VII. | Magyar Történeti Életrajzok

VII.

Ányos hazafias lírája. – Alkalmi versei. – Tárgyuk és fölfogásuk, fogyatkozásaik és érdemük. – II. József trónraléptének hatása Ányos fölfogására és költészetére. – Első hazafias kitörések a levelekben. – Hazafias költeményei. – A Kalapos király. – Az elkeseredés forrása. – Ányos és a kor többi elégedetlenje. – Ányos és Gvadányi. – A Kalapos király érdeme.

A Kalapos király, Ányos költészetének nem legértékesebb, de legnagyobb hatású terméke, minden ízében hazafias költemény. Nem első hajtása Ányos hazafiúi érzelmeinek. Tüzes magyarsága már költői pályája kezdetén jelentkezik, nem ugyan önálló költeményekben, hanem leveleinek egyes elszórt czélzásaiban. Érzése azonban ekkor inkább csak erős még, mint tudatos; számára a magyarság egész fogalmát és körét kimeríti ez a szó: magyar nyelv. Magyar voltunknak csak ezt az egy nyilvánulását ismeri, s mikor értesül arról, hogy Bécsben egész írói társaság van, a mely a magyar nyelv ápolását tűzte ki czélul, akkor már örömében «nem bir felhevült szivével, Otzeán habjait képezi kedvével.»*

Levele Kreskayhoz 1778 júl. 12.

A mint látóköre tágul, hazafias érzelmei is mind szélesebb körben találnak tárgyat. A hetvenes évek legvégén s a nyolczvanas évek elején írt alkalmi költeményei s levelei már egy új gondolatot fűznek az előbbihez, a magyar művelődését. Ekkor már nemcsak a nyelv ápolásában, hanem a tudományok és művészetek, szóval a kultúra, emelésében keresi az igazi hazafiúság czélját.

Ennek a czélnak szolgálatában állanak a nagy közönség elé bocsátott versei, melyek a névtelenül megjelent Titkos Polyxena kivételével mind alkalmi költemények, de nem Goethe értelmében véve a szót. Nem Ányos hibája volt, hogy erre a veszedelmes útra tévedt költészete, hanem a koré, s még inkább irodalmunk sajátos viszonyaié. Minden irodalmi fejlődés kezdetén, ha nem természetes úton, a népköltészet talajából serked ki, hanem mesterségesen, műköltők indítják meg, fölburjánzik ez a vadhajtás, különösen, ha megindítói nem hivatott költők, hanem az iskolai versfaragáson megerősödött tudósok vagy nemes törekvésű műkedvelők. Nem a szívük készti őket éneklésre, hanem kívülről várják az ihletet valami jelentékeny vagy legalább annak látszó esemény képében, s nem tudják, hogy első sorban a compositiótól, a fölfogás és érzés egyéni színétől függ a költőiség, s nem a tárgytól. Ezért, ha elvétve vannak is költői érzelmeik, nem tudják költői módon kifejezni.

54. GRÓF BATTHYÁNYI KÁROLY ARCZKÉPE.*

Gróf Batthyány Károly arczképe (165. l.) a Szépműv. Múzeum 838. számú egykorú rézmetszetéről készült.

Így volt ez a mi irodalmunkban is a 70-es évek végén, mikor Ányos költeményeivel az irodalomban föllépett. A finom ízlésű Kazinczy, a ki később olyan tűzzel támadta az alkalmi poétákat, ekkor még a sárospataki akadémián tanult; s épen egy negyedszázadnak kellett lefolyni, hogy Csokonai megírja az alkalmi költészetet a kellő értékére lesűlyesztő kegyetlen ítéletét: «Az alkalmatosságra írott versek az aestheticusóknál már egészen nevetségbe mentek, legalább mindenkor gyanúsok. Erre nemcsak a Rabener satyrái adtak okot, hanem magok a németektől csúfosan úgy nevezett Gelegenheitsgedichtek. Ugyanis, mihelyt az országba vagy valamely nagy városba fejedelem, nagy ember, tisztviselő, tudós születik, házasodik, elútaz vagy hazajön, vagy meghal; vagy valahol nagy ütközet, győzedelem, tűz, földindulás, vagy névnapi vendégség történik, mindjárt minden szegeletbe megzendülnek a fogadatlan bárdusok … a kik soha poetai tüzet magokban nem érzettek, s nem is érzenek, ha csak valamely szembetünő alkalmatosság nem ingerli őket a poetáskodásra: akkor pedig bezzeg van dolga a szegény Musáknak, úton, útfélen, falun, városon, korcsmákon, mindenütt kiabálják őket: Szállj le Musám, serkenj fel Musám, ülj fel Musám, danolj Musám, segíts Musám, ne hagyj Musám stb. Nem kilencz Musa, de kilencz száz sem győzne eleget tenni, annyin vannak ezek az urak, és olyan nagyon szolgáltatják magokat.»*

Az Elegyes versekhez 1804-ben készített Előbeszéd kezdő sorai.

Ányos nem tartozott azok közé, a kik – Csokonai szerint – poétai tüzet magukban sohasem éreztek, s épen az által vált ki kortársai közül, hogy a maga subjectiv érzéseit is megénekelte, de hogy korának is gyermeke volt, alkalmi versei bizonyítják. Ha a lantjára vett eseményeket vizsgáljuk, veszedelmes hasonlóságot találunk köztük és azon tárgyak között, melyeket Csokonai olyan lenéző gúnynyal állít pelengérre.* Megénekli az ünnepies órát, a melyben Károlyi Antal gróf kezén vezetve kis fiát, hangos magyar énekkel kísérte Buda várában a szent jobbot (Igaz haza-fi); azt a fényes pompát, a melylyel a budai egyetemet 1780 június 25-én fölavatták (A szép tudományoknak áldozott versek), és azt a másikat, a melylyel rendjének fejét, Eszterházy Pál grófot a pécsi püspöki székbe beiktatták.

Sőt az egyik az Igaz haza-fi, egészen Csokonai reczipéje szerint kezdődik: «Múzsám! adj ma erőt versszerző tollamnak.»

Öröméneket zeng a habelschwerti diadal hallatára (Generális gróf Vurmser vitézsége) és fájdalommal siratja Batthyány Károly herczeg halálát, üdvözlő verset ír Mészáros Ignácz Kártigámja és Rátz Sámuel orvosi könyve elé.

