerős Ányosnál, szintén ugyanarra a képre indítja a magyar költő képzeletét: mindegyiket az óra ütése emlékezteti, hogy gyors léptekkel közeledik a halál (Hölty: Der rechte Gebrauch des Lebens, Ányos: Egy barátomnak). A haláltól azonban nem félnek, sőt vágyódnak utána. Alig várják, hogy megszólaljon a halálharang, mely megváltja őket szenvedéseiktől (Hölty: Laura, Ányos: Egy terhes álomtalan éjjelemkor és költői levele Barcsayhoz 1781 deczember 30-ikáról). S valamint a halált, ép úgy kívánják a szenvedést is. A szenvedés, a mi leginkább kavarja föl az egészséges idegzetű ember lelki világát s a fájdalom vagy harag érzelmeit váltja ki belőle, egészen más hatással van Ányosra és a göttingaiakra. Nemcsak nem irtóznak tőle, hanem sóvárognak utána. Keresik, s ha megtalálták, gyönyörködnek, szinte tobzódnak kínjaikban: boldogok, hogy szenvedhetnek. A milyen beteges ez a tulajdonság, ép olyan gyakori, sőt kibélyegző vonása minden szentimentális költészetnek. Youngnak már Taine szemére vetette, hogy «kizsákmányolja bánatát s parádéz vele»,* Gellert meg egész értekezést írt Von den Annehmlichkeiten des Missvergnügens czímmel, maga Ányos pedig nemcsak érzi a fájdalomkeltette gyönyörűséget, hanem jellemzően be is világít ebbe az érzelgős lelkiállapotba. Olyan szabatosan fogalmazza ezt a sajátos érzéshangulatot, hogy sorai bátran odaillenének a Hainbund költői alkotásai közé:
Az angol irodalom története, ford. Csiky Gergely, IV: 123. l.
Kitanultam immár szivem titkaiból
Ezt a gyengeséget: hogy még fájdalmiból
– Kik kétségben ejtik az érzékenységet –
Még onnan is gyakran szi gyönyörüséget.
Ez már nagy fortélya a szent végzéseknek,
Kik ugy rendelték el sorsát embereknek,
Hogy ennek terhei el ne nyomják őket,
Kinoknak is adtak titkos örömöket.*
Ezt a gyengeséget: hogy még fájdalmiból
– Kik kétségben ejtik az érzékenységet –
Még onnan is gyakran szi gyönyörüséget.
Ez már nagy fortélya a szent végzéseknek,
Kik ugy rendelték el sorsát embereknek,
Hogy ennek terhei el ne nyomják őket,
Kinoknak is adtak titkos örömöket.*
Levele Barcsayhoz 1782 szept. 2.
A közös indítékokon kívül a staffagenak, a dekorácziónak hasonlósága is rokonságot teremt Ányos és a német szentimentális költészet között. Itt is, ott is a bánatos, szomorú hangulathoz legjobban illő természeti képek alkotják a hátteret: a temető síri világa, a sírjukból följáró árnyak, a sötét felhők, a mögöttük föltűnő fehér hold, minden szenimentális lélek részvevő barátja, a lombjukat vesztett száraz fák s a köztük süvítő fagyos szél. Sőt megtaláljuk Ányosnál azokat a sajátos műformákat is, a melyeket a Hainbund tagjai fájdalmas érzéseik tolmácsolására kiváló szeretettel választottak. Az An den Mond költeményeknek, a holdhoz intézett bús panaszoknak, visszhangja Ányosnál Egy boldogtalan panaszszai a halovány holdnál, a jóbarátokat és rokonokat elsirató Grabliedeknek magyar követője az Érzékenységeim egy atyámfiának halálán, a mely Voss hasonló czélú, de későbben keletkezett versével, Trost am Grabe, nemcsak rendeltetésében, hanem még egykét gondolatában is megegyezik.