Valóban ezen események között alig van olyan, a melyet hivatott költő, tisztultabb ízlésű korban érdemesnek tartama a megéneklésre. Tárgyuk, egy kivételével, híján van ép úgy a költőiségnek, mint a fontosságnak, jelentőségük nem hat ki az országra – még az egyetemi ünnepnek sem tudományos vagy politikai, hanem társadalmi és dinasztikus színezete volt – mindegyik csak egy-egy kis körnek életében játszik nagy szerepet: az ének is, mely – megörökíti, tárgya révén csak ennek a kis körnek lehet kedves olvasmánya. Ányos költői tehetségét és művészi érzékét semmi sem bizonyítja jobban, minthogy ő a tárgyuknál fogva szűk körre szorítkozó eseményeket fölfogása által általános érdekűvé tudja tenni. A mint később Csokonai alkalmi verseit – mert a Dorottya szerzője nem volt következetes az elméletileg megállapított tételéhez és igen sok alkalmi verset írt* – kiemeli a korabeli alkalmi rigmusok özönéből dallamos, költőjüknek az olasz költészet remekein csiszolt formaérzéke, akként Ányoséit is az a mód, a mint ezeket az önmagukban jelentéktelen mozzanatokat kapcsolatba tudja hozni nemzetének törekvéseivel.

Meg kell azonban jegyeznünk, hogy Csokonai csak alkalmi versei írása után fogalmazta az Előbeszédet!

55. ÁNYOS ÜDVÖZLŐ VERSE ESZTERHÁZY PÁLHOZ.*

Ányos üdvözlő verse Eszterházy Pálhoz (167. l.) a M. Nemz. Múzeumi Könyvtár példányáról.

56. RÁTZ SÁMUEL »ORVOSI OKTATÁS«-A.*

Rátz Sámuel »Orvosi oktatás«-a (168. l.) a M. Nemz. Múzeumi Könyvtár példányáról.

Nem a deákosok és magyarosok módjára a hízelgő dicsőítések halmozásával és az esemény jelentőségének túlzásával akar hatást kelteni, hanem mint Pindaros a győzelmi ódáiban, magát a megénekelt eseményt csak kiindulópontul veszi, hogy eszmei magaslatra emelkedhessék.

AZ «IGAZ HAZA-FI» KÉZIRATÁNAK CZÍMLAPJA
Esztergári családi levéltárban őrzött eredeti kéziratról való.*

IGAZ HAZA-FI.

az az:

Nagy Méltóságú ’s Nagyságú

Nagy Károly

Groff Károly Antal Urnak

eő Excellentiájának, Károly, Erdőd, Béltek, Csongrád, Megyer, es Surány Várai örökös Urának, Nevezetes Therefiai Hadi Rend Keresztes Vitézének, Nemes Szatmár Vármegye Fő Ispánjának, Felséges Császárunk, és Apostoli Királjunk belső Titkos Tanátfofsának, Fő-Hadi Vezér Hely-Tartojának, egy gyalog sereg ezeres Kapitányának, Országunkban hét személlyekből álló Törvényes széknek egyik érdemes Tagjának, ’s-Közös Birájoknak, Országnak Asztalnokjának, ’s az Ungvári, és Nagy Váradi megyékben a’ jozan Tudományok’ Fő-Igazgatójának

Jeles példával meg mutatott

Hazája szerelme.

Versbe foglálta

Ányos Pál,

Első Remete Sz. Pál Rendén lévő szerzetes.

Budán M.DCC.LXXVIII.

Mikor Rátz Sámuel orvosi tankönyvét kell dicsérnie, ezt az okvetetlenül vagy prózaiságba vagy áradozó frázisokba vesző föladatát úgy oldja meg, hogy megemlíti ugyan, milyen hálára kötelezte Rátz a magyarságot, mikor a halál pusztításainak könyve által gátat vet, de merész fordulattal rögtön arra a nagy áldásra tér, a mely a tudományra az által háramlott, hogy a királyné fölállította az orvosi kart. Esterházy püspök beiktatása alkalmával sem magát az új püspököt ünnepli, hanem az Esterházy-nemzetséget s azokat az áldozatokat, melyeket a hazának hoztak, vérüket hullatva érte a pogánynyal vívott csatában.

57. «A SZÉP TUD.-NAK ÁLDOZOTT VERSEK» CZÍMLAPJA.*

A széptudományoknak áldozott versek czímlapja (169. l.) Ugyanonnan.

Nem a személyeknek szól tehát a dicséret, hanem mindig valamilyen törekvésnek, valamilyen érzésnek, és így versei is nem annyira Károlyit, Esterházyt magasztalják, mint inkább a magyar kultúrát és a dinasztiát, rendszerint összefűzve a kettőt: az uralkodót, mint a magyar művelődés harczosát.

A magyar szellemi műveltség emelése volt Bessenyeitől Kazinczyn kezdve Széchenyiig a nemzet legjobbjainak vezéreszméje, ez a törekvés lelkesítette Ányost is, a mint már Bessenyeivel váltott leveleiből láttuk. Alkalmi költeményeinek is ez az uralkodó gondolata. Az emberiség haladásával mindinkább szelidültek az erkölcsök; a háború s vérontás megvan ugyan ma is, mint a régi vadság emléke, de a tudomány és művészet lassan-lassan háttérbe szorítja. Nem a vitézség, hanem az ész és szív kiművelése lesz az emberiség ideálja. Maga a gondolat sem nem új, sem nem magyar. A fölvilágosodás századában egészen természetesen merült föl mindenfelé, különösen Francziaországban, mint az egyoldalú, filozofikus fölfogásnak egyenes következménye. Innen került át hozzánk is, Bessenyeihez, a ki már Ányos előtt meg akarta valósítani az új tanítást. De az ő érdemük, hogy ezt az eszmét nemzeti tartalommal töltötték meg – nem egyetemes, hanem magyar műveltséget követelnek; és Ányos érdeme, hogy ő értékesítette először költőileg ezt a gondolatot, leveleiben több helyütt, de még inkább alkalmi költeményeiben, különösen A szép tudományoknak áldozott versekben, mely méltó párja Kazinczy és Berzsenyi hasonló szellemű költeményeinek. A mint Kazinczy A tisztulás ünnepe czímü versében a nemzet legnagyobb dicsőségének nem a hosszú, évszázados harczainkat tartja, hanem a kultúrát, és a honfoglaló magyarok elé czélul a pallérozódás, a műveltség emelését tűzi ki; a mint Berzsenyi Nagy Lajos és Hunyadi Mátyásában vagy a Herczeg Eszterházy Miklóshoz intézett ódájában még e nagy hősök vitéz tetteinél is többre tartja a tudományokat és művészeteket: akként Ányos is, kevesebb erővel és színtelenebb nyelven, de ugyanavval a lelkesedéssel a tudományok fölvirágzását dicsőíti:

Te, boldog csillagzat, …
Melly napra költöd fel Scythák onokáit,
Melly fénynyel vonod bé Mátyás palotáit!
Felveszed Minervát Athénás hamvából,
S a kegyes Musákat Hémus lugossából,
Elhozod Búdának ujjult piatzira,
Hogy magyar füstöljön teményt oltárira.
…………………..
Örökös háboruk birták századait,
Nemes vére festé Dunája habjait,
S hogyha tudományra vethette szemeit,
Tsak véres kardgyával irta eseteit!
………………..
Boldog haza, a hol Minerva székéből
Polgárok nönnek fel Musák kebeléből;
Hol tudományoknak szeléd virágjából
Bokréták fonyatnak borostyán ágából!
……………………

Szóval: tudományok mindegyik neméből
Részesül nemzetünk ditsőség fénnyéből!
…………………….
Te pedig, Minerva, Musák seregével,
Kik, elhagyván Pindust Trácia völgyével,
Ide lakni jöttek Dunának partyait,
Pallérozván népek szilaj szokásait,
Kedvellyétek, kérlek, e szeléd helyeket,
Ne ijeszszék elmult százok sziveteket!

(A szép tudományoknak áldozott versek.)

Abban is korának hatása alatt áll, hogy ezt a haladást, a tudományok erősödését, az uralkodóháznak tudja be érdemül. Mint előtte Bessenyei és Orczy, utána Révai és Horváth Ádám, ő is szinte kirekesztően a szép királynét tartotta művelődésünk és így boldogulásunk forrásának: megszánja árva hazánkat és meghonosítja nálunk a tudományt. Innen az a határtalan lelkesedés nemcsak a királyné, hanem az ő kedvéért egész családja,* sőt még a német császári sas* iránt is. Nem veszi észre, hogy az a tudományos élet, melyet a királyné meg akart honosítani, nem magyar volt, hanem idegen, a nyelv, a melyen a tudományok szóltak, latin, a tanárok nagy részének szelleme nemzetközi, a módszer, az iskolai könyvek a német fölfogás szülöttei, és maga az egyetem semmi egyéb, mint a bécsi egyetem tökéletlen másolata. S nem vette észre, hogy ez az állítólagos haladás csupán a tudomány terén volt észlelhető: közjogi, közgazdasági sebeinket az uralkodóház nemcsak hogy nem akarta orvosolni, ellenkezőleg az volt legfőbb törekvése, hogy önálló államiságunktól megfoszszon, hogy ügyesen kieszelt vámpolitikájával, a magyar kereskedelem és ipar mesterséges bénításával az osztrák örökös tartományok anyagi jármába hajtson. Az uralkodóház érdekében ontott vérünket pedig pusztán társadalmi úton, czímek, rendjelek és dominiumok adományozásával akarta megfizetni.

Generális Vurmser vitézsége.

Levele Barcsayhoz 1788 aug. 13.

Még abban a sajátságos perspektivában is reá ismerünk a XVIII. századra, a melyben Ányos gyakorlatlan szeme az eseményeket tekintette. Első sorban az Igaz haza-fira czélzunk. Nem abban keressük a vers távlatának hibáját, hogy hazafias indítéka jelentéktelen, a dicséret nincs arányban az érdemmel, hanem abban, hogy ezt a derék, de inkább vallásos mint, hazafias szempontból fontos tettet elégnek tartja arra, hogy Magyarországon bekövetkezzék az arany-század.

58. AZ «IGAZ HAZA-FI» CZÍMLAPJA.

Szóval Ányos a 70-es évek végén nem ismeri azokat az eszközöket, melyekkel a nemzetnek czéljá felé törnie kell, nem még magát a nemzeti czélt sem – ép úgy, mint később Kazinczy, sőt tulajdonképen Berzsenyi sem.* A művelődés az ő szemében nem a magyarság érvényesülésének eszköze, hanem önczél; a magyar vitézség nem azért dicséretes, mert függetlenségünk kivívására segíthet, hanem mert általános emberi kiválóság: a kettőnek a nemzeti eszmével való kapcsolatáról fogalma sincs. Hogy a hazafias eszme a maga elvontságában élettelen gondolat, s mélyreható, az egész nemzetet megindító mozgalmat csak úgy tud kelteni, ha politikai törekvéseket ébreszt, ezeket megvalósítani igyekszik: azt csak később a II. József korabeli konzervativ s Széchenyi reformátori iránya ismerte föl. Pár évvel utóbb maga Ányos is belátta, hogy csak akkor haladhatunk, ha ismerjük a czélt, a mely felé haladnunk kell, az akadályokat, melyek haladásunk útjában állanak, az eszközöket, melyekkel ez akadályokon győzedelmeskedhetünk. Ebben az időben azonban még egészen századának fölfogásában élt. Mint a fölvilágosodás korának többi költője, ő is az egyetemes emberi érzelmeket, tulajdonságokat, érdemeket állította előtérbe, s a specziális nemzeti követeléseket nem látta meg.

Kazinczy és Berzsenyi költészetének a nemzeti eszmével való kapcsolatát igen tanulságosan fejtegeti Beöthy Zsolt A XIX. század költészete c. egyetemi előadásában.

Alkalmi költeményei azért mégis hazafias versek. Azzá teszi őket hangjuk és erős magyar érzésük. Mint Bessenyei irodalompolitikai röpiratait, az ő verseit is lángoló magyar érzés hatja át. Lelkesedése naiv, nincs meg a politikai iskolázottsága, nem tud különbséget tenni lényeg és külsőség, czél és eszköz között, de őszinte és erős, szinte öntudatlan nyilatkozása a századokon keresztül működő hazafiúi érzésnek. Ezért bár műalkat és forma tekintetében nem állanak magas színvonalon, elnyujtottak, sok bennük a mythologiai lom és a prózai szólam, bár több bennük a retorikai áradozás minta költői szárnyalás, nem szabad őket a népiesek és a deákosok alkalmi verseivel együtt említeni. Azok művei versre váltott próza, Ányos alkalmi versei ódaszerű költemények.

Nem tiszta ódák ugyan – ebben a korban nem is szabad tiszta műfajokat keresnünk – részletezőbbek, nyugodtabb menetüek, mint a későbbi korok igazi ódái, hiába keressük bennük a fenséget, mint a művészi óda alapkövetelményét, de már költői fölfogásuknak emelkedettsége és az érzés, a hang ereje által közelednek feléjük. Inkább csak lelkesedés, mint igazi pathos hatja őket át, rokonérzést, elragadtatást nem tudnak kelteni: de legalább maga a költő érez ódai megindulást. A mi viszonyaink között még ez is elismerést érdemel, mert bármilyen bőkezű volt irodalmunkban az a kettős forrás, a melyből a fenség ered, a hazafias és vallásos érzés, inkább elégikus ellágyulást, mint ódai emelkedettséget fakasztott. Sajátszerű, de nemzetünk sorsának alakulatából megfejthető, hogy a fönséget megközelítő költeményeink, a középkori himnuszok meg a XVI–XVIII. század egy-két emelkedettebb vallásos költeménye, nem az előbbi, hanem az utóbbi érzés szülöttei, míg a hazafias fölbuzdulás Rimainál s a kuruczkorban inkább öltözik a kesergő elégia köntösébe.