Mindez kétségtelenül igazolja, hogy Ányos a német szentimentális költőknek, elsősorban a Hainbundnak, tanítványa. Nem szolgailag követi a németeket, függetlenebb tőlük, mint Horatius a görögöktől s Berzsenyei Horatiustól. Nem fordít s nem is utánoz, hanem annál a kapcsolatnál fogva, mely az ő érzelemvilága és a német szentimentális írók költészete között volt, egyfelől érzelmeit táplálja, erősíti a rokonlelkű költőtársai érzelmeivel, másfelől képzelete ösztönzést, irányítást keres műveikben. Tárgyat és hangulatot, formát és képeket vesz át, de ezeket beleolvasztja költői képzeletébe s a maga módján alkotja meg belőlük költeményeit. S valamint nincs költeménye, a mely másolata volna valamely német versnek, akként nincs költő, a kit tudatosan utánzott volna. Nem egy író, hanem az egész irány hatott reá,* de csak azért, mert élete, szívvilága megvetette az alapot az idegen hatás befogadására.*
Hogy mily forrásból ismerte Ányos a német szentimentális költőket, arra vonatkozólag nem találunk sem verseiben, sem írásaiban semmiféle utalást. Nagyon valószínűnek tartom azonban kedves hallgatómnak, Pongrátz Elemérnek, nézetét, hogy Ányos az abban az időben fölkapott Musenalmanachokban, főképen a Göttinger Musenalmanachban ismerkedett meg velük. Ugyancsak Pongrátz Elemér támogatott a fenti német párhuzamok összeállításában, a miért e helyen is szívesen mondok neki köszönetet.
Maga Ányos nem is tagadta, hogy idegen költők műveiből vett át gondolatokat és indítékokat. Érzékeny levelei közül a IV-ben és Orczyhoz 1782 ápr. 15-én írt levelében határozottan utal reá s egyszersmind elég szabatosan meg is állapítja az átvétel mértékét.
Így Ányos elefánti tartózkodása alatt igazi szentimentális költő. Elmerül fájdalmába s olvasóit is el akarja meríteni benne. Mintha Pope szavai csengenének fülébe: «Poéta az, a ki szívemet ezer fájdalomra tudja bírni»*, fájdalmas érzéseinek megéneklését tartja költészete igazi hivatásának s az érzelgős költők módjára ő is átterjeszti borús hangulatát minden tárgyra, úgy hogy kizárólagosabbnak, mélyebbrehatónak tűnteti föl a lelkét betöltő bánatot, mint az valóban volt.
Kisfaludy Sándort is nagyon megragadta Pope ezen mondása. Idézi is abban az előszóban, melylyel első három regéjét bevezette. Újra lenyomtatva Minden munkáinak Angyaltól eszközölt kiadásában, II: 72. lap.
Ez a sötét, fájdalmas hang, az újra meg újra fölhangzó halálvágy könnyen kelthette azt a csalódást, hogy Ányos kedélyvilága egészen elborult s magával meg a világgal meghasonlott. Innen keletkezett az a hit, hogy Ányos élete a szenvedésnek és gyötrődésnek folytonos lánczolata, egyetlen osztályrésze a fájdalom, egyetlen érzése a bánat. Sőt arról is beszélnek, hogy egyéni fájdalmának elviselhetetlenségében nemcsak a saját életét útálta meg, hanem meggyűlölte a világot s az egyéni fájdalomtól a világfájdalomhoz emelkedett – vagy sűlyedt.
Ez a fölfogás azonban téves. Ányos költészete még akkor is, a midőn egészen a fájdalomból táplálkozik, csak szentimentális, de nem világfájdalmas, s beteges érzelgőssége is csakhamar elveszti kizárólagosságát. Már 1782-ben, mikor A világi gyönyörűségek haszontalanságáról elmélkedik, e prózában írt költeménye a gyógyulás jeleit mutatja. Fölsír még lelkéből a fájdalom, költői szárnyalással, megrázó erővel festi a vergődést, hogy sehol sem tud nyugalmat és boldogságot találni. De már keresi a boldogságot, s ez a körülmény azt bizonyítja, hogy jó útra tért. A munka, a tevékenység, a mint Goethe Faustjában éneklik az angyalok, megváltja az embert. Új czélok, új törekvések ébrednek Ányos lelkében is: föltámad hazafias érzelme s ennek hatása alatt új költői hivatást érez. Barcsaynak és Orczynak írt költői leveleiben fölhangzik ezután is a fájdalom jajkiáltása, de innen kezdve állandó eleme mégis a reflektálás és a hazafias tűz lesz, s az új czél: a koronázatlan királyt ostorozni a nemzet ellen elkövetett vétkeiért.
A ki el tudja hallgattatni a maga önös fájdalmát, hogy a nemzet szenvedéseinek adhasson hangot; a ki lelkesedik a magyarság fölbuzdulásán és egészséges, szinte tettre kész haraggal támad a zsarnokra; a ki hazafias verseiben nem siránkozik és átkozódik, hanem sujt és ítél: az szenvedhetett sokat, de kedélyét nem mérgezte meg a szenvedés; azt lesujthatta a sors, de magával meg nem hasonlott. A világgal még kevésbbé. Hogy költészetében az állítólagos világfájdalomnak nyoma sincs, azt már Gellért Jenő kiemelte s maguk a költemények is igazolják: hiszen ha gyűlölné és nem szeretné a világot, akkor nem aggódnék hazájáért, nem féltené a magyarságot, nem üldözné, a ki a nemzet boldogsága ellen tör.
S evvel Ányos nemcsak a szentimentalizmusból, hanem a szentimentális költők közül is kiemelkedett – két úton is. Azok önösségükben csak a maguk baját látják, sőt a maguk fájdalmas hangulatát átterjesztik a körülöttük folyó élet minden jelenségére: ő elfordul a maga bánatától, hogy osztozzék a nemzetében. Azok költészetében kevés az igazság, mert életük és költészetük között nincs meg a harmonia: Ányos költészete őszintébb, mert ha van is panaszaiban túlzás, könnyei között erőltetett, panaszkodásra, könnyhullatásra volt oka, s a fájdalom, a melyből születtek, igazi, átérzett, mély fájdalom volt. S a mi fontosabb, költészetének őszinteségéről meg is tud győzni. A sors csapásai, a mint lesujtottak Ányosra, igazi költői lelket értek, a mely az élményi elemet az elhitetés művészetével tudta költészetté varázsolni. Ebben haladja meg Ányos a többi szentimentális költőt.
Az Ányost megelőző századok lírája határozottan egy költőnek, Balassinak, hatását mutatja, s a XVII. század ú. n. főrangú lirikusai, valamint a nemzetietlen kor legnagyobb költője, Amade, közvetetlenül vagy közvetve az ő tanítványai. Nemcsak formát és költői dictiót tanulnak tőle, hanem még hangulatuk is rokon s megmaradnak Balassi tárgykörében. Épen elégiaszerű költeményeik, melyekben bűntudatuk, önmagukkal való elégedetlenségük készteti panaszokra, éreztetik Balassi önvádtól izzó elégiáinak szellemét. Ányossal új irány indul meg, de már az újabb elégikusok tőle is merőben eltérő formában, dictióval és hangnemben zengik keserveiket.
S ez természetes. Az elégia a legsubjectivebb műfaj, subjectivebb a dalnál, melynek tárgya gyakran általános, mindenkitől érzett lelki mozgalom, subjectivebb mint az óda, a mely rendszerint a közhangulatnak ad hatalmas, megrázó kifejezést. Az epigonok átvehetik mestereiktől a külsőségekkel együtt az elégia lényegét, a bánat forrását, a hangulat színezetét, de az igazi költői tehetségek, a szenvedések iránt fogékony költői kedélyek, a kik szívük egyéni fájdalmát éneklik meg, azt az érzést, a mely az ő sajátjuk, csak az övék: mindig függetlenek maradnak előzőiktől s legönállóbbak épen az elégiában. Így még Dayka, így Batsányi és Verseghy is, a kik szintén az elégiában mutatják tehetségüket a legnagyobb eredetiségben.