A mohácsi vésztől József császár koráig jóformán Ányos az egyetlen, a ki ódai hangon szólal meg. Mivel ódái majd mind nyomtatásban is megjelentek s mint röpívek járták be az országot, történeti fontosságuk is van: egyfelől új hangot rezegtetnek meg a magyar költészetben, másfelől a fejlődés egy közbeeső lánczszeméül szolgálnak a 70-es évek alkalmi versei és Virág ünnepi ódái között.

E költeményekben, a mint láttuk, Ányos hazafias fölfogása még igen szűkkörű. Nem az ő hibája volt ez, hanem a koré. A XVIII században Európa-szerte nagyon meggyöngült a hazafias érzés, nálunk, a mi sajátos politikai helyzetünk miatt, különösen. Ányos még messze kiemelkedik kortársainak nagy tömegéből, mert ő benne, még Mária Terézia uralkodása alatt is, a tespedés és káprázat korában, nagy erővel buzgott magyarságának tudata, nagyobb erővel, mint Bessenyei kivételével bárkiben költőtársai között.

Hazafias érzése azonban, s evvel bizonyítottuk Ányos szoros kapcsolatát korával, nem ismerte sem igazi tárgyát, sem igazi czélját.

Ekkor lép trónra II. József. Erőszakos rendeleteire sok magyar lélekben újra föllobog a hazaszeretet tüze, s a szerencsétlen politikai viszonyaink megváltoztával újra a régi erővel tör ki a hagyományos nemzeti érzés, a melyet bilincsbe vert a század nemzetietlen szelleme és elfogultsága. Lehull szemükről a hályog, a mely a tiszta látást megakadályozta.

59. II. JÓZSEF CSÁSZÁR.*

II. József császár arczképe (174. l.) Bause János Frigyes egykorú metszetéről.

Ányos is ott van a hazafiak sorában. Elsők között érezte meg azt a fenyegető veszedelmet, mely a nemzetre nehezedett. Az uralkodónak nemzetellenes politikája hatalmas mozgalmat támasztott szívében, s az érzés, mely visszahatásként fölébredt benne, már nemcsak magyarságának érzése, hanem nemzeti érzés is volt. Kilép önös fájdalmából, s a maga bánatát áldozatul hozva a haza oltárán, odacsatolja magát a hazafiak seregéhez, megszólaltatja lantján a nemzeti érzést.

Hazafiúi fájdalmának első kitörései e korban, Elefánton, írt költői leveleiben olvashatók. II. József trónralépte után már az első esztendőben szétfoszlottak azok a remények, melyeket uralkodásához hű magyarjai fűztek. Biztosította ugyan nov. 30-iki rescriptumában a karokat és rendeket, hogy az ország törvényeit megtartja,* de rögtön első tettével megmutatta, hogy nem szándékozik ígéretét beváltani: nem koronáztatta meg magát. Ányos megdöbbent. Megsejtette a veszedelmet, a mely ősi szabadságunkat érheti,* ha olyan fejedelem kezében van a hatalom, a kit nem köt a koronázási eskü és hitlevél. Nem látja ugyan még tisztán, mi minden fenyegeti az országot, azt sem tudja, vajjon az uralkodó korlátlan hatalmát a nemzet ellen fogja-e fölhasználni, inkább ösztönszerű, mint tudatos az aggodalma, hogy nem tartja majd tiszteletben az ország törvényeit, mégis fölzavarodik egész lelki valója:

A rescriptum szavai idézve Marczalinál, Magyarország története II. József korában, II: 7–8. l.

Egy jó barátomnak, 1781 jún. 25. Azokat a sorokat, a melyekben Ányos az ősi szabadság miatt aggódik, Batsányi elhagyta, úgy hogy kiadásában e levélnek semmi politikai színezete sincs. Egyáltalán Batsányi, hogy ne kerűljön a czenzurával összeütközésbe, Ányosnak a királyokat támadó és II. Józsefre érthető verssorait, kifejezéseit vagy elhagyta, vagy a maga fogalmazásával pótolta. Így gyakran nemcsak a költemény értelme szenvedett, hanem az alaphangulata is: Ányos panaszai az ő kiadásában sokszor úgy hangzanak, mintha egyéni szenvedéseiből fakadnának, noha valójában a haza sorsán való kesergés fakasztotta őket. Igen tanulságos ebből a szempontból összevetni a Barcsaynak 1782 máj. 4-én írt levél két szövegezését, az eredetit és a módosítottat. Ha pedig az egész költemény tendencziája József ellen irányult, egyszerűen nem vette föl gyűjteményébe. L. az adatokat Ányos-kiadásom 228, 309, 310, 312, 314. l.-jain.

Melly setét éjtszaka terjedett egünkre!
Még sem jöhet álom elbágyadt szemünkre.
Ébren sohajtozunk a nagy éjtszakában!
Mit várhatunk jövő napunk hajnalában?
Isszonyu képzések fárosztyák lelkünket,
Félelem váltja fel kiss reménségünket.
Ó boldog őseink! hiszem ti tudgyátok,
Szabad kunyhóinkat melly drágán kaptátok.
Rajtok van pecséttye nemes véreteknek,
Rajtok fényes jele vitéz sziveteknek.
Mért kell hát reszketnünk illy örökségünkben,
Mellyért annyi polgár halt meg nemzetünkben.*

Levele Barcsayhoz 1781 júl. 25.

Még fájdalmasabb hangokat hallat, mikor II. József fölforgató elvei lassanként ismeretesekké válnak. A fejedelem még nem követett el semmit, de már látja Ányos, hogy szembe helyezkedik népével. Kibontakozik előtte az összeütközés első pontja a nemesség kiváltságos helyzete, mint a rendi Magyarország alapja. Ezt az alapot, kilenczszáz éves alkotmányunknak érinthetetlen alapját, készül megtámadni a fejedelem. Vérző szívvel kesereg a költő, minek is született, s ha már emberré lett, miért várat oly sokáig magára a halál, mért nem szabadítja meg «ezer szenvedésétől».*

Levele u.-ahhoz 1781 decz. 30.

Ez a reszignált, a küzdelemről eleve lemondó hang uralkodik hosszú ideig hazafiúi líráján. Egy pillanatra kiragadja apathiájából az a hír, hogy a nagyszombati ifjúság magyar nemzeti ruhát öltött (A régi magyar viseletről). Mint korának többi hazafia, ő is megérzi a nemzeti érzés és nemzeti viselet között a kapcsolatott, s Rájnis József után első, a ki ennek a meggyőződésnek erősebb kifejezést ad.* Lelkesedése, melylyel az ifjúságot üdvözli, haragja, melylyel az idegen divatokon kapó leányokra támad, megint ódai hévvel árad, mint azelőtt, alkalmi költeményeiben. Nemsokára azonban újra elernyed s visszasűlyed a csüggedésbe, a fájdalomba.

Rájnis ugyan megelőzte, mert Egy igaz Magyar ruhába öltözött Leánynak képéről című verse már 1781-ben megjelent, de czélzata nem elég világos s hangja nem elég erős. A vers olvasható A magyar Helikonra vezérlő Kalauzban, 13–15. lap.

60. MAGYAR VISELET A XVIII. SZÁZAD VÉGÉN.*

Magyar viselet a XVIII. század végén (178. l.) a Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárában őrzött eredeti divatképről.

Hogy fásult szíve vígasztalást találjon, mint később a XIX. század bús magyarjai, köztük maga Vörösmarty is, és mint a romantikusok, a sívár jelenből a dicsőséges multba száll vissza képzelete. Fölidézi ennek ragyogó képeit, a harczi dicsőséggel teljes századokat, mikor a nemesség még a királyon is uralkodott, s a fejedelmeket, a kik nemzetükkel együtt, az ország jólétéért küzdöttek. A honszerző Árpád, az aranybullát kiadó II. András, a hódító Nagy Lajos s a törökverő Hunyadiak: az ő emléküktől várja azt a gyönyörűséget, a mit II. József kora megtagadott tőle.* De különös szeretettel fordul a szigetvári hős alakjához, a kit úgy látszik a legnagyobb magyar daliának tartott. Nemcsak leveleiben tér vissza reá, hanem egy egész költeményt szentel dicsőítésének (Gróf Zrinyi Miklósról), mely tömörségével, hangjának erejével, epigrammaszerűen kiélezett csattanójával emlékeztet Vörösmarty Zrinyiről szóló epigrammjára, még az alapgondolatuk is ugyanaz:

Érdekes e névsor két szempontból: kiket említ Ányos és kik hiányoznak belőle. Említi nagyjaink között II. Andrást, ezt a pipogya uralkodót. Már Beöthy megjegyezte (Széppróza, II: 256), hogy a XVIII. század végén a nemesek II. Andrást a nemesi kiváltságok megerősítéséért becsülték olyan nagyra, s tévedett Széchy, mikor Bessenyeinek hibául tudja be, hogy ő is a nagy királyok közé sorozza II. Andrást. Valóban, Bessenyei Hunyadiján kívül a Holmiban (186. l.) is magasztalja, s rajta meg Berzsenyin kívül, a kit szintén megemlít Beöthy, még Batsányi is Nagy Lajos és a Hunyadiak között említi (műveinek Toldy-féle kiadása 174. l.). Egy XVIII. századi latin iskolai drámánk, a Palladium Sacrum, II. András ünneplésének épen ezt a helyes magyarázatát adja. Kazinczy viszont, mint szabadelvű, demokratikus ember, II. József híve, fösvény és gyönge uralkodónak nevezi (költői levele Horváth Ádámhoz). Hiányoznak viszont a sorból a Habsburgok. Mária Teréziát ugyan egyideig még dicsőíti, kívüle azonban senkit s ő irányában is mind jobban elhidegül.

Magyar! e sir felett ne hullass könyveket,
Mert a könyv nem illet bajnoki sziveket.

61. MAGYAR KATONAVISELET XVIII. SZÁZADI CZÍMERKÉPRŐL.*

Magyar katonaviselet XVIII. századi czímerképről (179. l.) XVIII. századi altdorfi metszet után.

Kár, hogy a költemény a végén ellaposodik, az éle eltompul, de így is Ányosnak leghatásosabb versei közé tartozik.

A mult legkiválóbb hadvezére után a jelen legnagyobb hősét siratja el, Nádasdyt. A mély elégikus fájdalom, melylyel a költemény megindul, szinte ódai kétsegbeesésig fokozódik, mikor Nádasdyt úgy tünteti föl, mint az utolsó magyart, a kinek sírba dőltével most már csak isteni csuda menthetné meg a hazát.* A rövid négy versszakos kis költeményben nincs egy sor, mely fölösleges volna. Minden szava találó, erővel telt, az egész kezdetétől fogva végéig emelkedik, s az a merész fordulat, mely bezárja a gondolatok sorát, szinte természetesen pattant ki a fájdalomtól lesujtott, szenvedélyes lelkű Ányosból. A hazafias lírának a kurucz kor óta – Virágot sem hagyva ki – Berzsenyiig a legköltőibb hajtása.

Batsányi megrója Ányost – de talár csak a czenzurától való félelmében – hogy egy ember halála miatt kétségbeesik az egész haza sorsán. Nem veszi, vagy nem akarja észrevenni, hogy itt nem egy magyar hősről van szó, hanem az utolsóról: több támasza nincs – s valóban nem is volt – a hazának.

A mint azonban II. József elveinek gyakorlati megvalósítására tér, és szabadelvű reformjait nem az országgyűlés, tehát a nemzet beleegyezésével, hanem uralkodói jogára, illetőleg a császári hatalom nyers erejére támaszkodva akarja életbe léptetni, a mint egymás után adja ki alkotmányunkba ütköző, törvénytelen rendeleteit, Ányosnak megnyílt a szeme. Egyszerre föltárult előtte az az örvény, a melynek habjai már Mária Terézia alatt alámosták a haza földjét, de most teljes elnyeléssel fenyegették. Tudatára ébred, hogy mindaz, a mire eddig bámulattal tekintett, s a mit eddig a magyarság boldogulásaként ünnepelt, az valójában a nemzet ellen irányult: a poroszszal folytatott hadjáratokban a nemzet vére csak a királynak szerzett országot, a tudományok fejlesztése, a műveltség emelése, szóval a pallérozódás csak arra volt jó, hogy nemzeti karakterünktől megfosztva bennünket a német kultúrának, a német szellemnek hódítson meg. És fölismeri azt a régen közkeletű, de a XVIII. század elernyedt magyarjai között feledésbe merült igazságot, hogy nemzetünk boldogulásának legnagyobb akadálya Ausztria kétszínű politikája és az uralkodónak idegen, a nemzethez simulni nem tudó jelleme. Ausztria, mely:

…tsak itthon üzi régi mesterségét,
Tsalárd igéretit, szines kegyességét.
Ekkoráig e két fortély oltalmában
Tsuda szerentsével hevert tronussában.
Ha megszorul, földig megalázza magát,
Őrző angyalának nevezi jobbágyát,
De ha szerentséjét jobb karba szemléli,
Tsaknem fél istennek lenni magát véli…

(Kalapos király 129–136. sor.)