Ez azonban nem kisebbíti Ányos érdemét, megmarad, elégiái alapján, így is a fölújulás első igazi költőjének, a ki először vitt egyéniséget, még pedig érdekes, költői egyéniséget a lírába, a ki subjectivebb Csokonai minden kortársánál és utódánál. Nem mérhető össze a subjectivismusa Petőfiével, a kinek időrendbe szedett lírai költeményeiből önkéntelenül az olvasó elé tárul az egész élete; sőt az egykorú, meg közvetetlenül Ányosra következő lirikusok verseiben is több a valóságos élmény. A deákosoknak vagy magyarosaknak (Horváth Ádám, Fazekas) lírájából jóval több valóságot, tényt lehet kihüvelyezni, de Ányos s a későbbiek közül Dayka az egyetlenek, a kik költői érzést szólaltatnak meg, nem azon nyersen öntik formába lelkük tartalmát, hanem átérezve, átélve, átszenvedve, a kik azt a két követelményt, a mitől függ «az ének varázsa», az igazságot és költőiséget; egyesíteni tudták. Orczy szatirikus költeményei s a deákosoknak rendszerint prózai versei legalább az írójuk egyéniségére jellemzők, de Bessenyei filozofáló és Horváth Ádám formátlan, zavaros versei* hidegen hagyják az olvasót, nem tudnak költői érdeket kelteni; Ányos úgy ír, hogy minden szaván érezzük, hogy a költő lelkéről pattant le. Meghat, mert költői és igaz, ha nem is objective, legalább subjective: a költő érezte, a mit leírt, s érzéséről meg tud győzni. Ép úgy, mint Dayka, a vele rokon sorsú költő, a kinek költeményei nemcsak a motivumok és panaszos hang hasonlóságában (A rettenetes éj – Egy terhes álomtalan éjjelkor; Az esztendő első napán – A világi gyönyörűségek haszontalansága; Kesergés – Egy boldogtalannak panaszszai),* hanem a költészetüket fakasztó érzés rokonságában is megegyeznek Ányos elégiáival. De csak ebben. A hasonló sors, a rokon érzések egyező tárgyakat, gondolatokat szülnek, de a mint magának az érzésnek ereje, akként a két költő fölfogása, hangja, tónusa egészen más. Dayka szelídebb, Ányos hevesebb, szenvedélyesebb; az csak sóvárog és panaszkodik, ez szenved és följajdul; az előbbinek színei enyhébbek, verseiben föl-fölcsillan ha nem is a remény, legalább a megnyugvás sugara, az utóbbié sötétebbek, nem remél vígasztalást, csak a haláltól. Dayka költeményeiben több a csín, és a gondolatok kifejezése művészibb, Ányos eredetibb és költőibb; az hangulatot is kölcsönzött német mintaképeitől, Ányos csak motivumokat. Dayka költészete, bár egy pár igen szép költeményt is írt, nem mindig ment bizonyos beteges színtől, mintha többet mondana, mint a mennyit átérzett, Ányos ellenkezőleg mintha nem mondana el mindent, noha talán Dayka életében szintén volt annyi szenvedés, fájdalma is volt olyan igaz, mint búskomor hangú költő-társáé.
A formátlanságot természetesen a belső forma hiányára értjük, s e szavainkkal nem Horváth népdalszerű költeményeire czélzunk. Az utóbbiak megérdemlik a méltánylást.
Még Ovidiusból is mind a ketten ugyanazt a heroidát fordították le, Penelope levelét Ulysseshez. Ez utóbbi Kazinczy 1813-diki kiadásában 69. l. Gyulai kiad. 36. l.
A búskomorság azonban nem volt állandó Ányosnak sem költészetében, sem életében. S ha már Ányos, a költő, nem volt világfájdalmas, s ha a szentimentalizmus is csak költészetének egyik felére nyomta reá bélyegét, még kevésbbé volt az Ányos, az ember.
Egyénisége világosan, tisztán bontakozik ki abból a két prózai levélből, melyekkel Pesten jurátuskodó öcscsét, Ignáczot, kereste föl. Bizalmas úton, a prior megkerülésével küldte el őket, avatatlan szemeknek nem voltak kitéve, s így bátran írhatott bennük lelkének legtitkosabb érzelmeiről.* Épen ezért nagyon fontos adalékok Ányos lelkületének megismerésére. Megerősítik, a mit föntebb Ányos lelki küzdelmeiről s hatásukról mondtunk: egy-egy czélzása, egy-egy utalása mutatja, hogy egy sokat gyötrődött, a sors csapásaitól lesujtott ember írta, s az a fájdalmas, kétségbeesett hang, mely költeményeiből előtör, nem volt szenvelgett. De mutatja azt is, hogy a költő nem merült el fájdalmában s bármilyen szerencsétlen, nem vesztette el érzékét a külső világ jelenségei iránt, érdeklődik családja, rokonai, jó barátai sorsa iránt, szenvedése nem teszi olyan önzővé, hogy a saját bánatán kívül mással ne gondoljon. Nem sötét lelkű embergyűlölő, a ki elvonul mindenkitől, hogy keserű hangulatának élhessen, hanem ellenkezőleg, vágyódik jó emberei társasága után, szorgalmasan ír s vár levelet minden atyjafiától, kéri őket, látogassák meg magánosságában: az egész ember csupa szeretet és ragaszkodás. Nem olyan emelkedett, expansiv ez a szeretet, mint a melylyel irodalmi barátait környezi, de ép oly mély, ép oly megható.
A két levelet lenyomtattam Ányos-kiadásom 194–196. lapján.
Nem is volt élete olyan társtalan magány, a milyennek szenvedései közepett festette. A kolostor rideg falai közül nemcsak az erdőkbe futott, hogy bánatát kisírja, hanem fölkereste a szomszédos nemesi kúriákat is, s a jókedvű, hangos társaságban maga is elfeledte mindazt, a mi ott benn búsította. Társaságot kedvelő természete* vonzódott azokhoz az egyszerű, becsületes lelkekhez, a kiket Nyitra környékén talált, azok is szerették a fiatal papot, Barcsaynak s a többi írónak barátját, a kinek az arczán mélabú honolt, de csak addig, míg a szíve meg nem nyílt. Ha belemelegedett a társalgásba, elragadta a heve s megeredt ajkán a beszéd. A falusi társaságnak lefestette a két testvérvárost, Pestet és Budát, s legnagyobb nevezetességeit, a hidat és a Császár-fürdőt, az egyetemi életet és mulatságokat, melyeket barátai leírásaiból ismert, a fényes ünnepségeket, a melyeknek maga is tanúja volt.
V. ö. Batsányi jellemzését róla Ányos-kiadásának XIX. lapján.
Különösen Bartakovics Ferencz, szalakuszi előkelő földbirtokos családjában érezte magát jól.* Az apa derék, nyíltszívű magyar ember volt, Ányosnak nagy jóakarója, a ki nemcsak házánál látta szívesen a költőt, hanem eljárt megbízásaiban, közvetítette levelezését rokonaival és barátaival,* hogy ne legyenek írásai kitéve a subprior ellenőrző szemének. Felesége jelentéktelen asszony volt, a ki nem dicsekedhetett Ányos rokonszenvével: «tót természete vagyon», mondja róla a költő, mikor jellemezni akarja.* A két fölnőtt leány, Bartakovics mostoha leányai, a Hidvégi «kisasszonykák», igénytelen, kedves teremtések voltak, igazi vidéki leányok, tele lelkesedéssel szülőföldjük iránt, melynél szebbet nem ismertek, nyíltak és bizalmasak, s a mennyire Ányos papi állása engedte, jó pajtásai a költőnek, a kire, mint a nagyvilágban forgott emberre, bámulattal tekintettek.