és a fejedelmek, kik érezvén, hogy hatalmuknak gátat vet az ősi szabadság s az évezredes alkotmány, hol szép szerével, hol erőszakkal, iparkodtak független államiságunk e bástyáit lerombolni.

62. NÁDASDY FERENCZ ARCZKÉPE.*

Nádasdy Ferencz arczképe (181. l.) a Szépművészeti Múzeum 2102. számú metszetéről.

E belátással együtt megváltozott Ányos hangulata is. Azelőtt, a míg csak sejtette a fenyegető veszedelmet, a bizonytalan jövőn való aggodalom mint valami lidércznyomás nehezedett szívére s fájdalmas lemondásban nyilvánult: hiszen azt sem tudta, mi ellen kellene küzdeni. Most, hogy az uralkodó abszolut hatalmában fölfödözte a romlás igazi magvát, s erőszakos rendeleteiben az eszközöket, szóval, mikor megismerte a fájdalma valódi tárgyát: lemondása szilaj, elkeseredett haragba csapott át. Mint a sértett vad, ha fölfödözi ismeretlen támadóját, ő is felejtve fájdalmát reá veti magát a megsebzőre, s szenvedélyes lelkének egész hevével támad II. Józsefre.

Támadása annál hevesebb, mert az uralkodó önkények intézkedéseinek áldozatai ott vannak a költő közvetetlen szomszédságában, a Zoborhegy déli lejtőjén fekvő kamaldoli kolostorban. II. József, a ki uralkodásának első idejében inkább csak avval haragította magára a magyarokat, hogy nem tartotta magát a törvényeinkhez és hagyományainkhoz, 1781-ben a cselekvés terére lépett. Először a katholikus papság reformálásához látott. Alig pár hónap múlva, 1782 jan. 2-án kibocsátja a legridegebb rendeletét, s egy tollvonással eltörli hazánkban a szemlélődő életet folytató szerzetesrendeket, köztük a zoborhegyi kamaldoliakat.

Ápr. 9-én megjelent a királyi biztos Zoborban, s kihirdetve az uralkodó rendeletét, lefoglalja a szerzet vagyonát.* A mint a lesújtó hír eljutott a közeli pálos kolostorba, az izgatott, maga sorsán is aggódó Ányos lelkéből a fájdalom és harag egy szenvedélyes költeményben tört ki. A kamaldoliak pusztulása – ez a vers czíme* – minden sorával elárulja, hogy az érzelmek viharában fogant.* A szidalmak egész árját zúdítja II. Józsefre, s tartalomban, hangban méltó praeludiuma az őt nyomon követő Kalapos királynak, melynek nem egy gondolata és szólama már itt fölcsendül. A bevezetésben riasztó szóval fordul a törvénytelenül uralkodó fejedelemhez:

Marczali Henrik, Magyarország története II. József korában, II: 129. l.

Stasich Elek másolatából közölte Olgyai Bertalan az Irodalomtörténet 1912: 390–391. l. Innen valók az alábbi idézetek is.

A vers valószínűleg 1782. áprilisének második hetében készült. Ányos megemlékszik ugyanis versében a budai kolostor föloszlatásáról (ápr. 10.), de még nem szól a Székesfehérvár melletti majki kolostor lefoglalásáról (ápr. 15.)

Állj meg már Dunának ujság hozó vize!
Nincsen partjaidnak szemünk előt disze,
Miolta pazarlod őss szabadságunkat,
S torkunkra forrasztod kinos falatunkat.
Ama sz. neveket: szabadság! – békeség!
Törvény, és törvényből szivárgó egyesség!
Nem ösméri hazánk, miolta páltzáját
Bitangolja Jósef, de nem koronáját.

Majd fájdalom váltja föl a haragot, mikor testvéreire, az otthonukból elűzött kamaldoliákra s a pusztává vált kolostorra gondol:

El mentek! Ott hatták kivánt hajlékokat,
Mellyekben most lelik vadak szállásokat.

A kitörés csak pillanatnyi enyhülést nyujtott szívének, s a mire a költemény utolsó sorai czéloznak: »Másszor többet mondok«, nemsokára megvalósult. Pár hónappal e verse után megírja a Kalapos királyt,* ezt a kegyetlen, kíméletlen, de nemzeti szempontból jogos támadást II. József személye és rendszere ellen. Itt már nem mint a társait sirató szerzetes, hanem mint a megsértett magyar alkotmány képviselője száll szembe a korlátlan uralkodóval, szemébe vágja azokat a súlyos vétkeket, melyeket első ígéretének megszegése óta a nemzet ellen elkövetett. Megújul lantján a protestáns kor feddő énekeinek zordon szigorúsága, Szkhárosi Horváth András elkeseredett gúnya, a kinek mintha egyenesen követőjévé szegődnék, de a bűnbe merült nemzet helyett a zsarnok uralkodót ostorozza, az erkölcsi romlottság és vallásos tévelygés helyett a fejedelmi önkény ellen fordul.* Fölháborodásában olyan erővel szórja a vádakat és szidalmakat, a milyent eddig hazafias versben még nem hallott a magyar irodalom. Milyen szelíd a Kalapos király fenyegető átkaihoz képest az utolsó ellenzéki hang a nemzetietlen kor költészetében, a Passio sortis deflendae czímű paskillusnak gúnya, melylyel az 1726-iki országgyűlésen szereplő adózunk-nemességet támadja! S ezután is milyen ritka ez az erős hang költészetünkben! Batsányinál 1789-ben egy rövid, fenyegető költeményben, Verseghynél a Marseillaise fordításában újra megszólal, de innen elpihen a szabadságharcz izgalmaitól hevített Petőfiig.

A költemény töredék s csak fogalmazványát bírjuk (az esztergári levéltárban). Czíme nincs, a Kalapos király czím úgy ragadt reá.

2 Ez utolsó pontban meg épen megegyezik a XVI. század hatalmas szavú költőjével, a ki szintén hevesen támadta az igazságtalan fejedelmeket.

63. II. JÓZSEF MAGYAR RUHÁBAN.*

II. József magyar ruhában (185. l.) Haid I. G. metszete Battoni egykorú festménye után. Ő Felsége hitbizományi könyvtárának példányáról.

Már kezdő sorai megütik az alaphangot:

Még sem szünsz, kegyetlen, szivünket gázolni?
Nem elég még a könyv? még többnek kell folyni?
Há képtelen fajzás! véred gyalázattya,
Gyilkossa népednek, nem pediglen attya!*

Hogy a bevezető szónoki kérdés emlékeztet Cicero legszenvedélyesebb szónoklatának In Catilinam I.) megnyitó szólamára, azt már Ballagi Aladár megemlítette. (A magy. kir. testőrség története, 166. l.)

Szemére veti a multat, azt a vér- és pénzáldozatot, a melyet a magyar nemesek a pozsonyi jelenet hatása alatt a Habsburgok trónjáért hoztak. Azt hitte mindenki, hogy ő, a szép királyné fia, szeretettel fogja meghálálni hű magyarjainak önföláldozását, a kik anyját királylyá tették, s hét ellenségét konczolták. Első szavai mézes-mázos ígéretek voltak, s az együgyű magyarság már kész lett volna Józsefért is vérét ontani. De hamar bekövetkezett a kiábrándulás!

Kiben arany időt virradni véltetek,
Most három száz ezer fegyveres rabjával,
Egy pórázra füzi nemest jobbágyával.

Királyi szavában nem volt több igazság, mint az álomképekben. Míg elődei mind fejükre tették Szent István koronáját, sőt Mátyás tűzzel-vassal rontott Fridrikre, hogy visszaszerezze e drága kincsünket: ő lopva szökött trónusába, koronázatlanul gyakorolta a királyi hatalmat.

Mért gyermekségedben nem tudtuk felőled,
Hogy kalapos király fog lenni belőled?
Hidd el, hogy véled is másként bántunk volna,
Most kegyetlenséged magyart nem gázolna.

S ekkor kimondja azt a súlyos igét, a mely a 90/91-iki országgyűlésen újra fölhangzott: a jogeljátszás elméletét. Ha József nem tartotta meg a törvényt, bennünket sem kötelez; a ki nincs megkoronázva, az erőszakos úr, de nem király.

És mire használja jogtalan hatalmát? Háromszázezer zsoldosában bizakodva eltiporja a szabadságot, s a helyett, hogy népe boldogságát mozdítaná elő, bilincset rak reá. Még a többi fejedelemnél is rosszabb: azok idegen országokat zsarolnak ki, s ölik-vágják a szerencsétlen lakosokat, Ausztria fejedelmei azonban, mivel e nagy bűnhöz nincs elég eszük, még nagyobbat követnek el, saját országukat fosztják ki. Ilyen József, a kalapos király.

De miért is kívánná tőle a költő, hogy megkoronáztassa magát? Szerencsétlenség volna ez a hazára, mert eretnek fejére szállana a korona. Ha nem vesz is részt az eretnekek úrvacsoráján, valójában mégis eretnek. Szabad vallásgyakorlatot enged nekik, maga nyit utat gyarapodásukra, s hogy kedvében járjon eretnek szövetségeseinek, a porosz királynak és orosz czárnak, kegyelmének árját a protestánsokra és görög keletiekre önti. Rút önérdek vezeti tetteit, s

Volna még tsak zsidó király a környékbe,
A kivel hasznodért lépnél szövetségbe,
E füstös nemzet is, tudom, nem sokára
Engedelmet nyerne vallása számára.
Be gyönyörü volna látni sáhterjokat,
Egyből bárót tennél, másokból grófokat.

S mindezt apostoli király teszi,

Nálunk! – – Apostoli ország közepében! – –
Ó hova jutsz magyar, e rabló körmében!

Mindez nem elég a kalapos kegyetlennek. Reátámad a maga vallására. Még a pusztító villám is megkíméli az alacsony helyeket s csak az égbe nyúló sziklákat sujtja: József leszáll a kunyhókhoz, azokat pusztítja. Elűzi barlangjaikból a jámbor szerzeteseket, föloszlatja rendjüket. Az ájtatos életű barátok, az ártatlan szüzek lakása vadaknak lesz búvóhelye. A hol azelőtt az Isten tiszteletére zsoltárok zengedeztek, most fenevadak ordítása hallatszik…

Így ömlik Ányos szívéből a fölgyűlt keserűség, hol nekihevülve, ha a zsarnokot támadja, hol megcsendesülve, a szánalom érzetétől mérsékelve, ha az áldozatokat siratja.

A költeményben lüktető izzó haragnak forrása ugyanaz az erős hazafias érzés, a mely a XIX. század lirikusait is lelkesítette, Berzsenyit, Kölcseyt, s a reájuk következő költői nemzedéket, de jelentkezése nem oly tiszta, fölfogása nem olyan emelkedett.* Ányos a Kalapos király írásakor is egészen benne élt a XVIII. század hagyományos politikai fölfogásában. Nemcsak a fölvilágosodás eszméi idegenek előtte, melyek későbbi költő-társai közül Kazinczyt, Batsányit, Verseghyt, sőt még Horváth Ádámot is* a szabadelvű reformok révén megnyerték a nemzeti akarattal szembehelyezkedő uralkodó számára, hanem Ányos magát a nemzetet is pusztán a kiváltságos osztályok és a kiváltságos egyház számára foglalja le. Az ország nem minden magyar közös birtoka, a nemzet nem az egész lakosságot összetartó szent kötelék, hanem a mint az alkotmány is csak a kiváltságosakat védi, akként az ország a nemeseké és papoké, a nemzet a nemesség és papság összessége.

Hogy igen távol van attól az eszmei magaslattól, a melyen a XIX. század nagy költőinek hazafias fohászai, A magyarokhoz, a Hymnus, a Szózat vannak, az természetes, mert e költemények abban a korban születtek, mikor a rendi fölfogás megdűltével a szabadelvűség és hazafiasság már összeolvadtak, az aulikus irányzat pedig a konzervativizmusban bírta legerősebb támaszát, míg II. József és Ányos korában e két-két irány ellenkező módon egyesült: a szabadelvűek voltak a császárpártiak s a konzervativek a jó magyarok.

A tüzes magyar még II. József germanizáló rendeletét is védelmezi. Hol-mi I: 151. l.

Ez a fölfogás hatja át Ányos költeményét. A rendi alkotmány megtámadása, a jobbágyság fölszabadítása és a protestánsok egyenjogúsítása: ez az a három pont, a melyben II. József megszegte a törvényeket, ezen rendeleteivel és tetteivel ásta meg a szabadság sírját, ezek ellen fordul a Kalapos király. Első fele a koronázatlan királyt támadja, a ki nem tiszteli az alkotmányt, második az «apostoli»-t, a ki szabad vallásgyakorlatot enged a «hibás» vallásoknak s üldözi az igazit.

Ezért mondtuk, hogy elkeseredése nem fakad pusztán hazafiúságból, része van benne nemesi és papi voltának, szózata a nemesi és egyházi reakcziónak hangja, ő maga nem az egész nemzet költője, mint a későbbiek, a kiknek énekét egyforma lelkesedéssel zengheti nemes és pór, katholikus és protestáns, hanem egy osztályé.