Id. levele Krajnik Lászlóhoz 1782 aug. 22. (Irodtört. Közl. 1907: 360–361. l.)
Id. levele öcscséhez 1782 márcz. 2.
Id. levele Krajnikhoz. Innen valók az alábbi adatok is.
Ragaszkodásukban volt talán némi része a hiúságuknak is. Hízelgett a fiatal leányoknak, hogy olyan szívesen időzik körükben ez a kellemes modorú, nagyvilágban forgott ember, a ki pap ugyan, de olyan csinos férfi, hogy bármelyik leány szeme megakadhatott rajta. Ányos nem volt ekkor még az a sovány, beesett szemű, beteges külsejű ember, a milyennek fájdalmas versei után képzelhetnők, ellenkezőleg, a mint Batsányi szavaiból tudjuk,* jól megtermett, sem nem sovány, sem nem kövér fiatal ember volt, szabályos, hosszúkás arczczal, görög metszésű egyenes orral. Magas homlokát szőke haj árnyékolta, hasonló színű szakál körítette állát is: a tősgyökeres magyar család sarja, mint az Ányosok többnyire, igazi germán típus volt, a Grätchenek ideálja.
Ányos Pál’ Munkáji XIX. l.
Így telt el az elefánti esztendő búban, örömben vegyest. Az év vége felé, mikor a hitszónoki föladatára már kellő képen előkészült, a kolostor vezetősége nagyobb föladattal bízta meg, Nyitrán, nagyobb városi közönség előtt kellett prédikálnia. Szent István napján ő tartotta a nyitrai templomban az ünnepi szent beszédet.*
Id. levele Krajnikhoz.
Ez a prédikáczió volt elefánti életének utolsó jelentős mozzanata. Volt ugyan még egy nagy terve, a mely az 1782. év nyarán sokat foglalkoztatta képzeletét: eposzt akart írni. Eposzi tervek már régen zsongtak fejében. Úgy látszik, szükségét érezte annak, hogy a mint a görögöknek megvolt az Iliasuk, a rómaiaknak Aeneisük és Pharsaliájuk, a magyaroknak is legyen nemzeti eposzuk. Eleinte Bessenyeitől várta. Biztatta is, hogy énekelje meg a Hunyadiakat,* majd mikor megtudta, hogy Bessenyei már az ő fölhívása előtt megírta Hunyadi Mátyásról szóló hőskölteményét, maga is fölbátorodott és elhatározta, hogy követi mestere példáját. Nemzetünk multjának melyik eseményét választotta tárgyul, arról nem beszélnek elég világosan forrásaink. Egyik leveléből arra gondolhatnánk, hogy a honfoglalást akarta megörökíteni,* más nyomok a mohácsi vész felé utalnak. Annyit tudunk, hogy tárgyat talált, és Barcsay meg Orczy, a kikkel közölte tervét, nagyon örültek szándékának, «már előre a Parnassus tetején látták» őt. Barcsay megígérte, hogy a forrásul szolgáló történeti adatokat összegyűjti Ányos számára, a ki elefánti magánosságában nem fért hozzájuk.*
Az 1779 elején írt prózai levél, melyben e fölszólítás volt, elveszett. Bessenyei felelete azonban (1779 márcz. 8-i levelében) megvan. Közöltem az Irodtört. Közl.-ben 1907: 355–356. l.
Levele Barcsayhoz 1782 szept. 2.
Levele Ányoshoz 1782 jún, 29. Hon, 1873. 204. sz.
53. A NYITRAI VÁRTEMPLOM.*
A nyitrai vártemplom (163. l.). Fametszet Kubinyi és Vahot «Magyar-és Erdélyország képekben». III. kötete 11. lapjáról.
A kivitelre azonban már nem került a sor, mert egy másik, az előbbinél sokkal érdekesebb és izgatóbb költői terv született meg Ányos lelkében, a Kalapos király terve.