64. A «KALAPOS KIRÁLY» ELSŐ LAPJA.*
Az esztergári levéltárban őrzött eredeti kéziratról.

Még sem szűnsz kegyetlen szivűnket gázolni?
Nem elég még a’ kőnyv? még tőbnek kel folyni?
Ha képtelen fajzás véred gyalázattya
Gyilkofsa Népednek, nem pediglen Attya.
Ez a’ hálaadás oly Szent hivségűnkért?
Házadért ki őntőtt számtalan vérűnkért?
Meg őszűlt atyáink miként tsalatkoztak!
hogy rajtad ’s Anyádon egykor szánokoztak
Tudod a’ Posonyi vár palotájában
Miként nyőszőrőgtél Anyádnak karjában
Véltük, hogy szerelmet sirtál nemzetűnkre
S most láttyuk, hogy gyilkos tőrt toltál szivűnkre
A megilletődött őszek kardot vontak
védelmedre vitéz eskűvést mondottak
fel ajánlották volt végső tsepp véreket
A’ buzgóság birta ezekre sziveket
O! szegény Atyáink be nem gondoltátok
hogy ezzel veszik el virágzo hazátok
Egész Europa tsudált benneteket
S tsak ti nem láttátok veszedelmeteket

Sőt még kora hazafias költői is majd mind emelkedettebb eszméket hirdetnek. A szabadabban gondolkodó Révait és Rájnist nem is számítva, a kik közül az első minden felekezeti érzés háttérbe szorításával pusztán az alkotmány megsértéséért korholja Józsefet,* a másik pedig a nemes értelemben vett szabadság eltiprását kesergi,* még Dugonics is, József császárnak másik nagy ellensége, nemcsak mélyebben, hanem többet is lát, jobban fölismeri a fenyegető veszedelem egyes mozzanatait, s sokkal több adatra építi József ellen emelt vádjait.* Nem is olyan elfogult mint Ányos. Elismeri a fejedelem kiváló tulajdonságait, s megvan benne a magyar nemzetnek az a hagyományos dinasztikus érzése, melylyel az uralkodónak minden rossz tettéért a tanácsosokat teszi felelőssé.* Ezért rejti támadását költött cselekvény mozzanatai köze, az Etelka czímű regényébe, s ezért vezeti tollát nem annyira a szenvedély, mint inkább az értelem.

Révai verse a koronáról. Teljes szövegét föntartotta Dugonics. L. Följegyzéseit (Olcsó Könyvtár) 55–59. l.

Forgács Miklós dicsérete czímű kéziratban maradt versében. Kiadta Ágh L. Norbert Rájnis Józsefében (224–225. l.).

Ennek oka azonban nagyrészt az, hogy 1786-ban írván József ellen a regényét, már Józsefnek sokkal több, a Kalapos király írása után kiadott rendeletére hivatkozhatott. A vádak részletezése és kifejtése az Etelka kulcsában olvasható. (Megjelent Dugonicsnak idézett Följegyzései között.)

Lacy grófot, József hadvezérét és Niczky Kristófot, az országbírót.

65. ELEFÁNT KÖRNYÉKE.*

Elefánt környéke (191. l.). Az elefánti pálos rendház, most gr. Edelsheim Gyulai kastélya (191. l.) újabb felvételek után.

Ányos politikai fölfogása még a maradi hazafiság legtipikusabb képviselőjéével, Gvadányiéval, egyezik meg legjobban. A lovas-generális, ép úgy mint Ányos, nemcsak a protestánsok egyenjogúsítását kárhoztatja,* nemcsak a nemesi fölkeléseket ítéli el (Bocskayt, Thökölyt),* mivel a nemzetek fölszabadítását a vallásukéval kötötték össze – Ányos még erősebb: hiteket hazájok kárával keresték – hanem politikai álláspontja is ugyanaz a merev konzervativizmus, a rendi érdekeknek kirekesztő ápolása, a mely Ányos fölfogását irányította. Azonban Gvadányi, mint katona, császárja ellen nem mert föllépni, noha az erőszakos reformoknak ép olyan ellensége volt, mint Ányos. A magyarság szerencsétlen sorsáért nem is a császárt teszi felelőssé, hanem bennünket magunkat, s Négyesy Lászlónak találó megfigyelése szerint,* nem látván olyan mélyre, pusztán magánéletünk elnemzetietlenedésében keresi a baj fészkét, főképen az idegen viseletben, mert úgy véli, hogy a külsőnk idegenné válását érzelmeink elnemzetietlenedése követi. A politikusok és közjogászok hazafiatlan fölfogását, II. József veszedelmes törekvéseit nem sujtja. Ezért írt ő csak epés szatirát, míg Ányos lángoló pamphletet.

Ez ellen irányul A’ mostan folyó ország gyűlésének satyrico critice való leírásában az egész II. czikkely.

U.-ott a 11. lapon.

Magyar Remekírók 6. (Gvadányi és Fazekas művei): 37. és 42. l.

66. AZ ELEFÁNTI PÁLOS RENDHÁZ, MOST GR. EDELSHEIM-GYULAI KASTÉLYA.

A Kalapos király, bár eszméi szűk körben mozognak, s nem járnak elég mélyen, bár érzelemvilága korlátolt: a XVIII. századi magyarságunknak egyik legjelentékenyebb költői nyilatkozása. Nem olyan emelkedett szellemű, mély történelmi pillantású, mint Forgách Miklós grófnak, az ellenzék népszerű vezérének, nyomtatásban is megjelent röpirata, a császár törvénytelen intézkedéseit német prózában ostorozó Patriotische Vorstellung an den Monarchen (1788),* e korszak legbátrabb politikai tette, de költőink között az ő szózata közelíti meg leginkább erőben a hatalmas szavú főúrét.* Ha fölfogása egyoldalú és erősen pártszínezetű, ha hazafiasságának forrása, a gyűlölet, nem is egészen tiszta kútfő, érzésének ereje, elkeseredésének tüze mellett az előbb említett költeményeké egészen eltompul, s merészségét, bátorságát még jobban kiemeli az a körülmény, hogy ez volt közöttük az egyetlen támadás, a mely még II. József életében készült.*

Méltatását I. Ballagi Géza, A politikai irodalom Magyarországon 1825-ig, 256 s. k. lk.

A hang erejében meg is haladja, de persze Ányos kitörése nem jelent meg, mint Forgáché!

Dugonics Etelká-ja ugyan 1786-ban készült s 1788-ban nyomtatásban is megjelent, de a magyarázó kulcsot, a mely nélkül czélzásai érthetetlenek, csak 1790-ben, József halála után, írta meg hozzá.

67. ÁNYOS NÉVALÁÍRÁSA.*

Ányos névaláírása (192. l.) a Nemz. Múzeum kézirattárában őrzött leveléről.

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem